„Ma már mást gondolok életről és halálról” – Interjú Györgyi Anna színésznővel

– Az előbb az egyik fotót látva felkiáltottál, hogy teljesen olyan vagy, mint az édesanyád. A külsődön kívül miben hasonlítasz rá?
– Az arcon minden ott van, amit átél az ember. Most volt nyolcvanéves, és megláttam ezen a képen magamat is nyolcvanévesen. Hasonlítunk olyasmiben is, hogy például ő is állatbolond, mint én, kutyákkal, macskákkal. Otthon még tengerimalacunk és ugróegerünk is van, most pedig egy darabban játszik két pinty, azok is nálunk kötnek majd ki. De hasonlítunk abban, is, hogy a mamámnak is sok barátnője van, jó a humora, szeret szerepelni, de sok szomorúság is van benne és a magány is része az életének. Én is nagyon szeretek mókázni, bohóckodni, nevetni, de gyerekkorom óta van bennem egy erős magányérzés. Nagyon sokáig voltam egyedül később is, mielőtt találkoztam a férjemmel.

– Ez nem szemlélődés inkább, mint szomorúság?
– Igaz, hogy szeretek szemlélődni, különösen mostanában. Fiatalabb koromban sokkal harcosabb energiák voltak bennem, mint most, de ahogy az ember öregszik és gyerekei lesznek, ahogy másfajta felelősség is van az életében, megváltozik.

Szeretem nézni az embereket és próbálom nem megítélni őket.

Nincs kocsim, nem is vezetek, ezért sokat utazom tömegközlekedéssel, és szeretek gyalogolni is. Közben meditálok, és nagyon szórakoztat az is, hogy figyelhetem a metrón az embereket, a gesztusokat, mozdulatokat; a tapintatlanságot, az egymásra oda nem figyelést, máskor meg a szeretet apró megnyilvánulásait. Az életünk tragikomikus kis jeleneteit, amely szomorú és csodálatra méltó egyszerre. Nemrég láttam Reisz Gábor filmjét, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlant, tetszett az a jelenet, amikor a férfi fölpattan, mond egy monológot a villamoson, aztán visszaül. Egy ország idegállapota nagyon jól lemérhető a metrón.

– A saját családi, baráti, szakmai környezetünk sokszor nagyon elszigetel a tőlünk különböző emberektől, és elég egysíkú képet mutat a világból. Gondolom színészként még fontosabb, hogy ne így legyen.
– Az élet adja a legjobb mintát, de ez nemcsak színészként fontos tapasztalat, én nagyon szeretek egyszerűbb emberek között lenni. A legtöbb szeretetet a szeretteimen kívül például a kukástól kapom vagy az árusoktól, akik nemcsak odaköszönnek, ha meglátnak, hanem azt is megkérdezik, hogy vagyok. Ahogy a filmekben. Ilyen például Gabi a virágüzletből, mindig nála veszek virágot, ha Pesten vagyok. Szeretem azokat az embereket, akik kemény fizikai munkát végeznek, akik megszokták, hogy ha egy gödröt meg kell ásni, akkor neki kell állni és ha valamit meg kell mondani, akkor nem köntörfalaznak. Olyan szeretettel senki nem mondja, hogy áldja meg a családomat a Jóisten, mint a templom előtti hajléktalan, amikor megköszöni, hogy adok neki valamit.

– Ezt az egyszerűséget lehet a legnehezebb megjeleníteni egy szerepben.
– Nehéz. Sok technikás és virtuóz színésznő van, aki öt mondatban megcsinál tíz váltást, de ezt nem tudja. Csomós Mari viszont, aki az egyik legnagyobb, úgy mondja, hogy jó napot kívánok, hogy abban minden benne van. Emlékszem, a Csirkefejben alig volt pár mondata, amikor anyaként bejött a szatyorral, de elképesztően súlyos volt a jelenléte. Törekszem én is arra, hogy ilyen eszköztelenül is hatást tudjak elérni. Jó színész szeretnék lenni, és sokáig lenni a pályán, ha már nem pénzügyőr lettem…

– Ez is alternatíva volt?
– Rossz tanuló voltam, és mivel apám katona volt, oda tudott volna benyomni, de akkor már nagyon szerettem színházba járni, ezért más utat választottam. Szeretem ezt a pályát.

– Érzi az ember, hogy mikor lesz jó színész?
– Kállai Feri bácsi volt a színészmesterség-tanárom, és amikor végeztem 21 évesen, azt mondta: „Nusikám, magából negyvenévesen lesz igazán jó színész.” Hát, nem mondom, hogy frissen végzett színészként túlságosan feldobott, hogy majd húsz év múlva jó leszek. De azt hiszem, tényleg így történt. Persze voltak nagyon nekem való szerepek, Az üvegcipő Irmája például nagyon eltalált, mert akkor a valóságban is Irma voltam, naiv, állandóan szerelmes, teljesen másképp közlekedtem a világban, mint a többi ember, és nem értettem, hogy mindez miért mulatságos. Nagyon szerettem a Csehov szerelmeiben is játszani, életem egyik legnagyobb élménye volt, Kulka Jánossal nagyon közel kerültünk egymáshoz. A színész az idegrendszerével dolgozik, ki van szolgáltatva a másiknak a színpadon, és közben nagyon sokat megtud róla. A vágy villamosa is jókor jött, megértem Blanche szerepére.

Érzem, hogy mostanában ért össze a külsőm és a belsőm, anya lettem, mellettem halt meg az édesapám, ma már mást gondolok életről és halálról. 

– Mennyire változtatnak meg a szerepek?
– Előhozzák azokat a tulajdonságokat, amelyek lappanganak bennem. Például én otthon tréningruhás típus vagyok, de ha nagyon nőies nőt játszom, a szerep előcsalogatja ezt az énemet is, ha pedig bolondosat, akkor többet viccelődök. Móricz Tündérkertjében Károlyi Zsuzsannát, egy puritán, okos, kritikus nőt játszom, és néha otthon is észreveszem, hogy osztani kezdem az észt. Máskor meg nehéz gonosznak lenni, mert az ember jónak és kedvesnek szereti látni magát.

Kép

Györgyi Anna – Kép: Emmer László

– A Lyukasórában is részt veszel. Nem hálátlan feladat ma verset fölolvasni?
– Először nem is nagyon mertem elvállalni, mert a versinterpretáció a színészet esszenciája. Nagy kihívás, de nagyon jól érzem magam a forgatásokon, jó kicsit kiszakadni a színpadról és látni, hogy a költők és írók, akikről azt gondolod, hogy elvonulnak az élettől, mennyire élettel és humorral teli emberek. Ők még nem tudják, de ők lesznek a nagy klasszikusok, Lator László, Szabó T. Anna, Váradi Szabolcs, Lackfi János.

– Sokat szinkronizáltál és nagyon különböző karaktereket, Sandra Bullocktól kezdve Juliette Binoche-ig. Ezek szerint nem skatulyáztak be.
– Nem én válogatom a szinkronszerepeket, és örülök, hogy kevésbé karakteres, inkább olyan alakítható, pasztell vagyok, így sokfélét játszhatok. Sokat lehet a szinkronból is tanulni, ha olyan művészeknek adhatod a hangod, mint például Binoch, aki nagyon merészen kiteszi az emberségét, a nőiességét a szerepeibe. A többi szerepem is változatos, néha nem is gondolnám, hogy valakinek eszébe jutok egyes karakterekhez. Az új Goda Kriszta-filmben polgármester asszony vagyok, holott sose lennék polgármester. Szeretek például csúnya lenni. Szigarjev Guppijában még nagymamabugyit is vettem magamra, hogy ettől is slamposnak érezzem magam, ne csak látványra legyek csúnya.

Sokféle szerep megtalál, és mindegyikből tanulhatok. Jó színésznek lenni éppúgy folyamatos tanulás, mint jó embernek lenni.

– Milyen a jó ember?
– Szeretném úgy leélni a nekem kiszabott időt, hogy ne csináljak sok nagy bakit, ne ártsak másnak, ne bántsak meg tudatosan senkit. Szeretném a családomat egyben tartani, és a férjem mellett leélni az életem. Annyira meghatódom, amikor két öreg kézen fogva megy az utcán vagy megcsókolják egymást. Izgalmasabbnak találom megöregedni egy férfi mellett, gyerekekkel, unokákkal, figyelni, hogyan változunk, hogyan haladunk át a hullámvölgyeken, mint váltogatni a társakat.

– Épp a szakmai kiteljesedéskor hagytad ott a budapesti társulatot, mert a férjed Miskolcon kapott színházigazgatói állást, és emiatt alig találkoztatok.
– Az ingázás nagyon nehéz, nem kell ahhoz megcsalás, hogy fölőröljön egy kapcsolatot, elég, ha egész héten nem látjuk egymást. Ezért döntöttem így, hogy leköltözöm én is a gyerekekkel. Ez egy Pest-centrikus hivatás, a közönség nem tud semmit a vidéki előadásokról, de a szakma azért igen, azért ott vagyunk a fesztiválokon, kapunk díjakat. Majd valamikor vissza szeretnék keveredni, és tudom, hogy ha nekem lesz majd kihagyhatatlan lehetőségem, a férjem is támogatni fog.

– Nem volt abból konfliktusod, hogy a Miskolci Nemzeti Színházban a férjed, Kiss Csaba a direktor?
– Ha lehetne, nem ragaszkodnék ehhez a direktor oldalbordája szerephez. Ez egy nagy intézmény balettkarral, operaelőadásokkal, négy-öt játszóhellyel, én mindennap közöttük vagyok, és az emberek nem diszkrétek, az öltözőben sok mindent meghallok. Ezek többnyire férfiharcok, egymásnak feszülések. Mindenhol megvannak, csak egy társulatban minden egymás előtt zajlik. Általában nyelek egyet vagy hazamegyek pityeregni. Egyszer mondtam meg a magamét. Nem tudom, hogy jól tettem-e.

– A lányaitok jól viselték a vidékre települést?
– Nagyon alkalmazkodóak, nincsenek különösebb elvárásaik ezzel kapcsolatban. Ha elmondjuk nekik, hogy most mit miért kell csinálni, és érzik, hogy szeretet veszi őket körül, akkor teljesen benne vannak a mi döntéseinkben.

Kép

Györgyi Anna – Kép: Emmer László

– És neked könnyű volt a költözés?
– A Blaha Lujza térről egy kertes házba költözni nem nagy áldozat. Rendszeresen járok föl, Budapesten még három előadásban játszom, és járok föl tévéfelvételre, ilyenkor gyakran megyek vissza a lakásunkba. A miskolci házban, amit bérlünk, hatalmas terek vannak kevés bútorral, ezt nagyon élvezem. A családtagjaimmal ellentétben nem vagyok gyűjtögetős típus, idegesítenek a fölösleges tárgyak, szeretem, ha valami levegős és táncolni is lehet a nappaliban. Szükségem van a térre, a levegőre. Fiatalkoromban sokat utaztam egyetlen hátizsákkal, Törökországba, Vietnámba. Olyan jó más szokásokat, más környezetet látni! Szeretem az arab világot is. Emlékszem, egyszer apámat hajnali ötkor fölébresztettem, hogy Szia, Apukám!, ő álmosan megkérdezte, hogy Most érkeztél?, én meg azt válaszoltam, Nem, most indulok Velencébe vagy Prágába.

– Nehéz volt a viszonylag hosszú szabadság után elköteleződni és alkalmazkodni?
– Én akkoriban azt hittem, hogy nekem már nem lesz gyerekem, sőt, nekem ez nem is való, és eszerint is éltem 32 éves koromig, mindenféle állandóság nélkül. És akkor találkoztam a férjemmel. Nekem Csaba a Jóisten ajándéka, ebből fakad ma minden jó az életemben. Rá kell nagyon vigyáznom. Ezért is mentem Miskolcra, mert tudtam, hogy ez neki fontos lehetőség, és nem akartam, hogy emiatt öt évig ne lássa a gyerekeit. Kiderült mellette, hogy az anyaság nagyon is nekem való, ráadásul nem is vagyok egy laza anyatípus, mindent túlaggódok, tökéletesen szeretnék csinálni.

Három évig egyetlen éjszakát sem aludtak végig a gyerekek, és az volt a legfőbb vágyam, hogy csak egyedül elnyalhassak egy fagyit. Ugyanakkor olyan csodálatos látni őket, hogy szebbek, okosabbak, jobbak nálam. Az ember azért előbb utóbb megtalálja a maga kis szabadságát, én például moziba járok.

– Miért szoktál aggódni?
– Abba például beleőszültem, amikor a kicsi első osztályos lett, hogy minden a legjobban sikerüljön…

– Szerinted a színésznőség és az anyaság miért nem igazán passzol egymáshoz?
– Attól, hogy nincs benne rendszer. Vagy nappal nem vagyok otthon vagy éjszaka. Persze például az orvosok is így vannak ezzel. A reggeli fölkelés emiatt nagyon nehéz. A nővéremnek, aki kilenc évvel idősebb nálam, már két nagy fia van, unokákkal, sokszor vigyázott a lányokra, de hiába fektette le őket fél kilenckor, ha éjfélkor hazaértünk, kijöttek hozzánk a konyhába. Így nehéz fél hétkor fölkelni, nem tudunk rendesen reggelizni, a gyerekek általában csak bekapnak valamit a kocsiban.

Mindenki azt hiszi, hogy a színészek élete olyan bohém, pedig ez egy szerzetesi élet, pontos határidőkkel, csak nem rendszeres.

De a lányok nagyon édesek, a múltkor arra értem haza, hogy a kicsi nyolcéves áll a tűzhely mellett és gombás rántottát főz.

– Mivel tudnak neked meglepetést okozni?
– Most karácsonyra a nagyobbiktól, Annától kaptam egy festményt. Egy gyönyörű virágcsokor vázában, amelyben halak úszkálnak, gyönyörű színek és formák. A kicsitől, Lénától képeket kaptam felragasztgatva, rólunk. Az egyiken Csabával vagyunk ketten. Mindig fontosnak tartottuk, hogy a szeretetet testi közelséggel is kifejezzük. Ilyenkor persze a lányok rögtön megjegyzik, hogy Jaaj, Csóóókolóóznak!, de közben tudom, hogy nagyon fontos nekik is látni, hogy mi nagyon szeretjük egymást. Nekem nagyon jó az életem. Csak saját magam ronthatom el. Minden reggel meg is köszönöm, hogy életben vagyok, van családom. Teljesen ateista családban nőttem föl. Amikor apu meghalt – rákos volt és lefogyott harminc kilóra –, anyukám már nem bírta szegény, és az utolsó időben én voltam mellette a nővéremmel. Akkor, tíz évvel ezelőtt, megfordult velem a világ.

Olyan álmaim és tapasztalásaim voltak, olyan emberekkel találkoztam, hogy elkezdtem hinni. Egész más ember lettem. Azt hiszem, mindig kopogtattak az ajtómon, de csak én tudtam kinyitni, belülről.

– A gyerekeidnek ezt át tudod adni?
– Nem hiszem. Az ide vezető út olyan, mint a szerelmi csalódás, nem lehet megspórolni. Én el tudom mondani, amit gondolok, vagy megválaszthatom az iskolát, ahová járnak, de mindenkinek magának kell összerakni az egészet. Én sem vagyok kész vele, apránként rakosgatom azt a képet, ami alá majd ki lehet írni, hogy Györgyi Anna. Jó lenne azt mondani a végén, hogy tetszik, amit a képen látok.

A cikk a Képmás magazin 2015. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>