Indul a nap: miért jobb busszal menni az óvodába?

Munkába menet az útvonal utolsó szakaszát egy hegyi járattal teszem meg. Több óvoda is található azon a környéken. Állami, magán, alapítványi. Reggel és kora délután alacsony padlós buszok közlekednek, ilyenkor 2-3 babakocsi is várakozik a megállóban. A zsúfoltság ellenére nagyon szeretem megtenni ezt az utat. Egész napra feltöltenek a megállóban, a buszon töltött percek.

Hétfői győzelmek

A megálló felé haladó „emeletes” apukák nyakából kis trónörökösök diadalittasan szemlélik a forgalmat. Az egészen picik hátizsákból, hordozókendőből, babakocsiból nézegetik a világot, a nagyobbacskák, anya, apa szabad kezét fogva, másik kezükben az alvóállatot szorongatva várakoznak a járműre. Bolondos, vagy komoly beszélgetések zajlanak. Kérdések záporoznak, jókedvű versengések, találgatások – elkanyarodik-e, vagy a mi megállónkhoz jön a hídfőnél látható busz-, egyezkedések: beugorjunk a pékhez, vagy kivárod az óvodai reggelit. Szó esik mindenről, a vulkánok működésétől elkezdve, hogy ki és mikor fog értük menni az oviba, és hogy lesz-e ma úszás. Megy a párbeszéd, az ismerősök üdvözlése és még arra is jut a figyelemből, hogy a kicsi „momo” jelzését nyugtázzák; igen ott egy motor megy. Mobilt nem látok szülői kézben, igaz bele sem férne a levetett kesztyű, zsebkendő, vagy a kicsit vedlett játékmackó mellé.

Azután jön a busz, mindenki felkecmereg valahogy. Az egyik kisfiú diadalmasan felkiált apja karjában: „Én vagyok a világ legmagasabb óvodása!” A szeptemberben még panaszosan sírdogáló Norbi egy hétfő reggeli kijelentése után: „Én sehová nem akartam elmenni ma reggel!”, az egész utazóközönség együttérzését magáénak tudhatta. Kollektív diadalt arattunk egy másik hétfői napon is, amikor hóesés bénította le a városi közlekedést. Néhány percnyi toporgás után egy csapatban vágtunk neki a domboldalnak, amivel a busz nem tudott megbirkózni. A lefelé igyekvők bátorítottak minket: „Menjetek gyalog, nagyon jó!” A kis lábak vidáman taposták a havat, győzelemittasan nézték a kipörgő kerekekkel nyögő autókat, ahogy elhaladtak mellettük.

Akku feltöltve

Biztos vagyok abban, hogy valamennyi gyermek, akinek ilyen reggeli indításban van része, örömmel, toleranciával vesz részt közössége mindennapjaiban. A sokszor egyáltalán nem optimális feltételek között utaztatott kicsik megérzik a szüleik törekvését, hogy az elválás idejére a lehető legtöbb érzelmi munícióval engedjék őket az útjukra. Ezt az érzelmi törődést viszonozni is képesek egy-egy kedves gesztussal, szóval, derűs pillantással, ami jól jön a felnőttnek is egy nehéz munkanap nyitányaként. Ez a reggeli néhány mondat, játékos, rövid párbeszéd elegendő immunitást ad a folyamatos stressz káros hatásaival szemben, mert megszakítjuk zaklatott elménk, lelkünk belső monológját. Új perspektívából látjuk meg a jól ismert dolgokat, áthangolódunk, másfajta fontossági sorrendet állítunk fel. Ennek hatásfoka jóval erősebb, mint a képernyők vagy az alkohol által nyújtott átmeneti kikapcsolásnak, kiütésnek. Könnyedsége, felszabadító hatása – itt és most csak a gyerekemre koncentrálok – a megoldási ötletek széles skáláját tárhatja fel, vagy szabad utat adhat a lényegtelen dolgok elengedéséhez.

El kell ismernem, hogy energiavámpírként vagyok jelen a reggeli buszon. Mentségemre csak az szolgál, hogy feltöltött akkumulátoraimat a nap folyamán kis klienseim és szüleik rendelkezésére bocsátom. Gyakran felmerül bennem a kérdés, ki kit szolgál, kinek van a segítségére? Én hálás szívvel gondolok a reggeli szülőkre és gyerekeikre, mert őket látva, hallva kezdhetem a következő napot, az új kihívásokat.