„Minősültem!” – avagy a tanító néninek is van portfóliója, mint egy modellnek
Bizonyára sokan hallottak a pedagógusok minősítéséről olyanok is, akik nem tanítanak. Ez egy többfordulós dolog. Számomra is egy doktori disszertációra emlékeztető, sok dokumentumból álló, szakszerű nyelven megfogalmazott iratkupac megalkotásával kezdődött. Természetesen munka mellett, után… Az egész folyamat egy bizottság előtti tanítással és az iromány értékelésével zárult. Portfólió a neve. Ne tessék nevetni, de sokáig azt hittem, ilyen csak fotómodellek számára készül. Én meg nem igazán vagyok az. Azóta persze kiokosodtam. Ötvenen túl is tanul valamit az ember.
Mi szükséges ahhoz, hogy jól sikerüljön egy minősítés? Kell egy elszánt tanító néni, ez én lennék. Aztán egy kötélidegzetű család, amelynek tagjai az alkotás során megelégszenek a virslivel vacsorára. Sokszor. A jól megírt portfólió mellett kell egy remek, támogató tantestület, és egy csodás gyerekekből álló osztály. Ha ezek adottak, nincs mitől félni. Portfólióírásom története hosszú és keserves. Felejteném! A minősítés napja valamivel kellemesebben alakult.
Kedves tanító társaim, akik a nagy nap előtt álltok, ne féljetek! Izguljatok, de ne aggódjatok!
Hogyan képzeltem el régen a nagy napot? Álmodozásaim során láttam egy megszeppent, tündér rózsaszálakból álló osztályt, a terem túlsó felén mereven ülő, figyelő vizsgabizottságot (vasvilla-tekintettel), velük szemben álltam én, a nyúl. Kell ez nekem így, ötvenen túl?
A nagy nap reggelén minden dokumentummal és tartalék maszkokkal felszerelve érkeztem az iskolánkba. Jánoska és Marcika a megszeppenés minden jele nélkül vidáman kergették egymást a teremben (pedig a tanév első napjától a mai napig százezerszer kellett megszorongatniuk az asztal sarkát, hogy érezzék, milyen szúrós), Ferkó egy munkafüzet fedezékében papírrepülőt hajtogatott, majd azt röppályára engedte, Lackó vígan hegyezte miniatűrre zsugorodott ceruzáit és magyar nótát énekelt, a lányok sellőket rajzoltak a táblára. Minden úgy indult, mint máskor, csak bennem mocorgott a feszkóvulkán.
A megérkező bizottságot a konyhás nénik álruhás tündérként máris kezelésbe vették, süteményhegyek, kávé és tea bukkant fel. Rengeteg. Nyerő. Ági és Zsuzsi néni megalapozta a napom, örök hála érte. Még kacsintottak is: szövetségesek vagyunk! Légy jóban a konyhás nénikkel!
A két szigorú tekintetű szakértőt a roppant elegáns elnevezésű intézményi delegált kísérte. Ő nem más, mint egyik munkatársam, Sándor. Jó egy ismerős arcot látni. Főleg olyanét, akibe kapaszkodhat az ember, ha minősítik.
Egy főiskolai tanárom használta ezt a kifejezést: a szorongás debilizál. Igaz. Harminc tanévvel a hátam mögött teljesen töknek éreztem magam, ahogy az óra előtt bemutattam osztályomat.
Mit is mondhatnék róluk? Nem szakszavakat. Majdnem két hónapja szokjuk egymást. Csupa huncut elsős kisgyerek: álmodozók, csibészek, királylányok, focisták, macskamód bújósok, közlékenyek, titokzatosak, néha verekedés is előfordul. Van, aki a semmiből képes elővarázsolni egy papírszeletet, hogy harcosokat rajzoljon rá. Akad olyan, aki apró kora ellenére képes megtalálni a szomorkodót, hogy felvidítsa. Léteznek mászókán denevérpózban csüngő lányok, és a favárból minden aggódásom ellenére leugráló fiúk. Huszonhárom különféle kismókus, beskatulyázhatatlan, érdekes és kíváncsi. Szakkifejezésekkel elmondhatatlan.
A bizottság felbukkanása ámulatot váltott ki a gyerekekből. Tudták, hogy jönnek, de így azért más. Mindhárman mosolyogtak rájuk, de ez a fránya maszk sokat takar. Tudom, szükség van rá, de nagyon szomorú, hogy fél arcunkat el kell rejtenünk. Még egy ok arra, hogy utáljuk a vírust.
Mindenki hátrafelé kukucskált, furcsa volt a helyzet, furcsább, mint nekem. Kis szandálok súrolgatták a padlót, nyikorogtak a székek. A bemutatkozás után már nem volt érdekes a dolog, indult AZ ÓRA, amit majd három szempár követ, szakértői tekintetek figyelik minden mozdulatomat. Minősítenek.
Minden olyan, mint máskor. Tolltartók potyognak a földre, egy munkafüzet a padlón puffan, apró kezek motoznak az asztalra készített kellékek közt. Tornázunk, mondókázunk, betűket rakosgatunk, gesztenyék zörögnek a kirakós betűjátékon, csusszannak a makkok, kavicsok, csipeszek, kapcsok. Már alig veszem észre a sasszemű bizottságot, körbezakatoljuk a termet, mozdony vagyok, ők a kocsik, majd a dalocska szerint a gazda t-vel, m-mel megy a rétre.
Szünetben rakétaként száguldanak az udvarra, és ahogy a következő órára készülök, már a kezem sem remeg. Túlélhető? Kezdem elhinni.
Aprókáim hervadozva jönnek vissza. Szuper kolléganőim ugyanis a többi osztály gyerkőceit elvitték a közeli játszótérre, hogy ne zavarjanak engem. (Na, kinek vannak ilyen csodás munkatársai? Nagy ölelés nekik!)
Elsőseim beletörődve az élet nehézségeibe rutinosan írják hieroglifáikat a tálcára szórt grízbe, gyönyörűen másolják az eléjük tett feladatokat. Büszkeség önt el. Teljes némaságban rajzolgatják egymás hátára a rejtvényeket. Szép csendben írnak, ritka alkalom ez, mert mindig akad egy-egy apró papagáj, aki megtöri az alkotói csendet. Gondolatban megölelgetem a most némán írogató kislegényeket. Milyen idilli állapot… A nyugalmat egy átlagosnál nagyobb méretű hegyező zuhanása, pattogása töri meg. A macskaforma csodaholmi vidám ugrándozással és rémes zajjal szórja szét a ceruzák lefaragott szilánkjait, beterítve a padok közti kis utat.
Ez felvillanyozza az aprónépet, mindenki kíváncsi a pusztításra. Ilyenkor kell rögtönözni vagy reménykedni egy jótündérben. A jótündérek felbukkanási esélye azonban nem túl nagy. Ma azonban minősítés van, és nekem megadatik ez a csoda Lackó személyében. A vidám szemű gyermek felugrik, és rohan a partvisért. Ügyes kézzel sepri fel a romokat, meghatódva tartom a lapátot. Micsoda minősítés! Lackó csodatettével a bizottság tagjainak szívébe férkőzött. Rajta keresztül az osztály is. Komolyan. Biztos vagyok benne.
Vége az órának. A várva várt szabadságnak igen hangosan örvendező fiatalok vágtatnak az udvarra, nekik most kezdődik az őszi szünet. A mázsás súlyok visszaköltöznek rám, hamarosan kezdjük óráim elemzését, elkészült írásművem bírálatát.
A bizottság rendkívül kedves, a rettenetesnek tűnő szakértők közelről nézve egész rendesek. Még a szaknyelv használata sem rontja el a hangulatot. Nahát, folyékonyan tudok beszélni életpályámról, ki gondolta volna reggel! Fogy a süti, a kávé, a gyerekek már a játszótéren töltik felszabadult órájukat. Érzem, hogy nem lesz gond, egészen biztos, hogy sikerül. Húsz nap múlva hivatalosan is kiderül majd, még messze van, de már elolvadt az izgalom.
Nagy ölelés mindenkinek! Családomnak, a gyerekeknek, a szüleiknek, az én drága kincs munkatársaimnak. Az egész világnak.
Milyen az élet minősítés után?
Másfél éves felkészülés, félelem a vírusfertőzéstől, éjszakázás, ceruzarágás, laptopbűvölés, családom minimálétrendre szoktatása, kartörés, tanmenetelemzés, szorongás, törölt időpont után nincs azonnali megkönnyebbülés. Megéri? Nem tudok rá válaszolni. Majd később… Egyszer, ha kialudtam magam. Portfólió? De csúnya szó, egy darabig nem szeretném hallani! Csak akkor, ha fotómodell leszek.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>