Neked elmesélem – „Nyolcvanegy éves vagyok, és boldogabb, mint valaha”
Nyolcvanegy évesen szerelemről, felnőtté válásról, önbizalomról, a veszteség fájdalmáról, a múlandóságról és az élet soha el nem múló szeretetéről… M. Éder Márta mesél.
Nyolcvanegy éves vagyok, és boldogabb, mint valaha. Pedig az élet nem kímélt. Nem osztotta rám a szerencse csillagát, legalábbis sokáig ezt hittem. Azokban az években születtem, amikor apáink valahol katonaként kegyetlenül ölték egymást, mert rákényszerültek, amikor a félelem a legismertebb érzésként élt a szívekben: a második világháború második évében. Ezekből az időkből csak emlékfoszlányok derengenek bennem félelemről, bátorságról, hideg, penészszagú pincékben bujkálásról, felborított, kiürített szekrényekről, amelyek azt suttogták, bármi megtörténhet. Nem beszéltünk a velünk történtekről, azt hiszem, jobb volt, vagy csak könnyebb hallgatni róla. Örültünk annak, hogy élünk, hogy megmaradtunk egymásnak. De sajnos nem sokáig…
Tizennégy éves voltam, amikor egy tavaszi délutánon a negyvenhat éves édesanyám puszit nyomott a homlokunkra, becsukta maga mögött az ajtót, és útnak indult… egy olyan útnak, ahonnan soha többé nem tért vissza. Az öcsémre és rám a bátyánk vigyázott aznap. Szép, március elsejei nap volt, tavaszillat áradt be a félig nyitott ablakon.
Anyu sikkesen, körömcipőben, apu kedvenc parfümillatával a nyakában sétált az egyik, számukra kedves randevúhelyszínükre, ahova sosem ért oda.
1955-öt írtunk akkor, amikor az odavezető úton, a Ferenciek teréhez közeli Jégbüfé előtt édesanyám fejére zuhant egy erkélykonzol. Édesanyám azonnal összecsuklott. Eszméletlenül zuhant a földre, majd elegáns fehér blúzán izzóvörös vérfolt jelent meg...
Apu pedig csak várt és várt a kávézóban a feleségére, akit huszonegy éve szeretett, és akit eközben épp rohammentő szállított kórházba. Nálunk otthon ugyanebben az időben éles telefoncsörgés rázta fel a pilledt délutánt. Az orvos telefonált. Akkor tudtuk meg, anyut baleset érte. Amikor apu hazaért, és belépett az ajtón, egyből tudta, baj van. Én zokogtam, az öcsém kezét szorongattam, a bátyám pedig remegett. Másnap reggel közölték velünk, hogy anyu belehalt a sérüléseibe, mert nyílt koponyaalapi törést szenvedett. Apu a hírre a fotelbe roskadt, és a tenyerébe temette az arcát. Még sosem láttam ilyennek. A bátor, erős, magas édesapám összetört. Hirtelen olyan törékenynek és elveszettnek tűnt, hogy én tizennégy éves kamaszlányként úgy éreztem, nekem kell a támaszának lennem, a térdére ültem, átöleltem, és a testvéreimmel együtt vigasztalni kezdtük: „Apu, nem veszíthetünk el téged is! Mi itt vagyunk neked! Egymásért erősnek kell lennünk!”
Miközben aput vigasztaltam, eszembe jutott egy tegnapelőtti emlékkép, amikor a negyedik emeleti, belvárosi bérlakásunkban ebéd után mind az asztalnál ültünk még, miközben anyu a ruháinkat varrta, majd felnézett, megállt a kezében a tű és a cérna, és annyit mondott: „Én úgy, de úgy szeretlek titeket! De valamiért azt érzem, hogy hamarosan meg fogok halni.” Apu megérintette a karját, és mind egyszerre mondtuk: „Hogy mondhatsz ilyet? Dehogy fogsz! Mi is nagyon szeretünk téged!” Így visszagondolva olyan, mintha a lelke már búcsúzott volna tőlünk.
Azóta sincs nap, hogy valakitől haraggal válnék el. Megtanultam, hogy az utolsó szó mindig a szeretet szava kell, hogy legyen.
Mert mekkora szerencse, hogy az utolsó szavunk a legszebb szó volt… Egész hátralévő életünkön nyomott hagyott az ő hiánya. Hiszem, ha ő van, soha nem követem el életem legnagyobb hibáját.
Miután apu ötvenhárom évesen egyedül maradt velünk, a három gyerekkel, tudtuk, nekünk is mihamarabb munkába kell állnunk, hogy segítsük őt. Szakmát tanultam, könyvkötő és könyvrestaurátor lettem, és azonnal munkába álltam. 19 éves korom óta dolgozom, sokszor 14 órákat. Számomra nincsen élet munka nélkül. Szorgalom és vad tudásszomj ég bennem. Kíváncsi vagyok rád, a világra, a történelemre, a jövőre, és minél többet tanulok, annál inkább azt érzem, hogy te, jó ég, mennyi mindent nem tudok még! A genetikai adottságon kívül ez a mélyről jövő kíváncsiság és a mozgás tart fitten.
A rendszeres testedzés adta meg azt, hogy ma is úgy mozgok, mint ötvenéves koromban, az állandó tanulás, olvasás és kíváncsiság pedig azt, hogy bármelyik fiatallal szót értek, mert pörög az elmém. Nem engedem meg magamnak, hogy lemaradjak. Szenvedéllyel élek. De ez nem volt mindig így. Sőt, édesanyám halála után azt gondoltam, az élet egy büntetés. Állandóan azt kérdezgettem, hogy miért pont velünk történik mindez, hogy miért pont nekünk nincs többé édesanyánk. Mindenkit „ellenségnek” láttam, akinek volt…
Az élet megtanította: az erős ember nem rendelkezik könnyű múlttal.
Az erős ember az őt ért fájdalmak árán válik képessé a megbocsátásra és az elfogadásra. Egy idő után nem irigyeltem a látszólag egyenesebbnek tűnő életeket, mert megértettem, hogy Isten a legnehezebb csatákat mindig a legjobb harcosainak adja.
Huszonnégy évesen mentem férjhez életem első szerelméhez. Akkoriban még úgy neveltek minket, lányokat, hogy a házasságba csak érintetlenül, szűzen léphetünk be. Semmit nem tudva az intimitásról, azzal a naivitással lettem feleség, hogy férjhez megyek, és onnantól kezdve boldogságra leszek ítélve, hogy könnyedén anyává válok majd (azt nem tudtam, hogyan, de biztos voltam benne). Mi nem beszéltünk szexről, fájdalomról, depresszióról… Sötétben tapogatóztunk, és azt hittük, jól van ez így. Hatvanhét évesen, amikor elmentem önkénteskedni egy öregek otthonába, ott is megtapasztaltam, hogy él egy idős generáció, akik közül sokan úgy élték le az életüket hosszú házasságokban, hogy sosem élték át a gyönyör pillanatait. Sok mély beszélgetésben hangzott el: „Ó, Mártika, én azt se tudom, milyen az az orgazmus.” Tévedés azt hinni, hogy csak azért, mert nyolcvanvalahány évesek vagyunk, nincsenek vágyaink. Ugyanúgy vonzódunk és vágyunk az érintésre. Egyetértek García Márquez szavaival, hogy mennyire tévedünk, amikor azt hisszük, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést! Én ma is nő vagyok, szeretek tetszeni, elegánsan öltözni – örömet okoz, ha bókolnak, ha egy gyengéd kéz megsimogat.
Az első házasságom három év múlva véget ért, és senkivel sem tudtam megbeszélni, hogy miért. Akkoriban rengeteget gondoltam édesanyámra, a hiányára, arra vágytam, hogy megoszthassam vele, megkérdezhessem tőle, hol hibáztam… Említettem már, ha ő van, soha nem követem el életem legnagyobb hibáját, azt, hogy nem lettem édesanya. Emiatt évtizedekig emésztettem magam.
Egyetlenegyszer sikerült teherbe esnem, a válásom után, évekkel később, amikor harmincéves koromban szerelmes lettem életem legszebb és legokosabb férfijába, aki öt évvel volt fiatalabb nálam.
Ha valahol átéltem a szenvedély fékezhetetlenségét, a vonzalom elvakultságát, akkor ez az a szerelem volt. De van az a tűz, ami túl magas lángon ég ahhoz, hogy élni lehessen mellette. Ebben a szerelemben nem volt bátorságom megbízni. Nem mertem egyedül édesanyává válni, és ezt tartom életem legnagyobb hibájának, mert ma már tudom, képes lettem volna rá. De akkor még nem bíztam magamban, nem ismertem az önértékelés, önbizalom fogalmát. Gyáva voltam. Ha a mostani eszemmel dönthetnék, gondolkodás nélkül belevágnék… Mert ma már tudom, hogy minden nehézség magában hordja a lelki fejlődés lehetőségét. Akkor azt hittem, felelőtlenség egyedül gyermeket vállalnom. Ma pedig azt érzem, az volt felelőtlenség, hogy nem mertem megtenni. Életem során ezt a döntésemet volt a legnehezebb megbocsátani magamnak.
Nem egyszer bántottak emiatt, hogy nem született gyermekem. Rosszindulatú megjegyzések rúgtak belém egy olyan fájdalommal kapcsolatban, amiről az illetők mit sem tudtak. Önzőnek és hedonistának tartottak azok, akik nem ismertek, akik csak a felszínt látták. Ez is tanulság volt számomra.
Azóta soha, senki fölött nem ítélkezem. Ha valakit még nem ismerek, nem beszélgettem vele legalább egyszer négyszemközt, akkor nem mondok róla semmit. Nincs jogom hozzá, mivel semmit nem tudok róla.
Én azt tapasztaltam, hogyha első látásra valaki unszimpatikusnak tűnik is, ha beszélgetni kezdünk, például arról, hogy hol nőtt fel és milyen volt a gyermekkora, és a másik elkezd megnyílni, mer megnyílni… igenis ott van mindannyiunk aranyiránytűje, amelyben van valami szerethető.
Öt évig egyedül éltem, ami egy csendes, de szorgalmas időszak volt. Ezekben az években munka mellett továbbtanultam, és felsőfokú nyomdász lettem. Majd 1982-ben, negyvenéves koromban megkaptam az élettől azt a valakit, akit életem legnagyobb ajándékának tartok: Éder Istvánt, a második férjemet. Negyvenévesen éreztem azt, hogy megértem rá, és készen állok a házasságra. Magyar származású német férfi volt, akit egy baráti társaságban ismertem meg. Sötétbarna öltönyt viselt, fehér inggel és barna csíkos nyakkendővel, amelyben bár kissé feszengett, mégis végtelenül elegánsnak és nagyviláginak tűnt. Szavaiból áradt a műveltség, gondolataiból a nyitottság. De nem ezzel fogott meg elsősorban, hanem azzal, hogy édesapámra emlékeztetett, hozzá volt hasonló. Életszeretetével és azzal, hogy nem félt a komolyságát elvesztve bohóckodni, játszani, levett a lábamról. Vele egészen a haláláig, huszonegy évig olyan boldog volt a házasságom, hogy mondtam is nem egyszer: ez már gyanús. (nevet)
Olyan összhang volt köztünk, mintha áldás lett volna rajtunk.
A megismerkedésünk után két évvel össze is házasodtunk, és utána Münchenben éltünk, ahol a nyelvi nehézségek miatt eleinte rengeteget küzdöttem, főleg mert lételemem a kapcsolatteremtés. Természetesen ott is beszédbe elegyedtem, ha kellett, elmutogattam, mit is szeretnék mondani, és így hamarosan takarítónőből nyomdai asszisztenssé váltam.
Pipivel (mert így becéztem a férjemet) bejártuk a fél világot. Amerikában lakókocsit béreltünk, és igazi kempinges életérzéssel róttuk a széles utakat. Vettünk később egy négyszemélyes lakóautót. Sokat kibírt az a vagány kis verda, eljutottunk vele Franciaországba, Spanyolországba, Olaszországba, Dániába, Finnországba és Norvégiába – ezek az utazások olyan pillanatokat adtak, amikre ha visszagondolok, ma is feltöltenek. Mi nem tárgyakat, hanem élményeket gyűjtöttünk, a Dalai Láma szavai szerint élve: „Azon a napon, amikor megértettem, hogy csak azt viszem magammal, amit megélek, elkezdtem azt élni, amit magammal akarok vinni.”
A férjem nyugdíjba vonulása után visszaköltöztünk Magyarországra, ahol még öt évet éltünk együtt egy gyönyörű kertes házban Törökbálinton, ahova egyszer csak ő sem tért haza többé, mint ahogyan egykor édesanyám sem. Biciklizni indult, én közben vacsorát készítettem, amikor lassacskán feltűnt, hogy egy ideje már itthon kellene lennie… Hamarosan csengettek, és életem szerelme helyett a rendőrség állt az ajtóban.
Meg sem kellett szólalniuk a rendőröknek, már tudtam, ismét elvesztettem azt, aki a világot jelentette nekem.
Majdnem utánahaltam, annyira fájt a hiánya.
Hatvanegy évesen újra kellett kezdenem tanulni egyedül élni. Esténként nem félni. Megszokni a hiányát annak, akivel 21 éve együtt keltem fel és együtt tértem nyugovóra. A halála után reggelente sokszor odanyúltam a párnája felé, mintha keresném, „itt vagy-e még?”. Meg kellett tanulnom ismét megfordítani a nézőpontomat, nem azt nézni, hogy mit veszítettem el, hanem, hogy mennyi mindenem volt és van még… A természet rendje: veszítünk, vagy te, vagy én. Valaki mindig egyedül marad. „De nekem, legalább egyszer, voltál!” És boldog vagyok, mert elmondhatom magamról, hogy ma már semmitől sem félek, hogy megbocsátottam magamnak, hogy megtanultam megszeretni magam, minden rosszal és jóval együtt, hogy semmilyen kudarc és fájdalom nem tudta megingatni a hitemet se Istenben, se abban, hogy rendíthetetlenül higgyem: az élet szép. A régi egyiptomiaknak volt egy szép gondolatuk a halálról. Amikor a lelkünk a mennyek kapujába ér, az istenek két kérdést tesznek fel. A válaszon múlik, hogy bebocsátást nyernek-e. 1. Leltél-e örömöt az életben? 2. Vittél-e örömöt mások életébe? Az elsőre egy határozott igen a válaszom, az utóbbit pedig csak remélni tudom. Elvégre sosem felejtettem el szeretni…
A történetet Kosztin Emese írta M. Éder Márta emlékei alapján.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Neked elmesélem – A szerencse fiának asszonya voltam
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
