Liam Neeson: „Nagyon utálnám, ha ma kellene fiatalnak lennem”

2012-ben a bulvármédia felkapta és világgá röpítette a hírt, hogy a katolikus filmsztár Liam Neeson azt fontolgatja, áttér a muzulmán hitre. Erre a nagy csinnadrattára az a néhány mondat adott okot, amit Neeson a The Sun brit bulvárlapnak mondott, az alkalomból, hogy néhány hétig Isztambulban tartózkodott. Neeson esete jól illusztrálja, sokszor mi van a hírek mögött.
A nyilatkozat egészen pontosan így hangzott: „Napjában ötször hívják imára a hívőket, ami az első héten még az idegeidre megy, de aztán valahogy befészkeli magát a lelkedbe és kiderül, hogy ez egy csodálatos dolog. (…) 4000 mecset van a városban, amelyek közül néhány egészen lenyűgöző és bizony ilyenkor eszembe jut, hogy mi lenne, ha muzulmán lennék.” Bármilyen szépek is az isztambuli mecsetek azt azért mégsem gondolhatja ép ésszel senki, hogy csak ezért szeretne új vallást választani magának bárki is, még akkor sem, ha közben bülbülszavú müezzinek hívják imára. Az internetes híradások többsége mégis készpénzként kezelte a hírt.

Megbékélés a múlttal

Liam Neeson ma is, mint élete során mindig, ugyanúgy megvallja, hogy hívő katolikus: rendszeresen jár szentmisére, amikor katolikus templom mellett megy el, ha teheti, beugrik imádkozni; kamasz fiait hitre és az egyház tanításának elfogadására neveli, de közben nem rejti véka alá azt sem, hogy az ő hite is változik.

„Más a hitem most, mint amilyen ministránsfiú koromban volt. Ma sokkal több bennem a kérdés. Nem lettem kétkedő, de azt az egyszerű hitemet elvesztettem. Ugyanúgy hiszek, de ma már jobban el tudok fogadni más vallásokat is.”

Neeson szájából ezek nagyon súlyos szavak, amelyek valószínűleg – bár a szíve szándékát csak Isten és ő maga ismerheti – nem a cafeteria katolicizmus irányában tett lépések, hanem sokkal inkább a megbékélés és a megbocsátás iránti szándékát akarta velük kifejezni.

2000-ben Neeson szülővárosa, az Észak-Írországban található Ballymena a legnagyobb kitüntetését akarta átadni neves szülöttének, amit ő akkor visszautasított. Neeson ugyanis többször elmondta, hogy katolikusként „másodosztályú állampolgárnak” érezte magát a protestáns többségű városban, ami mély sebeket hagyott benne. Eleinte nem értette, majd nagyon elszomorította, hogy július 12-én, a boyne-i csata emléknapján – amikor 1690-ben a katolikus János királyt legyőzte a protestáns Vilmos király – a barátai és osztálytársai az utcán ünnepelnek, ő pedig a családjával együtt otthon a lakásukban kuksol. Protestáns iskolákba járt protestáns oktatók és diákok közé, egész gyerekkorát ez a kisebbségi lét jellemezte, ami az 1960-as, 1970-es évek Észak-Írországában, amikor a politikai nézetkülönbségek gyakran vallási köntöst öltöttek és erőszakba torkolltak, egyáltalán nem volt egyszerű dolog. Akkoriban a katolikusok előtt formálisan ugyan igen, de a valóságban nem volt nyitva a színészi pálya, Neeson mégis színész lett, amit a legkarizmatikusabb protestáns vezérszónoknak, Ian Paisley-nek (is) köszönhet. Időnként beosont ugyanis azokra az istentiszteletekre, amelyeket Paisley tartott, és elkápráztatta a tiszteletes karizmája. „Teljesen lenyűgözött a szuggesztív előadásmódjával. Tudtam, hogy szerepet játszik, de színészi teljesítménye óriási volt.”

Egyszóval 2000-ben Neeson még nem tudta elfogadni szülővárosa legnagyobb kitüntetését, 2013 januárjában viszont már igen. Nem a múltja változott meg, hanem a hozzá való viszonya. És még sok minden más is történt ebben a 13 évben, de mielőtt erről ejtenénk szót, tekintsük át röviden az előzményeket.

Eltávolodás

Mint az az eddigiekből kiderült, Neeson 1952-ben egy mélyen hívő katolikus családba született, ami az egész életét meghatározta. „Egyszer katolikus, mindig katolikus”, mondta egy alkalommal erről a Baljós árnyakban Qui-Gon mestert alakító sztár, ami az íreknél, pláne ha az északi országrészből származnak, az identitásuk legelemibb része. A Liam keresztnevet is egy közeli pap ismerősük iránti tiszteletből kapta. Nem éltek jómódban, édesapja iskolafelügyelő volt, édesanyja pedig napközis szakácsnő, és egy aprócska lakásban laktak a már említett Ballymenában. A kis Liam endszeresen járt ministrálni: „Őszintén hittem, hogy amikor a pap megtöri az ostyát, az Krisztus testévé és vérévé változik át. Ez elmondhatatlan hatással volt rám. Remegett a kezem, amikor az ostya darabja belehullott a kehely szentelt vízébe.” Aztán amikor a helyi plébános bejelentette, hogy ökölvívó klubot szervez, ez a magas, vékony és félénk fiú azonnal jelentkezett. Kiváló sportoló lett belőle, több bajnokságot is nyert, mígnem 15 éves korában egy mérkőzésen eltörték az orrát, amit a sarokba félrevonulva az edző rángatott helyre. Emiatt még nem, de az ezután következő sorozatos ájulások és emlékezetkiesések hatására abbahagyta az aktív bokszolást.

Eddigre már szert tett némi színpadi tapasztalatra is, amiről a következőket mondta egy interjúban: „Hirtelen összeállt a kép. Úgy éreztem, ez az, amit életem végéig csinálni akarok.” Ám a katolikusok előtt tornyosuló láthatatlan üvegfalak miatt először mégsem ebbe az irányba indult el, hanem fizikát és matekot ment tanulni egy egyetemre, Dublinba. De ezt annyira utálta, hogy nem tartott ki sokáig, inkább elment a közeli Guinness sörgyárba villástargonca-kezelőnek. Aztán jelentkezett tanárnak, de onnan is kibukott, majd elszegődött egy építész irodához asszisztensnek.

Végül elküldte a jelentkezését a Belfasti Lírai Színházba, ahová csodák csodájára felvették – mert már régóta hiába kerestek egy darabhoz egy hórihorgas szereplőt. Így kezdődött színészi karrierje.

Ezen a színpadon látta meg őt John Boorman rendező, aki meghívta a nálunk is vetített Excalibur című filmbe 1980-ban. Itt ismerte meg Helen Mirren színésznőt, akit először távolról csodált, majd röviddel utána összeköltözött vele – és kifestette szórakozásból a lakását, mert míg Mirren állandóan forgatott, Neesonnak túl sok dolga nem akadt. De a gépszíj már elkapta, vágyott a sikerre, pénzre, csillogásra, és fel is kerekedett Hollywoodba. Kapott is kisebb szerepeket, és élete célja akkoriban az lett, hogy „minden éjjel lerészegedjek, és annyi nő ágyába bújjak bele, amennyiébe csak lehetséges.”

Visszatérés

1986-ra maga is úgy érezte, hogy keresztúthoz érkezett, amikor meghívást kapott első igazán komoly hollywoodi szerepére a Misszió című filmben. „32-33 éves voltam, és ígéretes karrier állt előttem. Leforgattam néhány alibi-filmet, de azt már nem tudtam, hogy mit jelent valójában színésznek lenni.” A filmre készülve ekkor kezdett el a jezsuita rendről olvasni, és ekkor ismerkedett meg Daniel Berrigan jezsuita atyával, a film szakmai tanácsadójával, aki „különleges történeteket mesélt az életéről és arról, hogy milyen jezsuitának lenni.”

És ahogy a jezsuita lelkiséggel egyre mélyebben megismerkedett, Neeson katolikus hitének egy teljesen új oldalát fedezte fel. Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlataiban olvasta, hogy a jezsuita rend alapítója arra biztatja követőit, képzeljék magukat a Biblia egy-egy szereplőjének a helyébe, és az ő személyén keresztül próbáljanak meg belépni a történetbe. Próbálják meg beleélni magukat, hogy az adott szereplő mit láthatott, hallhatott, érezhetett. És akkor Neeson rádöbbent, hogy a nagy orosz színészmester, Konsztantyin Sztanyiszlavszkij is pontosan ugyanezt csinálta.

„A dél-amerikai dzsungel kellős közepén megértettem, hogy Sztanyiszlavszkíj a híres módszerét az ignáci Lelkigyakorlatokra alapozta. Igazi megvilágosodás volt ez a számomra, és összehozta az életemnek addig két különálló részét. Az ír katolikus vonal összekapcsolódott a színészmesterséggel, mert megértettem, hogy egy jó alakítás imádság is lehet. Ez nagyon sokat jelentett nekem, igazi üzenet volt Istentől.”

És Neeson az imádságnak ezt a formáját azóta mások szolgálatába állítja. „A színészi játékomat mint imádságot másokért ajánlom fel. Valakiért, aki közel áll hozzám, esetleg együtt dolgozom vele, vagy valakiért, aki meghalt. Amikor a színpadra menet beugrik valakinek a képe, érte ajánlom fel az aznapi alakításomat. Az imának ez a formája nagyon különleges. Ha az ember egy héten nyolcszor vagy kilencszer is játszik egy darabot – hétköznap minden este, hétvégén pedig naponta kétszer – akkor egészen váratlan mélységek tárulnak föl előtte.”

A szent és a profán

Neeson egyik legszebb imája minden bizonnyal az az alakítása volt, amit a Darkman című filmben nyújtott 1990-ben – ebbe szeretett ugyanis bele Natasha Richardson, Vanessa Redgrave és Tony Richardson lánya, akit három évvel később el is vett feleségül. Életébe ezzel beköszöntöttek a boldog békidők. Imádta a feleségét, akitől két fia – Michael és Daniel – született, olyan megaprodukciókban kapott szerepeket, mint a Star Wars vagy a Schindler listája, amiért Oscar-közelbe is került. Ő volt Aslan a Narnia krónikáiban, ő volt az Igazából szerelem sztárja, 2005-ben a Simpson családban egy szimpatikus papnak kölcsönözte a hangját, aki rövid időre katolikus hitre térítette Homert és Bartot. Egyszóval szépen alakult minden 2009-ig, amikor a felesége Kanadában egy síbalesetben meghalt.

Imádott felesége halála nagyon megviselte Neesont, nem tudta feldolgozni mindmáig. Azóta (egy rövid udvarlást leszámítva) egyedül neveli két fiát, és szülőként egyáltalán nincs megelégedve avval, amit maga körül lát. „Nagyon utálnám, ha ma kellene fiatalnak lennem, annyira el vannak árasztva a hétköznapjaink a szexualitás legkülönbözőbb formáival – ez ömlik ránk mindenhonnan, a médiából, a reklámokból, mindenhonnan és ez nagyon összezavarja a fiatalokat.” Neeson úgy gondolja, hogy a világnak ez a túlzott átszexualizálása tönkreteszi a szeretetalapú kapcsolatokat.

„Az a nagy probléma, hogyha valamivel túlzott közelségbe kerül az ember, az egy idő után megszűnik ’szent’ lenni, és átkerül a profán területére. A szexualitás pedig egy nagyon különleges dolog. Tele van titokkal és csodával, és nagyon nem szeretném, ha teljesen elsúlytalanodna, mert ennél sokkal többet érdemel.”