Amikor az idő pénz – A „Lopott idő” című filmről pszichológusszemmel

Az idő tehát, Benjamin Franklin híres mondásával ellentétben valójában sokkal többet ér a pénznél, hiszen nincs az a vagyon, vagy más érték, amivel kicsit több időt vehetnénk magunkat és az eltelt pillanatokat sem tudjuk soha visszaszerezni. Való igaz azonban, hogy az ember az idejének nagy részét pénzzé teszi, vagy éppen annak megkeresésére fordítja, a két fogalom tehát kéz a kézben jár. Ugyanakkor míg a pénzünk elköltésével kapcsolatban igencsak megfontoljuk döntéseinket, az időnk felhasználásával kapcsolatban elsődlegesen nem annak értékét vesszük tekintetbe.

A történet

Mostani történetünk szereplői, a Lopott idő című film főhősei, egy antiutópisztikus társadalom tagjai, ahol az idő az új pénznem. Az emberek csupán csak 25 éves korukig öregszenek, s meghaladván ezt a mérföldkövet, egy évet kapnak ajándékba, ezt követően azonban minden egyes percért meg kell dolgozniuk. Egy ilyen rendszer természetesen magával hordozza a társadalmi egyenlőtlenségeket is: az emberek úgynevezett zónákba tömörülnek aszerint, hogy ki mennyire időmilliomos, vagy éppen hajszolt, a másodpercekkel küszködő szegény flótás. Akinek elfogy az ideje, az utolsó másodperc lejártával megáll a szíve, így aztán míg a gazdagok lusta mámorral tobzódhatnak az örök élet paradicsomában, addig a szegények élete állandó sietség és harc az idővel szemben, hogy még több időhöz jussanak.

Will Salas (Justin Timberlake) az utóbbiak táborát erősíti, minden napja percre pontosan ki van centizve, és kicsi a valószínűsége, hogy ez bármikor megváltozzon. Egy nap azonban egy egész évszázadnyi időt kap ajándékba egy idegentől, ám a nem várt kegy csak bajt hoz Will fejére, mert rögtön gyilkossággal és időlopással gyanúsítják, és körözni kezdi őt az időrendőrség. Menekülés közben túszul ejti a gazdag és csinos Sylvia Weist (Amanda Seyfried), akinek még kapóra is jön a dolog, mert így kiszabadulhat az elefántcsonttoronyból, ahová az apja zárta. Ők ketten csak a pillanatnak élnek, és nemcsak egymás életét forgatják fel, de az egész rendszert a feje tetejére állítják.

A mi világunkban a pénz utáni hajsza, ami igazán elragadja az embert: vagy azért, mert nincs belőle elég és a létbizonytalanság szélén egyensúlyozunk, vagy azért, mert egyre több és több kell, mivel a megelégedettség érzés, amit okoz, csupán csak rövidtávú.

Mindeközben elfeledkezünk arról, hogy ha nincs elég időnk, akkor tulajdonképpen nem is élünk. Az eredmények eléréséhez, kapcsolataink ápolásához idő kell, ahhoz is időre van szükség, hogy valami számunkra örömet jelentő dologgal foglalkozhassunk. Még a boldogság megélésére is időt kell áldoznunk. Ahogy a film szereplőinek életét és jelenét a múltban megszerzett percek határozzák meg, úgy nekünk is csak a jelenben van lehetőségünk arra, hogy megéljük a pillanatot, de a múlt értékei itt és most is boldoggá tehetnek bennünket, amikor rájuk gondolunk és kifejezzük a hálánkat értük. Ugyanígy örömet okozhat, amikor a reményteljes jövőnkre gondolunk, illetve arra, hogy az álmaink teljesülni fognak.

Kinek mire van ideje?

Zimbardo és munkatársai, akik több évtizeden keresztül vizsgálták az idő és az idővel kapcsolatos attitűdök viselkedésre gyakorolt hatását, 2008-ban végeztek egy felmérést, ahol a megkérdezettek 69%-a gondolta úgy, hogy élete elfoglalt/zsúfolt vagy nagyon elfoglalt/zsúfolt, és a válaszadók fele válaszolta azt, hogy az élettempója egyre gyorsul, ezért elfoglaltabb, mint a tavalyi évben. Ugyanakkor a kérdőívet kitöltők fele arról is beszámolt, hogy szeretne kevésbé elfoglalt lenni.

Amikor túl sok dolgunk van, súlyos döntéseket kell meghoznunk. Mire szánjunk kevesebb időt? A munkára, a családra, a barátokra, a hobbinkra, a másoknak való segítségnyújtásra, esetleg önmagunkra? Sajnos igen gyakori, hogy pont azoktól a dolgoktól veszünk el időt, amikre már amúgy sem szánunk elég figyelmet.

A fenti vizsgálat résztvevői közül a válaszadók több mint fele a hobbijáról, az alvásról vagy a szórakozásról mondott le, de sokan voltak olyanok is, akik a barátaiktól és a családjuktól vettek el időt. Lényeges azt is megemlítenünk, hogy élettempónk hatással van arra is, hogy mennyire vagyunk készek másokon segíteni. Egy nagyszabású kutatás során 36 amerikai város élettempóját, illetve az emberek segítőkészségét térképezték fel. Az eredmények szerint a gyorsabb élettempójú városok lakói (gyorsabban beszélnek, a bankpénztárak gyorsabban működnek, sokan viselnek órát) a legkevésbé segítőkészek (kevésbé valószínű, hogy visszaadják a tollat, amit valaki leejtett, vagy átkísérjenek egy vakot az úton, esetleg feladjanak egy elveszett levelet).

Igen gyakori, hogy úgy próbálunk meg időt spórolni, hogy még inkább felgyorsítjuk az életünket (pl. a technológia használatával), ami tovább súlyosbíthatja a problémát. A fenti kísérlet tanulsága szerint, a gyorsabb élettempó nem eredményez több időt, sőt, emiatt még inkább az idő szorításába kerülünk. A megoldás megtalálása nem is olyan egyszerű, de sokat segíthet, ha tisztában vagyunk/kerülünk céljainkkal és tudatosítjuk magunkban azokat a normákat és értékeket, amelyek fontosak az életünkben. Így már könnyebb megállni és végiggondolni: valóban a céljaim felé haladok, illetve amit teszek, mennyire összeegyeztethető a számomra fontos értékekkel?

Szegény gazdagok

A filmbéli történet azért üt szíven, mert a megmaradt percek száma ténylegesen élet-halál kérdése. A halál lehetősége állandóan ott ólálkodik a szegények körül, soha nem lehetne biztosan tudni, hogy látják-e egymást a következő napon is. Ezzel szemben a gazdagok elveszítik az élet sóját, a halál hiányával minden tevékenység, öröm, vágy, boldogság, fájdalom, veszteség időtlenné és így értéktelenné válik. Az izgalom eltűnik, életük furcsa álmos, megszokott, fényűző monotonitásba torkollik. Mindezt elnézve megfogalmazódik bennünk a kérdés, hogy kik is itt az igazi szegények? Mintha a gazdagok az élet sava-borsát veszítenék el azzal, amikor az idő szorítása elveszik az életükből. A kezdet mindig magával hordozza a végesség lehetőségét, minden örömben van egy kis üröm és fordítva. Az idő könyörtelen rohanása hozzájárul ahhoz, hogy nagy dolgokat vigyünk véghez, elvégezzük a feladatainkat és betartsuk a határidőket. A tény, hogy az időnk elfogyhat, arra sarkall, hogy próbálkozzunk, menjünk előre az úton, aminek egyszer vége lesz, de azt – a mi világunkban legalábbis – nem tudjuk, hogy mikor, és pont ettől válnak fontossá életünk történései és hagynak lenyomatot bennünk, mert nem tudjuk pontosan, még hány ilyen élményünk lehet.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>