„Még vannak fiatalok, akik fogékonyak a szép beszédre” – Egy tanár, akinek élethivatása az anyanyelv

Mindig tudta, hogy oktatással szeretne foglalkozni?

Viszonylag korán eldőlt a sorsom: tizenhárom évesen fogalmaztam meg először, hogy magyar–történelem szakos tanár szeretnék lenni. Picike kerülővel, de mégis oda jutottam. 1981 óta tanítok, elsősorban történelmet, mellette pedig ott vannak a magyar nyelvvel kapcsolatos elfoglaltságaim. Más horgászik, bélyeget gyűjt, gombát szed a szabadidejében, én nyelvművelő mozgalmak rendezvényeire járok, versenyeken és konferenciákon veszek részt, előadásokat tartok. Egy évben általában 35–37 hétvégém telik ezekkel az eseményekkel, például vannak magyarországi és erdélyi táborok is. A tanári pályámat az is megalapozta, hogy az általános iskolát követően Sárospatakra kerültem; ott a kollégium hatalmas könyvtára a több mint 400 ezer kötetével teljesen elvarázsolt. Amikor középiskolás voltam, Sárospatakról általában 5-6 hetenként járhattunk csak haza, folyamatosan a kollégiumban voltunk, így ki-ki felkészülhetett arra a szakterületre, amelyet fontosnak gondolt.

Az anyanyelv iránti rajongása is ekkor alakult ki?

Ez már az általános iskolában is megvolt. Én a Kárpát-medence, azon belül Magyarország kitüntetett részén, Sátoraljaújhelyen születtem; Tokaj-Hegyalján, Zemplénben nőhettem fel, amely Kazinczy földje. Ez a tény nekem már önmagában kincs. Sárospataki diákként pedig büszkeséggel töltött el, hogy egy olyan kollégiumban tanulhatok, ahonnan sok neves ember került ki, például Kossuth Lajos vagy Kazinczy Ferenc.

Ott a falak is azt üzenték, hogy ezt értéknek kell tekinteni. Ekkor indultam el az első anyanyelvi versenyeken, és idővel ez természetes része lett az életemnek.

Az igazi fordulópontot az jelentette, amikor negyedikes gimnazistaként megnyertem a helyi Kazinczy-versenyt, és a megyei döntőről továbbjutottam az országosra Győrbe. Az a három nap életre szólóan meghatározta a sorsomat, ennek a versenynek köszönhető, hogy az lett belőlem, aki. Innentől kezdve az anyanyelv ügye kiemelten fontos lett számomra.

Hogyan alakult az élete a gimnáziumi évek után?

Sárospatak után egy évig képesítés nélkül tanítottam Tiszaladányban. Akkor volt efféle rendszer Magyarországon, hogy pedagógiai végzettség nélkül is, kényszerűségből felvettek embereket, hogy pótolni tudják a hiányzó tanárokat. Engem is gyorstalpalón, két-három hét alatt próbáltak felkészíteni a legelemibb dolgokra, először itt tapasztaltam, hogy mennyire szeretek gyerekekkel foglalkozni. Ezt követően Nyíregyházán elvégeztem a magyar–történelem szakot, itt is indultam Kazinczy-versenyeken. A diploma megszerzése után Budapestre kerültem a Győrffy utcai Gépíró és Gyorsíró Iskolába (később Radnai Béla Közgazdasági Szakközépiskola). Ebben az intézményben nem voltak hagyományai efféle versenyeknek, ezért igyekeztem egyfajta kultuszt kialakítani a magyar nyelv köré. Előfordult, hogy hat szakköröm is volt, amelyeken összesen 150 diák vett részt, emellett anyanyelvi klubot is működtettünk. Több diákom 30–40 év múltán is felemlegeti ezeket az eseményeket. 1997-ig, amíg egy galád döntéssel meg nem szüntették az iskolát, ebben az intézményben éltem a napjaim jó részét. 1997-ben kerültem a Baár–Madas Református Gimnáziumba, a mostani szálláshelyemre.

Manapság a pedagógusi szakma nem örvend nagy reputációnak. Ezt a tanár úr is így látja?

Én a szocializmus időszakában nőttem fel, amikor sokszor azt éreztették velünk, hogy kitüntetésnek kell tekintenünk azt, hogy taníthatunk, a pénzzel ne foglalkozzunk. Emiatt a tanári pálya már akkor sem volt nagyon vonzó. A pedagógusok egy része manapság azt érzékeli, hogy nincs eszköztár a kezében, nem képes hatni a diákokra, ezért sokan otthagyják a szakmát. Rendre hallhatunk botrányos iskolai esetekről, verbális és fizikai erőszakról is. Ki az, akit vonzana egy efféle pálya? Ráadásul az utóbbi években azt látni, hogy a pedagógusok jó része egyre engedékenyebb, nem látják be, hogy nem jó, ha a gyerekeknek nem kell teljesíteniük. A lemorzsolódási statisztikákból is látni, hogy látványosan csökken azoknak a tudásszintje, akik bekerülnek az egyetemekre.

Sajnos sok diák manapság nem azon gondolkodik, hogyan csináljon meg egy feladatot, hanem azon, hogy hogyan ne.

Ezek mind kedvezőtlen jelenségek. Pedig lehetne jobb is, lehetne ez másként is – és ezt nem a lassan nyugdíjba menő öregember mondatja velem, hanem éppen az életkoromból fakadó sok-sok évtizedes tapasztalat.

A tanár úrnak sikerült a pályán maradnia. Minek köszönhető ez?

Az egyik titok az lehet, hogy ma is nagyon szeretek tanítani. Még mindig öröm számomra bemenni egy osztályba, és átadni valamit a tudásomból. Szerencsére nem érzek kiégést. A másik titok talán az, hogy szeretem a gyerekeket. Azt gondolom, a tanár és diák közötti kölcsönös tisztelet elégséges lehet arra, hogy az embert szívesen ott tartsa a pályán. Én minden helyzetet megpróbálok emberségesen megoldani, igyekszem jó példát mutatni. 1985-ben kiabáltam legutóbb osztályteremben fegyelmező szándékkal – ennek lassan már négy évtizede.

Számos díjat, elismerést kapott elkötelezett munkájáért. Mit jelentenek a tanár úrnak ezek a kitüntetések?

A díjak említésekor mindig pironkodom, ezt sokan nem értik. Nem a díjakért csinálja az ember azt, amit csinál. Ha hozzásegítek diákokat ahhoz, hogy eredményeket érjenek el, és ez a későbbi életüket jó irányba befolyásolja, már ez jó érzéssel tölt el. Általában tanároknak szobrot, emléktáblát nem nagyon szoktak állítgatni.

A legnagyobb adomány számunkra, hogy a neveltjeink magukkal visznek a saját életükbe valamit, amit tőlünk hallottak, láttak.

Az országos középiskolai tanulmányi versenyen összesen 35 növendékem jutott a döntőbe. Azok közül, akik bejutottak a Kazinczy-verseny országos döntőjébe – lehettek vagy 70-en –, 24-en vannak, akik máig őrizhetik a Kazinczy-érmet. Az „Édes anyanyelvünk” országos döntője kapcsán kiderült, hogy a magyarországi tanárok közül az én növendékeim kapták eddig a legtöbb érmet. Az eredmények azt sejtetik: valami megtérül az elvégzett munkából.

Több olyan rendezvény szervezéséből is kiveszi a részét, amelyek a nyelvőrzésre, a nyelvművelésre helyezik a hangsúlyt. Miért fontos ez?

A magyar a világ egyik legkülönlegesebb nyelve. Ha ilyen érték van a kezünkben, azt érdemes az utánunk következő korosztályoknak is továbbadni. A mindennapi nyelvhasználatban érzékelhetünk kedvezőtlen folyamatokat, jellemző korunkra a trágárság, az alpári, öv alatti szavak használata. Sokan igényesek a küllemükre, miközben a beszédükre, szóhasználatukra ez nem mondható el. 1993 óta vezetek Magyarországon táborokat középiskolásoknak; ott döbbennek rá a gyerekek, hogy az egymáshoz való viszonyunk lehetne emberségesebb, elfogadóbb is. A zsoboki táborban 2009 óta, amióta elindult, hangos szó nemigen hangzott el. Az egyik táborunk végén az egyik leányka a könnyeivel küszködve mondta, hogy négy év alatt nem kapott annyi szeretetet az osztálytársaitól, mint itt tíz nap alatt a táborozóktól. Azt hiszem, ez sokatmondó.

Hogyan lehet ösztönözni a mai fiatalokat az igényes, helyes és szép beszédre?

Példaadással és a meggyőzés szándékával. El kell mondani nekik, hogy ez miért volna jobb, mint utánozni a körülöttünk tapasztalható jelenségeket. Az aranyszabályt lenne jó elővenni a Bibliából, hogy úgy bánjunk a körülöttünk lévő emberekkel, ahogy szeretnénk, hogy ők viselkedjenek velünk.

Egyszerű, hétköznapi apróságok is elegendőek lehetnek ahhoz, hogy a viselkedésünkkel, a nyelvhasználatunkkal ne mérgezzük a másik ember lelkét.

Szerencsére még mindig vannak fiatalok, akik fogékonyak a szép beszédre.

Az Anyanyelvápolók Szövetsége és a Kazinczy-díj Alapítvány milyen tevékenységekkel népszerűsíti az anyanyelv értékeit?

Az Anyanyelvápolók Szövetsége 1989 óta működik. Rendszeresen megünnepeljük a magyar nyelv napját, megemlékezéseket tartunk, versenyeket és táborokat támogatunk. A Kazinczy-díj Alapítvány 1960-ban jött létre Péchy Blanka művésznőnek köszönhetően, aki a lakáscserére szánt pénzét fordította arra, hogy létrehozza ezt az alapítványt a köz érdekében. Ez alapozta meg azokat a nyelvművelő mozgalmakat, amelyek a későbbiekben kialakultak. A Kazinczy-versenyek is az alapítványhoz tartoznak; itt 10 éves kortól 23 éves korig versenyezhetnek a diákok. A Kárpát-medencei középiskolásoknak pedig ott az „Édes anyanyelvünk” nyelvhasználati verseny. Mindennek a csúcsa a Kazinczy-díj, amit a színészek és rádióbemondók mellett olyan tanárok kapnak meg, akik évtizedeken át foglalkoznak szakkörök vezetésével. Amit még fontos tudni: az alapítvány kuratóriumi tagjai rangos emberek, akik ügyszeretetből vállalják az önzetlen jelenlétet. A Magyar Katolikus Rádió Szóról – szóval című műsorát is szerelemből, és nem a pénzért szerkesztjük. Az, hogy vannak közös értékeink – az anyanyelv, a nemzet, a népi kultúra, a beszéd- és magatartáskultúra –, mind összeköt bennünket. Számomra élethivatás az, hogy ezzel foglalkozhatok, és ezt továbbvihetem.