A rózsaszín kötelező?

Különösen izgalmas egy párkapcsolatnak az a része, amikor a fejünkben is átállítjuk a státuszunkat „párkapcsolatban”-ra. Akárhány évesek vagyunk, ilyenkor valamelyest újra olyanokká válunk, mint a tinédzserek. Lényegesen többször figyeljük a telefonunk kijelzőjét, hogy eszébe jutottunk-e a másiknak, megszaporodnak a fejünkben a lehetséges randiötletek és úgy érezzük, majd’ kicsattanunk az energiától. Lelkünknek és testünknek is jót tesz ez az állapot – de közben máris itt az első vészjelzés. Vajon feltölt engem annak az érzése, hogy a társa lettem ennek az embernek? Vagy esetleg már maga a gondolat is inkább lefelé húz?

Szárnyalok, vagy éppen hogy megbénultam ez alatt a súly alatt?

A párkapcsolati irodalom ezt az időszakot az rózsaszín köd vagy rózsaszín szemüveg szakaszának hívja. A hibákat, nehézségeket átmenetileg „jótékonyan” elfedi a köd, amely idővel, a párkapcsolat érésével eloszlik, de akkorra a pár már elég erős lesz ahhoz, hogy hatékonyan tudjon ezekkel kezdeni valamit. Természetesen nem minden párnál egyazon intenzitással jelenik meg ez a rózsaszín élmény és nem is ugyanannyi ideig tart, de ha egyáltalán nem tapasztalják meg ezt a felszabadító energiát, érdemes elgondolkodni, vajon meddig tart ki az egymás iránti lelkesedés.

Vele vagy?

Manapság egyre több fórum és eszköz teszi lehetővé, hogy két szerelmes vállalja a világ előtt, hogy ők mostantól egy pár. Családunknak és barátainknak bemutatjuk a jelöltet, a különböző közösségekben is párként jelenünk meg, átállítjuk a közösségi oldalakon a kapcsolati státuszunkat.

Itt is jelezhet a vészcsengő, hogy jó döntést hoztunk-e, ha bármilyen oknál fogva nem akarjuk felvállalni a másikat, illetve a kapcsolatot a nagyvilág előtt.

Érdemes végiggondolni, hogy min kéne változtatni ahhoz, hogy szívesen vállaljam őt. Ha ez csak átmenetileg, a kapcsolat újdonsága miatt van, akkor idővel alighanem enyhülni fog, azonban ha ezek súlyosabb ürügyek, akkor ébresztő! Végig kell gondolnunk, hogy mekkora a realitása annak, hogy ez a sarkalatos pont változhasson.

Ha kettő kevés egy párhoz

Az elmúlt időszakban egy fiatal fiú keresett meg minket életvezetési problémáival. Kiderült, hogy kapcsolatban él, de elmondása szerint ez a része az életének teljesen rendben van, hiszen mindent megbeszéltek a párjával. Ő nem hisz a szerelemben, ezért úgy döntöttek, hogy nyitott kapcsolatban élnek. Ez azt jelenti, hogy mindig ő lesz számára az elsődleges, de mivel tudják, hogy mindkettejüknek vannak hiányos területeik, így számukra teljesen rendben van, ha ezeket más pótolja, ám ha szükség van a másikra, akkor annak „kötelessége” mellette állni. Úgy látjuk, hogy ez az elköteleződési minta kezd egyre gyakoribbá válni napjainkban.

A következő vészcsengő itt szólaljon meg! Vajon csak együtt járunk, vagy valóban el tudunk köteleződni?

A párkapcsolati és házassági krízisek nagy százaléka az elköteleződési zavarokban kereshető. Képes vagyok-e átadni magam teljesen, és megkapom-e azt a bizalmat a másiktól, hogy mint egy ajándékot, féltve bontogassam? Hosszan tartó önismereti munka után ez a fiatal magának is bevallotta, hogy teljesen tévesen értelmezte az elköteleződés fogalmát, és új kapcsolatában, amelynek fontos pontja a kizárólagosság, ezt mennyire felszabadítónak éli meg.

Egy „apró” különbség

Egyre gyakrabban találkozunk olyan párokkal, akik elmesélik, hogy minden tökéletes, hihetetlen, hogy mennyire egyformák, és nem is igazán értik, hogy lelhettek rá egy ilyen nagyszerű társra.

Majd egy kis beszélgetés után kiderül, hogy csupán egyetlenegy nehézség van, mégpedig az, hogy különbözően képzelik el a jövőt.

A másiknak már annyi csalódása volt, hogy nem híve a különböző ceremóniáknak, és egészen biztosan nem szeretne házasodni. Egy varázslatos személyiségű fél ilyenkor egészen elnémíthatja a vészcsengő hangját, pedig nagyon fontos lenne, hogy meghalljuk. Akár évek telhetnek el azzal, hogy a házasságra készülő és vágyó fél reménykedik, ám ennek a helyzetnek legtöbbször vagy a saját álmainkkal szembeni megalkuvás, vagy nagy csalódás a vége.

Lépésről lépésre

Szerencsére azt mondhatjuk, hogy a sok buktató és a mindannyiunkat körülvevő túl sok rossz példa ellenére is van értelme az okos, tudatos együttjárásnak. Ilyenkor tudjuk gyakorolni az elköteleződést, hiszen az még csak ideiglenes, bármikor megszakíthatjuk a kapcsolatot.

Ha közel engedjük magunkhoz az arra méltó jelöltet, meg tudjuk nézni, van-e reális esélye annak, hogy képesek legyünk egy egész életen át szorosan együttműködni.

Meg tudjuk ismerni a másik személyiségét: vajon milyen emberré válik, mire számíthatok hosszú távon tőle? De meg tudjuk figyelni önmagunkat is: könnyen vagy nehezen megy nekem az elköteleződés, milyen érzéseket vált ki belőlem az állapot, hogy kapcsolatban élhetek, hogyan hat rám ez a helyzet.

– A bűn kategóriáját egész kultúránk ismeri, ma mégis inkább csak a hívő emberek használják. A mindennapi szóhasználatban nagyon ritkán hangzik el, hogy bűnt követtem el, inkább, hogy hibáztam – ha egyáltalán elhangzik valami mulasztás vagy bántás után. Sok vitának, kényszeredett önigazolásnak lehetne elejét venni, ha hajlandóak lennénk elismerni, hogy – szándékosan vagy akaratlanul – hibáztunk valamiben. A beismerés felszabadító erejű, az igazság szabaddá tesz. A feszültség feloldódik és a megbántott fél megértve érzi magát.

Persze szükség van arra, hogy a bocsánatkérő személy valóban úgy gondolja, hogy baj, amit tett és akarjon változtatni.

Nem véletlenül tartalmazza a katolikus gyónás szövege, hogy „erősen fogadom, többé nem vétkezem és a bűnre vezető alkalmakat elkerülöm”. Ha viszont az illető úgy próbál kimenekülni a kínos helyzetből, hogy a problémát tagadja, bagatellizálja vagy gyárt hozzá egy racionális magyarázatot – ezt szaknyelven önigazolásnak hívjuk –, akkor ez a konfliktus mélyüléséhez és nem a feloldásához vezet: ha szembesítik az embert valamivel, védekezni kezd és eleinte jó menekülési lehetőségnek tűnik a tagadás. Pedig ki kell tudni mondani: az az igazság, hogy tényleg hibáztam, elkéstem, elfelejtettem, elvesztettem, durva voltam. Ezek nem megbocsáthatatlan dolgok, nem történik katasztrófa, ha beismerjük.

Az önigazolás ugyanakkor gyakori és rendkívül káros énvédő mechanizmus, szorosan összefügg az önértékeléssel. Azok az emberek, akiknek magasabb, hajlamosabbak beismerni a hibáikat, akinek viszont gyenge lábakon áll az önbizalma, nehezen viseli a kritikát, nehezen szembesül a gyengéivel, hiszen úgyis folyton hibáztatja magát. Ilyenkor gyakoribb a hiba letagadása, hárítása: nem tehetek róla, nem én tehetek róla. De persze minden tipizálás sántít egy kicsit, hiszen az ún. nárcisztikus személyek, akiknek alaptalanul és indokolatlanul magas az egójuk, szintén nem képesek elismerni a hibájukat, hiszen ők nem hibáznak soha.

Nagyon elronthat egy kapcsolatot, ha az ember visszautasítja a kritikát vagy tagadja, hogy hibázott. Az önigazolás másik káros hatása a felelősség áthárítása.

Például az iszákos azt állítja, hogy másképp nem bírja elviselni házastársa hidegségét vagy veszekedését, a másik pedig azzal vág vissza, hogy nem veszekedne, ha a párja nem inna. A feszültség csökkenéséhez nem a hibáztatáson keresztül vezet az út, hanem a saját cselekedetekért való felelősség felvállalásán. Innen már csak egy lépés a bocsánatkérés.

– Mi okozza az embereknek a legerősebb lelkifurdalást?

– A legnagyobb és legnehezebben feloldható bűntudatot nőknél az abortusz és a gyerekek elhanyagolása jelenti.

Talán, mert ezeket már nem lehet meg nem történtté tenni. Épp ezért a bűntudat nagyon nehezen feloldható: sokszor csak, szakszerű pszichoterápiás segítséggel sikerül, ami nem csak az okokat kutatja, hanem segít átértékelni a helyzetet, s elősegíti, hogy a nő meg tudjon bocsátani magának. Itt nagyon szépen összecseng a pszichológia és az evangélium – „szeressétek ellenségeiteket” –, még ha az én magam vagyok is. Férfiak leginkább azért éreznek bűntudatot, ha nem tudják saját elvárásaiknak megfelelően eltartani a családjukat. Ilyenkor is az elfogadás útja visz a feloldás felé: a valóság, a realitás elfogadása mindkét fél részéről.

 „»Szeressétek ellenségeiteket!« Soha ilyen édességgel nem közölték velünk, hogy irgalmazzunk saját magunknak! Különben értelmetlen lenne, és nem is hangzott volna el a másik isteni parancs, (...): »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.« Ha nem lennénk saját magunk legkonokabb ellenségei, akkor felebarátainkat jobban kellene szeretnünk önmagunknál.” (Pilinszky János)

–  Gyerekkoromban egyszer filléres csokit loptam, és egy eladó észrevette. Rettenetes volt, úgy bántak velem, mint egy igazi „bűnözővel”, nem mehettem ki ott, ahol a „rendes” vásárlók járnak, és be kellett küldenem a szüleimet az igazgatóhoz. Amikor otthon elmondtam, már remegtem, sírtam, és apukám pontosan megértette, hogy itt már szónak nincs helye, a félelem és a megbánás elvégezte a dolgát. Ezzel száz százalékig feloldozott.

– A bűntudat érzése arra figyelmeztet, hogy saját erkölcsi normáinkat áthágtuk. Haragot pedig akkor érzünk, amikor mások hágják át a mi normáinkat, a mi elvárásainkat. Az érettség jele, hogy sírtál, mert tudtad, hogy olyat tettél, amit nem lenne szabad, amit szégyelltél. Ez a felismerés volt a legnagyobb büntetés. Apukád bölcs volt, amikor hallgatott.

Perczel-Forintos Dóra – Kép: Hernád Géza

– Ha vétünk, akkor a bocsánatkérésen túl fontos megpróbálni jóvátenni?

– Feltétlenül. Ismerjük el, próbáljuk megérteni, ez hogyan hatott a másikra, kérjünk bocsánatot, tegyünk meg mindent a kapcsolat helyreállítása érdekében. És itt a hangsúly a kapcsolat helyreállításán van.

A bocsánatkérés és a jóvátétel annyira fontos és gyógyító erejű, hogy még az igazságszolgáltatásban is alkalmazzák.

Az ún. „resztoratív” (helyreállító) igazságszolgáltatás eredményeképp kevesebb a visszaeső bűnözők száma. Ez a módszer az emberi kapcsolatokat próbálja meg helyreállítani az áldozat, a tettes és családjaik között, a közösségbe való visszatérés és könnyebb visszailleszkedés érdekében. Minden érintettet próbálnak bevonni, a cél pedig az, hogy a tettes szembesüljön tette következményével, amit az elkövetéskor feltehetően nem mért föl. A szembesülés a legtöbb esetben megbánáshoz vezet és elindul egy jóvátételi folyamat a tettestől az áldozat irányába. Ezzel egyidejűleg az áldozat is megismeri a tettes helyzetét, szándékait, ő is elkezd megértőbbé válni. Olyan is előfordult már, hogy az áldozat egy betörés után, megértve, hogy az elkövető miért tette azt, amit tett, elkezdett bejárni a börtönbe, vitt neki enni-, innivalót, magyarán: megbocsátott.

Az ún. helyreállító igazságszolgáltatást eredetileg bennszülött törzsek alkalmazták Új-Zélandon, ahol a szigeteken zárt kis közösségek éltek – és élnek – együtt, s a közösség nem szakadhatott szét, tovább kellett élni, még egy bűntény után is helyre kellett állítani a kapcsolatokat a hétköznapi élet normális folyása érdekében.

Ma már Magyarországon is eredményesen alkalmazzák ezt, és sokkal kevesebb a visszaeső bűnöző azok között, akik ebben részt vettek. Ha bűntényeknél eredményes a jóvátétel, hogyne lenne eredményes a mindennapi kapcsolatokban.

– Te, mint klinikai pszichológus megértőbb és megbocsátóbb vagy?

– A munkámban az egyik legfontosabb eszköz a megértés, az empátia: az a dolgom, hogy megértsem, mit miért tesz valaki. Amikor kezd világossá válni a szándéka és gondolata a cselekedete mögött, teljesen el tudom fogadni őt, miközben tudom, hogy tényleg agresszív, bántalmazó vagy elhanyagoló volt. Viszont ez az elfogadás biztosítja az alapot egy bizalommal teli kapcsolat kialakításához, amelynek talaján majd fog tudni változni. Épp ezért nagyon szeretek pszichoterápiát végezni, mind a mai napig minden pszichológiával kapcsolatos téma érdekel. Ezt gyakorlom immár 30 éve. Talán a mindennapi helyzetekben is jobban megértem az emberek cselekedeteit, de ez a nagyobb érzékenység nagyobb sebezhetőséget is jelent.

– A hited mennyire ad segítséget a pszichológusi munkádhoz?

– Ahhoz, hogy a hívő embernek, aki depressziós, kisebbségi érzésekkel küzdő szorongó vagy éppen bordeline beteg, tudjunk pszichoterápiásan segíteni, ismerni kell, mit jelent a bűn, a bűntudat, az ima, az Isten-kapcsolat, vagy az Istentől való eltávolodás fogalma. Ismeri kell hogyan gondolkozik egy keresztény család, hogyan él egy pap, szerzetes vagy szerzetesnővér, nehogy például tévesen az „elvárásoknak való kóros megfelelésnek” címkézzük, ha valaki az evangélium szellemében szeretne élni. Másrészt, talán többször foglalkozom az Istennel való kapcsolatával vagy azzal, hogy saját magának is bocsásson meg az illető. Hiszen pszichés problémáknál gyakori nehézség, hogy elsősorban saját maguknak nem tudnak megbocsátani az emberek. Volt olyan betegem, aki buszvezetőként balesetet szenvedett, amelynek halálos áldozata is volt. Teljes mértékben ártatlan volt, sőt, mindent megtett, hogy elkerülje a balesetet. A rendőrségi vizsgálatban felmentették, kiderült, hogy az áldozat ittasan vezetett. Ennek ellenére nem tudott magának megbocsátani.

A hívő embernél az is okozhat problémát, hogy adott esetben sokkal magasabb elvárásai vannak saját magával szemben, erkölcsileg, teljesítmény szempontjából, és ennek a magas mércének nem tud megfelelni. Még mindig erősen tartja magát a kemény és büntető istenkép. Nem véletlen, hogy Ferenc pápa már szinte sulykolja, hogy Isten szeret minket, és amikor vétkezünk, akkor mi távolodunk el Tőle, nem pedig Ő mitőlünk. Az a tapasztalatom, hogy egy hívő ember másoknak könnyebben meg tud bocsátani, mint önmagának.

A katolikus egyház annyira fontosnak tartja a bűnbánatot (azaz a bűn beismerését, a gyónást) és az ezt követő megbocsátást (feloldozást), hogy szentségi szintre emelte. Ez az egyház mély emberismeretéről tanúskodik, hisz épp az valósul meg, amit a modern pszichológia is képvisel, és amiről eddig beszélgettünk – a gyónás ezért tud olyan megtisztító és felszabadító erejű lenni.

– Ezek szerint ha az emberek közt a bocsánatkérés jól működne, kevesebb dolga lenne a pszichológusoknak?

– Azt hiszem, igen. Bátran megfogadhatjuk a szovjet munkatáborban raboskodott Placid atya tanácsát: ne dramatizáljuk a sérelmeinket, lépjünk túl rajtuk, és törekedjünk a megértésre, keressük meg a jót az életünkben és a másikban.

Szerintem a magyar társadalom boldogtalanságának másik fő oka az empátia hiánya. Ha megértőbbek lennénk egymással, barátságosabbak és kedvesebbek is lennénk, és ezáltal jóval békésebb lenne az életünk. De a túl magas igényeink és elvárásaink miatt könnyen csalódunk és hamar megharagszunk, ahelyett hogy megértőek és elfogadóak lennénk. A másik fontos dolog a felnőtt viselkedés. Vagyis, hogy tisztában legyünk azzal, milyen terhekkel jöttünk és min szeretnénk változtatni, szembe tudjunk nézni a hibáinkkal, vétkeinkkel, mulasztásainkkal.

Negyvenéves korban már nem lehet azt mondani, hogy a neveltetésem vagy a rossz gyerekkorom miatt drogozok, iszom. Az érett, felnőtt személyiség ismérve mások hibáztatásának abbahagyása és a tetteinkért, döntéseinkért való felelősség felvállalása.

Boldogabbak lennénk, ha felismernénk, hogy nem a főnökön, a kormányon, a házastárson, hanem elsősorban rajtam múlik, hogyan élek: elégedetten vagy elégedetlenül. A rengeteg – hiábavaló és terméketlen – indulat és feszültség mindig a felelősség áthárításából ered.

A történet

A Nasa űrhajósai éppen a Marson ügyködnek, kőzeteket vizsgálnak, és mindenféle okosságot csinálnak, amit az űrhajósok általában szoktak, amikor hirtelen óriási, apokaliptikus jellegű homokvihar támad a bolygó felszínén, amire nem igazán vannak felkészülve. A csapat nem vállalja a maradás kockázatát, ezért úgy döntenek, lefújják a küldetés hátralevő részét, és nagyjából a fél távnál mégiscsak hazafelé veszik az irányt. Igen ám, de történik egy kis malőr. Mark Watney (Matt Damon), a csapat mérnök-botanikus tagja nagy slamasztikába kerül, amikor elromlik a szkafanderébe épített adóvevő, és mivel ennek következtében a többiek halottnak hiszik, vonakodva bár, de nélküle indulnak haza. Mark reggelre egyes-egyedül találja magát a vörös bolygón, ahonnan a hazaút is minimum tíz hónapba telik, és ahol egyébként a szélsőséges körülmények miatt még egy bogár sem nagyon képes életben maradni, és még a baktériumok is messze elkerülik a térséget.

Amikor az ember egy lehetetlen vállalkozással szembesül, két dolgot tehet: bedobja a törölközőt és várja a végítéletet, vagy lehetségeset csinál a lehetetlenből és megpróbálja valamiféleképpen – jelen esetben tudományos-furmányosan – kiokoskodni magát az adott helyzetből.

Mark nemes egyszerűséggel ez utóbbit választja, amikor is elhangzik a szájából az ominózus mondat: „Nem fogok itt megdögleni”. S valóban, miután kitűzte a pontos célt, szürkeállományának minden erejét és okosságát latba vetve próbál meg élhető körülményeket teremteni egy élhetetlen bolygón, kezdetben minden emberi segítség vagy támogatás nélkül. Figyelemre méltó, ahogy számba veszi és felsorakoztatja a lehetséges erőforrásokat, amikre támaszkodhat, amitől persze újabb és újabb ötletei támadnak. Nem esik kétségbe, gondolkodik, kísérletezik, próbálkozik, miközben végig rettentően megfontolt, és a humorérzékét is sikerül megőriznie.

Fókuszáljunk a problémára!

Szóval mit is csinál Mark tulajdonképpen?

Az egész film kitűnő példája lehetne a problémafókuszú megküzdésnek, amikor nem arra összpontosítunk, hogy mi nincs, vagy minek kellett volna másképpen történnie, hanem azzal dolgozunk, amink van, és abból próbáljuk meg kihozni a lehető legtöbbet. A kudarckerülő hozzáállás itt egyáltalán nem megengedett, hiszen Marknak minden egyes pillanatban az élete a tét, folyamatos hazárdjátékot játszik, és versenyben van az elemekkel, így ez a kiélezett helyzet konok bátorsággal ruházza fel, ami arra sarkallja, hogy mindent megpróbáljon, ami csak egy picit is lehetséges.

A pozitív pszichológia rezilienciának hívja ezt a fajta személetmódot, amikor sikeresen alkalmazkodunk a kihívásokhoz, illetve a kialakult nehéz körülményekhez. A reziliens személyiség egyfajta pszichés rugalmassággal viszonyul az élethez, s az esetleges bonyodalmak, kudarcok esetén is képes összeszedetten, a problémára fókuszálva számba venni a lehetőségeit, valamint kompetensnek érezni magát a nehézségek leküzdésében. Ez a fajta viszonyulás elengedhetetlen az életben való boldoguláshoz, hiszen olyan gyorsan változnak a dolgok a munkánk, a karrierünk és gyakran a személyes életünk területén is, hogy kénytelenek vagyunk elsajátítani, miként lehet minél gyorsabban és hatékonyabban alkalmazkodni az új élethelyzetekhez.

Mi az a reziliencia?

Al Siebert, aki rengeteget foglalkozott a személyiségben rejlő rugalmasság és ellenálló képesség kérdéskörével, a reziliencia öt szintjét írta le:

1. A kihívásokkal való megbirkózáshoz elengedhetetlen az érzelmi stabilitás, a saját érzelmeink felismerése és megfelelő kezelése, mások érzéseinek megértése, valamint a lelki jóllét és egészség. Amikor a megoldandó feladatok és elvégzendő munkák szinte elborítanak bennünket, s úgy érezzük, hogy lélegzetvételnyi időnk sincs, hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, hogy majd akkor szánunk időt magunkra és a pihenésre, ha leküzdöttük az előttünk tornyosuló akadályokat és eleget tettünk a kötelezettségeinknek. Ugyanakkor a testi-lelki kiegyensúlyozottság nagyban hozzájárul a hatékony munkavégzéshez, így érdemes megfordítani a képletet, s időt szánni magunkra és a saját jóllétünkre is.

2. A második szinten a jó problémamegoldó készség található. A kutatások szerint a rugalmas személyiség gyakrabban választja a problémafókuszú megküzdést, vagyis hisz abban, hogy képes befolyásolni a kialakult stresszhelyzetet, így arra fókuszál, hogy miként lehet elkerülni vagy megváltoztatni azt. Ugyanakkor lényeges kiemelni, hogy az érzelemfókuszú megküzdésnek is számos pozitív hozadéka lehet az életünkben, hiszen mindnyájunkkal történhetnek olyan események, amelyekre nincs befolyásunk. Ilyenkor csupán annyit tehetünk, hogy megváltoztatjuk a problémához való viszonyunkat, azáltal, hogy olyan stratégiákat vetünk be, amelyek csökkentik a negatív érzéseinket. Mark életében ilyen erőforrás a humor, amely végigkíséri minden cselekedetét, ez az, ami segít neki abban, hogy megőrizze a józan eszét, és képes legyen pozitívan látni saját reménytelennek tűnő helyzetét. Életszemléletében a kétfajta megküzdés fokozza egymás pozitív hatását. Az érzelemfókuszú megküzdés abban segíti, hogy ne süppedjen bele az önsajnálat mocsarába, a problémafókuszú megküzdés pedig abban, hogy ki is tudjon mászni a slamasztikából.

3. A harmadik szinten a belső fókusz, az erős énérzés található, vagyis a megfelelő önbecsülés, önbizalom és a pozitív énkép, amely erőt ad ahhoz, hogy a gyengeségeinket és erősségeinket számba véve hatékonyan tudjuk alkalmazkodni.

4. A negyedik szint azokat a tulajdonságokat és képességeket foglalja magába, amelyekkel a reziliens személyek bírnak. A rugalmas személyiség képes reális célokat kitűzni és megtervezni, hogy miként jut el ezek megvalósításáig. Mer kockázatot vállalni és a múlt tapasztatait is felhasználni, hogy megvalósítsa terveit.

5. A legmagasabb szint a szerendipitás képessége, amely hozzásegít ahhoz, hogy akár még a legnagyobb sorscsapásokat is átkeretezzük és megtaláljuk bennük azokat az elemeket, amelyeket a saját javunkra, épülésünkre fordíthatunk. Ezzel a képességgel bíró emberek képesek arra, hogy olyan érdekes és értékes dolgokra bukkanjanak, amelyet eredetileg nem is kerestek. Ezt a különleges, nem annyira elterjedt szót Horace Walpole angol író alkotta meg a 18. században egy perzsa mese alapján, amely Szerendip királyának három fiáról szól, akik a vándorútjuk során számos nem várt felfedezést tesznek. Mark küldetésének sem az volt a célja, hogy lakhatóvá tegye a Marsot, a Nasa sem biztosított ehhez eszközöket számára, mégis megtett mindent, hogy megtalálja a módját az életben maradásnak, olyan tárgyak felhasználásával, amelyek egyáltalán nem erre a célra lettek tervezve.

Mi közünk a Marshoz?

S ha Mark a Marson mindent bevetett a célja elérése érdekében, akkor mennyivel inkább megtehetjük ezt itt a Földön, ahol rengeteg erőforrásunk, segítségünk van, kiválóan berendezkedtünk az itteni életre, és önkéntelenül is rengeteg dolgot felhasználunk a fennmaradásunk érdekében, így a helyzet nem olyan kiélezett, mint a vörös bolygón. Persze itt is számtalan kihívással kell szembenéznünk, ugyanúgy bármikor meghalhatunk, bajunk eshet, sosem tudhatjuk, mikor pereg le életünk utolsó filmkockája. Talán ha sikerül egy kis optimista életszemléletet, küzdeni akarást ellesnünk a film meseszerű világából, mi is könnyebben hozzálátunk az akadályok leküzdéséhez.

Mert mi rossz is történhetne, ha nekivágnánk megvalósítani az álmainkat? Lehet, hogy nem pont oda jutnánk el, ahova eredetileg terveztük, de Szerendip hercegeihez vagy a filmbéli Markhoz hasonlóan számtalan értékes, érdekes dologra bukkanhatunk az utunk során.

Elgondolkodtató, hogy mennyire erősít meg minket, ha nehéz problémát is sikerül megoldanunk. Vajon megerősít vagy egyre több dologtól kezdünk félni? Vajon, ha Mark megmenekülne a vörös pokolból, könnyebben oldaná meg a földi problémáit? Élete egyéb gondjai miniatűrré zsugorodnának?

Ahhoz, hogy egy fiatal, együttjáró pár felelősen el tudja dönteni, milyen lépésekben és miért azokkal tervezi a kapcsolat elmélyítését, érdemes végiggondolni az eljegyzés pszichológiai funkcióit. Ha önmagában csak a hagyományt követjük, bízva eleink bölcsességében, nagy valószínűséggel akkor sem járunk rosszul, de hasznos, ha tudatosan döntünk, és figyelembe vesszük a mai kor jellemzőit is.

Az eljegyzés a közösség számára a két fél komoly szándékának kinyilvánítása. Egy felelős, egyéneket megtartó közösség, amely annak idején jóval nagyobb mértékben volt megtalálható, mint ma, ki tudta fejezni tetszését vagy esetleges ellenvetését a leendő friggyel kapcsolatban.

A mára csak az amerikai filmekből ismert esküvői mondat („aki tud olyasmiről, ami miatt ez a házasság nem jöhet létre, az mondja el most, vagy hallgassa el mindörökké”) itthon az esküvőt megelőző három vasárnapi hirdetéssel valósult meg, amely szokás néhány helyen még ma is él. Ebből következett, hogy a legrövidebb eljegyzési időszak egy hónapos volt.

Nem illett túl sokáig sem húzni a dolgot, mert a közösség tagjaiban egy-egy hosszú jegyesség során felmerült a kétség, valóban komoly-e a felek szándéka. Korábban fontos volt, hogy mind az egyházi ünnepekhez, mind a hétköznapi élet elfoglaltságaihoz igazítsák az esküvőt, nem lehetett például húsvétkor vagy aratáskor esküvőt tartani, illetve fontos szempont volt, mikor van tele az éléskamra. Farsangkor például gyakran volt lakodalom, ehhez az eljegyzéseket késő ősztől tartották meg.

Ma már teljesen más az életmódunk, a hagyományokhoz való viszonyunk, más értékek mentén éljük az életünket, mindezek számos előnyével és nehézségével. Ma már szinte végtelen variációban hallani kölönböző lánykérésekről (vagy épp legénykérésekről) és esküvőkről a hirtelen felindultságból vezérelt, aznap estére időpontot foglaló ötlettől a kimondottan bizonytalan (vagy végtelen) időre szóló eljegyzésig, amit a „házasságkötés küszöbe“ helyett végleges állapotként gondolnak.

Mi ma az eljegyzés célja? Az eljegyzés jó esetben pszichés szempontból egy köztes elköteleződési állapot, amely a lazább együttjárást köti össze a remélhetőleg komolyan gondolt, végleges házassági léttel. A két fél gyűrűt hord, jelezve mind a külvilág felé, mind pedig önmaguknak, hogy hamarosan örökre összekötik az életüket.

Mégis mikor?

Az időzítés kulcsfontosságú. Nem az objektív időről van szó, hogy melyik hónapban vagy éppen hány év együttjárás után, hanem a pár tagjainak közös „saját idejéről“. Lehet ez túl korán, amikor bár a felek úgy érzik, igazán ismerik a másikat és önmagukat, ismerik az élethelyzetüket, lehetőségeiket, de ezek közül legalább az egyikkel kapcsolatban tévednek. Jó, ha tudnak visszajelzést kapni, vagy esetleg időben kapcsolni, mielőtt kikerül a kezükből az irányítás és elkezdenek kényszerpályán sodródni egy valószínűleg rossz, de biztosan nem őszinte és nyugodt döntésen alapuló házasság felé.

A másik gyakori időzítési gond éppen az, ha a pár túl későn jut el az elköteleződés ilyen fokára. Bár a mondás szerint „jobb később, mint soha”, sajnos az eljegyzésnél ez nem így van. Számos oka lehet annak, hogy egy szép, tartalmas együttjárás után a pár nem tud eljutni az eljegyzésig, amikor ez a lépcsőfok egészségesen következne a kapcsolatukban. Lehet külső ok (nincs lehetőség a közös életvitelre, más földrészen élnek stb.), vagy belső ok (korai problémák miatt képtelenség az elköteleződésre, rossz példáktól való félelem, alacsony önbizalom). Ilyen esetekben van némi „türelmi idő”, de közel sem végtelen. Ha ezt az időt meghaladják, már nem lehet visszatérni és csak a szakítás a valódi kiút.

A leggyakoribb időzítési probléma az eljegyzésnél a szinkron hiánya. Például akkora a szerelem, hogy nem veszik észre, hogy a másik már/még máshol tart a közös párkapcsolatukban. Az egyik azt mondja: „hú, ez nekem túl gyors”, a másik pedig: „mire várunk még?!”.

Nagyon fontos tisztában lennem azzal, hogy állok én magammal, a másikhoz való kapcsolódásommal, de mindeközben figyelemmel kell kísérni, hogy áll a párom önmagával, a hozzám való viszonyulásával? Jó, ha a férfi nagy százalékban biztos a válaszban, amikor megkéri a választottja kezét.

Gyakran előfordul, hogy a szülők, nagyszülők presszionálják a fiatalokat, átlépve a tanácsadás és iránymutatás határát. Fontos, hogy támaszkodjunk a szeretteink segítségére, de a mi életünk fontos dolgaiban mi döntsünk! Az pedig, hogy kivel kötöm össze az életem, elég fontosnak tűnik.

A családi nyomáshoz némileg hasonló a társadalmi nyomás: amikor nem tudok valódi indoklást adni a tetteimnek, csak megszokásból csinálom: mert mások is így csinálják. Csak akkor érdemes elköteleződni, még ideiglenesen is, ha valóban, őszintén, a saját döntésem alapján szeretném megtenni!

Mi történik a jegyesség alatt?

Amikor jó időben, jól megalapozottan megtörténik az eljegyzés, a felek ideiglenesen elköteleződtek, kezdenek hozzászokni a gondolathoz, hogy ez hamarosan egész életre fog szólni. A jegyesség időszaka már nem a másik megismeréséért van, nem az önismeret megszerzésének elsődleges ideje, de még csak nem is az esküvőszervezésről kell, hogy szóljon. Az első kettőnek a fő ideje az együttjárás időszaka, a rendezvényszervezés pedig – bármennyire kedvelt és lelkesítő feladat, elsősorban a nők számára – nem szabad, hogy elterelje figyelmünk fókuszát a lényegről.

Arra kell igazán készülni az eljegyzés alatt, nap mint nap, hogy közeleg az idő, amikor véglegesen, egész életemre szólóan elköteleződöm. A döntés komoly, érdemes felelősségteljesen meghozni.

Önök hány év (vagy hónap) után döntöttek úgy, hogy eljegyzik egymást? Írja meg hozzászólásban!

A szemem sarkából látom, hogy nem rakták el a bicikliket. A galádok. Megint nem, pedig csak le kéne tolni a rézsűn, hogy ne ázzanak. Azért nem olyan kisgyerekek már; de ahogy hagyom el a családi bázist, továbbgurulnak a gondolataim, és kicsit már Fóton vagyok, a nevelőotthonban.

Hatalmas a park, lélegzetelállítóan terebélyesek a fák. Állítólag, mélyen a kert szívében áll öt platán, olyan közel nőttek egymáshoz, hogy összeforrt a törzsük. Így nőnek, növekednek évtizedek óta.

Ezt Vámosi Pétertől, a fóti Károlyi István Gyermekközpont Utógondozó Otthonának vezetőjétől tudom, aki nemcsak a fákat, de a gyerekeket, fiatalokat is mind egy szálig ismeri. Egy lófarkas, széles mosolyú fiúval harsányan köszöntik egymást, majd Péter bácsi büszkén mutatja, hogy a fürdőszoba szemmagasságban az egyetemista jegyzeteivel van kiplakátolva. Egy másik, szelíd tekintetű fiúval pedig megtárgyalják az új ágy ügyét, ami adományokból, a jövő héten érkezik.

„Ide az utógondozóba az a 18. életévét betöltött állami gondozott költözhet, akinek – átmeneti vagy tartós – nevelésbe vétele nagykorúságával szűnt meg. Így egy viszonylag zárt burokból kilépve, megvan a lehetőség arra, hogy, bár itt a fiatalok független, önálló életet élnek, a felnőttlét első lépéseinél mégis segítséget tudjunk nyújtani, ha kell”, meséli Péter. „Fordulnak hozzánk segítségért anyagi kérdésekben, hiszen a pénz kezelésével eddig nem sok tapasztalatuk volt. De van, hogy jogi kérdésekben, hivatali ügyekben nyúlunk egy kicsit a hónuk alá. Hogy az egészen prózai dolgoknál maradjak, meg szoktam például kérni a gyerekeket, hogy mielőtt ideköltöznek, írjanak egy listát arról, hogy mi kell egy konyhába. Akkor kiderül, hogy igen, a merőkanál fontos, és legyen csak pohárból akár hat is. Jó lesz az, ha jönnek a barátok. Szépen összeírjuk együtt a listát. Egy átmeneti vagy tartós nevelésből kikerülő fiatal számára ezek nem alapvetések.”

A merőkanál könnyedén beszerezhető, de mi a helyzet a lelki készségekkel? Mik az esélyei egy sokféle sérülést cipelő fiatalnak, hogy biztonságos emberi kapcsolatokat tudjon kialakítani?

Erről mesélt Szabó Enikő, az intézmény pszichológusa, aki 16 éve dolgozik a nevelőotthonban.

„Tény, hogy az állami gondozottak egy része, alapvető kötődési problémák miatt nem fog tudni biztonságosan működő családot alapítani. Volt már harmadik generációs állami gondozottunk, akinek már a nagyszülei, szülei is intézetben nevelkedtek. A kötődési nehézségek generációról generációra újratermelődhetnek. Sokaknak azonban sikerül kilépni ebből a körből.

Azért nehéz ez, mert ezeknél a gyerekeknél épp a bizalom sérült, ami borzasztóan megnehezíti, hogy biztonságos kötődést tanuljanak. Hogyan szerethetek valakit, ha nem tudok benne bízni? 
Az biztos, hogy az egyik kulcskérdés a stabil környezet, amelyben a gyerekek egy-egy nevelő, gondozó, pszichológus, barát személyében megtalálhatják a kötődési pontokat. Minden egyes ilyen hosszabb ideig működő kapcsolat tapasztalata lelki munícióval vértezi fel a gyerekeket. Ha van stabilitás, ami jelenthet akár egyetlen érzelmileg elérhető, szerethető személyt a gyerek környezetében, meg tudja élni az elfogadást. Hogy ő úgy ahogy van, szerethető. Ez létfontosságú minta a felnőtt évekhez.

Másrészt azt tapasztalom, hogy rengeteget segít, ha valaki megtanulja, hogy miként tud bennünket, a környezetét használni. És ezt most a szó legnemesebb értelmében mondom. Ha rátanul, hogy mit tud ezekből a kapcsolatokból lelkileg profitálni. Fordulópont az, amikor egy gyerek, fiatal rájön arra, hogy tud magán változtatni, és ebben még segítséget is kaphat. Ez esetben már önreflexióról beszélhetünk, ami kincs. Az érzelmi intelligencia egyik ismérve.

Igen, talán az önreflexió az egyik legfontosabb lelki eszköz, amivel felvértezhetjük a gyerekeket. Természetesen nem csak az állami gondozottakról beszélek. Az önreflexió pedig úgy alakul ki, hogy megtanítjuk akár az egész kicsiket is, hogy rálássanak a saját érzéseikre. Ne csak megéljék, hanem adott esetben címkézni is tudják őket. ‘Utálom a kistestvéremet’. Egyébként éppen ez, a negatív érzések kifejezése csúszik félre sok családban nevelkedő gyereknél is. Mert nem illik rosszakat érezni, nem felvállalható a testvérféltékenység, például. Pedig ezek az érzések mindenképp megjelennek, csak nem mindegy, milyen formában. Ha a létezésüket is tagadjuk, kerülőúton fognak visszatalálni, leginkább agresszió vagy szorongás formájában. Amennyiben viszont nem kérdőjelezzük meg a gyerek érzéseit, lehet neki segíteni abban, hogy társadalmilag elfogadható formában fejezze ki azokat. Ezen próbálunk itt a mi gyerekeinkkel is dolgozni, hogy később, a saját érzéseiket, nehézségeiket ismerve, kicsit tudatosabban tudják majd irányítani a kapcsolataikat.”

Később Péter bácsival a park vadregényes tava mellett baktatunk. Odaszalad hozzá egy kisfiú, és a horgászok visszafogott férfiasságával megmutatja a hat kis halacskát, amit fogott, majd robog is tovább. Csörög a mobil; aki gyám is egyben, soha nem kapcsolhatja ki a telefonját. Mindig elérhető kell legyen. Amíg Péter bácsi beszél, figyelem a parkban kerekező kisgyerekeket.

Eszembe jutnak az udvarunkon rostokoló biciklik, és arra gondolok, hogy micsoda végtelen gazdagság az enyém! És milyen óriási lehetőség birtokosa mindenki, aki emberek közt él és mozog.

– Örülök, hogy ilyen sokan szavaztak igennel, de ez tényleg nehéz kérdés. Nagyon sok szülő csak akkor fogadja el, hogy a gyermeke szerzetes lett, amikor látja, hogy ebben tud kiteljesedni. Az én szüleim például ilyenek voltak. Ők sem örültek feltétel nélkül annak, hogy erre készülök, de amikor látták, hogy ez boldoggá tesz, elfogadták. Most meg már örülnek neki. Szerintem ha valakit erre a közvetlen és bensőséges kapcsolatra hív az Úr, az a családja számára is érték. Sok áldás származik belőle, hiszen a szerzetes azokért áll Isten elé, akiket szeret. Ugyanakkor teljesen természetes és ésszerű indok az, hogy a szülők unokát szeretnének – ez az élet természetes rendje. Az pedig, hogy valaki elmegy szerzetesnek, a természet fölötti rend, egy különleges hívás eredménye. Sokan nyilván azért elutasítóak, mert nem ismerik ezt az életet, féltik a gyereküket. Nem értik ezt a döntést, hiszen külső szemmel érthetetlen is. Viszont a Szerzetesek terén odajöttek hozzánk olyanok is, akik keveset tudnak erről, de nyitott szívvel és érdeklődően kérdeztek.

– Vallásos neveltetést kaptál és korán megismertettek a festészettel is, hiszen – ahogy egy másik interjúban fogalmaztál – két olyan hely volt, ahová már kicsi gyerekként vittek: templomba és kiállítótermekbe. Hogyan alakult később az az út, ami ehhez a döntéshez vezetett?

– A nagypapám volt az, aki a hittel megismertetett. Csak hároméves voltam, amikor meghalt, de hát a pszichológia is azt mondja, hogy amit az ember élete első három évében tapasztal, az az egész életére hatással lesz. Amikor megálltunk egy templom előtt, mindig elénekeltük, hogy „Jézuska, Jézuska, figyelj most rám!/ Kis szívem, hű szívem szeret igazán!/ Szívemet egészen neked adom,/ szeress te is engemet, nagyon-nagyon!” Azt gondolom, hogy ez tanított meg arra, hogy Isten van és lehet hozzá szólni. A hithez és aztán a szerzetességhez vezető út pedig szorosan összefügg a festés iránti érdeklődéssel. Az édesapám galériát vezetett, a művész barátai hamar észrevették, hogy jól rajzolok, egyértelmű volt, hogy ilyen irányba kell mennem. Aztán persze felmerült bennem mindenféle más ötlet, például hogy búvár vagy állatorvos legyek, de mindig az volt a gyanús, hogy ezeket megrajzoltam. Tehát a gimnázium után rajztanári diplomát szereztem, majd ösztöndíjasként Rómába mentem festészetet tanulni. Azt gondoltam és gondolom, hogy a művészetem eszköz lehet Isten kezében arra, hogy az evangéliumot közelebb vigye az emberekhez.

Éppen a ráckevei Keresztelő Szent János-templom falfestményeinek elkészítésén segédkeztem, amikor egyszer egyedül maradtam az állványokon. A mester és a többi segéd már hazament. A magnóból Vangelisnek az 1492-jéből egy gyönyörű, mennyei rész szólt, néztem magam előtt a falat és megszólalt bennem egy vágy: „Istenem, milyen jó lenne egész életemben ezt csinálni, de úgy, hogy egészen a tiéd vagyok!” Ekkor indult az én nem mindig egyenes, de nagyon jól vezetett utam. Nem egyenes, mert azért az érzelmek hullámoztak, gondolkodtam, hogy elköteleződjek-e a szerzetesség mellett vagy sem.

– Végül elköteleződtél, most pedig itt élsz a Szociális Testvérek Társaságának rendházában. Hogy telik itt egy nap?

– Ez egy magyar alapítású szerzetes közösség, pontosabban apostoli élet társasága. Fogadalmas életünket Isten és az emberek szolgálatára szenteljük. Reggel hét órakor együtt mondjuk a zsolozsmát, napközben pedig mindenki a maga apostoli területén tevékenykedik. Ez lehet bármilyen olyan munka, amit a testvérek tanultak és amire nagy ínség mutatkozik a társadalomban. Van közöttünk gyógypedagógus, orvos, ápolónő, tanár, művész, gazdasági szakember. Az én feladatom a művészet, az utóbbi időben ez jórészt gyerekkönyv-illusztrálást jelent. A szakterületem a falfestészet, abba szerettem bele annak idején, aztán jöttek az ólomablakok, a mozaikok, az oltárképek, majd jó pár évig az Élő kenyér c. liturgikus füzetnek voltam az egyik illusztrátora, ill. az Ecclesia Kiadó indított egy új tankönyvsorozatot ovisoknak, alsó tagozatosoknak, ezekhez készítettem és készítek rajzokat. Ebben az esetben is eszköz a festés, a gyerekek még fogékonyabbak a képekre, hozzájuk így lehet közel vinni az evangéliumot.

Naponta egy órát személyes imádsággal töltünk, és szentmisére is elmegyünk. Este összegyűlünk a vacsorára, megosztjuk egymással, ami napközben történt velünk, aztán együtt imádkozzuk az esti dicséretet. A legkülönbözőbb munkahelyeken dolgozunk, mindenki a saját területéről hazahozza azt, amit látott, ezzel a gazdagsággal figyeljük a világ menetét.

– Mi történt a nevelőintézet után?
– 16 évesen egy család befogadott, ott ismerkedtem meg a kereszténységgel, 18 voltam, amikor keresztelkedtem. Akkor jutott először eszembe, hogy milyen jó lenne Jézusról beszélni, a szentmisében az ő szavait mondani, Isten szeretetét továbbadni másoknak. Beléptem a szemináriumba, de aztán el kellett jönnöm, akkor már szenvedélybeteg voltam, csak nem akartam róla tudomást venni. A tagadás fázisában éltem. Jól mutatja a tévképzeteimet, hogy amikor lementem a kápolnába, az imádságom Jézussal alkudozás volt: Papnak szeretnél? Akkor vigyázz rám, hogy ne rúgjak be, mert tudod, hogy a papszakma olyan ivós szakma, hiszen ha a pap valahova belép, azonnal sörrel, borral, pálinkával kínálják. A tagadás fázisa a hazudozást is magával hozza, a végén ebbe már úgy belegabalyodunk, hogy magunk is elhisszük, amit mondunk. Mindenhol ellenségeket látunk.

Már az Isten is alkoholista volt számomra, együtt ittunk.

Ebben az időben úgy gondolkodtam, hogy alkoholista vagyok, de ha tanulok az alkoholizmusról, nagyobb lesz az önismeretem, akaratom, kezemben tudom tartani a problémámat, és ihatok tovább. Önismereti csoport, egyéni beszélgetés pszichológussal, akupunktúra, könyvek, és végül négyszer addiktológiai osztály. Pedig sokan mellettem álltak. Mérhetetlen szeretetet kaptam, amit most hálásan köszönök, de ott, akkor nem fogtam fel, vagy azt gondoltam, hogy nekik az a kötelességük, hogy szeressenek. Ez is a betegségem egy része.

– Ma ön a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat lelkésze. Hogyan került a segítő oldalra?
– Az alkoholizmus titokbetegség. Nem tudom megmondani pontosan, melyik pohártól lettem alkoholista, ahogy azt sem, miért éppen akkor józanodtam ki.

42 évesen érkeztem el odáig, hogy ezt nem tudom egyedül megoldani. Egy délutánon át sírtam és imádkoztam: Uram, vagy megszabadítasz, vagy megdöglök.

Bocsánat, hogy így fogalmazok, de nem lehet szebben mondani: felpuffadt hassal, megsárgulva az ember valóban megdöglik.

Megkerestem Jakus Ottó atyát, akit még a szemináriumból ismertem, és ő akkor feltette nekem a kérdést, mi a helyzet a papi hivatással. Ő ismertetett meg a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálattal is, amelynek a lelkésze volt. A közösséget Halász Endre atya alapította 1985-ben, aki egy péceli család tragédiája folytán került kapcsolatba az alkoholizmus problémájával. Bandi bácsi egy szent életű, jószándékú ember, akit mindenki nagyon szeretett, de kezdetben maga is kicsit tartott az alkoholbetegektől. Viszont érezte, hogy a katolikus egyháznak nincs igazán válasza erre a sokszor egész családokat sújtó problémára. A szolgálat egy- vagy többnapos lelkigyakorlatokra épült, az anyagi háttér megteremtésében és a szervezésben Mailáth Edina állt mellette, aki főként német kapcsolatai révén a Máltai Lovagrendtől szerzett pénzt ehhez.

– Elegendő ehhez a lelkigyakorlat? Hiszen sok hívő ember, sőt, sok pap is alkoholbeteg.
– Ezekben a közösségeinkben végre megtapasztalhatom, hogy alkoholistaként is értékes, fontos, szerethető vagyok. A lelkigyakorlaton találkoznak ezek az emberek. A lelkigyakorlatok között pedig önsegítő csoportokban beszélgetnek, segítik egymást hétről hétre. Meszlényi László és Meszlényi Gabi alakították az első ilyen Gamma-GT csoportokat. (A GGT értéke a májsejtek károsodását mutatja a vérben, legtöbbször az alkoholizmus következtében emelkedik meg – a szerk.)

Ezekben a közösségekben tapintható az Isten szeretete.

– Az alkoholista jellemzően magányos?
– Maga az alkoholizmus lassan, akár 15 év alatt alakul ki, de csak akkor lesz nyilvánvaló, amikor észrevesszük, hogy nem működnek a kapcsolataink. Hogy a körülöttünk lévők vagy elmaradoznak, vagy átveszik a szerepeinket, mentegetnek, söprögetnek utánunk, de közben az alkoholista nem működik mint apa vagy anya, mint munkatárs, mint barát. Elszigetelődik, az önértékelése egyre alacsonyabb lesz. A társadalom szemében mindennek az alja. A megbélyegzés alapja, hogy ahogy az alkohol rombol, az alkoholista is rombol: a szervezetét, az emberi kapcsolatait, néha fizikailag is a környezetét.

– Ön szerint miért érint az alkoholizmus sok papot is?
– A vidéki élet sajátossága, hogy az esküvőkön, temetéseken, ünnepeken központi szereplő és benne van az italozásban. Sokszor sok teher van rajta, magányos, és ez egy olcsó feszültségoldó módszer. Először talán csak azért iszik esténként, hogy tudjon aludni. Ugyanakkor jellemző, hogy a szolgálat megalakulásakor volt olyan püspök, aki azt mondta, hogy az ő egyházmegyéjében nincs alkoholista pap.

– Hogyan tudnak segíteni az alkoholbetegeken?
– Hat hét, mire az alkohol kitisztul a szervezetből, a betegek kikerülnek a kórházból, pedig dehogy gyógyultak! Lelkigyakorlatokat Leányfalun szervezünk, ezek adnak egy erős élményt, Isten-tapasztalatot, amelyet aztán a Gamma-GT önsegítő csoportok tartanak fönn, és az élmény után jön az aprólékos, kevésbé vidám munka önmagunkkal.

Újra kell építeni önmagunkat, kapcsolatainkat. Új emberré kell válni.

A Kórház utcai központban tartunk hetente hittant, havonta egyszer szentmisét, két mentáhigiénés szakember is dolgozik velünk.

– Ahhoz, hogy valaki idejöjjön, hinnie kell abban, hogy Isten segítségével gyógyul meg?
– Egyszer jött hozzánk valaki, aki azt mondta, az agykontroll segítségével meggyógyítja magát. Nem fogadta el, hogy bármiféle természetfölötti hatalomtól kérjen segítséget. Rájöttem, hogy az a lényeg, hogy tiszta maradjon, akkor sok csoda történhet. Az Isten úgy is szereti őt, ha ő nem érti meg, hogy rá kell bíznia magát. Jézus a szabadító, és ha szeretem embertársamat, akkor Isten is szereti és gyógyítja őt.

– Feltétel, hogy józan legyen, aki ide érkezik?
– Nem. A szándék fontos, hogy akarjon az lenni. Aki közénk jön, az beteg. Tapasztalatból tudom, hogy egy bizonyos fázisban innom kell, hogy működjek. Felkelek, és ahhoz, hogy ne remegjen kezem-lábam, innom kell, és aztán egész nap tartanom kell azt a szintet (a szintivónak). Az alkohol átveszi az uralmat. Ott van a gondolataimban, hogy hol lesz buli, kinek lesz születésnapja, mikor juthatok alkoholhoz. Ezért kell a kórházi kezelés, hogy kitisztuljon az alkoholból. Eljön hozzánk, elfogadjuk úgy, ahogy van, és lassan megérti, hogy gondolkodásmód- és életmódváltoztatásra van szükség, amelyben Isten segíti őt.

– Arról még nem mesélt, hogy lett mégis pap.
– Amikor kijózanodtam, megfogadtam, ha egy püspök még szóba áll velem, pap leszek. Beer Miklóst még a szemináriumból ismertem, ahol filozófiát tanított, beállítottam hozzá: – Alkoholista vagyok, de pap szeretnék lenni. Ahogy mondani szokták, „dobott egy hátast”. Hm...hát jól van, Gyurikám, hm...erre majd még visszatérünk, Isten áldjon. Ennyit mondott, de szóba állt velem, nem volt mit tenni. Leányvárra mentem, ahol az alkoholista papok gyógyulnak. Havonta-kéthavonta találkoztunk a püspök atyával, tudtam, hogy figyelemmel kísért, küzdött értem, de sokáig nem jelezte, hogy mi a szándéka velem. Egyszer azt is megkérdeztem tőle, lehetséges volna-e, hogy musttal misézzek. Akkoriban a monori plébánián voltam kisegítő, a hívek kezdtek el nyaggatni, hogy kérdezzem már meg a püspököt. Végül el is mentem hozzá, de csak nem vitt rá a lélek, hogy előrukkoljak vele, néztem az órámat, tudtam, hogy pár perc, és vége a beszélgetésnek. És akkor hirtelen megkérdezte: Mit szólnál hozzá, ha az idén diakónussá szentelnélek? 2007. június 16-án pedig pappá szentelt. Miklós atyában az irgalmas, új lehetőséget adó, senkit le nem író Isten jóságát tapasztaltam meg. 

„2004. május 15-én egy kórház addiktológiai osztályán egy sarokban guggoltam-ültem egész délután. Tompult aggyal, idegileg kimerülve próbáltam gondolkodni, imádkozni, számba venni lehetőségeimet. Beláttam, hogy nincs több módszer, nincs több menekülési útvonal. Nincs többé „így”, „úgy”, „talán”, „esetleg”. Nincs több lehetőség, nincs új varázsszer a bűvészládában, hogy újrakezdhessem a régi játszmáimat. Akkor végre teljesen összetörve, halkan és dadogva kimondtam: „Uram, segíts”. Akkor szívvel-lélekkel és aggodalommal kimondtam, „alkoholista vagyok” magatehetetlen, de Isten szeret, és a jót fogja kihozni az én eddigi kaotikus életemből. Hála töltötte el a szívemet és teljes ráhagyatkozás. Akkor elindult egy új élet, amely olyan csodákat rejt, amelyekről addig nem is álmodtam.” (Részlet Fazekas György tanúságtételéből)

Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat
1035 Budapest, Kórház u. 37.
(hétfő-péntek 8:00-12:00 Tel: 30/188 9523
12:00-16:00 Tel: 20/775 3135)
E-mail: [email protected]

– A pályakezdésed kívülről nézve „unalmasan” egyszerűnek látszik. Milyen élmények vittek a színművészeti felé?

– Az első tanítási napon óvodai barátnőmmel beültünk az első padsor utolsó padjába, a tanító néni felírta a táblára az A betűt, mondta, hogy „ez az A betű” – és én ott ültem, és azt mondtam magamban: hát nekem ez nem fog menni…

– Mi nem fog menni?

– Nem tudom… az olvasás, az egész… az iskola. Megijedtem. Ez nálunk családi vonás, a nagymamám is „idegeskedős” volt, és édesanyám is az.

– Ami a színészetben még hasznos is lehet, a „civil” életben komoly teher.

– Ez így igaz. Amennyire áldásos az érzékeny idegrendszer a színpadon, annyira teher tud lenni a magánéletben. A tanulás nem ment valami jól, kevés sikerélmény és sok stressz ért. Viszont már alsós koromban balettoztam, néptáncoltam, kórusban énekeltem, zongorázni tanultam, és másodikos koromban elindultam egy prózamondó versenyen – amit megnyertem. Ez óriási sikerélmény volt, és fordulópont is lett az életemben. Ettől kezdve rendszeresen mentem versenyekre és mindig benne voltam az első háromban. Végre valamiben én voltam a legügyesebb!

Ekkor kezdtem színházba is járni édesanyámmal, és én minden szünetben lementem és megsimogattam a színpadot. Szerelmes lettem! A színház „szagát”, a ruhák suhogásának hangját még mindig fel tudom idézni magamban. Az egyik versenyen, amit a későbbi gimnáziumomban rendeztek, mentem fel a lépcsőn, megfordultam és azt mondtam: „Anya, én színésznő leszek." Aztán a Miskolci Nemzeti Színházban is meghallgatást írtak ki: a „Legyetek jók, ha tudtok" című darabhoz kerestek gyerekszereplőket, persze rohantam, be is válogattak, aztán következett a Hamlet, Müller Péter Sziámi rendezésében. A Hamlet után a Gary L. Briggle rendezte Egy kis éji zene, ekkor 13 éves voltam – az nagy szerep volt, gyönyörű zenével, zenekarral, hatalmas élmény. Aztán játszottam az Ágacskában, 16 éves koromban.

– … ekkor már gimnazista voltál. Nem lettél beképzelt a sok siker miatt?

– Egyáltalán nem! A sikerek tartottak „balanszban”, hogy az önértékelésem legalább a „0” pontra kerüljön. Én nem híresség akartam lenni, hanem alkotó színész. Drámatagozatos gimibe jártam, ahol már jobban éreztem magam, hiszen tudtam, mit akarok. Egyedüli mumus a matek maradt az utolsó pillanatig! Az érettségivel párhuzamosan folyt a Színművészeti Egyetemen a felvételim, és amikor kiderült, hogy sikerült, teljesült az álmom, még nem tudtam, hogy megvan-e a matek írásbelim. Vártam, és rettegtem, végül – igaz, csak épphogy – átengedtek.

Állandóan így volt: siker és kudarc együtt. Visszagondolva: számomra az egyetemig mindig óriási volt a tét, hogy melyik élet lesz az enyém, a botorkálós vagy az a másik, a szabadsággal teli. Egy-két tanárom – hiszem, hogy jó szándékból, motiválásként – többször is megszégyenített, az egész osztály előtt. Nem egyszer fordult elő hogy a 45 perc arról szólt, hogy mennyire, de mennyire nem lesz belőlem semmi. Tudom, hogy csak ki akartak mozdítani, fel akartak rázni, mert azt hitték lusta vagyok, pedig nem ez volt a gond. Az egyetemen értettem meg, hogy nincs velem baj, csak finiselő típus vagyok. Kell a határidő szorítása, látni a célszalagot és nagyon kell szeretnem, amit csinálok. Az egyetem első évében rettenően frusztrált, hogy öt-hat jelenetet vettünk hónapokig és nem volt megszabva, hogy mikorra kell elkészülni vele. Én meg akkor tudom jól beosztani az energiámat és kihozni magamból mindent, ha tudom, mikorra kell elkészülni.

– Volt benned riadalom, amikor Pestre kerültél?

– Hogyne! 18 éves voltam, életemben először kerültem el otthonról, a szüleimtől. Kinyílt a világ, tudtam, hogy amilyen gyorsan csak tudok, felnőtté kell válnom. Az dübörgött bennem, hogy most már biztosan színésznő leszek, hogy innen nincs visszaút! Csodás volt. És egyszer csak borzasztó egyedül lettem Pesten. Úgy képzeld el, hogy elsőben nem mozdultam ki az egyetemről. Próba – kollégium – próba – kollégium, próba, próba, vasárnap is. Hibátlanul akartam teljesíteni, de pont az ellenkezőjét értem el. Év végén mondták meg, hogy félévkor a „veszélyzónában” voltam. Ha év végére nem javult volna a helyzet és nem nyílok meg, akkor…  

Lassan kezdtem megtanulni, hogy mi az a figyelem és erő, ami hasznos és segít nekem, meg hát rájöttem, hogy igazából alig ismerem magam. Tudod a zártság és a megfelelni akarás együtt rémes. Első év első félévében annyira befeszültem, hogy a tanáraim a szorongásomon kívül nem nagyon láttak mást belőlem, azt viszont jól megmutattam nekik, minden irányból.

– És tudtad, hogy ez mekkora korlát?

– Képzeld, nem. Fogalmam sem volt, mi a baj velem. Az egyetemen, a legeslegelső mesterségórán a legeslegelső mondat, ami elhagyta a számat, az volt: mikor lesz a rostavizsga? A többiek rettenetesen röhögtek – pont, mint most te –, én meg csak néztem: hát tegyük tisztába a dolgokat, legyen világos minden, nem? Teljesült a legeslegnagyobb álmom, és azt akartam, hogy ne csússzon semmi porszem a gépezetbe.

Szabó Emília – Kép: R.N.R. Művészeti Ügynökség

– Nagy energiákkal dolgozol és rettentő precíz vagy. És a precizitást számon kéred a környezeteden is, amivel az őrületbe kergetsz mindenkit.

– Hát az a ciki, hogy én ezt nem érzem. Én a kellékesnek, a fodrásznak, öltöztetőnek ki vagyok szolgáltatva, csak úgy tudok jól dolgozni, ha minden körülmény adott.

– Mert ha nem, akkor mi történik?

– Ha az ugródeszka nincsen rendesen megépítve, akkor nem lehet róla jól elugrani. Nekem ez kell ahhoz, hogy a fontos pillanatok megszülessenek. És ha azon kell gondolkodnom, hogy az a kellék be van-e készítve, és jó helyen van-e, az engem befékez. És itt jön a képbe a bizalom. A színház az csapatmunka! Nem megy egyedül semmi, hanem csakis együtt, és egymásért. Tehát mindannyian külön-külön fontos kis részei vagyunk a nagy egésznek. Jelentős pillanatok akkor születnek, amikor kialakul egy összeszokott csapat, egy társulat. Ha nincs bent egy kellék az olyan, mintha nem jött volna be a partner, ha nem sikerül a frizura, nem lesz teljes a karakter... Számomra azért is ajándék minden előadás, mert lehetőséget kapok arra, hogy legyőzzem a félelmemet. Nagyon izgulós vagyok…

– Az önbizalomhiányt ilyen fénytörésben még nem láttam…

– Nekem a színészi létforma, a szerepek, a próbák segítenek a belső növekedésben. Az egyetemen mindig azt vetették a szememre, hogy nagyon meg akarok felelni. Nem vettem észre, hogy a nagy akarással pont azt ölöm meg, ami lényeg. Mint amikor az ember nagyon szeret valamit-valakit, és a túlzott ölelésben megfojtja. Ettől a nagy akarástól zuhantam össze az első év végén. A szüleim életében ekkortájt jött egy erős Isten-keresés, ami elég furcsa volt számomra, mert azelőtt nem voltunk vallásosak. De nagyon örültem neki.

– És te is velük mentél? Ez nem jellemző a fiatalokra, a szülői ház „béklyóit” ilyenkor általában inkább lerázni akarjuk…

– Ők voltak nekem az egyedüli biztonság, rengeteget kaptam és kapok tőlük, fontosak a számomra. Hosszas keresés után édesapám szinte pálfordulásszerű megtérése nagy hatást gyakorolt az egész családra. Én is elkezdtem olvasni a Bibliát, és végre lett az életemben egy viszonyítási pont, egy alap, amire bátran építhettem. A második évem már ennek fényében zajlott. Magabiztosabb voltam és sokkal lazább. Aztán harmadikban megtaláltam a páromat, aki most már a férjem.

– Színház, egyetem, szerelem, férj… mint a mesében!

– Igen, még most is beleborzongok. A találkozásunktól kezdve az egyetem a második helyre került, szerelmes voltam, mint a ház. Mondták, hogy hattól próbálunk, én meg mondtam, hogy oké, de én csak nyolcig érek rá, mert randevúm van… Az osztálytársaim nagyon drukkoltak nekünk. És én tíz centivel a föld felett jártam, és onnantól kezdve elkezdtek jönni az egyetemen is a sikerélmények. Amikor végzősök lettünk, nekem lett először szerződésem az osztályból. Egerbe hívtak. Három év Eger, utána 1 év szabadúszás, utána 2 év Bárka, és most Tatabánya.

– Gyötrődős embernek tartod magad?

– Gyötrődős? Ó, igen, tetszik, ez a szó. Lehet, hogy sohasem fog megszűnni, de arra jöttem rá, hogy nem is ez a lényeg, hanem az, hogy most már nem vagyok egyedül a nehézségeimben, a félelmeimben, a gyötrelmeimben. Mindig mondták, „Mojszi, bízz már magadban egy kicsit” – de ez akkora képtelenségnek tűnt nekem, mintha egy fél lábú embernek mondanák, hogy fusson – de hogy? Én tényleg foggal-körömmel próbáltam bízni magamban, de mindhiába, képtelen voltam rá. Végül ez a tehetetlen küzdelem vezetett el engem Jézus Krisztushoz, aki megértette velem, hogy nem a magam erejéből leszek erős, hanem Ő általa, nagy különbség! Szóval visszatérve a kérdésedre, nem megoldást találtam, hanem nézőpontot és irányt változtattam, amitől minden „más lényegű” lett és ezért most már egészen más minőségben élem az életem és végzem a munkám. Nem evangélikus lettem elsősorban, hanem kapcsolatom lett Istennel.

– Evangélikus vagy?

– Igen, az angyalföldi evangélikus gyülekezetben találtam otthonra. Mindig éreztem, hogy vezetve vagyok és most hálát is tudok adni mindazért a sok jóért és nehézségért, amit kaptam. Az Úr nem azt ígéri, hogy minden vágyunkat teljesíti, hanem hogy ha elindulunk, Ő velünk lesz az úton. Amikor szorongok vagy félek, akkor már nem esem kétségbe, mert tudom, hogy Ő jelen van. Nem volt meg lesz, hanem VAN, ebben a pillanatban is, egész életünkben, halálunkban, örökké. Ez a legnagyobb jó, a legnagyobb vigasz, a legnagyobb bátorítás.

A következő két vállalkozásban közös, hogy az alapító olyan területről indult, amiben otthonosan mozgott: kézimunkázásból akartak megélni. Ehhez a hagyományosan női foglalkozáshoz értettek, így akkor is volt egy biztos pont, amikor olyan teljesen új terepen kellett helyt állniuk, mint a reklámozás, a boltnyitás vagy úgy általában, az üzlet irányítása. Emellett mindkét esetben már a kezdetektől az volt a cél, hogy a vállalkozás más nőknek is munkalehetőséget biztosítson. Elmondható tehát, hogy e két vállalkozásban dolgozó három nő sikere szorosan kapcsolódik nőiségükhöz.

Nem csak a csikós jön Csetnekről

Szontagh Erzsébet 1856-ban, húga, Aranka pedig két évvel később született a Rozsnyóhoz közeli Csetneken. Édesapjuk Gömör megbecsült politikusa és üzletembere, Szontagh Pál volt.

A lányok mégsem az elkényeztetett úrilányok életét választották. Tervük az volt, hogy segítenek a vidék szegény asszonyain, méghozzá úgy, hogy saját vállalkozásukban alkalmazzák őket.

Meglepő ötlet ez két 19. századi hölgytől, még akkor is, ha mindezt nőies területen, a háziiparban akarták elérni: a kor divatos termékét, a csipkét nézték ki maguknak. (Lisieux-i Szent Teréz édesanyja is ebből tartotta el családját.) A Szontagh-lányok saját stílust alakítottak ki, az ír csipkét az úri hímzésből származó formákkal és magyar motívumokkal ötvözték – tulipán, rózsa, cseresznye, levél, karika, de gránátalma is került ezekre a domború csipkékre.

A gömöri asszonyok Szontagh Aranka tervei nyomán dolgoztak, de mivel az újdonsült vállalkozónők nem akarták, hogy a családról legyen elnevezve, csetneki csipke lett a termék neve. Az újítás és a kitartó munka hamar meghozta gyümölcsét, az Iparművészeti Múzeumban kiállítás nyílt darabjaikból, az ezzel járó ismertség révén pedig megnyithatták üzletüket Budapest belvárosában.

A két nővér nemcsak saját sikeréért, hanem a vidéki asszonyok megélhetéséért is dolgozott. Jól mutatja ebbéli szándékukat, hogy tanfolyamokat tartottak országszerte: a csetneki csipkeverés technikáját Budapesten, Kecskeméten, Temesváron, Kolozsváron, de még Zágrábban is megtanulhatták az érdeklődők. Óriási volt egyébként a kereslet a termékre, hetente küldték a csomagokat Amerikába.

Az I. világháború vetett véget ennek a sikertörténetnek, a csipkekészítés és az -eladás szünetre kényszerült, 1917-ben pedig meghalt Szontagh Erzsébet. A húszas években Aranka még megpróbálta feléleszteni az üzletet, a kor divatjához igazodó új mintákat és technológiát talált ki, ismét tanfolyamokat indított. De újra közbeszólt a történelem: a II. világháborút már nem tudta kiheverni a csetneki csipke. Szontagh Aranka magányosan, nagy szegénységben halt meg 1950-ben.

Márkaépítés a századfordulón

A legnépszerűbb, még napjainkban is keresett népművészeti tárgyak Kalotaszegről származnak, mindez pedig nagyban köszönhető egy vállalkozó szellemű nőnek, Gyarmathy Zsigáné Hory Etelkának (1845–1910). Etelka gyermekkorában nagynénjétől megtanulta a varrottasok készítését, édesapja révén pedig megismerte a népművészet szellemi örökségét. 19 éves, amikor már saját népköltészeti gyűjtést állít össze, emellett másokat is boldogan kalauzol Kalotaszeg falvaiban – segítségét igénybe vette például Herman Ottó, Xántus János és Vikár Béla.

Ezeken a kirándulásokon jött az ötlet: a parasztházak tulipános ládáiban elfekvő kincseket fényre kellene hozni. Az 1885. évi országos kiállításra Hory Etelka egy teljes szobát rendezett be kalotaszegi tárgyakkal.

A siker megadta a lendületet a vállalkozáshoz, a parasztasszonyok újra elkezdtek varrni és hímezni, a férfiak faragtak, bútort festettek, játékokat készítettek. A kereslet óriási volt, igazi divatcikk lett a kalotaszegi portékákból, pedig pár évvel korábban még a falusiak se foglalkoztak vele, az örökölt tárgyakat elzárva tartották.

Gyarmathy Zsigánénak remek üzleti érzéke volt, komoly kapcsolati hálót épített ki: áruházak, divatszalonok, bizományi üzletek, múzeumok segítették az értékesítést. Azzal pedig, hogy nemzetközi vásárokon és kiállításokon (Brüsszel – 1887, Bécs – 1890, St. Louis – 1904, Liege és Milánó – 1905, London – 1908, Berlin – 1909) is szerepeltette Kalotaszeg termékeit, a külföldi piac is megnyílt előtte.

A lavina elindult: mindenhol kalotaszegit lehetett látni és ezért mindenki kalotaszegit akart venni. Neves politikusok, Habsburg-arisztokraták, de még az angol királyi ház tagjai is vásárolták a számukra kuriózumnak számító tárgyakat.

Gyarmathyné folyamatosan fenntartotta az érdeklődést, igazi brandet épített Kalotaszeg köré: cikkekben, riportokban, regényekben, néprajzi tanulmányokban hirdette a vidék sajátos hangulatát és népművészetét.

Okos üzletasszonyként pedig arról is gondoskodott, hogy a piac óriási igényét ki tudja elégíteni. Az utánpótlást Bánffyhunyadon képeztette: a lányiskolába bevezettette és irányította a varrottas készítésének tanítását. De már nemcsak kalotaszegi asszonyokkal dolgoztatott, varrótanfolyamot indított Arad megyében és a bukovinai székelyeknek is. A sikeres vállalkozás mellett négy gyermeket nevelt fel.

Az első gyermek fenekestül forgatja fel az életünket. A szülővé válás búcsút jelent egy addigi létformától, ugyanakkor belecsöppenünk egy teljesen újba. Változik a testünk, a lakásunk berendezése, az elfoglaltságunk és időbeosztásunk, a társasági életünk, az anyagi helyzetünk. Ráadásul még meg sem születik a gyermekünk, máris egy csomó félelmet kell legyűrni: egészséges-e, meg tudom-e szülni, tudom-e majd táplálni. Az első lányommal mindenen képes voltam szorongani, óriási jelentőséget tulajdonítottam minden apró döntésünknek, attól tartottam, bármit teszek, végzetes, de legalábbis megváltoztathatatlan következményekkel jár.

Mindenki véleményét meghallgattam, és azt a lehetetlen küldetést vettem magamra, hogy meg is feleljek mindegyiknek. Amikor rájöttem, hogy ez képtelenség, vért izzadva mérlegeltem, mi lehet mégis a legtökéletesebb a babánknak.

Ha visszautazhatnék az időben, hátba veregetném magam, és elmondanám, hogy egyáltalán nem kell tökéletes anyukának lenni, mert olyan nincs is. Elég csak jó anyukának lenni, amihez a recept a spontán áradó szeretet és némi józan következetesség.

Azt mostanra biztosan tudom, hogy a jó anyaság és a felhőtlen csecsemőkor nem olyan dolgokon múlik, mint hogy hason altatom-e a gyermeket vagy háton, kókuszmatracot veszek-e neki a kiságyba vagy simát, adok-e neki cumit vagy sem, és mellen alszik-e el, vagy ringatással.

Második lányom érkezésekor már többnyire tudom, mit csinálok. A babázás feletti örömömet nem rontja el a sok felesleges aggodalom, az apjuk sem aggódik azon, vajon jól tartja-e a kezében a kis Emmát. Egyikünket sem borít már ki egy kis sírás, a mérleg sem válik a rögeszménkké, és nem szorongunk azon, vajon nem érzi-e magát túlságosan egyedül a kiságyban. Eddig a házasságunk se szenvedett csorbát, Fanni születésével megtanultuk, hogy mikor miről kell lemondani, és hogyan lehet  időt szakítani kettőnkre. Hogy mi olyan nehéz mégis az egyről a kettőre váltásban? A két gyermek szimultán ellátása, főleg, míg nem alakul ki valamiféle napirend. A picihez először még kelni kell éjszaka is, napközben egy ugrándozó, hangoskodó, kíváncsi kétéves mellett kell altatni. Meg kell próbálni kielégíteni a különböző igényeket: relatív nyugalmat a babának és sok mozgást meg szabad levegőt a kétévesnek.

Nálunk szerencsés a helyzet, mert, ha kell, egymást váltják a nagymamák.

De az érzelmi megosztottságra, ami a második gyermek érkezésével jár, senki és semmi nem készített fel. Mert a nagy nem érti igazán, miért hurcibálom folyton ide-oda a kistesót, miért nem tud Emma egyedül menni, enni, vagy egyáltalán bármit csinálni nélkülem.

Miért kell félbe szakítanunk a legizgalmasabb játékot is, ha a hugi felsír, miért nem mondom neki is azt ilyenkor, hogy „ne nyafogj”. Este miért nem maradhat a szobában, amikor a picit próbálom altatni,  miért nem ugrálhat és hangoskodhat ott, ahol eddig? És akkor még arról nem is beszéltem, hogy mit érzek, amikor a lázas beteg nagyobbikat őrzöm éjszaka, a hathetes meg külön szobában alszik, nehogy elkapja. Vagy amikor Fanni könyörög, hogy még csak ezt a mutatványt nézzem meg, miközben hallom, hogy a picinek is szüksége volna rám. Máskor pedig mindenféle rituálé nélkül kell ágyba dugnom Emmát cumit tömve a szájába, hogy beérjek a nővéréhez mesélni és énekelni.

De ha gyermektelen barátaim számára próbálom érzékeltetni, milyen az élet gyerekkel, akkor csak annyit mondok, nálunk is vannak jó meg rossz napok, csak épp az intenzitás foka más. Mert egy borús, frontos nap tripla adag bosszúságot és nyűgöt jelent, egy jól sikerült nap viszont tripla annyi szentimentális örömöt.

A gyerekek által nyújtott boldogság addig ismeretlen magasságokba képes repíteni, de a velük kapcsolatos bármiféle probléma neurotikus szorongásrohamokban tör rám. Most már magam mellett még kettő helyett és kettőért érzek, figyelek, aggódok, örülök. És az a legdurvább, hogy amíg élek, ez már így is marad.