2 kisgyerek = lestrapált család?

Az első gyermek fenekestül forgatja fel az életünket. A szülővé válás búcsút jelent egy addigi létformától, ugyanakkor belecsöppenünk egy teljesen újba. Változik a testünk, a lakásunk berendezése, az elfoglaltságunk és időbeosztásunk, a társasági életünk, az anyagi helyzetünk. Ráadásul még meg sem születik a gyermekünk, máris egy csomó félelmet kell legyűrni: egészséges-e, meg tudom-e szülni, tudom-e majd táplálni. Az első lányommal mindenen képes voltam szorongani, óriási jelentőséget tulajdonítottam minden apró döntésünknek, attól tartottam, bármit teszek, végzetes, de legalábbis megváltoztathatatlan következményekkel jár.

Mindenki véleményét meghallgattam, és azt a lehetetlen küldetést vettem magamra, hogy meg is feleljek mindegyiknek. Amikor rájöttem, hogy ez képtelenség, vért izzadva mérlegeltem, mi lehet mégis a legtökéletesebb a babánknak.

Ha visszautazhatnék az időben, hátba veregetném magam, és elmondanám, hogy egyáltalán nem kell tökéletes anyukának lenni, mert olyan nincs is. Elég csak jó anyukának lenni, amihez a recept a spontán áradó szeretet és némi józan következetesség.

Azt mostanra biztosan tudom, hogy a jó anyaság és a felhőtlen csecsemőkor nem olyan dolgokon múlik, mint hogy hason altatom-e a gyermeket vagy háton, kókuszmatracot veszek-e neki a kiságyba vagy simát, adok-e neki cumit vagy sem, és mellen alszik-e el, vagy ringatással.

Második lányom érkezésekor már többnyire tudom, mit csinálok. A babázás feletti örömömet nem rontja el a sok felesleges aggodalom, az apjuk sem aggódik azon, vajon jól tartja-e a kezében a kis Emmát. Egyikünket sem borít már ki egy kis sírás, a mérleg sem válik a rögeszménkké, és nem szorongunk azon, vajon nem érzi-e magát túlságosan egyedül a kiságyban. Eddig a házasságunk se szenvedett csorbát, Fanni születésével megtanultuk, hogy mikor miről kell lemondani, és hogyan lehet  időt szakítani kettőnkre. Hogy mi olyan nehéz mégis az egyről a kettőre váltásban? A két gyermek szimultán ellátása, főleg, míg nem alakul ki valamiféle napirend. A picihez először még kelni kell éjszaka is, napközben egy ugrándozó, hangoskodó, kíváncsi kétéves mellett kell altatni. Meg kell próbálni kielégíteni a különböző igényeket: relatív nyugalmat a babának és sok mozgást meg szabad levegőt a kétévesnek.

Nálunk szerencsés a helyzet, mert, ha kell, egymást váltják a nagymamák.

De az érzelmi megosztottságra, ami a második gyermek érkezésével jár, senki és semmi nem készített fel. Mert a nagy nem érti igazán, miért hurcibálom folyton ide-oda a kistesót, miért nem tud Emma egyedül menni, enni, vagy egyáltalán bármit csinálni nélkülem.

Miért kell félbe szakítanunk a legizgalmasabb játékot is, ha a hugi felsír, miért nem mondom neki is azt ilyenkor, hogy „ne nyafogj”. Este miért nem maradhat a szobában, amikor a picit próbálom altatni,  miért nem ugrálhat és hangoskodhat ott, ahol eddig? És akkor még arról nem is beszéltem, hogy mit érzek, amikor a lázas beteg nagyobbikat őrzöm éjszaka, a hathetes meg külön szobában alszik, nehogy elkapja. Vagy amikor Fanni könyörög, hogy még csak ezt a mutatványt nézzem meg, miközben hallom, hogy a picinek is szüksége volna rám. Máskor pedig mindenféle rituálé nélkül kell ágyba dugnom Emmát cumit tömve a szájába, hogy beérjek a nővéréhez mesélni és énekelni.

De ha gyermektelen barátaim számára próbálom érzékeltetni, milyen az élet gyerekkel, akkor csak annyit mondok, nálunk is vannak jó meg rossz napok, csak épp az intenzitás foka más. Mert egy borús, frontos nap tripla adag bosszúságot és nyűgöt jelent, egy jól sikerült nap viszont tripla annyi szentimentális örömöt.

A gyerekek által nyújtott boldogság addig ismeretlen magasságokba képes repíteni, de a velük kapcsolatos bármiféle probléma neurotikus szorongásrohamokban tör rám. Most már magam mellett még kettő helyett és kettőért érzek, figyelek, aggódok, örülök. És az a legdurvább, hogy amíg élek, ez már így is marad.