„Egyszerűen megőrjít a folyamatos kérdezősködésével, hogy kikkel voltam pontosan, mit csináltunk, és kik látták mindezt.” – „A minap azon kaptam, hogy a Facebook-üzeneteimet olvassa, teljesen hihetetlen!” – „Börtönbe zárva érzem magam a gyanakvása miatt.” Ehhez hasonló panaszok hallatán nemcsak a pszichológusnak, hanem a beszélgetőpartnernek is rögtön az a gondolat ugorhat be, hogy „miért ilyen féltékeny a párod?”. A hátteret firtatva van, aki tovább is lép, és rákérdez: „Adtál a féltékenységére okot korábban, vagy csak ilyen gyanakvó a természete?”

A féltékenység köznapi kifejezése kissé pontatlan (hiszen nem pontosan érthető, ki féltékeny kire egy ilyen helyzetben: a pár egyik tagja a másikra, vagy inkább a partnerrel időt töltő személyre), ezért sokkal jobban illene a jelenségre a bizalmatlanság megnevezés. Valójában ez a kulcsfogalom: minden a bizalomról szól.

Többen feltették már a kérdést: hol van az egészséges aggódás és a beteges „féltékenység” határa. Nehéz ezt pontosan meghatározni, az viszont könnyen belátható, hogy egy egészséges párkapcsolatban érdekli a társamat, hol és mivel töltöm az időmet.

Vannak ennek praktikus részei is, például mikorra várjon haza, megkérhet-e a délutáni vásárlásra, vagy találkozzunk-e munka után a városban – és vannak érzelmi, gondoskodást szolgáló elemei is, például szívesen beszélne-e az ott történtekről, vagy csak egyáltalán jól érezte-e magát ott. Az ilyenfajta ártatlan, jó szándékú kérdezősködésnek nélkülözhetetlen helye van minden párkapcsolatban, enélkül könnyen áteshetünk a ló túloldalára, hogy nem is kérdezünk semmit (mondván, nehogy azt higgye a másik, hogy féltékenyek vagyunk): ez olyan benyomást kelthet, mintha nem is érdeklődnénk a társunk iránt. A kommunikáció ilyen beszűkülése a kapcsolat működését és létét is veszélyeztetheti.

El kell különíteni tehát egymástól az egészséges, szeretetteljes érdeklődést és a kényelmes érzést átlépő, túlzottan határozott, a kihallgatások hangulatát idéző kérdezősködést. Akár van olyan múltbeli esemény, amely ténylegesen „indokolná” a fokozott kíváncsiságot, akár nincs, rendkívül romboló hatású az ilyen viselkedés, könnyen meg tudja keseríteni a mindennapokat, falakat emel a pár tagjai közé, titkolózáshoz vezet, blokkolja a kommunikációt. Ha a féltékenységnek van múltbeli oka, ez annak a jele, hogy nem sikerült a kapcsolatot ért bizalmi sebet meggyógyítani, még nem tudott helyreállni a megfelelő érzelmi viszony.

Miért vagyunk féltékenyek?

Ha azt látjuk, hogy objektív oka nincs az erősen bizalmatlan magatartásnak, vagyis az illető nem szolgált rá arra, hogy a párja így kezelje, az mindenképpen komoly jel. Egyértelműen kijelenthető: az általános féltékenykedés és a párkapcsolati bizalom hiánya a hűséggel és elköteleződéssel megélt kapcsolatban az önbizalom hiányával magyarázható. Akinek csecsemőkorában, élete első néhány hónapjában valamilyen oknál fogva nem volt lehetősége megtapasztalni a teljes bizalmat („ősbizalom”), annak jóval nagyobb nehézséget jelent elköteleződnie bármilyen személlyel (vagy akár csoporttal, üggyel) és létrehozni egy érzelmi biztonságon alapuló kapcsolatot. Mivel az első emberi kapcsolatunk egy prototípus, meghatározza a világhoz való kapcsolódásaink módját.

Az ilyen helyzetben lévő emberek általában jóval kevésbé derűlátók, mint a társadalom átlaga, alacsonyabb a valós önértékelésük (dacára annak, hogy sokszor nem ezt mutatják a külvilágnak), több negatív érzelmet élnek meg, általában véve bizalmatlanabbak az emberekkel kapcsolatban. Akinek nincsen egészséges önbizalma, az valójában abban nem bízik, hogy ő szerethető, éppen ezért gondolja azt, hogy a társa, még ha időlegesen vele is van, a megfelelő időben keres magának egy jobbat, aki tényleg szerethető. Túlnyomó részben ebből a bizonytalanságból, az önbizalom hiányából ered a féltékenység.

A legfőbb probléma a féltékenységgel és a bizalmatlansággal kapcsolatban az, hogy ellentétben áll az egészséges, kiegyensúlyozott kapcsolatok alapját képező kölcsönös bizalommal. Ha egy pár tagjai megígérik egymásnak, hogy hűségesek lesznek (akár szentségi házasságkötés keretében, akár csak egymás szemébe nézve), és valóban bíznak a másik szavában, nem jön létre a féltékenység.

Ha mégis tapasztaljuk társunkon vagy magunkon a féltékenység jeleit, akkor sincs semmi véglegesen elveszve. Ha néhány komolyabb beszélgetés után is úgy látjuk, problémát jelent a kapcsolat számára a féltékenység, szakemberi segítséggel akár közösen, akár egyénileg is visszaépíthető a bizalom.

Barátok vagy riválisok?

Klasszikus kérdés, létezik-e barátság lány és fiú között, vagyis adhat-e indokot egy régi barátság megléte és ápolása a féltékenységre?

Általában véve is fontos jellemzője egy párkapcsolatnak, hogy a korábban meglévő baráti kapcsolatokba hogyan sikerül beépíteni az társat, tehát könnyen be tud-e illeszkedni a baráti körbe, vagy inkább távolabb visz tőlük.

A féltékenység tekintetében fontos: van-e a baráti körben olyan személy, akit a társ a kapcsolatra veszélyesnek, rivális félnek tekint. Ha ráadásul nem is ismeri igazán párja baráti körének tagjait, csak felszínesen, az még több vádaskodásra, bizonytalanságra, rossz érzésre adhat okot. Érdemes figyelmet és energiát fordítani arra, hogy a körülöttünk lévő emberek egységes "kapcsolati rendszert" alkossanak, olykor találkozzanak, még ha nem is lesznek a legközelebbi barátok (ezt nem is lehet rögtön elvárni), de az egészséges "a te haverod az én haverom is" - mentalitás érvényre tudjon jutni.

Mielőtt felütné a fejét a féltékenység, abba kell belegondolni, hogy a párom mit gondolhat az én baráti körömről vagy annak egy-két konkrét tagjáról, amikor nélküle veszünk részt egy közös programon. Kerülni kell a félreérthető helyzeteket és az olyan kétszemélyes baráti programokat, amelyek inkább egy párkapcsolati programnak látszanak, randigyanúsak, például közös mozizás, kirándulás kettesben. Ha az új pár meg tudja beszélni ezeket előre, sok félreértés válik elkerülhetővé és nem kerül veszélybe sem a barátság, sem a párkapcsolat a féltékenység miatt.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

De miből? A férje alkalmi munkás, építkezéseken dolgozik. Ha télen nincs munka, akkor Márta jóval 100 ezer alatti fizetéséből élnek hárman. A rezsitartozások miatt állandóan fenyegeti őket az áram és víz elzárásának réme.

Utánanéztem, létezik-e valamilyen szociális juttatás, kedvezmény a fogpótláshoz. Nincs ilyen. Márta alig tud rágni, a megmaradt fogai is lazák, fájnak. Egyre soványabb, már csak negyven kiló.

A fia a büszkesége. Meglepően értelmes fiatalember, szinte kicsillan a környezetéből. Éppen most szerezte meg mérnöki bachelor diplomáját, és már két kézzel kapkodnak utána a nemzetközi cégek.

„Ez nagyszerű, a fiad biztosan szívesen kifizeti neked a fogpótlást, ha már keresni fog!” – mondtam neki biztatóan. Szúrós szemmel nézett vissza rám. „Csak nem gondolod, hogy engedem, hogy rám költse az első fizetéseit?” – verte vissza élből az ötletemet.

Nem is próbáltam győzködni. Egy ősanya nézett rám, aki inkább elsorvad, csak szeretett fiának jobb legyen. Mert hamarosan elsorvad, az nem kétséges. Hétköznapi áldozathozatala a fia által nyer értelmet: ő már nem fog szegényen élni.

Márta a mi Magyarországunk, a mi Európánk egyik arca. A kevéssé vonzó, fogatlan, beesett és korán öregedő arc. A nemzeti és nemzetközi szegénységé, hiszen sehol se lehetnek jó fogai annak, akinek nincs pénze. Ezen felül igazi Anya-arc. A gyermeke jólétéért küzd – foggal-körömmel helyett – fogatlanul, összeaszottan is.

„A húszas éveim közepén rám tört a válság, hogy mit is kezdjek az életemmel. Ekkoriban történt Devecserben a vörösiszap-katasztrófa, így odautaztam önkénteskedni. A helyszínen tapasztaltak hozták meg bennem a vágyat, hogy segítsek másokon, talán ez az én feladatom az életben” – mesél a kezdetekről Nemere Dóra, aki jelenleg is Haiti fővárosában él. A vörösiszap-katasztrófa után elhatározta, hogy a következő években önkéntesként fog dolgozni. Európai országban keresett fogadó szervezetet, de nem járt sikerrel. Végül Amerikában élő nővére segített, akinek egy barátnője egy olyan segélyszervezet vezetője, amely a 2010-es 170 ezer áldozattal járó haiti földrengést túlélő árva gyerekeken segít. Ők fogadták végül, így Nemere Dóra Haitira utazott 2011 januárjában, hogy a Remény Házában (Hope Home) tanítson angolt.

Pálmafás falu helyett szegénynegyed

De jöttek a meglepetések: „Naivan azt gondoltam, hogy Village Espoir egy pálmafás falu lesz, de kiderült, hogy a főváros egyik fallal körülkerített szegénynegyede. 2011-ben még nagyon látszottak a földrengés maradványai, ettől még drasztikusabb volt a helyszín, ahol az árvaház is van. Kiderült, hogy a helyen halmozottan sérült gyerekek is vannak, az én szobám pont az ő épületükben volt. Ez elsőre nagyon meglepő és sokkoló volt.”

Mégis hamar belerázódott a helyi kerékvágásba, rá volt kényszerítve. Dóra először úgy gondolta, hogy nem vesz tudomást a sérültekről, de már másnap elkezdte őket etetni. „Nagyon féltem az első napokban, hogy valamit rosszul csinálok, és akaratlanul is bántom a kicsiket. De hamar rájöttem, hogy sokkal többet jelent nekik a törődés, és nagy szükségük van rá.”

Kolerajárvány és elfogadás

Három héttel érkezése után kolerajárvány tört ki az árvaházban. Ez a nehéz helyzet felgyorsította az összeszokás folyamatát mind a gyerekekkel, mind a helyi dolgozókkal. „Az igazi gondot az jelentette, hogy az ott dolgozó mammák elfogadjanak. Nekem külön főztek, takarították a szobámat, tehát pluszmunkát jelentettem. Csak egy újabb koloncnak tekintettek, viszont a kolera miatt rászorultak a segítségemre. Naponta vittük ki a gyerekeket az udvarra, fürdettük és kezeltük őket. Történt aztán egy emlékezetes pillanat: nekiálltam lemosni a kerekesszékeket. Nagyon koszosak voltak, és rajzottak ki a csövekből a csótányok. Amikor felnéztem, minden mamma ott állt körülöttem, és tátott szájjal bámultak. Ezek után hitték el, hogy hasznomat is vehetik, és ettől kezdve tudomást vettek a létezésemről, elkezdtünk beszélgetni, így megtanultam kreolul.”

Dóra a kolerajárvány után elhatározta, hogy a halmozottan sérült gyerekeket fogja fejleszteni, eredetileg ugyanis angolt tanítani ment a szigetországba. „Az első hónapokban magamra voltam utalva, az ott dolgozó mammák ugyanis a reggeli után a tévé elé tolták a kicsiket egész napra. Kezdetben csak kivittem őket sétálni a kertbe, vagy minimális fejlesztőprogramokat találtam ki, például zsírkrétával rajzoltunk. Később találkoztam olyan külföldi önkéntesekkel, akik szakképzett fejlesztőpedagógusként segítettek kidolgozni a módszereimet.”

Látogatóban Magyarországon

Nemere Dóra öt hónapos önkéntesmunkát vállalt Haitin, de amikor hazajött, érezte, hogy csak látogatóba utazik vissza Magyarországra. Budapesten szervezett egy adománygyűjtő estet, az ott befolyó pénzből úgy utazott vissza Haitire, hogy már érdemi munkát is tudott végezni a Hope Home-ban. „Felvettem három terapeutát, akiket kiképeztünk, hogy ne csak a tévé elé dugják a gyerekeket.” Azután úgy alakult, hogy 2012 februárjában elbocsátották az intézmény vezetőjét, feladatát Dóra vette át. „Ez csak névleges változás volt, mert a korábbi vezető egész nap csak aludt az irodában, én végeztem az érdemi munkát addig is.”

A terapeuták heti ötször jártak foglalkozásokat tartani, a pénzből sikerült egy tanár bérét is kigazdálkodni. Dóra heti imákat szervezett, templomba jártak, kirándulni, strandolni mentek. „Folyamatosan érkeztek külföldi önkéntesek és misszionáriusok, de csak az egészséges gyerekekkel foglalkoztak, féltek bejönni a sérültekhez. Ez nagyon bosszantott, így az egyik alkalommal kitoltam az összes gyereket az épület elé, hogy foglalkozzanak velük. Ez nagyon jól sült el, innentől kezdve hozzánk is rendszeresen átjöttek a külföldi látogatók.”

Intézményvezetés és másodállás

2013-ban Hanna, majd Dorci utazott a Hope Home-ba önkéntesnek, ők ismerték és alkalmazták a Pető-módszert. Innen jött az ötlet, hogy kiképezzenek egy másik csapat terapeutát, így jelenleg két csapat fejlesztő és egy tanár foglalkozik az otthon 33 sérült gyerekével.

Nemere Dóra tehát 2-3 év alatt kifejlesztett egy profi módszerekkel dolgozó csapatot az árvaházban, magánélete viszont egyre viszontagságosabb lett. Intézményvezetőként kapott fizetéséből nem tudott megélni, így kénytelen volt másodállást vállalni. Előbb egy amerikai iskolában tanított, majd pultosként dolgozott. „Port-au-Prince-ben nagyon rossz a közbiztonság, ezért bekerített, fegyveres őrséggel védett lakónegyedben béreltem szobát. Ez havonta 600 dollárba került, a Hope Home-nál viszont csak 400 dollár volt a fizetésem, ezért kényszerhelyzetben voltam. Pultosként éjszaka dolgoztam heti 3-4 napot, 8-10 órás műszakokban, ez nagyon kimerítő volt.”

Fegyveres rablás

Éjjelente motoros taxival járt haza, ilyenkor mindig egy ismerőse rendelt megbízható járművet. A karácsonyi-szilveszteri időszak volt a legsűrűbb: „Hajnali kettőkor végeztem a munkával, csak haza akartam jutni. Nem volt más választásom, minthogy egy motortaxira üljek. Megérkezett a motor, és elfelejtettem ellenőrizni, hogy az-e, akit hívtam. Elvitt egy sötét helyre, ami közel volt a bárhoz, de ott hárman vártak fegyverrel. Elkezdődött a dulakodás, ellopták a táskám, pont aznap kaptam fizetést. Sikerült elmenekülnöm, de az egyikük utolért, elkapott, és belelőtt a lábamba. Valószínűleg nem oda akart, de szerencsém volt. Halottnak tettettem magam, ettől megijedt és elmenekült. Utána visszatámolyogtam a bárba, ahonnan a menedzserem elvitt kórházba. Az első tele volt, a másikban nem tudtak ellátni, végül a harmadik kórház volt a nyerő. Szerencsém volt, mert vénát és csontot nem ért a golyó, így műtét és fertőtlenítés után hazaengedtek.”

Új munka, új kihívások

Dóra a támadás után hazatért Magyarországra lábadozni, de egy hónap után visszautazott Haitire, folytatni munkáját a Hope Home gyermekeivel, éjszakánként pedig a bárban dolgozott. Átélt még egy fegyveres rablást, ezúttal lövés szerencsére nem dördült. Lelkileg és fizikailag teljesen kimerült, érezte, hogy tarthatatlan a helyzete, így új munkát keresett. „Nagy szerencsémre az Operation Blessing International szervezethez kerültem mint gyermekprogramokért felelős menedzser. Új kihívásokat jelent ez a munka, és nem kell másodállást vállalnom, a lakbéren kívül szórakozásra is van pénzem.”

Tavaly június óta dolgozik ennél a szervezetnél, ahol három iskola napi programjait koordinálja a tanárokkal, igazgatókkal közösen. Dóra személyes projektje egy sakkcsoport, velük rendszeresen járnak tornákra, valamint egy baseballcsapat, ide nemrég vettek fel egy kubai edzőt.

A Hope Home-ba továbbra is visszajár, adományokat gyűjt itthon és Amerikában, hogy az ott dolgozó két fejlesztőcsapat és a tanár bérét fizetni tudja az otthon.

„Mindenképpen maradok még pár évig Haitin, hiszen a befektetett munkámnak csak akkor van értelme, ha végigviszem. Nagyon úgy érzem, hogy a helyemen vagyok, lehet, hogy Haiti az én helyem... Évente egyszer látogatok haza, ilyenkor szülők, tesók, barátok, nagymama, Sziget Fesztivál a program. Édesapám fogadta nehezebben a döntésem, de idővel egyre inkább elfogadják, hogy ezt a hivatást választottam. Anyukámnak már évek óta van egy Hope Home-os árvája, akit támogat.”  

A riport eredetileg a Képmás magain 2016. júniusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt>>

Kérem, azért enyhítő körülményként vegyék figyelembe, hogy volt macskám, szerkesztői múltam során mindig voltak állatbarát cikkek a Képmásban, tanúim vannak rá, hogy kétszer adtam kóbor kutyának enni, és lelkemre mondom, sohasem kínoztam állatot, 15 éves koromig a szúnyogokat is csak elhessegettem. De bevallom, önhibámon kívül online életem során egyetlen cuki állatos képet sem posztoltam.

Az első (bár tekintélyes méretű) csepp a pohárban egy orvosi műszerre kalapozó óriásplakát volt, amelynek használatával a beteg kórházban töltött ideje megrövidül. A gigantikus kép egy hatalmas ablakban bánatosan merengő, monumentális ebet ábrázolt, azzal a felirattal, hogy ő is hazavár valakit, alatta pedig apró betűvel: Ajándékozz egy otthon töltött napot! A kampány kiötlői – nem bízva az állatbarátok emberbarátságában – a bús kutyaszemeket hívták segítségül a pénztárcák megnyitásához. Vagyis több mint egy évtized várakozás után a marketing csapat egyértelmű igennel válaszolt a kétezres években felháborodást keltő, hajléktalant ábrázoló plakát kérdésére: „Ha kutya lennék, segítenél?”

Remélhetőleg részesülhet az adomány adta előnyökből az a beteg is, akit a kutya sem vár haza, és az is, akit csak a gyerekei. És itt sorakozhatnának a különböző érdekvédelmi szervezetek tiltakozásai: Miért nem készült plakát a beteget hazaváró családról is? Vagy barátokról, kollégákról? Esetleg, hogy a kertbarátokat se feledjük, kókadozó növényekről?

Hamarosan megtudom a választ a közszolgálati híradó „Nyaralj a kutyáddal”-blokkjából: Magyarországon két-két és félmillió kutya él (utánanéztem, nem tévedés-e, mellesleg azt is megtudtam, hogy 3 millió macska). Vagyis, miután gyermeket nevelő háztartás csupán 1 millió 295 ezer van, és ezekből is nyilván sokakat megrendít az elárvult eb látványa, nem is olyan rossz a kampánystáb kalkulációja. Bár a kutyások és gyerekesek közös halmaza számomra ismeretlen, és bízom benne, hogy a gyerektelen kutyások is elérzékenyülnének egy bánatos szemű kisfiú láttán, megértettem, hogy ha a Családbarát Médiáért Alapítvány helyett inkább a Kutyabarát Médiáért Alapítvány ügyein munkálkodnék, sokkal több lájkot szerezhetnék.

 

Közben persze felrémlenek a környezetemben olyan gyakran elhangzó mondatok, mint „több érzés van ebben az állatban, mint némelyik emberben” vagy „levágnám a kezét annak, aki pórázon tart egy kutyát”. A családi repertoárban is van idevágó történet: anyósom lábát egyszer a liftben nyalogatni kezdte egy tacskó, mire ő odébb húzódott. Erre a gazdi sértődötten jegyezte meg, hogy „tisztább az, mint némelyik ember”. Anyósom erre bölcsen annyit felelt: „Azt sem szeretném, ha egy ember nyalogatná a lábamat.”

Már éppen elhatározom, hogy én sem rugózok rá a kutyakérdésre, amikor a tévéből fél füllel meghallom a nap kulturális hírét: Berlinben képzőművészeti kiállítás nyílt arról, hogy az ember barátja a kutya. A tárlatot ebek ingyenesen látogathatják. (Pénzért vihetnek magukkal gazdit is.) Azt hiszem, az volt az utolsó csepp a pohárban, vagy ha tetszik, az itatótálban, hogy a közösségi oldalakon megjelentek a szegény migráns kutyákról szóló fotók, amelyeken a mosdatlan és ellenszenves embertömegben ott utazik a menekült karjaiban egy jobb sorsra érdemes kis állat, aki „nem tehet semmiről”.

De e cikk megírására mégiscsak az a párbeszéd ösztönzött, amelyet egy reggeli edzés után hallgattam az öltözőben. A sztáredző arról panaszkodott, hogy fáradt, mert este a kutyáját vízi futópad-edzésre kellett vinni. Értsd: egy akváriumhoz hasonló edényzetben kedvenc ebe egy futószalagon evickélt. Ha jól hallottam, a kutya fitnesszbérlet 10 alkalomra 36 000 Ft. A történet megértő fülekre talált, az edzéstől elcsigázott nők felváltva sorolták, hányféle gazdi-kötelezettség sújtja a kutyatartókat. Hogy néha bizony szabadságot kell kivenni egy-egy fontos ügy intézéséhez. Már-már én is amondó voltam, igazán igazságtalan, hogy a friss kutyások nem mehetnek kutyagyesre – mondjuk, nevezhetnénk KUS-nak. De egyelőre én voltam az, aki kus(s)ban volt, ott az öltözőben.

Kisebbségi létem tudatában, azt hiszem, meg kellene alapítanom a Kutyátlanok Egyesületét, hiszen végül valahol a kutyátlan is érző ember, még ha nem is látszik rajta.

Tehát, ha elhiszem, hogy minden igaz, amit az újságban leírnak, akkor elhiszem azt is, hogy az újdonsült anyukák, akik rendszeresen kiteszik csecsemőjük fotóit a közösségi oldalakra, valójában nem boldogok, hanem frusztráltak. Folyamatosan elismerésre vágynak. Erős kényszert éreznek, hogy a tökéletes anya képét mutassák, és ezzel társadalmi érvényesülésüket biztosítsák.

Posztjaikkal bizonygatni akarják, hogy „az anyaság identitásuk szerves része lett”, és mélyen elkeserednek, ha nem lájkolják őket elég sokan. Szóval, szánalmasak ezek az anyukák. Ezt állítja az újsághír abban a tematikus mellékletben, amely a „szabad nő” képét igyekszik megformálni és az olvasókkal elfogadtatni.

Ha valóságismeretben ott tartanék, mint idős szüleim nemzedékének néhány tagja, most komolyan magamba néznék. Visszamennék gondolatban azokba az évekbe, amikor a gyerekeim születtek. Igaz, nem volt még közösségi média, de a gyerekeim fotóit én is szívesen megmutattam ismerősöknek, még az osztálytalálkozómra is elvittem egy kis albumot. És rájönnék, hogy nagyon sántítanak ennek a cikknek az állításai. Én nem „önigazolni” akartam, hanem megosztani azt a már-már euforikus örömöt, amit akkor éreztem, amikor megszülettek a gyerekeim. „Ember született a földre – és általam! Mekkora csoda, hogy én ehhez hozzájárulhattam!” – így éreztem akkoriban. Ismerősökkel beszélgetve családról, gyerekszülésről, nagyon keveseknél tapasztaltam, hogy a gyerekek vállalását valamiféle „önigazolás” vagy társadalmi érvényesülési vágy vezérelné.

Azzal viszont gyakran találkoztam, hogy a nők értékesebbnek érzik magukat attól, hogy gyereknek adtak életet. Miért is ne? Valóban értékesebbek lettek tőle, hiszen maguk is értéket hoztak létre, sőt, kivételesen nagy kinccsel gazdagították a világot.

Jólesett mások dicsérete, elismerése? Hát persze! Végülis ez az egész – hatalmas teljesítmény! A dicséret pedig szinte mindig, mindenkinek jólesik.

Olvasom, hogy ez az újságírói szösszenet egy „nem reprezentatív, Ohióban készült, 127 magasan kvalifikált, fehér, dolgozó anya” megkérdezésével készült felmérésből született. Pontosabban az abból levont következtetésekből. Ja? A HVG női melléklete számára, amely a „szabad nő” ideáját állította témái középpontjába, ez is hírértékű. A szabadsághoz – számukra, úgy látszik – hozzátartozik a kismamák egyszerű és nyilvánvaló örömének bagatellizálása, megkérdőjelezése. Nem csoda: az egész kiadvány alig említi a nőket mint anyákat, mintha periférikus és elfelejtendő lenne ez a szerepük – mintha nem egy kivételes kinccsel gazdagítanák a világot.

„Kairó Manshiyat Nasr negyede az otthona a Zaraeeb kopt keresztény közösségnek, akik a város szemetét gyűjtik, és évtizedek alatt olyan hatékony újrahasznosítási rendszert fejlesztettek ki, ami az egész világon az egyik leghatékonyabb, jövedelmet termel a közösségnek. Sokan mégis azt gondolják, hogy a kopt negyed egy koszos, szegregált periféria” – írja Instagramon megosztott fényképéhez a tunéziai-francia eL-Seed utcai művész. A fotón a kopt keresztények kairói negyedét láthatjuk madártávlatból, egy hatalmas, sok épületet befedő graffitivel. „A csapatom és a helybeliek segítségével egy anamorfikus falfestményt készítettem, hogy felhívjam a világ figyelmét erre a fantasztikus, mégis mellőzött közösségre. Az alkotás egy 50 épületet lefedő graffiti, amely csak a közeli Mokattam-hegy egy bizonyos pontjáról értelmezhető. Az alkotáson a 3. században élt Szent Atanáz kopt püspök szavai olvashatók: „Aki látni akarja a napfényt, annak először meg kell törölnie a szemét.”

Folytatás a Képmás magazin szeptemberi számában! 

– Anyuuuu! Hallottad?! Angelina Jolie és Brad Pitt elválnak!

– Semmi vész! Biztos lejárt a házassági szerződésük.

– Micsoda?! Hogy mondhatsz ilyet? Az övék igazi szerelmi házasság volt!

– Nem vitatom, hogy lehetett köztük vonzalom… De a hollywoodi sztárok mindig érdekből házasodnak azzal, aki éppen jót tesz a karrierjüknek.

– Jaj, ne legyél már ilyen borzasztó! A „Mr. és Mrs. Smith”-ben izzott közöttük a levegő, akkor szerettek egymásba.

– Jó színészek, semmi kétség. És mondtam már, nem vitatom a kezdeti vonzalmukat. Csak az utóbbi időkben Brad Pitt láthatóan megöregedett, míg Angelina Jolie most is majdnem úgy néz ki, mint 15 éve. Nyilván sikeresek a fiatalító kúrái. Egy lepukkant férj nem húzóerő. Meg aztán több mint egy évtizede élnek együtt – ez túl sok az „eseménytelen”, tartós párkapcsolatból…

– Anyuuuu, te olyan…

– Most aztán egy évig legalább elcsámcsog a sajtó a szaftos válóperi pletykákon, hogy állítólag Brad kábítózik, meg iszik, meg hogy ki kivel kit csalt meg…

– Nem vagy te túl pesszimista?

– Akkor lennék az, ha itt valami valódi érték veszne el.

– De van három örökbefogadott és három saját gyerekük. Ez csak elég bizonyítéka a valódi szerelmi házasságnak, nem?

– A harmadik világbeli gyerekek örökbefogadása nagy divat ma a hollywoodi sztárok körében. Megtehetik, mindnek van nevelőnője. Saját gyerek? Hát igen, negyvenhez közeledve azért ők is szeretnének gyereket.

– Kizártnak tartod, hogy valódi érzelmek alapján választanak élettársat maguknak?

– Nem kizárt, de nem is valószínű ezen a szinten. Gondold csak el, ezek a csúcs-sztárok egy év alatt annyi profitot termelnek, mint egy kapitalista középvállalat! Több száz ember él belőlük, akiknek létérdeke, hogy őket a csúcson tartsák, akár egymás ellenére is. Csak a profit számít, nem az érzelmek. Láttam egy dokufilmet Jolie pályafutásáról, ami bemutatta, hogy mindent, de mindent feltett arra, hogy a csúcsra kerüljön. A második színész-férjétől is hasonló körülmények között vált el. Amikor pedig túl kevés figyelem fordult felé, képes volt egy filmes rendezvényen a saját fiútestvérével csókolózni, csak hogy újra magazinok címoldalára kerülhessen.

– Lehet, hogy az a film Jolie-ellenes volt.

– Lehet. Látod, egész hamar megtanultad, hogy a dolgok mögé kell nézni.

– Jaj, Anyu, olyan izé vagy! Elveszed az ember bizalmát.

– Bocs, ez azért van, mert egy harmincassal öregebb vagyok nálad. Gyere, nézzünk valami jó filmet, amiben ők szerepelnek! A „Szenvedélyek viharában”-t Braddel? Nem? Na jó, legyen a „Mr. és Mrs. Smith”. Emlékezzünk rájuk így! Ez a valódi énjük.

Az ő véleményüket a VÁLASZ-UTAK rovatban hallhatják, a szülők és tanárok véleményét, szakértők tanácsait pedig a Képmás magazinban olvashatják hónapról-hónapra két éven át.

Az első beszélgetés itt meghallgatható.

A műsor 2016. szeptember 16-án hangzott el, a szerkesztő-riporter Keresztes Ilona és Mohácsi Edit.

Az agyműködésünk arra állt be, hogy azt ismételje, ami már ismert, bevált és megbízható a számára. Ha ebből a nézőpontból tekintünk rá, egy új helyzet kifejezetten rémisztő. Nem tudjuk, mi következik, így nem tudjuk felmérni a következő – vélhetőleg helyes – lépést sem. Valószínűsítünk: minden rendben lesz. Ám mindannyiunkban ott marad a kérdés: mi van, ha mégsem? A gyerekek ki nem mondott kérdéseire is érdemes válaszolnunk. Bizonyos esetekben minél inkább igyekszünk őket meggyőzni arról, hogy minden rendben lesz, annál inkább aggódnak. Néha pedig a sok-sok pozitív leírás mellé már nem is teszik hozzá a saját kétségeiket.

Nézzünk meg egy azonos kiindulási helyzetet két különböző szülői reakcióval!

Hanna nagycsoportos lesz szeptembertől, jól ismeri az ovis lét hétköznapjait. Mindig szívesen ment oviba, ezért is lepődik meg az édesanyja, amikor a nyár vége felé az ovikezdésről beszélgetnek, és Hanna egyszer csak azt mondja: „Nem szeretnék oviba menni.” Édesanyja meglepetten néz rá: „Miért mondod ezt? Eddig szerettél oviba járni. És ott lesz Lili is, ő már biztosan nagyon várja, hogy újra együtt játszhassatok.”

Hanna kis szünetet tart, elgondolkodik. „Igen, de akkor sem szeretnék. Nem maradhatnék inkább itthon?” Az édesanyja tehetetlennek érzi magát, hiszen Hanna eddig sosem tiltakozott az ovi ellen. Megpróbálja a pozitív emlékeket segítségül hívni. „Ugyan, Hannus, nem lesz semmi baj, szeretsz oviba járni, szereted Panni nénit is, mindig olyan sok mesélnivalód van, ha hazaérsz! Anyának és Apának pedig dolgoznia kell, így nem tudunk itthon maradni veled. Minden rendben lesz, meglátod.”

Hanna egyre jobban belelovalja magát: „Nem akarok menni, itthon akarok maradni.” Az édesanyja tovább próbálkozik: „Most már nagycsoportos leszel, már mindent tudsz, mindent ismersz, mentek izgalmas kirándulásokra is vagy az állatkertbe... Nagyon sok érdekes dolog történik majd veled!” „Akkor sem akarok menni!” „Nem értelek, Hanna, eddig szeretted az óvodát. Nincs miért aggódnod!” „De én nem akarok, az egy hülye ovi!” „Ne beszélj csúnyán, nincs rá semmi okod!” „Hülye ovi, hülye ovi, nem megyek!” – ezzel sírva kiszalad a szobából.

A logikus magyarázatok, amelyekkel szeretnénk meggyőzni a gyerekeinket, nem oldják fel az aggodalmaikat. Azok a gyerekek, akik ilyen reakciót kapnak a szüleiktől, könnyen úgy érezhetik, hogy nem értik meg őket, hiszen el sem jutottak a problémás pontig, az érzelmeik megismeréséig, csak a logikus szülői érveket hallották. Érdemes fordítani egy kicsit a helyzeten, hogy kiderüljön, mennyi a fel nem használt kapacitás egy-egy ilyen szituációban.

Réka is nagycsoportba megy, az óvónéniktől az elmúlt év során mindig sok dicséretet kapott. Ám ahogy közeledik a szeptember, egyre többször tűnik feszélyezettnek, ha előkerül az óvoda témája, aztán kerek-perec kijelenti: „Nem akarok oviba menni!” Az édesanyja első meglepetésében szóhoz sem jut, majd leül vele szemben: „Valami nem tetszik neked az oviban?” „Nem tetszik az ovi, inkább itthon maradok.” „Valami rossz emléked van?”

„Mi szedtük a legszebb virágokat. Le is préseltük őket a nagy könyvben – mondja Réka. – És amikor lenyomatot csináltunk velük, az én virágaim a közös tálba kerültek, én pedig csupa csúnya, törött virágot kaptam.” „Értem.” „Én szerettem volna azokat a virágokat lefesteni és rányomdázni a papírra, hogy megmutathassam neked.” „Nagyon rosszul eshetett neked, hogy más használta, amiket együtt szedtünk.” „Én pakoltam ki a szekrényből a festékeket, és mire leültem, nekem csak a töröttek maradtak. A többiek már mind festettek.”

„Mit gondolsz, Réka, hogyan tudnánk ezen segíteni, hogy az őszi levelekkel ne történhessen ugyanez? Gyere, írjuk le az ötleteinket!” „Az jó lesz! – mondja Réka lelkesen. – Ne én pakoljam ki a festékeket, akkor biztosan marad nekem is.” „Jól van, felírtam, hogy ne te vedd elő a festékeket. Mit szólsz ahhoz, hogy viszünk néhány nagyon különleges levelet, és megmondjuk Panni néninek, hogy te ezeket szeretnéd lefesteni?” „Írd fel! Azt is írd fel, Anya, hogy ne Zsani mellé üljek, mert neki mindig az enyém kell. A legszebb faleveleket fogom majd nyomdázni és hazahozni neked!”

Ahhoz, hogy a gyerekeink érezzék, hogy biztonságban vannak, és megoszthatják velünk minden apró-cseprő gondjukat, nem arra van szükség, hogy mi legyünk minden tudás birtokosai, minden kérdésre tudjuk a választ, és a tökéletesség mintaképét adjuk nekik. Sokkal inkább arra vágynak, hogy halljuk meg a ki nem mondott kérdéseiket, kétségeiket, és segítsünk benne, hogy ők maguk találják meg rá a választ.

Ilyenkor nagyon nehéz észnél lenni. A magunknak felállított teljesítményelvárások, a perfekcionista attitűd megkötnek bennünket, és még akkor sem hagynak megpihenni, amikor felüti a fejét egy probléma, betegség. Az önsorsrontó láncba be tud kapcsolódni a bűntudat és önostorozás is, hogy „nem igaz, hogy nem bírom, ennél több akaraterőm, energiám, kitartásom is lehetne”. Fogat összeszorítva túlélünk, majd szenvedünk tovább a kényszerpihenő alatt is, mert teljesítenünk kell ahhoz, hogy azt érezzük, hatékonyak, terhelhetők, sőt, mi több, értékesek vagyunk. Nem hagyjuk magunkat regenerálódni a megfelelési kényszer és az ingatag, teljesítménytől függővé tett önértékelésünk miatt. De valóban ettől leszünk értékesek?

Mi segíthet?

Változatosság. A kiégés megelőzéséhez néha szükség van arra, hogy sutba dobjuk a szokásos rutinjainkat, és új, egészen más jellegű tevékenységeket végezzünk. Ez igaz a sportban is. Gondoljuk végig, mi az, amit szívesen csinálnánk, ami örömöt okozna, és bátran vágjunk bele, mert nagyon is számít, hogy minden napunkban legyenek olyan dolgok, amelyek felszabadítanak és kikapcsolnak!

Inspirálódás. Találjunk motivációt, inspirációt az életünkben! Az sem baj, ha néha ez nem belülről fakad. Minden és mindenki kiürül egyszer, ha nem hagyjuk töltődni. Kölcsönhatásban áll az életünk minden területe egymással, és ha egy területen tudunk inspirációt nyerni, az más területekre is kihat.

Regenerációs idő. Edzések és fárasztó napok utáni is nagyon fontos figyelni rá.

Megfelelő vitamin- és ásványi anyagpótlás, teljes értékű, kiegyensúlyozott étrend, fehérjebevitel növelése. Többletterhelés esetén a fehérjebevitel növelése az étrendünkben segíti a regenerációt, hosszan látja el a szervezetet energiával. Fontos az is, hogy jól válasszunk táplálékkiegészítőt, de mint a neve is mondja, nem bogyókkal kell jóllakni. Jól kell táplálkozni, és kúraszerűen, attól függően, hogy éppen mire van szükségünk a normál testi működéseinkhez, ajánlott táplálékkiegészítőket is szedni. Szakember segítségét kérhetjük, hogy mikor mit ajánlott fogyasztani.

Minőségi alvásidő. Valójában kéz a kézben jár a regenerációs idővel, de nem teljesen ugyanaz. Az, hogy kinek mi a megfelelő mennyiségű és minőségű alvás, nagy egyéni eltéréseket mutat, de jó néhányan sokkal inkább tisztában vagyunk vele, hogy mi számunkra az ideális, mint amennyire be is tartjuk.

Tedd fel a kérdést magadnak: Most mire vagyok képes? Nem mindig egyformán képes teljesíteni a szervezet. Ne ostorozzuk magunkat azért, mert néha kevesebbre vagyunk képesek. Az elvárások csökkentésével, és arra figyelve, hogy mi a jó nekünk, mi okoz jó érzést, sokkal kiegyensúlyozottabban és egészségesebben élhetünk. Ha el tudjuk engedni a folyamatos elváráshajszát, akkor észre fogjuk venni, hogy a szervezetünk néha több regenerációs időt kér, néha pedig – többek között ennek hatására – megtáltosodik, és egekbe szökő teljesítményre is képes lesz. Az edzéseinket is hasonlóan tervezzük, és ehhez a teljesen természetes periodikus teljesítményingadozáshoz illesszük. Az edzésterhelés akkor lesz pont jó, ha az intenzitás és az edzés időtartama az aktuális terhelhetőségünkhöz igazodik. Ehhez kell a tudatosság, a testtudatosság és önismeret, mert a határvonalat egyik vagy másik irányba is könnyű átlépni: ha túl alacsony a terhelés, nem élünk át eufóriát, nem tölt fel pozitív energiákkal az edzés, csak egy erőltetetten végigszenvedett edzés lesz. Ha túltoljuk az edzést, akkor akár láz és betegség is lehet belőle.

Mindenkit elkaphat egy betegség, de hogy hogyan jövünk ki belőle, rajtunk is múlik. Sem a tagadás, (hogy mindent csinálok úgy, ahogy eddig), sem az önvád nem vezet jóra.

Ugyan többnyire magunk is tehetünk arról, hogy megbetegítettük magunkat, számos tudatos és tudattalan folyamat, választás kölcsönhatásának köszönhetően tartunk ott, ahol. De felismerni és másképp csinálni mindig van lehetőségünk.