Milyen készségek segítik gyerekeinket, hogy jól teljesítsenek – legyen szó iskoláról vagy egyéb helyzetekről? A Child Trends kutatása erre a kérdésre kereste a választ. A készségek közül most a kitartással, a tudásszomjjal és a hatékonysággal foglalkozunk.

A KITARTÁS

A kitartás az a képesség, amellyel a gyermek képes fenntartani koncentrációját egy vagy több feladat megoldásában, miközben képes arra, hogy ellenálljon a zavaró tényezőknek.

Azok a gyerekek, akik kitartóak, nemcsak a hosszabb ideig tartó fókuszálásra képesek, hanem arra is, hogy ne adják fel a próbálkozást. Képesek egy feladatot vagy akár feladatok csoportját is gondosan véghezvinni az elejétől a végéig. A gyerekek kitartást tanulnak, ha sikerül megvalósítaniuk egy kihívást jelentő feladatot.

MIVEL SEGÍTSÜK?

1. Megfelelő feladat

Adjunk esélyt azzal, hogy olyan feladatot bízunk rá, amely kihívást jelent, mégsem temeti maga alá a megoldására vállalkozót.

2. Bátorító gyakorlat

Ajánljunk egyértelmű verbális stratégiát, amely segít a mindennapok kihívásainak feloldásában (pl. hogyan beszéljünk meg egy problémát, vagy milyen motiváló kifejezésekkel támogathatja önmagát: „nem adom fel”, „tovább próbálkozom”)

3. Példakép

Keressünk valakit, aki példaképül szolgálhat, aki sikeresen túljutott egy sikertelen helyzeten és kitartóan próbálkozott tovább.

„AZ AKADÁLYOK NEM TÁNTORÍTANAK EL ATTÓL, HOGY ELÉRJEM A CÉLJAIMAT.”

Az április Képmásban a tudásszomj felkeltéséről és a hatékonyságról is olvashat. 

Mire jó a rugalmasság?

A kiszámítható és jól tervezhető élet és felnőttkor inkább tűnik derűs ábrándnak, mint a valósághoz közeli ígéretnek. Míg mi azt hallgattuk, hogy a boldog és sikeres élet receptje, ha jól tanulunk és találunk egy képességeinknek megfelelő állást, de már mi magunk is tudjuk, hogy a helyzet nem ennyire egyszerű. Az életben való boldogulásunk, sikerünk, boldogságunk sokkal inkább függ a készségeinktől, képességeinktől, mint a megszerzett tudástól. Aki tud alkalmazkodni egy kapcsolat változásaihoz, hullámzásához, nagyobb valószínűséggel tudja megtartani azt a kapcsolatot, mint aki azt keresi a másikban, aki tegnap volt. Hasonlóképp a munkahelyi átalakítások is azok számára vészelhetők át könnyebben, akik rugalmasan tudnak idomulni az új helyzethez, és nem visszafelé tekintenek. E két készség következménye, hogy aki képes jól használni őket, az képes tanulni a múltbéli tapasztalataiból, hibáiból, ezáltal önmagát is a változás aktív részesévé, és nem csak elszenvedőjévé teszi.

Játék és problémamegoldás

Fontos, hogy a gyerekeink barátkozzanak meg azzal a ténnyel, hogy a dolgok folyamatos változásban vannak körülöttük. Legjobb, ha ezt játék közben „vetjük be” és emellett bőven hagyunk biztonságot nyújtó állandó tényezőket a mindennapokban. Az alkalmazkodókészség magában foglalja azt is, hogy a felmerülő problémákra, helyzetekre megoldásokat keresünk – lehetőség szerint többet is. Hogyan tudunk minél több lehetőséget biztosítani, hogy a gyerekeink megtanulják megoldani a problémákat? Ehhez első lépésben empátiára van szükség. Ha azt szeretnénk, hogy megerősödjön a problémamegoldó személete, ezt érdemes figyelembe venni. Minden problémának több megoldása van, még ha néha hajlamosak is vagyunk ezt elfelejteni, és kizárólag a magunk igaza felé hajlunk, meg sem hallva a másikat. Ezért szükséges egy kis empátia: megvizsgálni, hogyan is néz ki az adott szituáció a másik fél szemszögéből. Bátorítsuk a gyerekeinket arra, hogy egy helyzetre minél több lehetséges megoldást gondoljanak ki, és élvezettel hallgassuk az ötleteiket! Nem biztos, hogy valamennyit át is tudjuk ültetni a gyakorlatba is, ám nem is feltétlenül ez a cél. Sokkal inkább az, hogy gyakorolják a kritikus gondolkodást, vizsgálják meg, hogy egyes döntéseiknek milyen következménye lehet, és hogyan hat ez az adott problémára.

A nehézség ebben gyakran abban a dilemmában áll, hogy mennyire avatkozzunk be. Én magam folyamatosan és kitartóan törekszem rá, hogy minél kevésbé folyjak bele a megoldási kísérleteikbe, és ne az én készségeim kapjanak újabb megerősítést, amikor megoldok számukra, vagy helyettük valamit, hanem az ő készségeik gyarapodjanak. Azt szeretnénk, hogy ha elengedjük a kezüket, képesek legyenek döntéseket hozni, konfliktusokat kezelni, és alkalmazkodni az adott helyzethez. Ehhez viszont rájuk van szükség, és nem arra, hogy mi szülők kedvünkre alakítsuk a gyerekeink környezetét. 

Hogyan fejleszthető?

• Beszélgessünk olyan helyzetekről, amikor egy-egy váratlan történés folytán meg kell változtatnunk az addigi terveinket, vagy meg kell oldanunk a felmerülő problémát. Adjunk lehetőséget, hogy ők maguk is ötletekkel állhassanak elő, még olyan helyzetben is, amikor nem konkrétan róluk van szó.
• Játsszunk olyan játékokat, amelyek során a szereplők cserélődhetnek.
• Találjunk ki meséket közösen, ahol mindenki alakíthat a történeten.
• Nagyobb gyerekeknél mondatonként írhatunk vagy mesélhetünk közös történeteket, ahol gyorsan kell reagálni az előttünk elhangzó mondatokra, és hozzáfűzi a saját gondolatainkat.

Egy gyakori probléma megoldása

Tegyük fel, hogy a gyerekeink gyakran vesznek össze játékokon. Mindannyiuknak egyszerre kell ugyanaz, vagy az egyikük vehemensen ragaszkodik hozzá, hogy az az övé, és esze ágában nincs odaadni a testvérének. Adja magát a lehetőség, hogy ilyenkor a kezünkbe vegyük az irányítást, és közöljük a gyerekeinkkel, szerintünk mi a helyzet megoldása. Ez azonban két okból sem javasolt.

• Nem gyakorolják a konfliktuskezelést.
• Egyikük – rosszabb esetben mindannyian – igazságtalannak érzi a döntést, és elégedetlen lesz vele. Ami előrevetíti egy következő konfliktus megjelenését. Amit, ha nem változtatunk, ismét nekünk kell megoldanunk. Ami után ismét aktuálissá válik az 1–2. pont.

Ehelyett hagyjunk egy kis időt, hogy lenyugodjanak a kedélyek. Üljünk le közéjük (az azonos szint ilyenkor fontos, nem felülről, „mindentudóként” avatkozunk be) és mondjuk el, hogy nagyon nehéz helyzetben vannak, mert mindketten ugyanazt a dolgot szeretnék, ám tehetnének egy kísérletet arra, hogy megoldást keressenek, amivel jó esetben mindketten elégedettek lehetnek. Elképzelhető, hogy ilyenkor egyikük, vagy akár mindannyian közlik, hogy nem érdekli őket a másik véleménye, ők akarnak azzal játszani és pont. Itt jön megint az empátia. Ne azzal rukkoljunk elő, hogy „akkor ő sem fogja neked odaadni, ha legközelebb kéred”. Ez a fenyegetés ritkán hatásos, ráadásul az együttműködési szándékot is mérhetetlenül rombolja. Arról nem beszélve, hogy egy konkrét és aktuális szituációra keresünk megoldást, nem egy jövőben esetleg előforduló helyzetre. Kérjük meg őket, hogy mondják el, mit szeretnének, és mi zavarja őket abban, amit a másik tesz. Mindenkit meghallgatunk, anélkül, hogy egymás szavába vágnánk.

Mi, szülők pedig ne fűzzünk hozzá értékelést, egyetértést vagy példálózást, hogy a másik „milyen szépen elmondta, akkor Te se verekedj közben”. Komoly odafigyeléssel törekedjünk arra, hogy valóban közvetítők legyünk, és ne aktív részesei a vitának. Ha ezzel megvagyunk, jöhet a következő lépés, amikor javaslatokat kérünk tőlük, hogyan lehetne megoldani a helyzetet. Könnyen lehet, hogy továbbra is ragaszkodnak a saját álláspontjukhoz, ám elég jól megfigyelhető, hogy ha kiadhatták magukból az érzelmeiket, és elmondhatták, mi zavarja őket a másikkal kapcsolatban, hajlamosabbak lesznek kicsit más nézőpontból is megnézni a helyzetet. Innen pedig már csak valóban néhány lépésre van szükség a közös, és mindenki által elfogadható megoldásig. (Ezekre és ehhez hasonló szituációkra és készségek megerősítésére készítünk éppen egy gyakorlófüzetet.)  

Tavasszal ma már tele a piac színes gyümölccsel és zöldséggel. Hetekkel, hónapokkal előbb megjelenik az eper, a cseresznye, a borsó, a paprika, a paradicsom, mint nagyanyáink idején. Könnyen elcsábulunk, hogy megvegyük a friss változatot abból, amiből eddig csak a fagyasztott vagy konzervterméket használtuk. És ebből persze szívesen megkínálnánk a család legkisebb tagját is. De szabad-e primőröket adni a babáknak?

Mi a gond a primőrrel?

A primőr zöldség, gyümölcs olyan korai termésű árut jelent, amely a megszokott érési ideje előtt kerül a boltok polcaira. A növények fejlődéséhez elengedhetetlen a megfelelő hő- és fényviszonyok jelenléte. A fóliasátrakban és üvegházakban ezek a feltételek mesterségesen vannak előteremtve. Amikor az egyensúlyi állapotok felborulnak, akkor a zöld növényi részekben feldúsulhat a nitrát mennyisége. Az is fontos szempont, hogy milyen minőségű műtrágyákat és komposztokat használnak fel a növénytermesztésnél. Az üvegházakban termesztett zöldségek, gyümölcsök íze és vitamintartalma elmarad a természetes napfényen növekedettekéhez képest, emellett a külföldről importált áruk jelentős része még éretlen állapotban kerül hozzánk, így nem töltenek elegendő időt a napon. Elsősorban a hazai termékeket érdemes megvásárolni, bár érdemes tudni, hogy növényvédő szermaradványok bármilyen zöldségben, gyümölcsben jelen lehetnek. Ezek kémiai vagy biológiai anyagok, amelyek segítségével a kártevők elpusztíthatók. A növények kezelése és forgalomba hozatala között meghatározott időnek kell eltelnie, mialatt a szer mennyisége az egészségre ártalmatlan szintre csökken. Bizonyos szermaradékok alapos mosással, hámozással eltávolíthatóak, vagy mennyiségük csökkenthető.

Sose vegyünk gyermekünknek kétes helyről származó élelmiszert, például aluljárókban!

Amennyiben a pénztárcánk engedi, érdemes bioélelmiszereket vásárolni. Ezekre a termékekre speciálisabb szabályok vonatkoznak, és a használható peszticidek köre sokkal korlátozottabb. Azt viszont nem javasolnám, hogy csakis kizárólag bioélelmiszert vásároljunk, hiszen gyermekünk, ha máshol nem is, de a közétkeztetésben biztosan találkozni fog olyan élelmiszerekkel, amelyek nem rendelkeznek ilyen minősítéssel.

A hozzátáplálás ideje alatt érdemes ezekre a tényekre odafigyelni, hiszen a kisgyermekek immunrendszere fejletlenebb a felnőttekénél és sokkal fogékonyabbak bizonyos betegségekre. Ha tehetjük, mindig az évszaknak megfelelő zöldségeket, gyümölcsöket vezessük be a gyermek étrendjébe. Amennyiben nem vagyunk biztosak benne, mi mikor érik valójában, akkor érdemes hivatalos oldalról táblázatok alapján tájékozódni. A legkorábban bevezetésre kerülő élelmiszerekkel szerencsénk van, mert az almának, a burgonyának, a répának és a céklának egész évben természetes érési ideje van. Így ezeket nyugodtan vásárolhatjuk.

Mikor mit?

Viszont nagyobb körültekintést igényel a sütőtök, ami októbertől márciusig terem, vagy az őszibarack és a meggy, amelyek csak júniustól kezdenek érni. A 7. és 8. hónaptól bevezetésre kerülnek a zöld leveles áruk is, ilyen a saláta, spenót. Ezeket április előtt nem érdemes megvásárolni. A paradicsomot egész évben megtaláljuk az élelmiszerüzletek kínálatában, de csak júniustól számít idényzöldségnek. Ugyanez a helyzet az eperrel is, amely májustól érik. Az apró magvas gyümölcsök 1 éves kor alatt nem adhatóak, mivel nehezen emészthetőek és erős allergizáló tulajdonságúak.

Előfordulhat, hogy a hozzátáplálási kézikönyvek szerint egy-egy zöldség vagy gyümölcs bevezetését már el kéne kezdenünk, de még nincs itt a szezonja. Ebben az esetben érdemes egy kicsit még várni vele, amíg magasabb vitamintartalmú, jobb minőségű termékhez juthatunk. Pár hetes csúszások még nem fognak gondot okozni a gyermek fejlődésében, ha emellett kiegyensúlyozottan táplálkozik.

Amennyiben úgy gondoljuk, mégis adnánk primőr terméket gyermekünknek, akkor figyeljünk arra, hogy mindig alaposan tisztítsuk meg azt. Emellett megfelelő konyhatechnológiát alkalmazzunk. Bizonyos zöldségeket először csak főzeléknek elkészítve kínáljuk. A magas hőmérsékletnek kitett zöldségek, gyümölcsök káros anyagai megsemmisülnek. Ha már nyersen is kóstolja a gyermek, akkor pedig még alaposabbnak kell lennünk.

– A fotózáson igencsak rácáfoltál az operaénekesnőkkel kapcsolatos előítéletekre. Nem ragaszkodsz a színpadi(as) kellékekhez, az operai sminkhez, még csak nem is vagy hisztis.

– Nem. De az utóbbi időben meg is szerettem a fotózást, mert rájöttem, mennyire fontos nekem, hogy jók legyenek a képek, és ha kicsit irányítom a dolgokat, még élvezni is tudom az egészet.

– Az előbb csillogó szemmel beszéltél a fiatal énekesekről. Nem úgy emlékszel, hogy te ugyanilyen lelkes és felkészült voltál?

– Sokkal gyorsabbak, több mindenbe belekóstolnak, és sokkal jobban tudják, hogy hogyan kell tálalni magukat, merre érdemes elindulniuk. Céltudatosok, érdekesek, tehetségesek. Én nagyon elkötelezetten adtam magam, de 20 évvel ezelőtt még nem tudtuk, mi az a PR. Ma ott az internet, bármit elérhetnek, ott a facebook, pillanatok alatt bekerülnek a köztudatba. Persze én is tudtam, hogy a legjobb, ha bekerülök a Staatsoperbe, mert onnan utána minden elérhető, de az kicsit nagyobb lépés volt.

– Ez a felgyorsult tempó, meg hogy annyi mindenhez kell legalább egy kicsit érteni, nem megy az elmélyülés rovására?

– Ez inkább alkati kérdés. A személyiségtől függ, hogy valaki mennyire gyorsan tud egy szerepet átengedni magán, és újraalkotni. Kell a karizmatikus tehetség is, különben, ahogy én hívom, az illető csak szobaénekes. Ott akár egy Caruso is lehet, de aztán a színpadon nem tudja hozni azt az élményt, nem lesz igazi előadó. A sugárzó tehetség nem húz falakat, hanem kinyitja és odaadja magát a közönségnek.

– Egyszer azt olvastam egy interjúban, hogy előre tudod, a pályádnak melyik szakaszán, milyen szerepet szeretnél elénekelni, még azt is, melyiket akarod majd utoljára, mielőtt visszavonulnál.

– Igen, de úgy néz ki, hogy ez mégsem így lesz, mert jövőre mégis el fogom énekelni Juditot a Kékszakállúból, és még nagyon nem készülök visszavonulni. De rá tud menni egy pálya, ha az ember rosszkor énekel el egy szerepet. Nem csak a technikáról vagy a hang állapotáról van itt szó, hanem a szerep drámaiságáról. Mi vagyunk a hangszerek, és a lelkünk hatással van az énekhangra és meg kell érnie a szerep árnyalataira.

– Ennyire kötöttek ezek a karakterek? Azt gondolná az ember, hogy az alakok sokkal hajlíthatóbbak és rugalmasabban értelmezhetőek.

– Körülbelül 60 százalékban így is van. És persze van olyan is, hogy valamit muszáj elvállalni, mert egy olyan karmesterrel tudok együtt dolgozni vagy egy olyan rendező kér fel, hogy nem utasíthatom vissza. Meg lehet csinálni, de ilyenkor 5-6 év múlva egyszercsak megérzi az ember, hogy igen, most lett ez a szerep az enyém. Olyankor a színpadra való belépés pillanatában már tudod, mi fog történni, amikor kiénekled az utolsó hangot, megérzed a szerep ívét.

– Színpadi embereknél a külső megjelenés sugallta kor, az eljátszott figurák kora és a saját életkor néha nagyon különbözik. Egy énekesnél a hang érettsége is hozzáadódik. Nehéz ezeket jó egyensúlyban tartani?

– Amikor New Yorkban a Rigoletto Gildáját énekeltem, volt egy elszólásom. A harmatos kislányt énekelve la tua figlia helyett azt mondtam, hogy la tua donna, vagyis asszony.

– Ez is lehet egy értelmezése is a szerepek…

– Végülis lehet, hiszen nincs mama a történetben, és a kislány a feleség szerepét is betölti, azért is óvja annyira az apját. De azért elgondolkoztam, hogy meddig fogom én ezt énekelni... és nem sokkal utána le is tettem. És jól döntöttem. A naivákat tettem le, Cso-cso-szán is 15 éves, de ő más alkat és a fiatal hang számára még túl nagy kihívás.

–Az operát nem a történet viszi, hanem a szerep megformálása, ezért nagyon erős érzelmeket kell megjeleníteni a színpadon. Könnyű így vigyázni a hangra? Lehet spórolni vele egy katartikus pillanatban?

– Nagyon fegyelmezett vagyok, de előfordul, hogy az érzelmek elragadnak, és akkor a hangszálaim szempontjából nem éneklek olyan okosan. De a közönség ezért nagyon hálás. Most például a Neddát énekeltem a Bajazzókban, és sokan megkerestek előadás után, hogy mennyi energiát kaptak tőlem. Hiszen ők ezért jönnek, én meg azért, hogy adjak.

– Az befolyásol előadás közben, hogy melyik színpadon állsz és hányan hallgatnak?

– Az talán nem, de már kezdőként is lehet érezni, hogy milyen a közönség. Persze ebből a szempontból is ért már meglepetés, mert lehet, hogy az elején nem reagálnak, de a végére mégis felépül a darabbal együtt a katarzis.

– Megérzed a színpadról egy nemzet karakterét? Mások a reakcióik?

– Az olaszok viharosabbak, de ma már a magyaroknak is igazi mediterrán típusú szeretetmegnyilvánulásaik vannak. A gazdasági válság miatt talán felértékelődtek az emberi kapcsolatok és a művészi élmények.

– 25 évnyi pályád alatt melyik szerep volt igazán Rost Andrea?

– Én mindegyiknél úgy éreztem, mintha én volnék. Júlia és Gilda, vagy a vérbő, szicíliai Nedda, akit most játszom. Mindegyiket szerettem, és mindegyik személyiség csírája bennem van. Amikor kell, ebből növesztem ki a karaktert.

– Emlékszel a pillanatra, amikor megérezted, nemzetközileg is elismert operaénekes lettél?

– Milánóban volt, Gildát énekeltem, abban a pillanatban azt éreztem, hogy most nyílt meg a világ...

– A színpadra lépéskor? Vagy amikor elénekelted? Az öltözőben?

– A színpadon.

– Soha nem is bizonytalanodtál el, egy-egy feladat előtt?

– Dehogynem. Sokszor.

– Mi táplálta a kételyeidet?

– Először is, hogy meg tudom-e tanulni a szöveget. Képes-e még az agyam befogadni. Az első próbáktól a mai napig reszketek. Akkor még minden idegen, tartok tőle, hogy nem felelek meg az elvárásoknak. De a második próbán már minden rendben.

– A mások elvárásának?

– Nem, azt hiszem, a magaménak.

– Kitől esett a legjobban az elismerés?

– Domingótól, Pavarottitól, Renato Brusontól. Japánban amikor a Scalaval voltunk vendégszereplésen és Desdemonát énekeltem az Othellóból, Riccardo Muti azt mondta az előadás után, hogy ilyen Ave Mariát még életében nem hallott.

– Hogyan reagálsz az ilyen szavakra?

– Ha olyasvalakitől hallom, aki egyébként nagyon szigorú, ahogyan ő, – mert szinte minden előadás után szóvá tesz valami kis hibát – akkor könnyes lesz a szemem.

– Várnak virághegyek az öltözőben?

– Az öltözőből kiküldöm, mert például a mimózától bedagad a torkom.

– Ki vigyázott gyerekekre, amikor dolgoztál?

– A kislányomra a nagymami. Nagymamák nélkül nem működne a világ. De amíg nem voltak iskolások, általában jöttek velünk világot látni. Mindkét gyerekem nagyon muzikális, a lányom énekel, zeneakadémista, a fiam dobol.

– Megjelent egy hangoskönyved mesékkel. A gyerekeidnek is sokat meséltél?

– Rengeteget. Én is nagyon szeretem a meséket, sokat mesélt nekem is a nagypapám. Az Ezeregyéjszaka meséiből A Hajnal-Harang és a rókát mesélte a legtöbbet, meg Grimm-meséket. A nagyszüleim neveltek 8 éves koromig vidéken, az egy csodavilág volt. A gyerekeim fejből is kértek mesét, a fiamnak például autókról és motorokról kellett mesélni. Persze lelkük volt és beszéltek. Az volt a kellemetlen, amikor elfelejtettem, mit meséltem előző este, és reklamáltak, hogy ez nem így van. Szeretem a La Fontaine meséket, és az egyik kedvencem még a Kis hableány, amely a hangoskönyvben is szerepel. Most döbbentem rá, hogy mennyire tragikus történet.

– Akár egy opera libretto…

– Szerelem, önfeláldozás, halál. El is gondolkodtam, hogy milyen érdekes, hogy már akkor benne volt a személyiségemben az erre való hajlam.

– Tudsz úgy pihenni vagy bármit csinálni, hogy kikapcsolod a zenét?

– Kell is, mert az embernek néha ki kell éheztetnie magát, hogy ne merüljön teljesen bele a munkába. Például vezetésnél sem szoktam komolyzenét hallgatni, mert akkor annyira arra figyelek, hogy eltereli a gondolataimat a forgalomról.

– Olyankor mit hallgatsz?

– Jazzt és népzenét.

– Ha a gégész egy hónapra eltiltana az énekléstől, kibírnád?

– Muszáj. Az emberi hangot nem lehet újrahúroztatni.

– Szoktál otthon dudorászni?

– Ha igazán jó kedvem van. Olyankor a gyerekek meg is jegyzik, hogy anya, nagyon jó kedved van. Akkor akár táncra is perdülök. Vagy ha Frank Sinatra van a tévében, nagyon szeretem.

– Nemcsak a sikereidről beszéltél már a nyilvánosság előtt, hanem a kudarcokról is. Például a válásról és arról, hogyan élted ezt meg katolikusként. Túl vagy már a traumán?

– Igen. De amikor a pap azt mondta, hogy nem áldozhatok, úgy éreztem, hogy az egyház épp a legnehezebb helyzetben nem tud támogatni, amikor az ember úgy érzi, összedől az élete, minden, amit szépnek, jónak gondolt addig. Aztán egy lelkész kihúzott ebből a kátyúból, segített a zene is, jártam terápiákra. A pályám is megsínylette, de hát lélekből vagyunk, nem lehet erről nem tudomást venni. Végül kijöttem belőle. Nekem a buddhizmus is segített, mert azt tanítja, hogy a dolgok keletkeznek és elmúlnak, a szerelem is. Bár tarthat nagyon sokáig, az élet végéig is, és az nagyon nagy szerencse. Amikor a kolostorban 10 órát meditáltam, akkor is katolikus voltam. A tanítóm soha nem mondta, hogy ne az én Istenemben higgyek. Túl vagyok rajta, most már kék az ég, lehet szárnyalni.

– A szerepeidben segített a szenvedés? Vagy nem bántad volna, ha megspórolhatod?

– Én nem akarom megspórolni a szenvedést, nem kell mindig heppinek lenni. Az élet nem csak abból áll. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.

– De azért anyaként szeretnéd, ha a gyerekeid megúsznák?

– Nem fogják megúszni. Csak abban reménykedem, hogy elég erősek lesznek, és akkor is a boldogság felé haladnak majd, amikor nem úgy érzik. A szerelmi csalódásokat nem lehet megspórolni. Túléltünk már ilyet a fiammal is, örülök, hogy hozzám fordult akkor, és úgy érzem a csalódástól, a szenvedéstől is gazdagabb lett. Az a fontos, hogy mindig elérhető legyek, amikor kellek, telefonon is, és ha ott vagyok, akkor teljesen odaadjam magam. Olyankor minden mást félre kell tenni.

– Nagypapád hallott színpadon énekelni?

– Igen. Nagyon örült. És nagyon féltett, azt mondta: vigyázz magadra. Tudta, hogy én egy otthont szerető, otthonülős típus vagyok, és akkor a hivatásom kilökött a nagyvilágba. Talán hihetetlenül hangzik, de nem vagyok világjáró típus. Azért hozzászoktam, de csomagolni például utálok. Legszívesebben az egész házamat belegyömöszölném a bőröndbe, lemezekkel, könyvekkel, macskákkal. Mindig lakásban lakom, ha hosszabb időre megyek, nem hotelben. Sokat vagyok a természetben. Berlinben volt egy fám, amit mindig meglátogattam.

– Mit jelent számodra az otthon? Házat, országot, kultúrát, embereket, színpadot?

– Ez most nehéz kérdés nekem, mert az életem egy nagy változássorozat. A gyerekeim már kirepültek, egyedül élek, ha minden igaz, a házamból is kiköltözöm, mert túl nagy. És most vagyok legtöbbet Magyarországon, ami nagyon jó. Berlinben is éltem, szeretek ott lenni, de nem tudtam megszokni. Társulatnak sem voltam igazán tagja. Talán a házam, a zongoráim, a kottáim, a könyveim jelentik az otthont.. Vannak gyerekeim, barátaim. A lelkemben vagyok otthon. Ott soha nem vagyok egyedül, mert a Jóisten velem van. Itt belül vagyok otthon, mindent ott viszek magammal, amire szükségem van. Az álmaim, a vágyaim, a nyitottságom.

„A 19. század végén indult a folyamat, amelynek során a férfi-női viszonyok egyre inkább kiegyenlítődtek a családon belül. Az utóbbi évtizedekben vált elfogadottá a képlet, hogy mára az anyák is családfenntartók, ezért az apáknak teret kell kapnia az élet más területein” – magyarázza Vida Ágnes pszichológus, az Anyapszichológia című könyv szerzője, a Kismamablog írója.

Úgy véli: manapság apának lenni és a gyerekek körüli teendőkben szerepet vállalni már egyáltalán nem kínos, sokkal inkább az egyenlőség és a családszeretet jele.

„Gyakran látni babakocsis apukákat az utcán, sőt, már a babahordozás is elkezdett terjedni a férfiak körében” – teszi hozzá. 

Dr. Jász Máté fogorvos így vallott a döntésről és a GYES-en töltött időszakról: „Elkezdtem sebészként dolgozni egy kórházban. Rengeteget kellett bent lennem, és a harmadik gyerek, Misi születésekor világossá vált, hogy a családunk így nem fog jól működni. A feleségem épp akkor kapott állást a régi gimnáziumában, ezért én mentem GYES-re, és elkezdtem a fogorvosi kart. Az első gyerekünkkel az elején keveset voltam, és meg is sínylette a kettőnk kapcsolata, sokat kellett dolgozni rajta, hogy helyrehozzam, de megérte.

Ami elmúlt, az elveszett, nem jóvátehetetlen, de pótolhatatlan.”

Juhász Péter Tibor, a Magyar Telekom lakossági kommunikációs vezetője pedig így összegezte tapasztalatait: „Amikor otthon maradtam a lányommal, teljesen átértékeltem a kisgyerekes anyukák otthonlétét. Nem gondoltam, hogy lényegesen stresszesebb egy kétéves gyerekkel egész nap intenzíven foglalkozni, mint egy irodában dolgozni. Akkor döbbentem rá, hogy mi mindennel kell törődni, például, hogy nem fogy-e ki a pelenka, mert a boltba nem mindig tudok elmenni.

Megtapasztaltam, hogy ha a feleségem azt mondja, hogy hétre érkezik, és valami apróság miatt abból fél nyolc lesz, akkor az a harminc perc milyen iszonyúan hosszúnak tűnik.

Szerintem ez volt az életem egyik legjobb döntése. Olyan kapcsolatom alakult ki a lányommal, mint azelőtt soha.”

A hajléktalansággal az átlagember a lakással és jövedelemmel nem rendelkező, az utcán aludni kénytelen, mindenét feladó embereket azonosítja. A valóság ennél jóval árnyaltabb, s tény, hogy léteznek olyan otthontalan emberek, akik kiszolgáltatottságukban is tartásukat megőrizve, kreativitásukban bízva igyekeznek fennmaradni. Interjú a költő, festőművész Dvorcsák Gáborral.

– Mikor és hogyan lett hajléktalan?

– Valahol mindig is hajléktalan voltam. A hajléktalan egy eléggé tág fogalom. Inkább otthon nélkülinek nevezném magam.

– Eredetileg mi a foglalkozása?

– Nincs semmilyen foglalkozásom. Voltam ugyan konzervgyártó, majd szerkezetlakatos szakmunkás-tanuló, végeztem toronydaru-kezelő tanfolyamot is, de végül egyiket se fejeztem be.

– Hogyan emlékszik a gyerekkorára?

– Édesapám részt vett az ’56-os forradalomban. 1963-ban szabadult amnesztiával. Időközben édesanyám elvált tőle.

– Emiatt?

– Gondolom igen. Édesanyám ’64-től különböző nevelőintézetekben dolgozott nevelőként. Később egy szakmunkásképző intézetben kötöttünk ki Zircen, részben ott, részben Szegeden végeztem az általános iskola nyolcadik osztályát. Tizennégy éves koromban állami gondozásba vettek, édesanyámat nem tartották alkalmasnak a nevelésemre. Később apám értesült erről, pert indított, és csodák csodája megnyerte. Megszöktem tőle, túl szigorú volt. Nem sokkal ezután egy aszódi javítóintézetbe kerültem. Utána munkásszállókon éltem, az építőiparban dolgoztam segédmunkásként. Debrecenben összejöttem egy cigánylánnyal, szerelmes voltam, kisebb dolgok miatt a szegedi börtönben is ültem. Nem voltam komoly bűnöző, inkább csellengő és gyökértelen, amolyan Villon-féle lázadó. Tagadóan viszonyultam az akkori rendszerhez és a rendszer kínálta életformákhoz. Igazából egyetlen pálya sem érdekelt.

– Semmilyen elképzelése nem volt?

– Kicsit az álomvilág, kicsit a befelé fordulás határán éltem. Gyerekkoromban sokat olvastam, könyvtárból könyvtárba jártam. Budapest–Debrecen és Budapest–Veszprém között vonaton utazgattam jegy nélkül a szerelmemhez, emiatt már húszéves koromban komoly tartozásaim keletkeztek.

– Mikor kezdett el festeni?

– Sorkatonaként. Szép volt a kézírásom, apámtól tanultam. A seregben a KISZ-titkár felfigyelt erre. Utána megbíztak a szocialista brigádnapló vezetésével. Elkezdtem karikatúrákat rajzolni, sikerem volt. Leszerelés után képzőművészeti szakkörökbe jártam. Egy-két év múlva a saját szakkörömet vezettem egy munkásszállón, másodállásban, havi hatszáz forintért, Bálványos Huba grafikusművész szakmai támogatásával. 

Folytatás a Képmás magazin áprilisi számában! 

Amikor a második gyermek megérkezik a családba, az első gyermek születéséhez viszonyítva a szülők általában már hatalmasnak tekinthető rutinnal rendelkeznek, kevesebb tanácstalanság és kétségbeesés jellemzi ezt az időszakot. Az édesanyák magabiztosabbak a gyermek ellátásában és a sírás kezelésében, az édesapák bátrabban veszik fel az újszülöttet. Kettejük munkamegosztása is jóval olajozottabban halad, hiszen már van hova visszanyúlniuk, ráadásul az első gyermeknél megélt nehéz, de végül sikeresen megoldott helyzetek új erőforrást jelentenek a szülőpár számára.

Az első gyermek érkezése sok szempontból jelentősebb változást hoz a házaspár számára, mint a második gyermek születése. Vannak azonban új szempontok, amelyekre figyelemmel kell lennünk. Ahogy az idősebb gyermeknek is kihívást jelent a testvér érkezése és így a kizárólagosság, az egyetlenség elveszítése, a szülők (gyakrabban inkább a férfiak) számára is feladat a figyelem és az érzelmek megosztása. A szülőknek gyakorlatilag egyensúlyoznia kell a gyermekek között, hogy mindegyikük a számára megfelelő szeretetet és jelenlétet tudja megkapni a fejlődéséhez, ráadásul akkor, amikor arra szüksége van. Mindezt a szülőpár precíz összehangoltságában a stresszhelyzetekben is, mert a gyermeknek a szülők egységessége adja a biztonságot. Újra megérkeztünk tehát a harmonikus, kiegyensúlyozott párkapcsolathoz, ami alapvető, sőt, nélkülözhetetlen a gyermekneveléshez.

Bár a gyermeknevelés hosszú távú, komoly és mély hivatás, nem szabad megfeledkeznünk a fontossági sorrendről: elsősorban házastárs vagyunk és csak azután szülőtársak! Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem fordulhatnak elő – akár nem is ritkán – olyan élethelyzetek, amikor ideig-óráig a gyermekek kerülnek az első helyre (például az újszülöttek esetében). Azonban, ha ez a helyzet huzamosabb, a szükségesnél hosszabb ideig fennáll, akkor a párkapcsolat azt törvényszerűen megsínyli. Az átlagosnak számító nehezebb időszakok után is valamelyest fel kell frissíteni, „vissza kell építeni“ a kapcsolatot. Erre remek módszer lehet a már többször emlegetett „szent idők“ bevezetése a házaspárnál, amikor ketten elkülönülve csak a kapcsolatukkal foglalkoznak, gyermekek nélkül, heti egy órát és félévente egy hétvégét.

Fontos, hogy a házaspárnak legyenek olyan közös céljaik, amik nem a gyermekekkel kapcsolatosak, amivel a fennmaradó (általában nem túl sok) időben és energiájukkal foglalkoznak: ez lehet akár egyikük továbbképzésének támogatása, akár egy régi álom megvalósítása.

Ha két gyermek van a családban, a figyelem megosztása mellett a szülőknek figyelniük kell az egyenlőtlen kapcsolat (fiatalabb-idősebb) egyengetésére, segíteni az együttműködést, erősíteni a másik elfogadását. Ebben is mintát tud adni a szülőpár együttműködése, közös problémakezelése és feladatmegosztása, ha az a gyermek számára láthatóvá válik – természetesen egészséges határokon belül. Három gyermek esetén szembesül a szülő a „következő szinttel“: háromfelé megint nehezebb figyelni és megosztani magam. Szimbolizálja ezt az is, hogy a szülő a két kezével már nem tud három gyermekkezet markolni, illetve több a gyermek, mint a szülő: vagy az édesapára, vagy az édesanyára „jut“ két gyermek. Három gyermeknél már új szerepek is vannak, nem csak a kicsi és a nagy. Pszichológiai értelemben már csoportnak számítanak, saját dinamika indul el, döntéshelyzetben könnyen helyezkedhet kettő az egy ellen. Bár minden család más, és számos befolyásoló tényező is van, ugyanígy megvannak a sajátosságok a négy, az öt gyermeknél, és így tovább.

Gyakori hibalehetőség, hogy a családi dinamikában megfeledkezünk gyermekeink valódi szerepéről a családban. Ilyen hiba lehet például, ha az első, vagy idősebb gyermekeket túlzottan bevonjuk a felnőtt, szülői feladatokba, megkérjük, hogy segítsen foglalkozni a kisebb testvéreivel. Minden gyermeket a saját érettsége és korának megfelelő igényei alapján érdemes kezelni, neki való kihívások elé állítani, játszani hagyni. Természetesen az érettségre, az igényekre, sőt a személyiségre is befolyással bír a tény, hogy ki hányadik gyermek a sorban, de engedjük meg neki, hogy a maga tempójában járja végig az útját. A szülőktől, felnőttektől látott minták követése miatt az idősebb gyermekek úgyis hajlamosabbak a vezetői szerepekre, legalább szülőként ne erősítsük ezt.

A gyermekek közti szerepektől és sorrendtől függetlenül, valamint a párkapcsolat mellett nagyon hasznos, ha mindegyik gyermekünkkel külön, egyéni kapcsolatot is kialakítunk, hogy ne csak „a gyerekek“ legyenek, hanem már kicsi koruktól kezdve egyéniségekként tekintsünk rájuk.

Különösen hasznos tanács ez a gyermekekkel kevesebb időt töltő szülő (általában az édesapa) számára. Érdemes itt is különböző szokásokat, rítusokat bevezetni, például bizonyos időnként minden gyermekkel külön programot szervezni kettesben, amikor ez már lehetséges. Próbáljuk úgy alakítani a család dolgait, hogy legyen idő ezekre a négyszemközti találkozásokra is!

A többgyermekes családok esetében könnyen szét lehet aprózódni a logisztikai kihívások közepette, de ebben az élethelyzetükben is megállja a helyét az az alapvetés, hogy a boldog családi élet a szülőpár kapcsolatának minőségén múlik. A gyermeknevelés különböző feladatai és szakmai életünk kitűzött céljai között ne feledkezzünk meg párkapcsolatunk ápolásáról, hiszen a legfontosabb, amit gyermekeinknek adhatunk, hogy látják és megtapasztalják, hogy a szüleik szeretik egymást, egységes és stabil erőt képeznek, amire bármikor számíthatnak. Későbbi kapcsolataik, és még fontosabb, hogy párkapcsolatuk alapvető mintája lesz az, amit szüleiknél tapasztaltak.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Önerőből és mások tehetségével

A későbbi feltaláló és kíméletlen üzletember nem túl jó körülmények között kezdte az életét 1847-ben, az amerikai Ohio államban. Szegény családba született, és kisgyerek korában súlyos betegséget kapott, ami miatt majdnem teljesen megsüketült. Mai kifejezéssel élve hiperaktív gyerek volt. A szülei ki is vették az iskolából, és magántanulóként, később teljesen autodidakta módon sajátított el mindent, amire szüksége volt.

A leleményesség és az üzleti szellem azonban már fiatalon kiütközött a személyiségén: egy vasútállomás környékén saját maga készítette újságot árult a járókelőknek, méghozzá anyagi sikerrel.

Egy elhagyott vasúti kocsiban kísérleti laboratóriumot is berendezett magának, ahol a kedvteléseinek hódolhatott. Ennek az idillnek egy balul sikerült kísérlet és egy hatalmas pofon vetett véget: amikor a kocsi kigyulladt, egy dühös kalauz úgy megütötte a 12 éves Edisont, hogy a halláskárosodása még súlyosabbá vált.

Egy vérbeli, izgága feltalálót azonban sem a tanulási zavar, sem a hallásproblémák nem tudnak visszatartani. Első találmányát 1869-ben fejlesztette ki, és azonnal egy vagyont keresett vele. A New York-i tőzsde számára készített egy olyan kijelzőtáblát, amely a részvényárfolyamok folyamatos követésére szolgált. 40 000 dollárt kapott érte.

1870-ben, 23 évesen megalapította első vállalkozását, amely kizárólag új találmányok kifejlesztésével és értékesítésével foglalkozott. Nem is próbálkozott azzal, hogy a magányos feltaláló szerepét játssza, ennél anyagiasabb ember volt. Már a kezdetektől fogva számos alkalmazottat foglalkoztatott, ügyesen használta föl mások tehetségét is a sajátja mellett. Nemsokára egy kutatóközpont, műhelyek és laboratóriumok álltak a rendelkezésére.

Ma is jól ismertek azok a történetek, amelyek a villanykörte és a fonográf feltalálásáról szólnak, őt azonban a sikerek ellenére sem kizárólag a szakmai becsvágy vezette: még jobban meg akart gazdagodni. Ez sikerült is neki.

Balul elsült ötletek

Akármilyen világraszóló tehetség volt azonban Thomas Edison, az ő karrierjébe is becsúszott néhány látványos melléfogás. Ilyen volt például a betonból készült házak ötlete. Mivel a cement- és betoniparban is érdekelt volt, megpróbálta megvalósítani a gyárban készült épületekről szóló álmát.

Előre kiöntött betonelemekből állított össze méregdrága házakat, méghozzá olyanokat, amelyek már tartalmazták a szintén beton ágyakat, asztalokat és bárszekrényeket.

A saját maga által gyártott és szállított gramofonhoz is járt beton ládika. A betonházak nem arattak osztatlan sikert, nagy bukás lett a vége.

Kínos incidenseket okoztak a beszélő babák is. A gramofon sikerén felbuzdulva Edison olyan játékbabákat dobott piacra, amelyeknek a belsejében egy viaszhengerre felvett szöveg szólalt meg. A szerkezet hamar tönkrement, a viasz könnyen megolvadt, és gyakran olyan riasztó hangorgia lett az eredmény, hogy a kislányok sírógörcsöt kaptak az ijedségtől.

Vitatható kampány, vitathatatlan találmány

Csúnyább folt is esett azonban a zseni lelkiismeretén. Amikor nagy vetélytársa, Nikola Tesla legyőzése érdekében be akarta bizonyítani az egyre jobban teret nyerő váltóáram veszélyeit, emberei tucatjával gyűjtötték össze az amerikai városok utcáin kóborló gazdátlan kutyákat, majd drámai demonstrációk közepette árammal ölték meg őket. A kampány csúcspontján Edison közreműködésével kivégeztek négy borjút, egy lovat, valamint egy állítólag agresszív cirkuszi elefántot, Topsyt. A halálát rögzítő egykori filmfelvétel ma is megvan, az egyik legrégebbi mozgófilm a világon. Nem is véletlen: a kamerát szintén Edison találta fel.

Az áramvitában ugyan átlépett rajta a történelem, de így is a tudománytörténet egyik legjelentősebb alakja.

Ez a gátlástalan zseni élete végéig ontotta magából a találmányokat, és egymaga létrehozta a mai menedzsertípusú üzletember életformáját.

Amikor 84 évesen meghalt, a világon sok elektromos cég elhalványította vagy lekapcsolta világítását a tiszteletére.

– Tényleg nem kapok dicséretet félévkor? De hát csak ötösöm van!

– Meg két kisegyesed. Az nálad nem látszik? Itt, nálam tisztán kivehető...

– De hát azok kihúzhatók! Az más!

A varázsszó! „Kihúzható.” Az egész más. Mert ami kihúzható, az már tulajdonképpen nincs is ott. Azt a meg nem írt leckét csak meg kell gyorsan írni, és már húzódik is ki az érte kapott – pusztán ideiglenesen ott állomásozó – kisegyes. Két kattintás, és már röpül is az e-naplóból. Igaz, a napló a hónap végén „lezár”, de hol van még a hónap vége?

Ez tényleg annyira jó ezekben a meg nem írt házi feladatokban, hogy ha túl nagy a strapa, akkor megírod legközelebb. Nem kell rágörcsölni, nem kell hazudozni, hogy nem is tudtad; meg hogy nem is tetszett feladni semmit! Nem kell a becsöngetés előtti pillanatban gyorsan lemásolni, meg nem kell éjszaka a sorozat után még fent maradni, nem kell a többieknek könyörögni, hogy mondják már meg, mi volt a lecke. Mert megírod majd a következő órára.

Igaz, persze a következő órára megint lesz egy lecke, így az már egy kis torlódás, keddre amúgy sem szoktad sosem megírni, mert előtte van a meccs. Nem baj, akkor majd azután, bár az már két kisegyes. De két kisegyes még kezelhető, bár bosszantó, mert közben felelés is lesz, aztán dolgozat.

Nem baj, legfeljebb bent marad.

„Viszont a múltkor mondták otthon – gondolod tovább –, hogy ha ki lehet húzni, akkor minek maradjon bent? Ha oda van mellé írva, és tisztán látszik az elektronikus naplóban, hogy „Nincs házi, ha bemutatod, kihúzom. Munkafüz. 28/1,2”, akkor leszek szíves megírni és bemutatni. Azért ez így tényleg bosszantó, hol van már az a tananyag, nincs is kedvem megírni, akkor sem volt, minek! Erre elkezdik otthon mondogatni, hogy ha kihúzható, akkor, mondjuk, addig nem kapom meg a zsebpénzemet, amíg bent van az a két kisegyes. Hát ez tényleg nem ér! Az akkor volt, az e havi zsebpénz meg most van, vagyis kellene lennie, és mi köze egyiknek a másikhoz? Hogy jön ez most ide? Ezt egyáltalán nem értem, minek kellett ezt most ide behozni? Persze, a zsebpénzem, az kell, az nem jön szóba, hogy azt ne kapjam meg, de ezt nem hiszem el, hogy most keresgélhetem ki a régi leckéket, és mehetek oda a tanárnőhöz! A nyavalyás kihúzhatósága! Miért nem adja azt a kisegyest örökre, aztán nem kellene foglalkozni vele többet. Béna egy rendszer…”

A Tanárnő fejében pedig úgy van, hogy, igaz, hogy egy kicsit macerás, hiszen a leckét is ki kell találni, fel is kell adni, aztán fel kell írni, hogy mit is találtam ki, és mit is adtam fel (huszonkettővel beszorozva ez már egész komoly heti agytorna), aztán újból adminisztrálhatom papír alapon, hogy ki mit nem írt meg, aztán mindezzel oda a számítógéphez, és már csak egy felhasználónév és egy jelszó, és már pötyöghetem is. Hogy aztán mindenki lássa, akit csak érdekel – diák, szülő, tanár –, hogy miért is éktelenkedik ott az a kihúzható kisegyes!

Persze, macerás, mert még a késésért is itt van ez a kisegyes, amit egy vicces kis vers megtanulásával lehet eltüntetni. No, meg a felszerelés hiányt is – abból nézzük meg, hány is van? Nagy macera, az biztos, beírogatni, kihúzogatni, oda-vissza, újra és újra. Megéri a szöszözést, molyolást?

Meg, hát! Hiszen így megvalósul az egyik legszebb tanári álom: a diák, a maga mulasztásaiért saját maga – is – bosszankodik! Mennyire más ez, mint amikor csak a Tanárnő bosszankodik!  

Valahol persze igazuk van, hiszen mindannyian szakértők vagyunk a kapcsolatok területén, hiszen kisgyermekkorunk óta tanuljuk, miként viselkedjünk a körülöttünk élőkkel, hogyan értsük meg a viselkedésüket, indítékaikat, s milyen módon alakítsunk ki és tartsunk fenn megfelelő mélységű kapcsolatot embertársainkkal. Mégis amikor a kapcsolatokra terelődik a szó, kiderül, hogy az emberek nagy része bizonytalannak érzi magát. Máskor tudni véljük, hogy a másik ember mit gondol, hogyan érez, valójában azonban fogalmunk sincs belső indítékairól. Összekeverjük a valódi személyiséget a felvett szerepekkel, a sztereotip kedvességet az empátiával, a futó figyelmet a valódi odafordulással, illetve az ő belső szándékaikat a saját értelmezéseinkkel. A kapcsolatokban jól helytállni nem is olyan egyszerű, meg kell értük dolgozni és ebben hatalmas segítséget jelent, ha folyamatosan fejlesztjük beleérző képességünket, illetve érzelmi intelligenciánkat. Ahogyan szinte az élet minden területén, úgy ebben az esetben is igaz, hogy a tudásunkba vetett hit elbizakodottá tesz és tévútra visz bennünket.

A kiindulópont

Az érzelmi intelligencia mértéke, fejlődése, mint ahogy annyi minden más, gyerekkori élményeink és biológiai hajlamunk függvényében alakul ki. Szüleink szeretete, odafordulása révén alakul ki a kötődés képessége, illetve ennek mentén tanulunk meg bízni a fontos kapcsolatok erejében, ami hatással van az összes későbbi kapcsolatunkra is. Amennyiben azt a belső reprezentációt alakítottuk ki, hogy a kapcsolatok lehetnek biztonságosak, szorosak és intenzívek, illetve a másik személy elérhető és törődik velünk, mi magunk pedig szerethetőek vagyunk, akkor ez a belső kép fogja a későbbi kapcsolatainkat is meghatározni. Szülőként hatalmas a felelősségünk, hiszen gyermekünk a mi viselkedésünk, életfelfogásunk, világképünk alapján kezdi el megírni saját élettörténetét és korai tapasztalatai nagymértékben formálják azt, ahogyan élete történéseit értelmezni fogja.

Nélkülünk nem megy

Gyakorta úgy gondoljuk, ahhoz, hogy jobban és pontosabban értsük a másik személy indítékait, illetve motivációit, őt magát kell még inkább megismernünk. A másik ember megértéséhez és a különböző szociális helyzetekben való eligazodáshoz természetesen ez is alapvető feltétel, de nélkülözhetetlen az is, hogy a saját érzelmeinket, illetve belső állapotainkat képesek legyünk felismerni, tudatosítani és megnevezni. Enélkül igen nehezen tudunk másokkal mély, meghitt kapcsolatba kerülni, továbbá számos pszichoszomatikus megbetegedésnek is ajtót nyitunk. Érzelmeink fel nem ismerése többféle módon akadályozhat bennünket. Aki például minden belső feszültségét szégyennek címkézi, az nehezen fog másokkal kapcsolatot létesíteni, nemigen tud érvényesülni a munka világában, illetve magát okolja minden rossz dologért, ami az életében, valamint a környezetében történik. Gyakorta előforduló probléma az is, amikor valaki szinte minden belső feszültséget dühként értelmez, ami kontrollálatlan indulatkitörésekben, valamint állandó ellenséges hozzáállásban nyilvánul meg, ez akár szívkoszorúér-megbetegedéshez is vezethet. Mások éppen ellenkezőleg, minden érzelmet elfojtanak, ami szintén akadályt gördít a megfelelő kapcsolatépítés útjába, továbbá a kutatások szerint összefüggést mutat a rákos megbetegedések kialakulásával is.

Amennyiben úgy érezzük, hogy egy-egy szituációban elönt bennünket a feszültség, álljunk meg egy pillanatra és tegyük fel magunknak kérdést, hogy mit is érzünk valójában, és mi okozza bennünk ezeket az érzelmeket.

A tudatosítás és megnevezés által egy lépést teszünk afelé, hogy kordában tartsuk a bennünk tomboló feszültséget és ne legyünk kiszolgáltatva érzelmeink kényének-kedvének. Ha könnyebben megbirkózunk belső feszültségeinkkel, akkor a kapcsolataink is kiegyensúlyozottabbá válnak, illetve a saját érzelmeink tudatos megélése elengedhetetlen az empatikus odaforduláshoz is.

Merülés és felbukkanás

Az empátia nem csupán a másik érzelmi állapotára való ráhangolódást, a másik ember érzelmi állapotába való beleélést jelenti, hanem van egy tudatos mozzanata is, mégpedig az, hogy az átélt élményt feldolgozzuk, valamint megfogalmazzuk magunknak mindazt, amit így a másik személyből megértettünk. Buda Béla hasonlata jól érzékelteti ezt a kétpólusú folyamatot. A kiváló pszichiáter a trópusi tengerekben folyó gyöngyhalászat példáját használja az érzelemgazdag, ám gondolatszegény, illetve a tudatos, ám érzelemmentes feldolgozás váltakozásának érzékeltetéshez. A gyöngyhalászok ugyanis nem egyetlen merülés eredményeként találják meg az értékes gyöngyöt tartalmazó kagylókat, hanem folyamatosan, egymás után többször merülnek le a víz alá, és minden újabb merüléskor felhasználják az addig elraktározott emlékképeket. Az empátia is hasonlóan működik: „alámerülünk”, vagyis ráhangolódunk a másikra, majd „felbukkanunk”, vagyis tudatosan minősítjük, elemezzük a bevonódás során szerzett élményeket. Ezután újra felfüggesztjük a kognitív működésmódot és minden sejtünkkel a másik felé fordulunk, majd megint tudatos üzemmódra váltunk, hogy értelmezhessük az így szerzett információkat. A kétféle típusú tevékenység olyan ütemben válthatja egymást, hogy gyakran nem is tudatosul a feldolgozás folyamata, sőt az is előfordulhat, hogy bár hű képet kapunk a másikban zajló érzelmekről, de nem tudjuk megfogalmazni, így az a benyomások szintjén marad meg. Az élmények szavakba öntése nem is olyan egyszerű folyamat, hiszen az érzelmek nem vegytiszták, gyakran ambivalensek, éppen ezért nehezen megfogalmazhatóak, ettől még a mindennapi életben jól használhatjuk az empátiát, akár öntudatlanul is.

Általánosítás és szimpátia helyett

Az empatikus odafordulást könnyű összekeverni másfajta megismerési módokkal. Gyakran empátiának gondoljuk azt, amikor ismerve egy-egy szociális helyzet, társadalmi érintkezés következményeit, képesek vagyunk előre jelezni a másik viselkedését. Meg tudjuk például mondani, hogy ha letapossuk a szomszéd füvét, akkor ő a nemtetszését fogja kifejezni. Ebben a helyzetben csupán a józan eszünket és ítélőképességünket használjuk, nincs szükségünk érzelmi bevonódásra. Sőt, ez olykor akadályt is gördít az empatikus megértés útjába, hiszen meglévő ismereteinket általánosítjuk, így a helyzet és a másik érzelmeinek egyedi jellemzői elsikkadnak. Máskor pedig hiányzik a bevonódás és a tudatos értelmezés lépése, de valamiképp elfog bennünket az együttérzés a másik felé. Ezt az érzelmi meghatódást szimpátiának nevezzük, és általában szükséges hozzá, hogy tisztán lássuk a másik helyzetét, illetve felerősíti az érzésinket az is, ha már mi magunk is voltunk hasonló helyzetben, hiszen a saját élményeinkből kiindulva minősítjük a másik helyzetét, viselkedését. Ez a fajta működésmód szintén az empátia ellen dolgozik, hiszen a saját felfogásunkat vetítjük a másikba, ami akadályozza a valódi megismerést.

Mindez nem jelenti azt, hogy a szimpátia megélése, vagy meglévő ismereteink általánosítása rossz dolog lenne, hiszen bizonyos helyzetek ezt a fajta működésmódot követelik meg. Mindazonáltal érdemes odafigyelni arra, hogy meghitt, közeli viszonyainkban ne a futólagos értelmezések, a saját álláspontunk másikba vetítése uralják a kapcsolatot, hanem szánjunk időt, energiát és figyelmet arra, hogy valóban megismerhessük a másik embert.