Dr. Almási Kitti – Kép: Emmer László

– Ismeri annyira az ember a párját, mint egy terapeuta a páciensét? Megjelenik a magánéletben is a szakmai szemlélet?

– A magam részéről nem merném kijelenteni, hogy akár a páromat, akár a pácienseimet teljesen ismerem. Bizonyos szempontból élesebben látom azt, aki hozzám jár terápiára, mert nem sodornak el az érzelmek, ezért a sok információból jobban kiemelkedik számomra a lényeg. Ráadásul ők eleve azért jönnek hozzám, hogy meséljenek magukról, és ketten együtt, két nézőpontból látunk rá bizonyos dolgokra, amelyeket meg akarunk ismerni, érteni. A párommal hál’ Istennek nem beszélgetünk a félelmekről vagy problémákról olyan módon, hogy abban én szakemberként, pszichológusként legyek jelen. Amire vele kapcsolatban is törekszem, az az, hogy ne sodorjon el nagyon egy-egy érzés, hogy megpróbáljam őt megérteni, észrevenni, hogy bizonyos reakciókat, érzéseket mivel váltottam ki belőle. A páromnak pedig nyilván az az egyik legnehezebb feladat velem kapcsolatban, hogy észreveszek és adott esetben túlértékelek bizonyos jeleket a környezetünkben, például egy szemöldökfelhúzást, egy szemvillanást. Hozzászoktam, hogy csoportban sok embert kell figyelnem egyszerre, és ott ezeknek a reakcióknak olyankor nagy jelentősége van.

– A lányaidnak szoktál szakemberként tanácsot adni?

– Előfordult, hogy például beszóltak nekik az iskolában, és este eljátszottuk, hogyan lehetne jól reagálni rá, hogy mondjuk a sírás és a visszatámadás között milyen lehetőségek vannak még. Hogy lehet-e ilyenkor valami vicceset mondani vagy milyen meglepő reakcióval lehet elvenni egy rosszindulatú megjegyzés élét.

Mindig arra próbálom őket rávenni, hogy próbálják a konfliktusban megérteni a másik motivációit.

Az egyik lányomra például egy iskolai versenyhelyzetben rákiabált a társa. Nagyon megbántódott, és azt tanácsoltam neki, hogy másnap kérdezze meg, miért volt tegnap olyan feszült az osztálytársa. Kiderült, hogy valamelyik nagyszülője kórházba került.

– Van egy kifejezés, amit használsz a könyveidben is, az érzelmi „forró krumpli”. Ami azt jelenti, hogy a feszültséget, a bántást ahogy lehet, tovább passzoljuk. Most is erről beszéltél. Hogy mit is kezdjünk ezzel a forró krumplival…

– Semmiképp ne pakoljuk a másikra, hűtsük le!

– Nem mindegyik iskola vagy nem minden pszichológus ezt a szeretetteljes, empátia központú utat követi. Te miért ezt tartod jónak?

– Nyilván sokféle megközelítés van, de engem mindig azok az irányok vonzottak, amelyek arról szóltak, hogy lépjük ki a keretből. Ilyen helyzetekben többnyire zsigerből visszaszólunk a másiknak, de ha ehelyett közeledünk vagy szívből megdicsérjük, egész más szintre tesszük a szituációt, ami már jó tárgyalási alap. Például én köszöntem már meg valakinek azt, hogy indulatos volt velem, mert számomra az az őszinteséget jelentette. Ilyenkor többnyire már a másik fél sem támad. Nem mondom, hogy nem kemény munka a sértődöttséget leküzdeni, de ez nemcsak a másiknak jó, hanem nekem is.

– Van az életedben példa arra, hogy sokáig tartott megtenni ezt a lépést?

– Például a testvéremmel tinédzserként volt egy-két nagy összeveszésünk, és később egy hangfelvételről értettem meg, mi volt a konfliktusok mögött. A kazettán apukám kérdezett valamit a bátyámtól, és én közbevágtam, hogy az nem is igaz, az nem úgy volt, nem is azt mondta… Akkor belegondoltam, milyen nehéz lehetett a bátyámnak egy ilyen cserfes, minden lében kanál kishúggal. Egy hosszabb önismereti munka után odamentem hozzá bocsánatot kérni. Nem nagyon értette, minek hozom fel, mert ő akkor ezekre már nem is emlékezett. Ha néha föl tudnánk venni magunkat kívülről egy ilyen képzeletbeli filmre, hasznos lenne. Ijesztően tudunk viselkedni, például vita közben.

Sokféle helyzetben nagyon jó önismeret-fejlesztő kérdés, hogy vajon a másiknak mi lehet velem a nehéz.

Ha megértem, akkor onnantól kezdve tudok tenni ellene. Vagy ha nem, akkor már nem az én terhem. Az utóbbi esetre is van tapasztalatom, egy barátság azért szakadt meg az életemben, mert jött a második gyerekünk és annál a párnál nem sikerült a lombikprogram. Meg tudom érteni, hogy ez akkora fájdalom, hogy nem lehetett elvárni tőlük, hogy szívből örüljenek a mi örömünknek.

Dr. Almási Kitti – Kép: Emmer László

– Olvastam, hogy előnyben részesíted a párterápiát, a családterápiát. Ennyire fontos a kapcsolatban, közösségben való segítség? Egyáltalán lehet egyszerre mindenkin segíteni?

– Nem lehet. Én azonban nem azért beszélek olyan sokat a párterápiáról, mert én magam preferálom ezt a módszert, hanem mert olyan sokan ezt kérik. Nagyon megdőlt ez a terület az életünkben, és sok szenvedést okoz, hogy például a hűtlenség ilyen magas arányú a kapcsolatokban.

Ezek a közös terápiák nagyon jól ráirányítják a figyelmet, hogy mennyire nem működik a kommunikáció. Hiába próbálunk a másik kedvére tenni, sokszor akaratlanul is elindítunk egy kommunikációs rakétát, amire a társunk, ha gyenge pontját találja el, ahol már sokat bántották, azonnal visszatámad.

– Elég megérteni ezeket a reakciókat? Meddig tart ki a felismerés a hétköznapokban?

– Néha nem sokáig. Viszont nagyon izgalmas felfedezéseket tehetnek, és néhány alkalom után már lesz szeme és füle az illetőnek az ilyesmire.

– Nem igényel ez hosszas kísérést?

– Nagyon elhúzódó párterápiát nem tartok szerencsésnek, mert komoly elakadásnak érezném, de erre nem is nagyon van példa. Persze van, akiknél beletelik két évbe is, hogy meghozzanak egy döntést, még akkor is, ha már abban a pillanatban is sejtették, mit kellene tenniük, amikor beléptek a rendelőmbe. Nem szoktam konkrét tanácsot adni. Előfordul, hogy néha magam is úgy látom, hogy bizonyos pároknak könnyebb út lenne nem együtt maradni, de ha nincs testi vagy lelki bántalmazás, és látszik, hogy abban a kapcsolatban van még tartalék, akkor jelzem, hogy ha elengednék egymást, utólag ők is rádöbbennének erre – csak most nem látják a problémák miatt. Látom a praxisomban is, hogy mennyi ember keres párt – sikertelenül. Sokszor ez a kis megerősítés is elég a párnak, hogy valaki kívülről így látja őket.

– Egyre többet tudunk az emberi lélekről mi laikusok is, és ezzel párhuzamosan mintha egyre több lenne az olyan problémánk, amivel szakemberhez kellene fordulni. Van a két dolog között összefüggés?

– Mindenkinek kellene, hogy legyen, ha nem is pszichológusa, de egy-egy olyan személy az életében, aki a bölcsességének, a tapasztalatának, az empátiájának, a higgadtságának köszönhetően objektív tükröt tud tartani, néha meg tud minket rázni.

Ez persze nem mindig kellemes. Volt olyan páciensem, aki nevetve el is mondta, hogy „fizettem is érte, és most sokkal sérülékenyebb vagyok”. Ezt főleg olyan férfiak mondják, akik addig rendületlenül vitték a macsó szerepet, de ebben a fejlődési folyamatban változtak. Az érzékenyítés adott esetben teherrel, feladattal is jár.

Bennem is hatalmas igény van, hogy valakivel megbeszélhessem a munkámmal vagy a magánéletemmel kapcsolatos dolgokat. Szerencsés vagyok abban, hogy a párommal sok mindent meg tudok beszélni, de azért nyilván nem mindent, és egyre inkább szükségem lesz egy olyan emberre, akivel a szakmai gondolataimat is biztonságban megoszthatom..

– A szakmáról való gondolkodásod változott az évek során?

– Mindig volt bennem vágy, hogy több embernek is átadjam, amit tudok, meg is csináltam a PhD-t, de nem maradtam az egyetemen, mert úgy éreztem, hogy nem csupán a tanítás vonz. A hajdani OPNI-ban kezdtem el dolgozni. A praxis fontos volt számomra, de nem éreztem elégnek, hogy azzal csak pár tucat emberen lehet segíteni, szemléletbeli változást azonban nem lehet elérni. Persze egy előadás vagy könyv sem hoz azonnali látható eredményt, de nagyon sok visszajelzés érkezik, hogy valakiben előidézett egy felismerést, megvilágított egy régóta fennálló problémát. Például a hűtlenségről szóló könyv vagy a Bátran élni a levelek alapján annyi embernek adott valamiféle kapaszkodót, hogy úgy érzem, ezt nem lehet nem csinálni. A Nyitott Akadémia előadásait is nagyon szeretem, fantasztikus érzés, hogy többszáz ember együtt mozdul. A tévében vagy a rádióban nem nagyon érzem ezt, mert nem látom a visszajelzést, a háromperces kereskedelmi műfaj pedig pláne nem az, amiben valami elgondolkodtatót meg lehet fogalmazni.

– Sok probléma gyökere a hiányos önismeret, önbecsülés. Ez sokszor, főként a nőknél, a külső megjelenéssel kapcsolatos elégedettségben jut felszínre. Mi ennek az oka?

– A nők évszázadok óta a külsejükkel kellett, hogy felhívják magukra figyelmet, ez mára hiába változott meg elméletben, ma sem az jellemző, hogy az okos nőket keresik a férfiak, most is a külsővel tudunk „labdába rúgni”, legalábbis az első pillanatban. Az online felületeken még inkább igaz az, hogy külsőre a legkönnyebb pozitív visszajelzést kapni. Ott kevesen vállalják a gondolataikat, egy-egy jó kép viszont mindenkiről készülhet. Ha megnézzük a médiát, ott is leginkább azok a nők a híresek, akik jól néznek ki. Innen veszik a lányok a példaképeiket is.

Ha egy lányt otthon sem erősítenek meg abban, hogy kreatív, hogy értékes gondolatai vannak, hogy valamiben milyen ügyes, tehetséges, ha csak azon – az egyébként fontos – területen kap dicséretet, hogy milyen szép, milyen jól áll neki ez vagy az, akkor nyilván abban akar és fog még inkább fejlődni. Amire simogatást kapunk, abban tudunk kiteljesedni, akit például a humora miatt dicsérnek, az a társaság hangulatfelelőse lesz.

Ugyanakkor a szépség sokszor épp akadálya a jó párkapcsolatnak. Nagyon sok férfit hallgatok. Az a nő, aki csak a külsejére koncentrál, óhatatlanul azt közvetíti kifelé, hogy maga is azt gondolja, hogy benne ez a legnagyobb érték. Pedig egy kapcsolat nem itt kezdődik. Ezzel figyelmet ébreszthet, esetleg fenntarthatja a szexuális érdeklődést, de még ez sem biztos, hiszen akinek alacsony az önértékelése, annak a szexuális vonzereje is alacsony. A hozzám forduló legszebb nők szoronganak a legjobban a külsejük miatt, ők foglalkoznak a legtöbbet azzal, hogy mi minden van rajtuk rendben centire. Tény, hogy sokkal vonzóbb az, aki ezzel nem foglalkozik olyan nagy mértékben, viszont oldottan beszélget vagy vesz részt bármilyen közös tevékenységben, például jóízűen eszik. A tartós kapcsolatot kereső férfiak a szép, szorongó lányokkal nem tudnak mit kezdeni, csak átmenetileg vannak mellettük. A tapasztalatok szerint a szépen „karban tartott” feleségek mellől is rendszerint átlagosabb külsejű nőknél kötnek ki a hűtlen férjek. Persze mindez nem azt jelenti, hogy egy nő ne legyen ápolt, hanem azt, hogy ez az egyéb értékei mellett természetes legyen, de ne ez legyen a legfőbb szempont.

– Miért van ma annyi megcsalás? Vagy régen csak keveset beszéltünk róla?

– Régebben nem volt divat a válás, ezért jobban a felszín alatt maradtak az ilyen problémák, ma viszont azonnal robbantunk, ha kiderül, hogy a másik hűtlen volt. De azért is nehéz pontosan megmondani, valóban több-e, mert a hűtlenség nagyon nehezen definiálható, emiatt szinte lehetetlen felmérni. Van, aki már azt is annak minősíti, ha a nő látja, hogy a férje vágyakozó szemmel néz egy másik nőre, van, aki még a prostituáltakkal való kapcsolatot sem tartja annak, mondván, a párja érzelmileg nem kötődik hozzájuk. Én magam is azt gondolom, hogy bizony felérhet a testi hűtlenséggel a plátói szerelem is, mondjuk, amikor egy nő rendszeresen együtt ebédel egy férfival, naponta csetel vele, és alig várja, hogy ráírjon.

– A megbocsátás nyilván nehéz, de csak a megcsalt félnek? Vagy hasonló teher az elkövetőnek is?

– Ezzel foglalkozik több szakember is, például Bert Hellinger, akit a legtöbben a családállításról ismernek, de más vonalon is írt és nagyon korrekt dolgokat. Leírja, hogy addig a félrelépő viseli a bűntudat terhét, amíg el nem mondja a másiknak, akkor viszont átpakolja ezt a súlyt. Persze nem mellékes az út sem, ami odáig elvezette, hiszen a félrelépés azt jelzi számára, hogy ő kudarcot vallott. Sokszor ezek az emberek már túl vannak nagyon sok kísérleten, és egyáltalán nem vidám a félrelépéshez vezető útjuk.

Nem lehet ebben a kérdésben megkerülni például a szexuális hőfok kérdését. Ez legtöbbször nem egyforma, és mindkét fél azt szeretné érezni, hogy szeretve van.

Ha a másik huzamos ideig teljes mértékben érdektelen, az nemcsak testi visszautasítást jelent, hanem a párja egész lényének a visszautasítását. Ezzel a szerethetőségét kérdőjelezi meg. Ha az egyik nem áll olyan magas hőfokon, de tudja, hogy a másik mire vágyik, nagy kérdés, hogy mégis miért nem adja meg neki azt, aminek a hiányától az szenved.

Ha én nem szeretek egy ételt, de a férjem szereti, azért megfőzöm neki. Ha szereti, hogy megmasszírozzák a talpát, nem azért teszem meg, mert nem tudnék jobb programot kitalálni, hanem mert ha szeretek valakit, akkor az ő öröme engem is feltölt. Szándékosan nem megadni, amire a másik vágyik, az bizony utal valamire. Egy mélyen húzódó probléma jele, amelyet meg kell vizsgálni.

– Azok az irányelvek, módszerek, amelyekről beszélsz, nagyjából a keresztény értékrendnek is megfelelnének. Van valamilyen ideál, amihez igazítod őket?

– A Hűtlenség c. könyvre egyetlen kritikát kaptam, hogy túl konzervatív, mert a monogámiát helyezem előtérbe benne, pedig működhet a nyitott kapcsolat is. Bevallom, én még olyat nem láttam, aki 50 évet élt nyitott kapcsolatban és boldog volt, bár való igaz, hogy azt mesélték el néhányan, hogy sokaknak működik évek óta. A praxisom alatt azonban  összeállt a fejemben egy kép arról, hogy általában mitől szenvednek az emberek, mi az, ami nagyon meggyötri őket. Ez mindig összefügg a szerethetőséggel, az elfogadottság érzéssel.

Egy párkapcsolatban az a legfontosabb érzés, hogy valakinek mi vagyunk a legfontosabbak, ez ad érzelmi biztonságot.

A gyerekeinkkel is működik ez, de csak egy ideig, hiszen őket el kell engedni az önálló életükbe. Szerintem az emberben fontos, elemi vágy, hogy mindig legyen valaki, akihez fordulhat, akihez hazamehet. Afelé segítem az embereket, amiről látom, hogy megnyugtató számukra, nem pedig erkölcsi szempontból ítélem meg őket, a helyzetüket –  ezt nem is teheti meg egy szakember, nem ez a dolga. 

Bátorság kell a rövidebb-hosszabb ideig tartó magányos út során ahhoz, hogy megengedjük egy társ mellénk szegődését, azt, hogy hozzánk kapcsolódhasson. Hogy engedjük magunkat kirántani a megszokott életünkből, még akkor is, ha már kényelmesen elrendezkedtünk benne. Merészség kell ahhoz, hogy valaki előtt kiterítsük lapjainkat és bevalljuk önmagunknak is, jó, hogy egymásra találtunk. Akkor elindulhatunk ön- és párismereti utunkon. Mit tartogathat ez az út számunkra és mire érdemes ügyelnünk?

Amit nem lehet megspórolni

Általánosan érvényes szempont, hogy minél régebben vagyunk egyedül, minél hosszabb ideje keresünk párt (függetlenül attól, milyen aktivitással), annál nehezebb lehet a váltás, az egyedüllét feladása, hiszen ahogy telik az idő, úgy „rendezkedünk be“ az önálló, saját magunkra szabott életformára. Kialakulnak a szokásaink, napi ritmusunk, hobbink, amelyeket megszokva, a legkényelmesebben kialakítva sokszor nehéz megváltoztatni.  Egy harmincas éveiben járó lány mesélte nekünk, hogy már nagyon hosszú ideje egyedül van, és úgy néz ki, hogy most talált egy olyan férfit, aki akár életre szóló társa is lehetne. De csak lehetne, mivel úgy érzi, hogy neki ehhez már nincs ereje. Nincs kedve a randikra testben és lélekben készülni, sokkal egyszerűbb és kényelmesebb számára a jól megszokott heti rutin. Őszintén örülne annak, ha csodás módon a jövőbe ugorhatnának, és ki lehetne hagyni az esküvőig tartó összecsiszolódó folyamatot, mert onnan már minden olyan könnyű lenne. Amellett, hogy ezek a gondolatok egyrészt táplálkozhatnak a lehetséges csalódásból eredő félelemből, árulkodnak arról is, hogy bármennyire csábító lehet a végkifejlet, sokszor nehéz feladni azt a kényelmet, amihez már annyira hozzászoktunk. Kapcsolatban élni, egy köteléket táplálni valakivel sokszor áldozatvállalás és lemondás, olykor kemény munka. Ám ez a befektetett energia és erőfeszítés teszi a párkapcsolatot élővé és még értékesebbé. Ezek a közös élmények fogják létrehozni a párban azt a tudatot, hogy képesek vagyunk „mi“-ként gondolkodni és a nehézségeket együtt legyűrni.

Alkalmazkodni, de mennyire?

Két végletes hibalehetőség rejlik a hosszú ideje egyedülálló, majd (újra) párkapcsolatba lépő személy számára. Az egyik a fent említett, túlságosan megszilárdított, önálló, független életmód, amit az évek alatt egyedülállóként kialakítottunk, megszoktunk, most pedig, a kapcsolat kezdetén elvárjuk az új jelöltünktől, hogy egy az egyben vegye át, igazodjon hozzá, kérdés nélkül „épüljön be“ ebbe a „szilárd építménybe“.

Bár furcsán hangozhat, de ilyenkor az is gond, ha megteszi ezt az illető. „Gyanús“, hogy hogyan tudott egy csapásra lemondani a saját, megszokott életkörülményeiről, miért nem volt semmi, amihez ragaszkodott – felmerülhet bennünk a kérdés, vajon vannak neki egyáltalán biztos fogódzópontjai? Az pedig teljesen érthető, ha ellenáll a kérésnek és ésszerű keretek között ragaszkodik saját értékeihez és rutinjaihoz. Ebben is az arany középút a követendő,  az együttes döntés a közös élet kereteiről.

Harmincasok, csak semmi kapkodás!

Két, harmincas éveiben járó, kialakult (vagy épp aktívan alakuló) egzisztenciával rendelkező fiatal természetesen máshogyan ismerkedik, másképpen „járnak együtt“, mint két gimnazista kamasz. Harmincéves kor után a személyiségünk alapstruktúrái kissé már megcsontosodnak általában, nem jellemző, hogy nagy változások várhatóak e téren az ezt következő években. Bár az ember több élettapasztalattal, mélyebb emberismerettel is rendelkezik, mégsem szabad elkapkodni a házassági elköteleződést. Még egy intenzívebb kapcsolat esetén is érdemes nagyjából másfél évet várni, hogy kiderülhessen a legtöbb vonás a másik személyiségéről, hogy a sok különböző élethelyzet segítse a másik mélyebb megismerését. Nehéz ez, mert nemcsak a belső vágy lehet ilyenkor nagyon erős az elköteleződésre, hanem a rokonok, a környezet nyomása is. Amikor a környezetünkben mindenkinek gyermeke van, amikor már a fiatalabb testvéreink is mind házasok, amikor a szülők sürgetve jelzik, hogy szívesen „unokáznának“, az ember azt érezheti, hogy el van késve, sietnie kell – pedig nem így van. Mindenkinek meg kell adni a lehetőséget arra, hogy a saját ritmusában, a saját maga által megfelelőnek gondolt időben hozza meg a döntését az elköteleződésre. Kiemelten figyeljünk tehát a kapcsolat természetes fejlődésére! Ezt az „éppen jó időt“ arról lehet megismerni, hogy természetesnek hat, egyik fél sem él meg benne kényszert.

Megalkuvás nélkül

Hosszú egyedüllét után az ember hajlamosabb több kompromisszumot kötni a feltétlenül szükségesnél. Ezért már a párkeresés időszakában, jó előre szedjük össze a legfontosabb szempontokat, amikhez nagyon szeretnénk majd tartani magunkat. Tiszta fejjel még sokkal könnyebb megszilárdítani magunkban ezeket. Például, ha számomra nagyon fontos az, hogy a jövendőbelim olvasson könyveket, és megérkezik a nagy szerelem, akkor a pártalálás euforikus öröme mellett is érdemes következetesnek maradni: ne mondjuk azt, hogy elég, ha csak átfutja az interneten a heti pletykarovatot. Ezeknek a kezdeti szempontoknak a jelentősége fel fog erősödni a házasságban töltött hétköznapokon. Természetesen elő fog még jönni olyan szempont, olyan élethelyzet, amire nem is gondoltunk, például, ha a szerelem egy elvált ember személyében köszönt be. Ilyenkor fontos időt hagyni ennek feldolgozására.

A családtagok, barátok, akik ismerik értékrendünket, szükség esetén visszajeleznek, vagy figyelmeztetni is tudnak bennünket a korábbi elhatározásainkra. Fontos tehát, hogy jól válasszuk meg ezeket a hangokat. Ne azokra hallgassunk, akik felelőtlenül sodornak a gyors döntés felé, mondván „végre talált valakit, jó lesz az, meg lehet szokni...“. Inkább olyanokra, akik mernek velünk őszinték lenni és szükség esetén konfliktust is vállalni ilyen helyzetben. Ebből lehet tudni, hogy fontosak vagyunk számukra.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Rafael József immár 15 éve végez szolgálatot a nyolcadik kerületben: romákkal, szegényekkel, idősekkel, kallódó gyerekekkel és fiatalokkal és – nagyjából tíz éve – hajléktalanokkal is foglalkozik; számos zarándoklat és egyéb program szervezésében és megvalósításában vett részt. Feleségével három saját és két örökbe fogadott gyermeket nevelnek.

– Az egész egy Várnagy Elemér professzor úr által meghirdetett romológia-tanfolyammal kezdődött, az érsekségen keresztül lett meghirdetve, főként pedagógusok és hitoktatók számára, és nem volt túl nagy siker, talán ha 15-16 ember jelentkezett. Én a nővéremmel érkeztem, kíváncsiságból: érdekelt, mit mondanak a cigányokról, hogyan beszélnek a „témáról” – vagyis rólunk… Sok újdonságot nem hallottam, de az ötlet nagyon megfogott: ismerjük meg egymást jobban! Innentől a dolgok viszonylag gyorsan beindultak: a nővérem, Reza, aki nívódíjas táncos, tánctanfolyamot indított; aztán jött az első, mariazelli zarándoklat. Ezt a CCIT (a Youschka Bartolémy francia atya által létrehozott Katolikus Nemzetközi Bizottság a Cigányokért) szervezte.

– Ezen csak cigányok vettek részt?

– Nem. És mi később is törekedtünk arra, hogy a programokon „vegyesen” legyünk. Többféle elmélet létezik, az egyik szerint az integrációhoz két fázis szükséges: az elsőben cigány közösségeket kell létrehozni, mondván, erősödjenek meg, találjanak magukra, szerezzenek önbizalmat, és csak ezt követően, egy második fázisban „lépjenek ki”. Mi egy másik, lendületesebb gyakorlatot követtünk. Akár napközis foglalkozást szerveztünk, akár közös utakat vagy egyéb összejöveteleket – bár a cigányokra mindig külön is odafigyeltünk –, akárki jöhetett. Közben tagja lettem ugyan cigány közösségeknek is, például az Amaro Khernek vagy a Ceferino-imakörnek, de végső soron ezek is egyre inkább az integráció felé terelődtek. Várnagy professzor úr azt mondta: az integrációt nem szabad, mert nem lehet erőltetni. Aki szeretne, integrálódjon, kapjon meg hozzá minden segítséget, aki pedig nem szeretne –  tartsa be a többségi társadalom szabályait, és ne integrálódjon…

– Honnan van benned a missziós lelkület?

– Tatabányán éltünk, és én úgy nőttem fel, hogy valahogy mindig voltak olyanok, akiken segíteni kellett. A családom is ilyen volt, ha érkeztek a vándorcigányok, anyám rögtön sütött-főzött nekik, vendégül látta őket. Én meg rendszeresen kijártam a cigánytelepre, vittem, kísértem a gyerekeket az iskolába – hogy biztosan odataláljanak... Volt itt egy tanárnő, aki nagyon-nagyon sokat jelentett nekem; szerette a cigányokat, intézte nekik az ingyen napközit, ebédet. Ő abban az időben az egyik főszereplője volt az életemnek, mondhatni, mellette nőttem fel, egy idő után pedig a segítője lettem. Az ő hatására egyre jobban odafigyeltem ezekre a dolgokra. A családom egyébként mindig is vallásos volt. A cigányokban amúgy is van egy spontán vallásosság – lehet, hogy nem mindig járnak templomba, de valahogy mégis mélyen hisznek Istenben. Többnyire még ma is egy hónapon belül megkeresztelik a gyerekeket. Ilyenkor ez nagy családi esemény is, nagy „bulival” utána. Mindez persze a városiakra egyre kevésbé jellemző; elhagyták a hagyományokat. Régebben, ha egy cigány valamire esküdött, akkor arra mérget lehetett venni. Ma már, sajnos, ez nem feltétlenül van így.

– Aztán jöttek a konferenciák…

– Igen, ezeket is a CCIT szervezte, azok számára, akik a hazájukban igyekeztek tenni valamit a cigányság felzárkóztatásáért. Voltunk Olaszországban, Franciaországban, Hollandiában, Portugáliában… Aztán Dobogókőn is volt egy találkozó, ebben már szervezőként is erősen benne voltunk. Ezek hatalmas élmények voltak. Megosztottuk egymással a tapasztalatainkat, ötleteket vettünk egymástól; bár, őszintén szólva, meglepően gyakran kiderült, hogy előbbre járunk a többieknél.

Közben itthon rendszeresen főztünk, a templom előterében ételt osztottunk a rászorulóknak. Amikor aztán új helyiséget kaptunk az Illés utcában, igazán beindultak a dolgok: délelőtt időseket fogadtunk, étkeztettünk, délutánonként gyerekekre vigyáztunk, programokat szerveztünk kicsiknek, nagyobbaknak is; szombatonként játszóház volt a legkisebbeknek. A „balhés” gyerekeknek fejlesztő foglalkozásokat alakítottunk ki – ez ügyben sok pozitív visszajelzést kaptunk pedagógusoktól, szülőktől is. Az ünnepek környékén nagyobb összejövetelek voltak. Szorosan együttműködtünk a nyolcadik kerületi iskolákkal, pedagógusokkal, hitoktatókkal, az ő jelzéseik, igényeik alapján alakítottuk a működésünket. Havonta volt „ruha-turi” – nagy sikerrel. Sőt, ezen a helyszínen még kiállítás is helyet kapott: Szajkóné Oláh Aranka festőművész képeit állítottuk ki. Nyaranként táborokat szerveztünk a gyerekeknek… Nemcsak Istenben, az emberekben is egyre jobban tudtam hinni.

– Azt mondják, nagyon jó pedagógiai érzéked van.

– Meg tudom szólítani a gyerekeket. Valahogy így: hiperaktív vagy? Akkor én még hiperaktívabb leszek! Kiabálsz? Én hangosabb vagyok ám! Fel kell kelteni az érdeklődésüket, bizonyos fokig magamra kell terelni a figyelmüket; ezután már minden megy.

– Hajléktalanokkal is foglalkozol.

– Igen, valamivel később őket is befogadtuk. Velük gyakran hetekig együtt voltam, amolyan házigazdaként. Főztem rájuk, ha meg kellett, kicsit fegyelmeztem őket… A honvédségtől kaptunk 20 tábori ágyat, a Máltai Szeretetszolgálattól meg egy rakás plédet. A „profilváltások” alkalmával a feleslegessé vált dolgokat mindig igyekeztünk megfelelő helyre vinni; sok hasznos holmit szállítottunk például a vörösiszap-katasztrófa helyszíneire. Különben eszembe jutott, hogy nem is helyes ilyesmit mondani: romákkal foglalkozni, vagy – hajléktalanokkal foglalkozni… Valójában mi soha nem romákkal, hajléktalanokkal vagy zűrös gyerekekkel akartunk foglalkozni; mi azzal foglalkoztunk, ami volt – ami elénk adódott, ami jelen volt számunkra, törődésért kiáltott. A hajléktalanok helyzete ugyanakkor nagyon megérint – talán minden másnál jobban, bár ezt nem lehet így méricskélni. Itt nemcsak ételt, ruhát, ágyat, társaságot – hanem otthont kell adni. Hála Istennek, akadnak nagyon szép sikerek ezen a téren; néhányan, úgy tűnik, rendbejöttek. És én ezeknek a történeteknek valamilyen szinten részese voltam. Jó érzés.

Áprilisra megérkeznek a gólyák, hazatérnek az összes vízparti madaraink és böjti szelek után kezdetét veszi az utódnemzés időszaka a madárvilágban. Koncz Tibor természetfotós a Hortobágyon örökítette meg tavaly a fokozottan védett gólyatöcsök nászát.

„Tavasszal és nyáron rendszeresen fotózom a madarakat a lakóhelyem közelében levő víztározón, ahol a tavaszi, kora nyári hónapokban elég sok vízi- és parti madár szokott megjelenni.

Egy saját építésű fekvő lest szoktam használni a fotózáshoz, amit már hetekkel korábban kihelyezek a vízre, hogy a madarak megszokhassák, és a közelében is természetesen viselkedjenek. A lesbe még pirkadat előtt szoktam bebújni, hogy minél kevésbé zavarjam meg a madarakat és hogy kihasználhassam a kora reggeli szép fényeket. Azon a májusi reggelen is nagy várakozással bújtam be a lesbe. Ahogy világosodott, tőkésrécék bukkantak elő a hajnali ködből, hattyúk tollászkodtak a túlsó part közelében, szárcsák kakaskodtak, majd gólyatöcsök sétáltak a lesem elé és elkezdődött a nász. Az egészet sikerült lefotóznom, kezdve onnan, hogy a tojó felkínálja magát, egészen addig, amíg az aktus befejezése után a két madár meghitten egymás mellett marad egy rövid ideig. Ezen a képen az a pillanat van megörökítve, amikor a párzás végén a hím szárnyával verdesve leugrik párja hátáról.

A fotó készítéséhez tükörreflexes gépet és egy 300 mm-es telezoom objektívet használtam. 

A fotósról: Koncz Tibor foglalkozása informatikus. Gyerekkora óta szereti és járja a természetet, nagyjából 7 éve hobbiszinten foglalkozik természetfotózással, főleg madarak fényképezésével. Két éve rendszeresen részt vesz a Varázslatos Magyarország fotópályázatain (varazslatosmagyarorszag.hu), ez a képe idén díjat kapott. Fotóit internetes fotónaplójában (http://koncztibor.blogspot.hu) teszi közzé.

Amikor feltöröltem a kávét, ami kiömlött, ahogy nagylányom termoszába átlöttyintettem, mert különben lekéste volna az előadást; amikor kamaszlányom reggeli „borzasztó a hajam, nagy rám ez a gatya és három dogát írunk” kifakadását bátorítón végighallgattam, kisfiamat pedig tornazsákkal és váltócipővel felszerelve apjával együtt kituszkoltam az ajtón (talán ma végre nem kési le a reggeli foglalkozást), leszedtem az asztalt és a száraz ruhákat; szóval, amikor eljön a pillanat, hogy az agyamat anya üzemmódból átkapcsoljam nő programba, belém hasít az örök dilemma: Mit vegyek fel?

Pár perccel ezelőtt középső lányom szegezte nekem ugyanezt a kérdést, mire persze nagyon frappánsan elé raktam a farmerját a pulcsival, amit a szülinapjára kapott. A mozdulatomban valószínűleg benne volt, hogy édes kislányom, nem teljesen mindegy, hogy miben írod azt a három dolgozatot?, mert nem fogadta szívesen a segítségemet. Ahogy az ember napi teendőinek, éveinek és kilóinak száma sokasodik, ez a kérdés már nem ilyen egyszerű...

Na, szoknyát azt ma nem! Hogy abban feszengjek a délutáni beiskolázási megbeszélésen azokon az ovis gyerekhokedliken? 

Ráadásul még odaérek a reggeli tornára és a harisnyanadrágot utálom edzés után újra felhúzni. Slamposan viszont nem öltözhetek, mert a minisztériumba is be kell mennem egy tárgyalásra. Oda dukál legalább egy közepes sarkú cipő, és akkor legyen a szürke nadrágkosztüm. Jaj, nem jó, tegnap este kisfiam ráfújta a gyertyát! Marad a sötétkék szövetnadrág blézerrel. Na, ebben úgy fogok bekopogni az esti szülőire, mint egy BKK ellenőr. Jegyeket, bérleteket! – na, a jegyeket ma megtudom – és izzadhatok a csini kosztümömben, amikor majd az ofő felteszi a költői kérdést, hogy miért az a tanuló késik el mindennap, aki a legközelebb lakik. Legalább valami laza felső kellene, ami jobban kifejezi a szülői hozzáállásomat, hogy nem verem láncra a gyerekemet, amiért képtelen időre elkészülni, mert mindig bekövetkezik valami rendkívüli esemény, mint ma is ez a mit vegyek fel problémakör.

A telefont mindenképp, mert csörög. Anyu hív, és miközben beavat a legfrissebb hírekbe, úgy döntök, mégiscsak megkísérlem eltávolítani a viaszt a szürke nadrágból. Miközben napirendre kerül apu zoknija, a szomszédnéni kutyája és a körzeti asszisztensnő modora, már fél csomag papír zsebkendőre próbáltam átvasalni a foltot, de még mindig van a nadrágon is.

A nyakam kezd görcsöt kapni, ahogy a vállamhoz szorítottam a telefont, de – talán épp az enyhén félrebillentett fejtartásnak köszönhetően – rendeződnek a gondolataim: „Ha anyu elmenne a zenebemutatóra, akkor mégiscsak lehetne szoknya, és az edzést már úgyis lekéstem. Ilyen nyakkal amúgy sem lenne tanácsos mozogni.” Elő is rukkolok az ötlettel, és tudom, most következik a  „legközelebb azért szólhatnál előbb” és érzem, hogy igazából nem hiszi el, hogy most jutott eszembe az egész.

Szóval akkor szoknya, de melyik? Mert azért csinos szeretnék lenni, hiszen ma beülök ebédszünetben kávézni a lányommal meg a barátjával, akit eddig még nem is láttam, és ugye, nézd meg az anyját, tartja a mondás. 

De ha szülőire mész, a röviddel jobb vigyázni, mert az értekezlet mindig sokkal hosszabbnak, a szoknya pedig rövidebbnek bizonyul, mint gondolnád. Nem tudom, hogy van az, hogy az ember mindig csak hosszabb és csak rövidebb szoknyát vásárol, mint az ideális.

Amikor tíz perc múlva elsuhan mellettem a busz, és én úgy döntök, hogy mégsem futok utána magassarkúban, mert már így is sikerült a harisnyámra tornáznom néhány sárpöttyöt, szokás szerint eszembe jut, hogy én tulajdonképpen nem szeretek ilyen titkárnős cuccban pipiskedni, és milyen jó is a kamaszlányomnak, aki most épp farmerben és pulcsiban beszéli meg a folyosón a barátnőjével, hogy nem is volt olyan gáz ez a biológia doga.

Aztán az is eszembe jut, hogy ő meg talán azt gondolja, milyen jó nekem, mindegy mit veszek föl, hiszen már van férjem, munkám, három gyerekem, és nem megy el reggelente az életkedvem a váratlanul felbukkanó pattanásoktól.

Szám Kati Családi karikatúra című sorozatának további részei elérhetőek itt.

A némasági fogadalomban élő fehér bencések egykori remelakjai ma is látogathatók, a komplexumot szakvezetéssel is érdemes végigjárni.

A Vértes-hegység északi részén, Majkpusztán találhatók az egykori kamalduli remeteség épületei. Ráadásul a hely az ún. Szent György vonalak egy keresztezésében található, amelyek felett állítólag fokozottan feltöltődhetünk testi és lelki energiával, és lelkileg könnyebben kerülhetünk a hiedelem szerint meditatív állapotba.

A szerzetesrendet, amelyhez rendház, templom és 17 szerzeteslak épült a XVIII. században, Szent Romuald alapította a XI. században az olaszországi Camoldoliban. A bencések szigorított rendjének számított, tagjai három, kolostorban töltött év után vonultak különálló remetelakokba, ahol dolgoztak, imádkoztak. Egyedi volt némasági fogadalmuk, amely alól csak jeles ünnepek adtak átmeneti feloldozást. Fehér ruhájuk után fehér bencéseknek is nevezték őket.

Sajátos módon kapcsolódtak a kuruc mozgalomhoz és Rákóczi Ferenchez, az utóbbit támogató nemesek ugyanis adományokkal segítették az itteni objektumok épülését. Esterházy József gróf például 1833-ban 1200 holdas pusztát, tavakat és malmokat is adományozott nekik. A remeteséghez tartozó templom alapjait 1753-ban rakták le, 1770-re a tervezett 20 remetelakból 17 el is készült. A kis épületek mindegyikének oromzatán a létesítésükhöz adománnyal hozzájáruló nemesi családok címerei láthatók. Minden cellaház négy helyiségből állt, a folyosóról jobbra nyílt a freskókkal, stukkókkal gazdagon díszített, oltárral felszerelt kápolna, vele szemben helyezkedett el az egyszerűen, egy ággyal, kandallóval és könyvszekrénnyel berendezett lakószoba, innen nyílt egy kisebb műhely, ahol a szerzetes kegytárgyakat készíthetett és feldolgozhatta a termelt gyógynövényeket. Sajnos ezek nem sokáig voltak használatban, mert 1782-ben II. József, a „kalapos király”, több egyéb, önkényeskedő intézkedései között a szerzetesrendeket is feloszlatta. A kolostor ezután volt posztógyár, amihez a munkásoknak a remetelakokban rendeztek be lakásokat, a II. világháború után volt kórház, majd középiskola és kollégium, végül munkásszálló is.

A templomba egykor villám csapott, így annak most már csak a tornya áll, de a felújítását tervezik. A kolostor falába vájt grottakápolnát is rekonstruálják, és rendbe teszik az egykori angolkertet is. A pusztulásnak indult épületegyüttes renoválása a 90-es évektől 2015-ig tartott, a kolostorépület és díszudvara ma impozáns formájában várja a látogatókat, akik szakvezetéssel tekinthetik meg a komplexumot és a rendtörténeti kiállítást. A remetelakok közül hetet vendégházzá alakítottak, a Szt. Romualdnak szentelt házacskában pedig múzeumot alakítottak ki.

Az egykori rendházépület legszebb része a barokk ebédlő, ahol megcsodálhatjuk az 1760 körül készült faliképeket és a még eredeti csillárokat is. Az épület földszintjén a Lengyelországban újjáéledt rend tagjainak életét mutatja be egy fotókiállítás. Az alagsorban egyebek mellett gyógynövény-feldolgozó, gyógyszertár, istálló és káptalanterem van. Kávézó is van, ott tarthatunk pihenőt, ha úgy döntünk, hogy rászánunk egy napot a komlpexumra.

Gyakran hallhatjuk a megállapítást, hogy az élet a versengők számára lesz könnyebb, így bátorítsuk őket minél hamarabb és minél gyakrabban a versenyzésre. Ezzel szemben azonban a versengésnek negatív hatásai is vannak, hiszen nem mindig erősíti az önbizalmat és meglehetősen kevés sikerélményt ad – mivel a versenyeknek általában egyetlen győztese van. Hogyan neveljük együttműködésre a gyereket?

Mire jó?

Amikor azt szeretnénk, hogy a gyerekünk együttműködjön velünk – és nem azt, hogy fogadjon szót, akkor leginkább a saját ép eszünk és a családi béke megőrzése vezérel bennünket. A hétköznapi csatározások között lavírozva és a legjobb megoldást keresve azonban jó ha tudjuk, hogy valami sokkal többet készítünk elő. Az együttműködés ugyanis nem csak nekünk, szülőknek szól. Ez a készség szükséges ahhoz, hogy bármely társaságba képes legyen beilleszkedni, hogy megtalálja az együttműködés megfelelő szintjét és a megfelelő helyzetet és szerepet. Szól mindez a szomszédnak, a barátoknak, az iskolatársaknak, vagy a csapattársaknak az edzésen.

Mi történik egy egyébként szófogadó gyerekkel, új környezetben? Hogyan fog tudni beilleszkedni? Tekintve, hogy a szófogadás tőle nem vár el valódi aktivitást, gondolkodást, elképzelhető, hogy nehezebben találja a helyét, ha senki nem mondja meg neki, mit kell tennie.

Az együttműködés segít abban, hogy barátokat találjon, és abban is, hogy később helyt tudjon állni bármilyen munkahelyet is válasszon magának.

Egy 1992-ben született kutatás eredményeképpen kimutatták, hogy az együttműködés a következő előnyökkel jár:

• elősegíti az egészséges érzelmeket

• barátságosabb légkört teremt a résztvevők között

• megerősíti azt az érzést, hogy urai a saját életüknek

• növeli az önbizalmat

• nagyobb érzékenységet és bizalmat mutatnak mások felé

• növeli a motivációt.

(Kohn, 1992.)

Játék kis módosítással

Talán mindannyian ismerjük azt a játékot, amelyben a gyerekek azt a feladatot kapják, hogy az egyre kevesebb számú székeken találjanak helyet maguknak. És talán mindannyian voltunk csalódottak is, amikor utolsóként értünk a székekhez. Nagyon megörültem, amikor megtaláltam ennek a játéknak a kooperatív változatát, sőt rögtön többet is. A feladat itt lehet azonos: egymásnak háttal felállított két sor szék, zene, amely ha abbamarad, mindenkinek helyet kell találnia. A különbség azonban az, hogy a cél nem az egyéni siker, azaz, hogy valaki kimaradjon a játékosok közül, hanem az, hogy az egyre kevesebb széken mindenki találjon helyet! Ilyenkor jönnek az ötletek, és a kis csapatnak valóban együtt kell dolgoznia, hogy mindenki számára jusson hely az egyre fogyatkozó székeken. A másik lehetőség, amikor egy előre megjelölt „sziget” (rajzolt, vagy ragasztószalaggal kijelölt terület) körül „úszkálnak” a csapattagok, a zene elhallgatása pedig a cápa közeledtét jelzi. Ekkor minden gyereknek ki kell jutnia a szigetre, hogy megmenekülhessenek. A sziget folyamatosan egyre kisebb és kisebb lesz, a cél pedig mindvégig változatlan: mindenki ki tudjon jutni a vízből. Az együttműködés során a közös munkában mindenki hozzájárul az eredményhez, a sikeres megvalósításhoz. Megtanulják figyelembe venni egymás véleményét, tisztelni és elfogadni a közöttük lévő hasonlóságokat és különbségeket.

Miért hasznos?

Az együttműködés és a közös munka több esélyt ad a sikerre, és növeli az önbizalmat. A gyerekek pedig rájönnek, hogy néha a legutolsó kis lépés megtétele hozza meg a várt eredményt, ezért megtanulják megbecsülni a kis részfeladatokat is, és nem csak a nagy átfogó képre, vagy a saját erősségeikre koncentrálnak.

Mindezek mellett kialakulnak a csapaton belüli szerepek is, ahol mindenki megtalálhatja azt a részterületet, amely az ő felelőssége alá tartozik, és amelyben igazán jól tud teljesíteni. Az az érzés pedig, hogy hozzájárultak a közös sikerhez, hosszútávra szóló élményként raktározódik el bennük, arra hívva fel a figyelmüket, amiben erősek, és amivel hozzá tudnak valamit tenni a többiek tevékenységéhez, és nem arra fókuszálnak, hogy miben maradtak el, vagy miben kevesebbek a másiknál.

Nem nehéz megérteni, miért is más a hangulat egy együttműködésre és egy versengésre építő csoportban. Amikor az én sikerem a többiekét is jelenti, egészen más érzés, mint amikor az én sikerem a többiek vereségével párosul.

Aki pedig tisztában van saját értékeivel, az képes arra, hogy a csoportban nyíltan vállalni merje a saját véleményét, még akkor is, ha azzal kisebbségben marad, ahogy arra is, hogy elfogadja, ha nem azt a megoldást választják, amelyet ő javasolt.

Hétköznapi „játékok”

A házimunka közös elvégzése

Érdemes minél korábban bevonni a gyerekeinket, és éreztetni velük, hogy most valami fontos tevékenységben vesznek részt, ráadásul bármekkora is a tevékenységük hozzáadott értéke, az eredményhez ők maguk is hozzájárultak.

Visszajelzés, és az elismerésünk kifejezése az együttműködő tevékenység után

A kisfiamat egy ideig nagyon érdekelte a zoknik párosítása és „gombócolása”, komoly figyelemmel kísérte a hajtogatásokat. Majd egy nap kipróbálta magát a tevékenységet is, és bár nem járt azonnal sikerrel, idővel tökélyre fejlesztette a dolgot. Azóta is minden mosás után övé a feladat, és minden alkalommal elismerem, milyen nagy segítség nekem, hogy elvállalja a zoknik hajtogatását. Így hamarabb elkészülök, mintha egyedül kellett volna elvégeznem ezt a feladatot is, így maradt időnk valami újabb közös mókára.

Utasítás helyett javaslat

Az utasítások gyakran automatikus ellenállást szülnek, míg a javaslatok az együttműködési hajlandóságot erősítik. Így elgondolkodnak a javaslatainkon ahelyett, hogy azonnal elutasítanák azokat. Néha sokat segít, ha adunk még egy percet az elvárt tevékenységre, s közben nem ismételjük el tízszer, amit kértünk.

Választási lehetőség – a szabályok felrúgása nélkül

Az örök jolly joker. Ha a gyerekeink úgy érzik, ők maguk is beleszólhatnak abba, mi történik velük, inkább az együttműködés felé hajlanak az ellenállás helyett.

Hagyjunk lehetőséget és időt a problémamegoldás számára, és bátorítsuk a gyerekek közötti problémamegoldást.

Lisztérzékenység – más néven cöliákia, gluténszenzitív enteropathia – a vékonybél genetikailag meghatározott autoimmun betegsége. Az egyetlen autoimmun betegség, aminek az aktiváló tényezője ismert. Amennyiben a lisztérzékenység egyértelműen igazolható, akkor mai tudásunk szerint élethosszig tartó gluténmentes diéta szükséges, ami mellett teljes értékű, egészséges életet lehet élni gyógyszerek szedése nélkül.

Mikor kell gyanakodni?

Lisztérzékenység esetén a kalászos gabonák sikér- (glutén) tartalmának egy fehérjéje, a gliadin károsítja a vékonybél nyálkahártyát, így az emésztőenzimek termelődése, a tápanyagok felszívódása zavart szenved. Hiába a mennyiségileg és minőségileg is megfelelő táplálkozás, a rossz felszívódás miatt a tápanyagok nem hasznosulnak. Ennek következtében a klinikai tünetek igen széles spektruma jelenik meg. Korábban kizárólag emésztőszervi betegségnek tartották, ahol a károsodott vékonybél-struktúra okozta felszívódási zavar, az ennek következtében kialakuló hiányállapot (malabszorpció) volt a vezető tünet. Most már inkább tartjuk szisztémás (az egész szervrendszert érintő) betegségnek, hiszen egyre többször találkozunk olyan esettel, amikor nem gyomor-bélrendszeri tünetek formájában jelentkezik.

Manapság nagyon ritka a klasszikus kórkép, amelynek tünetei (súlyos fehérje-, szénhidrát-és zsírfelszívódási zavar, következményes nyomelem- és vitaminhiány): étvágytalanság, súlystagnálás, fogyás, hossznövekedés elmaradása, sápadt, vérszegénységre utaló bőr, vékony szálú, töredezett haj, krónikus hasmenés (nagy tömegű, zsírfényű, emésztetlen ételdarabokat tartalmazó széklet), „pókhas”, vékony végtagok, hasfájás, magatartásváltozás. Sokszor előfordul, hogy a betegség csak 1–1, nem túl súlyos, és nem is csak a cöliákiára jellemző tünettel (csak hasfájás vagy hasmenés, székrekedés, végbélelőesés), sőt, nem is gyomor-bélrendszeri panasszal jelentkezik: vashiányos vérszegénység, ami a megfelelő adagban és ideig adott vaspótlás mellett sem rendeződik (terápia rezisztens), alacsony növés (nanosomia), fogzománceltérés, -hiány, hajhullás, májfunkciós eltérések, depresszió, megkésett pubertás, menstruációs zavarok, csonttörés, krónikus csalánkiütések, ekcémaszerű bőrelváltozások.

Figyeljünk a család többi tagjára is!

Tekintettel arra, hogy genetikailag meghatározott autoimmun megbetegedésről van szó, ezekben a családokban halmozottan fordulhat elő más ilyen jellegű kórkép is, például cukorbetegség, pajzsmirigybetegség, ízületi gyulladás. Minden ilyen családban, ha a fenti tünetek valamelyikét észleljük, gondolni kell a betegségre. Vannak lappangó formák is, amikor egy adott pillanatban a vérvételi eredmény nem igazolja a betegséget, de a genetikai vizsgálat szerint az egyén hordozza a cöliákiára hajlamosító gént.

Vizsgálatok

Hangsúlyozni kell, hogy genetikailag meghatározott betegségről van szó, tehát nem „nőhető ki”, ezért az élethosszig tartó diéta bevezetése előtt a megalapozott diagnózis nagyon fontos. Első lépésként vérvétel során speciális ellenanyagok kimutatása, ún. szerológiai vizsgálat történik: szöveti transzglutamináz (TTG), és/vagy endomízium-ellenes ellenanyag (EMA). Amennyiben a vérvétel eredménye pozitív, akkor a diagnózis megerősítéséhez kevés kivételtől eltekintve a vékonybél szövettani vizsgálata szükséges (felső endoszkópia, vagyis gyomor-béltükrözés során). Negatív eredmény esetén, ép immunrendszerű egyéneknél az adott időpontban a betegség nagy valószínűséggel kizárható. (Immunhiány esetén a vizsgálat eredménye „álnegatív”, ilyenkor, ha a klinikai tünetek alaposan felvetik a gyanúját a betegségnek, akkor szövettani vizsgálat szükséges.)

Nagyon fontos, hogy ha a betegség gyanúja felmerül, akkor a pontos diagnózishoz szükséges vizsgálatok elvégzése nélkül ne kezdjen senki gluténmentes diétát. A diéta során bekövetkező gyors változás miatt pontos diagnózis felállítása akkor lehetséges, ha a betegséget újra provokáljuk (gluténterheléssel). A pozitív genetikai vizsgálati eredmény önmagában nem egyenlő a cöliákia betegséggel, csak a hajlamot mutatja. A jellegzetes génkonstellációt hordozó egyéneknél glutén fogyasztása mellett bármely életkorban kialakulhat a betegség.

Nem allergia!

A búzában, árpában, rozsban lévő glutén számos allergiás kórképért is felelős lehet. Ezek között vannak légúti allerigás tünetek (liszt szálló pora okozta betegség molnároknál, pékségekben, vagy szénanáthás tünetek), bőr- vagy gyomor-bélrendszeri manifesztációjú lisztallergia. Ezekben az esetekben gluténtartalmú ételek fogyasztása ekcémát, kiütést, hasfájást, hasmenést okozhat. Ilyenkor segít a diagnózis felállításában a bőrpróba (légúti- és ételallergiás prick teszt), valamint az ételallergiára utaló vérvétel (Spec IgE vizsgálat). Ezek a kórképek semmi esetre sem keverhetők össze a cöliákiával, bár a kezelés ezekben az esetekben is az átmeneti gluténmentes étrend. Célszerű a diéta bevezetése előtt ilyenkor is a cöliákia szűrése.

Mit jelent a diéta?

Gluténmentesnek tekinthető az étel, ha 100 grammja nem tartalmaz 10 mg-nál több gliadint, azaz 20 mg glutént. (5 gramm glutén = 100 gramm, kb. 3 szelet fehér kenyér).

A glutén (így a gliadin) megtalálható a búzában, árpában, rozsban és az ezekből készült termékekben. A zabban található fehérje nem okoz károsodást, de a gyártási technológia során nagymértékben szennyeződhet gluténnel. Az élelmiszer-technológiának „hála”, a diéta tartása nem is olyan egyszerű. Néhány meglepő példa: holland sajtok, illetve import zöldalma héjának a bevonata, mirelit hasábburgonya, állományjavítóként a legkülönfélébb élelmiszerek (pl.: joghurt). Szerencsére ma már sok olyan speciális szakbolt van, ahol a gluténmentes ételek széles palettája megtalálható. Honlapok is kínálnak segítséget a diéta betartásához.

– Nem volt ismeretlen előttem az orvosi szakma, hiszen anyukám fogorvos, ráadásul a nagymamám állandóan győzködött, hogy legyek orvos. Ő mindig is úgy tekintett az orvosokra, mint a társadalom által megbecsült, nagytudású, tekintélyes emberekre. Én viszont idegenvezető szerettem volna lenni. Már akkor is nagyon szerettem sokat beszélni, emberek között lenni.

– Ehelyett egy „néma” szakmát űzöl…

– Hogy mi súlyozódik az ember tulajdonságai közül, az idő múlásával változik. A Fazekas Mihály Gimnáziumba jártam nyelvtagozatra, aztán harmadikban, a fakultáció választáskor az irányultságot meg kellett határozni. Én így gondolkodtam: jó gimnáziumba járok, jó tanuló is vagyok, tehát egyetemre kellene mennem. Kizárásos alapon az orvosi maradt a listán. Mindenki azt hitte, bölcsésznek készülök, mert pont úgy néztem ki – hosszú haj, tarisznya, saru, drótkeretes szemüveg. Végül is, apukámat kérdeztem meg, ő azt mondta, hogy ő pontosan tudja, én miben lennék jó, de nem mondja meg! Mondtam neki, hogy köszi! Ezek után egy éjszaka azt álmodtam, hogy ápolónő vagyok, és nagyon jó volt. Úgy ébredtem, hogy igen, ez nem is olyan hülyeség – de ha már az ország egyik legjobb gimnáziumába járok, és kitűnő tanuló vagyok, próbálkozzunk meg az orvosival. Apukám azt mondta, ő is erre gondolt. Az orvosira jelentkeztem, nyáron még elmentem segédápolónak az István Kórházba, hogy lássam, milyen is ez belülről…

– És ez sem tántorított el…

– Nem, sőt, életem első házassági ajánlatát itt kaptam egy betegtől… Az egyetemi gyakorlatok alatt is fontos volt nekem a pozitív visszajelzés, hogy egy néni azt mondja, milyen jó, hogy ma is maga jött a vérnyomásomat mérni. Felvettek, elsőre, magas pontszámmal, Budapestre – abszolút sikerélmény, mindenki azt mondta, hogy az egyetemi élet milyen jó – de én sajnos nem élveztem egyáltalán. Talán, mert jó kislány voltam, nem szerettem bulizni pusztán a buli kedvéért. Hoztam a Fazekasból a maximalizmust, motivált voltam, szerettem volna jól teljesíteni. Meg eleve kudarckerülő vagyok, mivel minden elsőre sikerült, én ezt szoktam meg, ezt vártam el magamtól, és féltem attól, hogy nem így lesz, ezért tanultam.

– Pusztán kudarckerülésből?

– Nem, persze. Szerettem is, főleg az élettant, a füzeteim még ma is megvannak, meg gyorsan tanulok, és sokat vagyok képes befogadni, ezért aztán szívesen tanultam. Meg persze, vannak a „beavatás jellegű” tárgyak, az anatómia, a boncolás, ezeknek a tárgyaknak azért van súlyuk, az ember bejut a „szentélybe” – szóval, olyan szertartásszerű dolgok voltak. A magyar egyetemeken ezeket a tárgyakat fontosságukhoz méltó alapossággal tanítják. A klinikai része, az már más, abban már nemcsak az oktatók, hanem az egész agyonterhelt magyar egészségügy vesz részt… De visszatérve: én szerettem tanulni, csapatom is volt, találtam társakat. Én nem voltam éjszakai bagoly, reggel hatkor keltem, egész nap tanultam, este meg elmentem kosarazni, biciklizni, moziba – nálam ez működött. Emlékszem, egyszer karácsonyra egy táskát kaptam, ami ki volt tömve sok-sok papírral, én meg kémia szigorlatra készültem, és este azt a sok papírt mind teleírtam képletekkel… Megfelelési kényszerem van, nagyon vágyom arra, hogy elismerést kapjak, és ezért hajlandó vagyok nagyon sokat befektetni. Felnőttként ettől bizony szenvedek is. Persze, nem várhatom el, hogy a kollégáim mindenért „megbuksizzanak” – ez megint a felnőttlét.

– Tehát ez volt az egyetem: sok tanulás, jó jegyek, semmi extra.

– Igen, negyedévig! Nekem az ötösökben megtérült a befektetett munka: egyetlen hármasom volt az évek alatt, kórélettan-szigorlat, de akkor már nagyon szerelmes voltam, és egy balatoni vitorláson próbáltam a vizsgára készülni… Negyedévben férjhez mentem, és év végén meg is született az első gyerek, halasztottam egy évet, visszamentem, „besikerült” a második, ötödév végére meg is született, megint halasztottam, és innentől kezdve egyre görcsösebb lettem. Hátráltatva éreztem magam abban, ami nekem fontos, amiben addig mindig jól teljesítettem. Persze a család ugyanolyan fontos, de két kisgyerek mellett… a játszótéren a homokozó szélén ülve kinyitottam a könyvet, gyerek homokozik, lapozok egyet, a gyerek elindul felém, könyv becsuk… a hatodévet meg másfél év alatt végeztem el.

– …és summa cum laude diplomáztál, két gyerek mellett…

– Megérte a befektetett munka, látod?! És ennek ellenére a kórházba belépve feszengtem, nem éreztem felhatalmazva magam arra, hogy emberek sorsa felől döntsek, viszont mégis rajtam volt egy „jelvény”, hogy én vagyok az orvos. Ez nyilván önbizalomhiány is volt. A belgyógyászat gyakorlaton a gyakorlatvezetőnk felvitt minket egy beteghez, mondta nekünk, hogy nézzük meg, szépen mind sorra megnéztük. A gyakorlatvezetőnk azt kérdezte: merre deviált a beteg nyelvcsapja? – magyarul, hogy jobbra vagy balra dőlt-e? A csoport egyik fele szerint jobbra, a másik szerint balra, a gyakorlatvezetőnk pedig közölte, hogy a betegnek egyáltalán nem is volt nyelvcsapja, mert szájpadműtéten esett át. És a 12 fős csoportból ezt senki nem vette észre! Ott tanultam meg, mi az: megnézni valamit. És erre a figyelem-összpontosításra azóta is figyelmeztetnem kell magamat. Hogy nem belekukucskálok a beteg szájába, hanem megnézem!

– Mi az a negatív élmény, ami egy rezidenssel biztosan megtörténik?

– A gyerekkor-felnőttkor konfliktust biztosan mindenki átéli. Például: az egészségügy túlterheltsége miatt a dolog úgy zajlott, hogy: itt a munka, fogd meg a végét! Csináld! Tanulni akarsz? Ott a könyv, nézz utána. Ez nem jelenti azt, hogy nem törődtek velem, csak annyit, hogy először be kellett bizonyítanom, hogy képes vagyok, bírom a gyűrődést és komolyan érdekel a dolog. De egy rezidensnek fontos, hogy „csurranjon-cseppenjen” olykor valami, hogy az ember ne érezze magát rabszolgának, és kedve legyen ezen a területen dolgozni.

– Te végül patológus lettél.

– Hatodévben elkezdtem ügyelgetni, mert az a gyakorlattal járt. A férjem és a két gyerekem ezt bizony nem nagyon tolerálták. Én sem szerettem túlzottan – hazaértem végre 24 vagy 36 óra után zombi fejjel, Samu, a legnagyobbik fiam megállt az ágyam lábánál, és azt kérdezte, hogy jövök-e legózni vele. És a gyermekgyógyászat-gyakorlat életem legszörnyűbb élménye volt. Hogy ott fekszik gyógyíthatatlan betegen az én fiammal egyidős kisfiú, és nekem ehhez kell valahogy „viszonyulnom”, nyilván életvidáman, vagy praktikusan, mit tudom én… szóval, világossá vált, hogy vagy a betegekkel vagyok türelmes vagy Samuval és Matyival, nekem a kettő együtt nem fog menni.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– És voltaképpen ez vezetett el a patológiához?

– Mindig tudtam, hogy nagy családot szeretnék, az, hogy nem kell ügyelni, az egyik szempont lett. És akkor eszembe jutott a patológia gyakorlatvezetőm, aki anyuka volt, különleges egyéniség, sütött róla a szakmája iránti lelkesedés. Egy bulin is összetalálkoztam egy kismamával, aki patológus volt, és azt mondta, jó helyen dolgozik. Megemlítettem a gyakorlatvezetőmnek, ő is megerősítette, hogy az jó hely. Így aztán jelentkeztem, és jött az első pofon: nem vettek fel rezidensnek. Summa cum laude diplomával, egy hiányszakmába. Naiv is voltam, gyesről mentem felvételizni, sokat beszéltem arról, hogy kétgyerekes anya vagyok, és milyen jó, hogy a vágyott munkahelyem ilyen közel van… Mindegy, szép lassan rájöttem, hogy a tudományos munka, hogy elég elkötelezett vagy-e, és ajánl-e téged valaki, az legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint az egyetemi eredményeid. A főorvos megnézi, milyen a hozzáállásod, mennyire gondolod komolyan, és utána vesz fel rezidensnek. Elkeseredtem, mérges is lettem, a családi kupaktanács összeült, megtudtam, hogy hogyan lehet pályázni a pótkerethelyekre. Megírtam a kérvényt, a professzor elolvasta, aláírta, és megjegyezte, hogy úgy látja, kezdem érteni, mi az elvárás. Akkor felvettem a szép ruhámat, összeszedtem a bizonyítványaimat, felhívtam a titkárnőt, hogy mikor tudnék beszélni az osztályvezető főorvossal, kaptam egy időpontot, bementem hozzá, elmondtam neki, hogy én itt szeretnék dolgozni. Felvettek.

– És jött az első munkahely…

– Igen. Mentem farmerban, pólóban, szemüvegben, úgy néztem ki, mint egy tizennyolc éves, úgy is kezeltek. Nem volt meg az a képességem, hogy megérezzem, észrevegyem, hol és mikor vagyok nemkívánatos személy egy társalgásban, hogy egy burkolt mondat mit jelent és kinek szól. Nekem, ami a szívemen, az a számon, de ez egy munkahelyen nem így megy. Nehéz időszak volt, sokat sírtam. Volt, hogy igazságtalanul kaptam leszúrást, bementem a szobámba, hangosan zokogtam, bejött a boncmester és azt mondta: Nórika, veled még nem történt olyan, hogy igazságtalanul bántottak? És én erre azt feleltem: nem, velem még soha nem történt olyan! Meg kellett tanulnom, hogy nem szerethet mindenki, nem lehetek mindenkinek szimpatikus. Azt hittem, hogy az, hogy lelkiismeretes és szorgalmas vagyok, és szeretek tanulni, elég lesz az érvényesüléshez, azzal nem számoltam, hogy itt csupa ilyen ember dolgozik, mert ide ez kell. Hogy az nem véletlen, hogy sebésznek az adrenalinfüggő, nagyhangú, „férfias” férfiak mennek, patológusnak meg az alapos, szőröző kitartóak. De ez nem egy önbizalom-növelő szakma, nincs a beteggel kapcsolatom, nem látom őt gyógyulni. Kijön egy anyag, én elvégzem a dolgom, bedobom a leletet, ennyi. Senki nem mondja azt, hogy „de szuper diagnózist állítottál fel, nahát, ennek is utánanéztél? Az igen!”, de előfordul, hogy leszúrnak, ha valamit elrontok. Minimum elvárás, hogy tökéletesen végezd el a dolgod. A másik meg, hogy a patológia sajnos nem fekete-fehér. Előfordul, hogy belenézek a mikroszkópba, és nem látom azonnal, hogy pontosan mi a baj. Óriási a felelősség, hiszen a beteg operáció utáni sorsa elsősorban a mi teljesítményünkön múlik. Manapság ez diagnosztikus szakma, pont ellenkezőleg, mint a viccben, hogy „a patológus mindent lát, mindent tud, de már későn” – szóval, nagyon nagy a felelősség. És ez egész más, mint egy vizsgastresszt elviselni. A kudarckerülés itt is jó motiváló erő, csak az a kára, hogy az ember nem elég gyakorlatias. Mert defenzíven gondolkodik, még húsz vizsgálatot megcsinál, nehogy hiba csússzon be…

– Vannak álmatlan éjszakáid?

– Most már ritkán. A patológiában nem kell azonnal dönteni, mint a sürgősségi orvoslásban – lehet aludni rá egyet, akár kettőt is, lehet kérdezni tapasztaltabb kollégák véleményét, és utána néha akár azt is le lehet írni, hogy mi ebből a mintából eddig és eddig jutottunk, innen nem tudunk már tovább lépni. Persze, aki orvosnak megy, annak dönteni kell. Számomra itt jön az újabb nehézség: a saját kompetenciám felmérése. Hogy mik a határaim, amik persze az idővel változnak, ahogyan a képességeim is, hogy mi az, amit biztonsággal bevállalhatok, és mi az, amit ki kell vinnem konzíliumra. Meg nekem is van nehéz nap meg péntek délután, meg nyári szabadságolási időszak, de ezt is kezelni kell. Ha valami nem túl szembeszökő dolgot észreveszek, utánamegyek, és ezzel egy beteg sorsát igenis befolyásolom. Az szuper érzés. Jó, hogy a kollégáimat szívből tudom becsülni. Emberileg és szakmailag is felnézek rájuk, rendkívül okos, felkészült csapat, én egyedülállónak érzem, és ez tartást ad. Konzultálhatok velük, tanulhatok tőlük. És: figyelembe veszik a családomat.

– Ha újrakezdhetnéd, orvos lennél?

– Hát, nem biztos… talán megtanulnék valami egzotikus nyelvet, esetleg panziót vezetnék, de mindenképpen beszélnék. Mert most a napom úgy zajlik, hogy ülök egy szobában egyedül, némán, egy mikroszkóp előtt – és tipródom! Aztán megnézem újra, még mindig tipródom, aztán megkérdezek egy kollégát, még mindig, aztán még itthon is tipródom kicsit, aztán másnap eldöntöm… hát így.

Medvehagyma esszencia

Hozzávalók: 2-3 csokor friss medvehagyma, só ízlés szerint, olívaolaj ízlés szerint

Az alaposan megmosott és lecsöpögtetett medvehagymát aprítsuk fel, adjuk hozzá a sót és az olívaolajat, majd töltsük üvegekbe! Sötét, hűvös helyen nagyon sokáig eláll! Húsok, zöldségek ízesítéséhez ajánlom és fűszervaj is készíthető belőle!

Medvehagymát több hazai helyszínen mi magunk is gyűjthetünk, a lelőhelyekről itt írtunk.

Hársfavirág szörp

Hozzávalók: egy nagy csokor hársfavirág, 1 kg cukor, 1 kezeletlen héjú citrom

A cukorból készítsünk sűrű szirupot! A virágot tegyük egy nagy üvegbe, karikázzuk rá a citromot, majd öntsük rá a kihűlt szirupot! Takarjuk le, 4 napon át érleljük, de naponta keverjük meg! A végén szűrjük le, és töltsük kifőzött üvegekbe!

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Almaméz

Hozzávalók: 4 liter rostos (szűretlen) 100%-os almalé, fél kg nádcukor, egy kiskanál őrölt fahéj

Kezdjük el melegíteni egy lábosban az almalevet, adjuk hozzá a cukrot és a fahéjat, kevergessük, míg a cukor elolvad! Ezután már nem kell folyamatosan kevergetni, kis lángon, kb. 2 óra alatt főzzük sűrűre, majd töltsük üvegbe!

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Sűrű, mézállagú, sötét színű szirupot kapunk a végén. Kenhetjük kenyérre, palacsintába, süteményekhez és sült sajtokhoz adhatjuk öntetként!