Az R-time mérése szerint 2016. szeptember 6-án 43.150, 4 és 14 év közötti gyerek nézte az „Alex és bandája” aktuális epizódját a Disney Csatornán. A sorozat egy középiskolát éppen elkezdő baráti társaságról szól, a tévénézők jelenleg a 3. évad szinkronjára várnak, a csatorna addig is műsoron tartja a korábbi részek ismétlését. Megnéztem néhány epizódot, érdekes dolgokat láttam.

Alex és barátai popegyüttest alapítanak, és rendkívül jól megy nekik az éneklés – annak ellenére, hogy sosem gyakorolják. Alex kap néhány énekléssel kapcsolatos könyvet a tanárától, a banda maradék négy tagja pedig nyilván eredendően tud énekelni és hangszeren játszani – gondolom, ezért van, hogy a próbákon már csak az előadásmódot gyakorolják. Az előadóművészetnek tehát nincsenek kellemetlen, unásig gyakorolt, szöszölős részei. A próba csupa móka és… zokogás – a szerelmi csalódások ugyanis még a született tehetségeket sem kerülik el.

A főszereplők az iskola sztárjai lesznek abban a pillanatban, amikor kiderül, hogy popegyüttesük van. Menő csak az lehet, akinek bandája van – mondhatnánk persze, hogy ez a valódi iskolákban (itt Magyarországon) is így van, de ne felejtsük el, hogy az ehhez hasonló művészi próbálkozások gyakran gúnyolódás tárgyává is teszik a diákot kortársai körében. Itt a siker egyetlen definíciója a popzenei életben elért eredmény, az fel sem merül, hogy valamely tudományágban, más művészeti területen vagy egyéb tevékenységben is ki lehet teljesedni.

Az első amatőr(!) videójuk elkészülte után rögtön megkeresi a szereplőket egy lemezkiadó cég képviselője. Nem kell tehát évekig kitartóan próbálkozni, hogy a csapat hangja kihallatszódjon az együttesek hatalmas kórusából, a siker első nekifutásra elérhető távolságba kerül, sőt, tálcán kínálja magát. A tehetségkutatós válogató is hasonló diadalmenet: a banda elsőre bekerül az élő show-ba, majd meg is nyeri a versenyt.

A sorozatot Olaszországban gyártják, ahol olyannyira közkedvelt, hogy nemrég film is készült belőle, amelyet 2016. novemberében kezdtek játszani az olasz mozik. A 3. évad éppen a napokban ért véget, nemsokára Magyarországon is látható lesz. Az Egyesült Államokban pedig az elmúlt évek egyik legnagyobb sorozatsikere volt a „Glee”, amely egy középiskolai show-kórus mindennapjait mutatja be – énekelni itt sem tanulnak, csak tudnak a szereplők.

George Gerbner társadalomtudós szerint veszélyesebb helynek látják a világot azok az emberek, akik tévét néznek, mint nem tévéző társaik. Vajon milyen helynek látják a világot azok a 4 és 14 év közötti gyerekek, akik a fent leírtakból vonják le a tanulságokat?

A fotózás szervezésekor sokat töprengtünk, szüksége lesz-e Varró Daninak fodrászra. Végül stylistünk, Domán Melinda rendezte el Dani fürtjeit, „mintha mindig szélben állna”. Címlapunk fotósa, Emmer László nem mosolygós arcképet választott – így Dani vidám énjét inkább Páczai Tamás werkfotói örökítik meg, amelyekből egy csokornyit átnyújtunk most a kulisszatitkok iránt érdeklődő olvasóknak.

 

 

 

 

 

 

 

– Manapság divatos kivesézni a szexualitást házasságon kívül és belül. Fontos-e, és ha igen, miért fontos beszélni erről?
– Fontos, egyrészt azért, hogy egymással is őszintén tudjunk beszélni róla, másrészt, hogy tájékozottak legyünk, és tudjunk választani, hogy mit engedünk be a házasságunkba, és mit nem. Amit ma a világ a szexualitással kapcsolatban ont magából, annak a többsége téveszme, csapda. Azért kell beszélnünk róla, hogy válogatni tudjunk a helyes és helytelen információ közt. Ugyanakkor fontos a titok, a misztikus faktor is, hiszen egy férfinak és egy nőnek az intim zónájáról van szó, a hálószobájáról, ami egy szent terület. Ezt nem teregetjük ki csak úgy. Legfeljebb annak beszélünk róla, akitől ebben konkrét segítséget várunk vagy szakszerű információhoz juthatunk.

– Milyen tipikus problémákkal keresik fel a házaspárok?
– Bár léteznek sablonok, minden házasság és pár egyedi. Sokfélék lehetnek a problémák kiinduló okai, de a meg nem oldott konfliktusok miatt keresnek fel a leggyakrabban. Ezek sok elnyomott, visszafojtott, lenyelt problémát jelentenek, felgyülemlett haragot, megbántottságot és meg nem bocsátást. Olyan ez, mint a jól felrázott kólásüveg, ami a legkisebb pöccintésre is robbanhat, és a párok ilyenkor úgy jönnek el hozzám, hogy „Emőke, most már minden apróságra elszáll az agyunk”.

– Milyen hatással van ez az intimitásra?
– Mivel az érzelmi intimitásban távolodnak, általában a fizikaiban is, vagyis egyre ritkábban szeretkeznek. A ritka szeretkezés kevés feltöltődést, kevés bensőségességet jelent. Ezáltal tovább nő a sebzettség, hisz mindketten elutasítottságot élnek meg. Amikor már nincsen rendszeres szexuális élet, nincsenek őszintén átbeszélt problémák, csak felgyülemlett sérelmek, jön az eltávolodás, az elhidegülés, és végül a házasságon belüli magány.

– Lehet számszerűsíteni a házasságon belüli szexualitásban az egészséges gyakoriságot?
– Én Lux Elvirától tanultam, aki azt mondta, hogy egy férfi heti hétszer szeretkezne, a nő pedig egyszer sem, válasszuk tehát a kompromisszumos megoldást, legyen minden második nap. Én azt mondom, heti két-három alkalom. Mondjuk egy hétköznap este és egy hétvégén két alkalom bele kéne férjen a házaséletbe, akkor is, ha két ember dolgozik, és akkor is, ha gyerekeik vannak. A tapasztalatom azonban nem az, hogy a házaspárok hetente kétszer-háromszor szeretkeznének, hanem inkább két-három hetente egyszer. Persze vannak a házasságon belüli intimitásnak különböző fázisai, a fiatal párok egymásra találása a házasság kezdetekor lehet intenzívebb, a terhesség bizonyos szakaszaiban kevésbé. Vagy ott vannak a szülés utáni hónapok, amikor este, mire a gyerek is alszik, olyan fáradtak vagyunk, hogy örülünk, ha megtaláljuk az ágyat. Vagyis vannak egészségesnek nevezhető eltávolodások, de ezeknek a hosszabb távú fenntartása már probléma. Ha ezt megszokjuk, és ezzel megelégszünk, az nem jó.

– Mitől jó, mikor nevezhető egészségesnek a házasságon belüli szex?
– A házasság elsősorban elköteleződés, ami válasz a biztonságkeresésünkre. A kapott biztonságérzet pedig felszabadít minket a kreativitásra. Felszabadít egy olyan őszinteségre, amit másképpen nem tapasztalhatunk meg. Az intimitásban teljes önzéssel és teljes önzetlenséggel kell és lehet egyszerre részt venni. Ez sehol máshol nem valósul meg igazán.

A teljes önzés azt jelenteni, hogy mindent kérek, amit szeretnék. Nem kell ragaszkodnom hozzá, hogy meg is kapjam, de merek kérni, ki merem mondani mindazt, ami az én fantáziámban, vágyamban, testemben megfogalmazódott. A teljes önzetlenség pedig, amikor megpróbálok mindent megadni, amire a másik vágyik, és ugyanakkor elfogadni a nemet. Tehát egyrészt le is tudok mondani bármiről, amit kértem, hogyha az a másiknak nem jó, ugyanakkor meg is tudok adni mindent a másiknak, ami rám nézve nem ártó.

– Hol csúszhatnak el ebben a legkönnyebben a párok?
– Ha folyamatos őszinteségben vagyunk egymással, akkor az azt is jelenti, hogy folyamatos intimitásban, bensőséges viszonyban vagyunk, aminek természetes következménye, hogy szeretkezünk. A lelkünk már egymásra talált, találkozni szeretnénk egy másik dimenzióban is. Vagy ha most épp nem is adódik rá alkalom, már vágyunk egymásra. Ha két ember nem beszélget egymással rendszeresen, nem beszélik meg nyíltan a konfliktusaikat, akkor minden szinten eltávolodnak egymástól. Itt megemlítenék még egy harmadik dolgot is, a rendszeres, közös élményeket. Ez utóbbi nagyon elhanyagolt része a házasságoknak, elhanyagoltabb, mint a beszélgetés. Rengetegszer tapasztalom, hogy amikor megkérdezem a hozzám forduló párokat, mi a közös játékuk, szórakozásuk, nem tudnak válaszolni. Lehet az egy kávézgatás kettesben, éttermi vacsorák, bowlingozás, kirándulás, kártyázás, igazából teljesen mindegy, csak ne valami passzív dolog legyen. Az ugyanis nem közös játék, hogy egymás mellett bámulunk egy filmet. A párok sokszor nem tudnak játszani. És utána nem értik, hogy miért nem tudnak beszélgetni, és miért nem kívánják a szexet.

Ha tudunk játszani, akkor tudunk szeretkezni is. Ha tudunk egymással beszélgetni, akkor az ágyban is tudunk kommunikálni, és figyelni egymás rezgéseit. A szeretkezés alapvetően kommunikáció és játék.

– Mondhatjuk, hogy egy jó házasság alappillérei az őszinte kommunikáció és a közös élmények?
– Mindenképpen. Hozzátenném még a közös hitet. A közös céloknak, reményeknek, a hasonlóan értelmezett és rangsorolt értékeknek rendkívül nagy az összetartó ereje.

– Ha már itt tartunk, mi a létjogosultsága a keresztény értelemben vett házasságnak más kapcsolati formákkal szemben?
– A keresztény házassági eskük a legmélyebb alapvágyainkat fejezik ki, és erre adnak igenlő választ. Az egyik legnagyobb félelme az embernek, hogy elhagyják. A valahová, valakihez tartozás vágya egy egyetemes vágy, minden ember vágya. Tévhit, hogy csak a nők keresik a biztonságot, a férfiak is.

A házasság azt jelenti, hogy magam előtt, te előtted és a világ előtt deklaráltam, hogy bármi jöjjön, veled megelégszem, hozzád hű leszek, téged el nem hagylak. A házassági eskü tartást is ad, elköteleződést fejez ki, azt jelenti, hogy én merek önfegyelmet gyakorolni.

A mai világban állandóan arról beszélünk, hogy nem szabad semmit elfojtani, miközben nem tisztázzuk a különbséget az elfojtás és az önfegyelem között. Az előbbi a tudattalan része, védekező mechanizmus. Védekezésből elfojtok  valamit, amit a valóságban nem bírok elviselni, de számomra ez nem nyilvánvaló, nincs a tudatos szinten. Ezzel ellentétben, önfegyelem az, amikor tudom, hogy valamire vágyom, de meggyőződésből úgy döntök, hogy nem teszem. Míg az egyik egy önvédelem, menekülés saját fájdalmaimból, addig a másik egy elhatározás, amely meggyőződésekre, tudatos belső identitásra épül. Az önfegyelem erény, ahogy a megelégedettség is. Aki nem képes megelégedni, gyakran depressziótól vagy neurózistól szenved. A házasság ezzel szemben a szeretetre alapozott önfegyelem melletti döntést deklarálja.

– Mi a helyzet az együttéléssel?
– Ott igazából felmerül a kérdés, hogy meddig. Mit kell tennie a másiknak ahhoz, hogy már ne legyünk együtt. Mit kell tennem nekem, hogy már ne éljünk együtt. Legtöbbször ezek a párok a pillanatban gondolkodnak. Bár távlatokban fogalmaznak, nagyon hamar kiderül, hogy a távlat számukra megfoghatatlan időkép. A bizonytalanság pedig minden kapcsolatban romboló tényező. A házasságban, ezzel szemben tudjuk, hogy merre tartunk. Seneca, ókori filozófus mondta, hogy „semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart”. A házasság az én kikötőm. Kiválasztottam, hogy együtt, és innentől kezdve be tudom fogni a jó szeleket, és ki tudom kerülni a kedvezőtlen szeleket. Az irány megtartó erő, megóv attól, hogy a hajó felboruljon.

– Mit kellene a leginkább tudatosítani a házasságon belüli intimitással kapcsolatban a mai pároknak?
– A házasságon belüli szex Istennek egy csodálatos ajándéka. Ebben teljes mértékben felszabadulhatnak a párok. A szex azonkívül, hogy öröm és élvezet, a leghatékonyabb stresszoldó is. Olyan hormonokat szabadít fel, amik a test számára teljes feltöltődést jelentenek, mint a mobilnak az akkumulátor, csak még élmény is társul hozzá. Azok a párok, akik kerülik az intimitást, egy gyönyörű játéktól fosztják meg magukat, és lemerülnek. Mindez miért? Mert fontosabb az életvitelük. Fontosabb a feladatokat letudni. Fontosabb a főnöknek megfelelni, a Facebookon lájkolni, a konyhát felmosni. Kinek mi. De hány és hány dolog jön közbe, ami fontosabb, mint mi! Ráálltunk arra, hogy már nem a pénz van az emberért, hanem az ember van a pénzért. Már nem a feladatok szolgálnak ki minket, hanem mi szolgáljuk ki a feladatokat. Igazából ez egy teljesen életellenes viszonyulás. Annyira az életvitellel vagyunk elfoglalva, hogy közben észre sem vesszük, hogy igazából nem élünk.

– Milyen tanácsot adna a fásult vagy elhidegült pároknak, akik beleestek ebbe a csapdába?

– Minden nálam megforduló párnak rögtön az elején feladom kötelező házi feladatként a heti egy randit, amikor nem problémát oldunk meg, nem konfliktust kezelünk, nem csak bámulunk valamit egymás mellett, nem is a munkáról társalgunk, hanem elmegyünk együtt játszani, kikapcsolódni, nevetni.

Ugyanígy fontos, hogy rendszeresen, legalább negyedévente, ez ugye a gyerekek korától is függ, elmenjünk egy hosszú hétvégére. A lényeg a rendszeresség. Aztán legyenek rituáléink. Hogy a házassági évfordulón mindig eltűnünk valahová kettesben, hogy visszajárunk oda, ahol először találkoztunk. Igazából mindegy mi, csak legyen, ami a miénk, a saját hagyományunk. Az eskü csak a kezdet. Utána fel is kell építeni, hogy mit jelent a mi kettősünk, a közös identitásunk, hogy mi együtt kik vagyunk.

– Mi a célod azzal, hogy a verseidbe beemelsz olyan kifejezéseket, mint a taggelés, a posztolás és a csetbox?

– Természetesnek tartom, hogy az ember arról ír, ami körülveszi. Hiteltelen lenne, ha a madárcsicsergésről írnék, amihez nincs viszonyom, miközben a számítógép pittyegéséhez meg van. Az olvasónak ez szokatlan lehet, mert az iskolában régi versekről tanulunk, azok még nem szólhattak a közösségi médiáról, de egyébként sok költőt lelkesítettek a technikai vívmányok, Petőfi a vasútról írt rajongó verset, Kosztolányit a telefon, Tóth Árpádot meg a Zeppelin ihlette meg. Engem a mai világ hétköznapi témái érdekelnek, és szeretek egy úgymond költőietlen témát klasszikus költői módon, mondjuk szonettben megfogalmazni, ennek van valami izgalmas feszültsége. Vagy például ebben a legfrissebb, „Feleségem ha felmegy a Facebookra” című versben a modern tartalomhoz a magyar nótás forma társul.

– Regisztráltál már az Instagramra és a Twitterre is? Számíthatunk arra, hogy a következő versek már ezeknek az oldalaknak a jellemző kifejezéseit fogják tartalmazni

– Nem, én a Facebookot sem használom olyan sokat, inkább a feleségem, ő segít rendben tartani az oldalamat is. Ő fent van az Instagramon és a Twitteren is, de én nem.

– Soha nem volt olyan terved, hogy filozófiai témájú verseket is írj?

 – Egy időben érdekelt a filozófia, de anyukám, aki filozófiatanár, eltanácsolt tőle.

Azt mondta, hogy a filozófia marhaság, és nem érdemes vele foglalkozni. Sok verset írtam a szerelemről meg az évszakokról, de a hagyományos költői témák között akadnak olyanok is, amikről meg soha. Általában vidám verseket szoktam írni, tudom, hogy ez sem szokványos. Az első mesterem, a gimnáziumi magyartanárom mindig azt mondta, hogy a szenvedés és a pokoljárás nagyon fontos egy költőnek. Amiket irodalomórán tanultunk, abból is azt szűrtem le, hogy egy magyar költőnek illik tragikus hangvételű, de legalábbis melankolikus verseket írnia. Nekem viszont sose jutott eszembe, hogy a szomorúságaimról verseljek, mindig inkább jókedvemben írtam. De most az utolsó könyvemnél („Mi lett hova?” – a szerk.) igyekeztem kipipálni azokat a műfajokat, amik egy rendes, korombeli költőtől elvárhatók, úgyhogy írtam hitvesi lírát meg létösszegző, leltározó verseket, és volt olyan tervem is, hogy majd hazafiasat meg filozófiait is írok. De ez végül csak ötlet maradt.

– Idén leszel negyvenéves. Most hol tartasz a számvetésben?

 – Már harmincéves koromban is volt számvetés, meg aztán akkor is, amikor 32 lettem, mert ez hagyományosan így van a költőknél József Attila óta. Most megkönnyebbültem attól, hogy meglett ez a kötet, és elővettem megint a régóta dédelgetett költői terveimet. Az utóbbi években nagyon sokat fordítottam, szeretnék a jövőben több sajátot írni. Most, hogy negyven leszek, tudatosítottam, hogy nincs végtelen időm, nem halogathatom sokáig.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

– Akkor most talán megírod a pókerről szóló verses regényt?

 

– Nagyon szeretném, azt is előrevettem.

 

– Van még időd pókerezni a gyerekek mellett?

 

– Nincs, ez eléggé kihullott a rostán. Most nagyjából félévente van egy baráti parti. Egyetemista koromban nagyon sokat játszottam, versenyekre is jártam, most már inkább csak mint lehetséges könyvtéma érdekel. Szerettem, mert jól ment, volt benne sikerélményem, szerettem az izgalmát, és nagyon érdekes a döntéshozatal része is. Minden partiban meg kell hozni egy csomó döntést: eldobod vagy megadod, vagy emelsz, és ha emelsz, akkor mennyit. Eleinte nagyon ösztönös voltam ebben, aztán egy barátomtól kaptam pókerstratégiákról szóló könyveket, és elkezdtem tudatosan foglalkozni az esélyekkel, rájöttem, hogy matematikailag is meg lehet közelíteni ezt a játékot. A pszichológiája is izgalmas: meg kell próbálni a másik fejével gondolkodni. Sokan játszottak nagyon egoista módon, de ha az ember túlságosan a saját lapjaira koncentrál, akkor nehéz nyerni. Kifizetődőbb, ha megfigyelő vagy, ha azt nézed, hogy a másik mit csinál. Nekem ez ment, mert amúgy is jobban szeretek meghúzódni a partvonalon, mint a társaság középpontjában lenni.

 

– Lackfi János mondta nemrég egy előadáson, hogy néha e-mailben küldik el neki ismeretlenek az írásaikat, és azt kérik, ítélje meg, tehetségesek-e. Ő pedig mindig késztetést érez, hogy ezt válaszolja: „Szánj rá tíz évet, és kiderül, hogy tehetséges vagy-e!” Szerinted is fejleszthető a rímfaragási képesség?

 

– Igen, de ezt fiatalon nagyon nehéz belátni. Én úgy emlékszem, hogy ez volt a legfontosabb fordulat a költővé válásomban. 14–15 évesen azt képzeltem, hogy a költő olyan, mint egy automata: felül bemegy az ihlet, alul kijön a vers. Szentségtörésnek tűnt utólag foglalkozni azzal, amit az ihlet pillanatában leírtam, szótagokat számolgatni meg ilyesmi. Pedig amit elsőre leír az ember, az általában közhelyes. Mondta a magyartanárom, hogy rosszak a verseim, én meg először megsértődtem, aztán visszamentem hozzá, mert túlságosan érdekelt ez az egész. Mondta, hogy olvassam el Hegedűs Gézától „A költői mesterség” és Gáldi Lászlótól az „Ismerjük meg a versformákat!” című könyveket. Vonakodva, de elolvastam, és rájöttem, hogy engem nagyon izgatnak a rímek és a ritmusok, csodálatos dolgokat lehet művelni velük. Szóval sokat kell foglalkozni ezzel, de az emberek nem ezt a választ várják. Legtöbbször nem is azt kérdezik, hogy elég jó-e, amit írtak, hanem rögtön azt, hogy hogyan tudnák megjelentetni. Azt gondolják, hogy kész költők, csak nem ismerik a publikálás titkát. Pedig a titok csak annyi, hogy elég jót kell írni.

 

– Mit tapasztalsz, amikor felolvasol előadói esteken, veszik az emberek a poént?

 

– Általában igen. Az óvodások és a kisiskolások még ösztönösen szeretik és értik a verseket, a középiskolások már veszik az iróniát is, legkevésbé talán a felsősök, a kamaszok nyitottak, de őket, gondolom, ebben az időszakban jobban foglalkoztatják a bennük történő változások.

 

– Említetted, hogy visszafogott személyiség vagy. Az ilyen szereplések ennek ellenére jól mennek?

 

– Egyre jobban. Gátlásos vagyok, és amikor írásra adtam a fejem, egyáltalán nem gondoltam bele, hogy ez szereplésekkel is jár majd. Mindig jobban szerettem írni, mint beszélni. A sors iróniája, hogy az írásaimmal olyan ismert lettem, hogy sok helyre hívnak, hogy beszéljek róluk. Pedig sose szerettem szerepelni, mindig szorongtam tőle. Most már azért van valamennyi rutinom. Eleinte a gyerekektől féltem a legjobban. Huszonéves voltam, amikor a Túl a Maszat-hegyent írtam, akkor még nem volt gyerekem, az első, kicsiknek tartott felolvasások rosszul sikerültek. Amióta vannak saját gyerekeim, ez megfordult, és most már gyerekek közé megyek a legszívesebben.

 

– A verseid nyelvezete egyszerű, „Hat jó játék kisbabáknak” című, tankönyvben is megjelent gyerekversedet mégis sokan félreértették. Milyen tanulságokat fogalmaztál meg a téged ért támadások után?

 

 – Én is azt gondoltam, hogy egyszerűeket és közérthetőeket írok. Emlékszem, hogy amikor olvastuk az iskolában „A helység kalapácsát” Petőfitől, az nagyon bosszantott, hogy én értettem, hogy ez egy paródia, és nagyon viccesnek találtam, az osztálytársaim viszont csúfolódtak rajta, mert félreértették az egészet. Innen eredeztetem azt a célt, hogy olyan verseket írjak, amelyeket mindenki megért, és amelyekkel mindenkinek meg lehet mutatni, hogy a költészet milyen szuper dolog. Hogy senki ne legyen kizárva belőle. De arra jöttem rá a támadások kapcsán, hogy van egy viszonylag széles réteg, akik a szerintem nagyon egyszerűt sem tudják úgy befogadni, hogy ne értenék félre, vagy ne akarnák félreérteni.

 

Úgyhogy az volt a tanulság, hogy nincs olyan, hogy „vers mindenkinek”, ezért most már inkább az a célom, hogy a saját mércémnek megfeleljek.

 

– A feleséged határozottan megírta a véleményét a téged támadóknak a Facebookon. Mindig ilyen szókimondó?

 

– Igen, csodálom is benne, hogy nagyon határozottan kiáll az elvei mellett. Én egyrészt elég konfliktuskerülő vagyok, másrészt sokszor azt gondolom, hogy egy témát több oldalról lehet nézni, hogy végül is annak az embernek az érvei is érthetők, akivel én nem értek egyet. Ő viszont nagyon hisz az igazában, és tud harcias lenni, pláne, ha a gyerekeinkről van szó.

 

– Te vagy a megfontolt, ő a szókimondó, így egészítitek ki egymást?

 

– Igen, azt hiszem, lehet így mondani.

 

– Gondolom, el szokta olvasni, amiket írsz. Tesz kritikus megjegyzéseket?

 

– Igen. Amikor írok, alkotói lázban égek, és azt várom, hogy ő is lelkes legyen, de ő már sok verset olvasott tőlem, alapnak veszi, hogy jó, és a kritikus észrevételeivel kezdi. Ettől néha elszontyolodom. Mostanában meg már dicséri is, de akkor meg azt gondolom, hogy csak azért, mert ezt várom el tőle. Úgyhogy ez nehéz ügy.

 

De amúgy nagyon jókat mond, az új könyvemben sok vers jobb lett attól, hogy ő látta, és jó irányba terelt. Egyébként a gyereknevelésben is kiegészítjük egymást, én vagyok a jó zsaru, ő a rossz zsaru.

 

– Féltél az apaságtól?

 

– Mindig is nagyon szerettem volna gyerekeket, minél többet, de amikor a feleségem az első gyerekünket várta, akkor azért féltem. Aggódtam, hogy elég jó apuka leszek-e, kellő példát mutatok-e, el tudom-e tartani a családomat. És mindenki csak riogatott, az az emlékem. Olyanokat mondtak, hogy vége lesz az életemnek, soha többet nem fogok aludni, nem lesz időm semmire. És ezekben persze van igazság, de amikor megszületett Misi, hatalmas meglepetésként ért, hogy mennyi öröme van ennek, hogy milyen csodálatos, talán csak a szerelemhez hasonlítható érzés az apukaság! A pozitívumokról senki nem beszélt, én viszont ennek az örömnek a rózsaszín ködében éltem elég sokáig, ezért írtam az elmúlt években szinte kizárólag csak a gyerekeimről.

 

– Hogyan tudjátok megosztani a figyelmeteket most, hogy három gyerkőc van?

 

– Hát, nem egyszerű, vannak jobb meg rosszabb időszakok. Most kicsit könnyebb a helyzet, mert Misi elkezdte az iskolát, Jancsi meg ovis, tehát van egy fél nap, amikor csak a legkisebb, Béni van otthon. Ő viszont másfél éves, mindent lepakol, mindenhova felmászik, folyton figyelni kell rá, nehogy összetörjön valamit, vagy nehogy magát törje össze. Úgyhogy sok időt igényelnek, de nagyon sokat is adnak. Inspirációt is. A középső gyereknek a legnehezebb egyébként, mert ő sem a legokosabb, sem a legaranyosabb nem lehet. Neki úgy próbálunk segíteni, hogy sok saját időt adunk neki, és dicsérjük. Megdicsértem egyszer, mert valamit megtalált, és azóta is emlegeti, hogy „ugye, én milyen jó megtaláló vagyok?” Meg például, ha a kicsit felvesszük, akkor ő is kéri, hogy én vigyem az ágyba, és olyankor nem azt mondom, hogy „te már nagy vagy”, hanem felkapom és viszem.

 

– Miket olvastok nekik a te könyveiden kívül?

 

 – Sok mindent, régieket meg mostaniakat is. Például nagyon szeretik Keresztesi Józsefnek a „Mit eszik a micsoda?” című gyerekverskötetét. Jancsinál sokáig Berg Judit „Maszat”-sorozata volt a sláger; most, hogy négyéves múlt, egyre inkább tudunk olyan hosszabb meséket olvasni, amit ő és a bátyja is élvez. Béni pedig állandóan hozza az egészen piciknek való, lapozgatós könyveit, hogy olvassuk. Időnként meg levesz a polcról egészen komoly könyveket, és nézegeti. Szerintem ebből is látszik, hogy ami a szülőnek fontos, az a gyereknek is érdekes. Örülök, hogy sikerült átadni neki is azt, hogy a könyvek fontosak. Szépen lapoz, nem tépi el, egy másfél évestől ez lenyűgöző.

 

– Amikor határidős munkáid vannak – például színháznak fordítasz –, akkor elvonulsz egy külön szobába, ahova nem mehetnek be a gyerekek?

 

– Próbáltam, de nem nagyon hagynak. Olyan is volt, hogy levettem kintről a kilincset, de akkor meg dörömböltek, hogy „Papa, engedj be, én is akarok dolgozni!” Úgyhogy vagy felkelek hajnalban, és akkor van pár órám, vagy elmegyek otthonról. A festőművész sógorom, Szentesi Csaba műtermében van egy szoba, amit nem használ, oda szoktam elvonulni költeni.

 

– A mondókáidat olvasva felmerült bennem, hogy vajon szoktál-e jegyzetelni, amikor a gyerekekkel vagy.

 

– Igen, és ehhez már hozzá is szoktak, ezért, ha úgy érzik, hogy most valami nagyon jót mondtak, akkor szólnak, hogy „ezt felírhatod, Papa!” Belőlem hiányzik az a spontánság, hogy rögtön verssé alakítsak valamit. A feleségemben az is lenyűgöz, hogy ő bármit csinál, pelenkáz vagy játszik a gyerekekkel, közben énekli ezeket a régi dalocskákat, és olyan szöveget rögtönöz hozzájuk, ami a helyzethez illik. Gondolom, régen is így születhettek a mondókák, altatók. Én ezt nem tudom megcsinálni.

 

Azért kezdtem el mondókákat írni, hogy legyenek kész szövegek, amiket adott esetben előhúzhatok. És büszke vagyok rá, hogy működnek, ha például pelenkázás közben mondogatom a pelenkázómondókát, akkor nem mászik el a gyerek, hanem figyel.

 

Ez kiállta az idő próbáját, most már a harmadik gyereknél válik be nagyon jól.
Annak örülök egyébként, hogy időnként el tudok menni otthonról, muszáj mást csinálni, hogy utána az ember megint türelmesebb legyen a gyerekekkel. Néha a feleségem is tud egy kicsit pihenni, bár a legkisebbtől még nem annyira. Ha az ember folyamatosan ebben van, akkor nagyon nehéz feltöltődni.

 

– Olyan is van, hogy ketten a feleségeddel mentek el valahova, és a nagyszülőkkel maradnak a gyerekek?

 

– Előfordul, de sajnos ritkán. A három gyerek együtt nem egyszerű eset, ember legyen a talpán, aki – mint a népmesében az elvarázsolt ménest – megőrzi őket egy éjszakára. Néha-néha azért el tudunk menni randizni, és az nagyon jó szokott lenni.

Dohányzás miatt Magyarországon minden 25. percben meghal egy ember. A cigarettázás férfiaknál átlag 16, a nőknél 19 évvel rövidíti meg a várható élettartamot. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ez a rossz szokás (szenvedély) mennyire káros a fiatal, fejlődő szervezetre. Az Egyesült Államokban a Massachusetts állambéli Westminster az első település a világon, ahol 2014 novemberétől betiltották mindenfajta dohánytermék forgalmazását. Az amerikai média lelkesen fogadta a hírt, és egy igazán előremutató lépésről beszélt – igaz, nagyon hamar vissza is vonták a rendeletet a tiltakozások miatt.

A dolog azért is nagyon ellentmondásos, mert a betiltást üdvözlő médiának egy jelentős része néhány nappal korábban annak örült, hogy Washington DC, Oregon és Alaszka felzárkóztak Colorado és Washington államok mellé, és engedélyezték a marihuána élvezeti célból történő használatát, tehát nem csupán az orvosi célút, ami további 20 államban engedélyezett.

Az amerikai közvélemény több mint fele már úgy gondolja, hogy a marihuána fogyasztása ártatlan dolog, és kevésbé káros, mint az alkohol vagy a dohányzás.

Univerzális gyógyszer?

A marihuána legalizálásáért folytatott küzdelem hosszú évtizedekre nyúlik vissza. A legtöbbet hangoztatott érv, hogy – szemben a cigarettával és az alkohollal – a marihuánára nehezebb rászokni. Orvosilag igazolt jótékony hatásai vannak bizonyos betegségeknél, és hatékonyan alkalmazható terhesség esetén a reggeli rosszullétek ellen.

Ám ez egy rendkívül veszélyes tévhit: a terhesség alatt fogyasztott marihuána maradandó károsodást okoz a magzatnak.

Sokat hangoztatott érv továbbá, hogy a legális marihuána adóztatható lenne, amiből jelentős jövedelme származhatna az államnak – és nem a bűnözőknek, a legalizálás ugyanis a drog feketepiacát is megszüntetné. Az aratást követően megmaradó kenderszálakból pedig szövetet, ruhát lehet készíteni amivel lendületbe lehet hozni a könnyűipart. És így tovább, nagy lendülettel folyik a kampányolás a marihuána legalizálása mellett, aminek a pártolói között nem kevés népszerű színész, zenész, művész is fellelhető. Nem véletlen hát, hogy az amerikai közvélemény 51%-a már úgy gondolja, hogy egy joint elszívása kevésbé káros, mint egy cigarettáé.

Akkor miért ellenzi a marihuánának még az orvosi célú felhasználását is az Amerikai Orvosi Társaság (American Medical Association), a Nemzeti Multiplex Sclerosis Társaság, az Amerikai Glaukóma Társaság, az Ameriaki Gyermekgyógyászati Kollégium, az Amerikai Gyermekpszichiátriai Akadémia, az Amerikai Rák Társaság és még sok más egészségügyi szervezet?

Elsősorban a hippokratészi „Ne árts!” alapelv miatt. Ahogy ugyanis ez a Journal of the American Medical Association szaklapban egy nemrég megjelent tanulmányból kiderül, a marihuána előnyös egészségügyi hatásaiból tudományosan csak keveset igazoltak. A két szerző, Samuel Wilkinson és Deepak D'Souza megállapítják, hogy a marihuána lényegileg különbözik minden más gyógyszertől abban, hogy „a hatékonyságát vizsgáló kutatások rendkívül ellentmondóak, és általában nem ütik meg azt a tudományos mércét, amelyet az FDA (az amerikai Élelmiszer és Gyógyszerbiztonsági hivatal) más gyógyszerek esetén elvár.” Vannak arra utaló jelek, hogy a kemoterápia okozta hányást esetleg csillapíthatja a marihuána, ahogy jótékony lehet a cachexiás (kórosan sovány) AIDS/HIV betegek kezelésében és bizonyos neuropátiás fájdalmak esetén – ám ezekre mind vannak az FDA által jóváhagyott gyógyszerek, amelyek hatékonysága tudományosan igazolt és jobb, mint a marihuánáé. Az pedig, hogy poszttraumás stressz, Chrohn-betegség vagy Alzheimer-kór esetén is hatékony lenne a cannabis, inkább csak óhaj, mint tudományos tény.

A legnagyobb probléma a marihuána orvosi felhasználásával mégis az, hogy nem standardizálható. Míg a legtöbb valódi gyógyszer egy vagy csak néhány aktív hatóanyagot tartalmaz, addig a marihuána több mint 100-at, teljesen különböző mértékben, attól függően, hogy milyen fajta növényről van szó. Az adagolásra vonatkozó standardok meghatározása nem lehetséges, ahogyan a hatások és a terápia lefolyása is megjósolhatatlan, a marihuána használata így inkább a kuruzslás, mint az orvostudomány hatókörébe tartozik. Az amerikai egészségügyi szervezetek legfőképpen ezért nem támogatják a marihuána gyógyászati célú felhasználásának engedélyezését.

Öl, butít és nyomorba dönt

Amennyire megkérdőjelezhetőek a cannabis jótékony hatásai, annyira bizonyított ártalmas és veszélyes mivolta.

A közkeletű vélekedéssel szemben például a marihuánára nagyon is rá lehet szokni. Az összes (akárcsak egyetlen alkalommal) fogyasztó 9%-a válik függővé a drogtól. Azok közül, akik fiatal korban kezdik a fogyasztását, minden 6. szokik rá, míg a rendszeres napi használók 25–50%-a válik függővé.

A marihuánaszívás legalább annyira káros a tüdőre és a légzőszervekre, mint a dohányzás, hiszen tartalmazza mindazon káros anyagok javarészét, amelyeket a cigaretta is, sőt bizonyos karcinogéneket még nagyobb koncentrációban is. Egy joint elszívása 2,5–5 cigarettának felel meg. Egy kutatás azt is kimutatta, hogy már napi két joint elszívása néhány év után csökkent tüdőfunkciókat eredményez, egy svéd kutatás 2013-ban pedig arról számolt be, hogy a rendszeres cannabis fogyasztás több mint duplájára növelte a tüdőrákban való megbetegedés esélyét.

A cannabis fogyasztás és a rák egyéb fajtái között is van tudományosan megalapozott kapcsolat, eddigi ismereteink szerint az agytumor, a nyakrák, a húgyhólyag-rák és a hererák egy különlegesen agresszív fajtája hozható összefüggésbe vele. A marihuána közvetlenül az elszívás után 20-100%-kal megemeli a pulzusszámot, s ez a hatás akár 3 órán keresztül is tarthat, ez pedig jelentősen megnöveli a szívinfarktus és a stroke veszélyét. A marihuána-szívóknak közel 500%-kal megnő az esélyük a szívinfarktusra a drog elszívását követő első óra során.

A Brain neurológiai szaklapban korábban megjelent kutatás szerint a fiatalkori marihuána fogyasztás károsan befolyásolja az agyi struktúrák kiépülését, csökkenti az intelligenciát, rontja a kognitív képességeket. Rendkívül rossz hatással van az iskolai teljesítményre (a bukásra álló tanulók 45%-a, míg a jeles tanulóknak mindössze 10%-a tartozott a fogyasztók közé). A Lancet Psychiatry szaklapban nemrég közölt kutatás pedig arra a megállapításra jutott, hogy a napi fogyasztók 60%-a nem fejezi be a középiskolát.

A cannabis-befolyásoltság az egyik legnagyobb veszélyforrássá lépett elő a közúti közlekedésben: a legtöbb halálos baleset ennek a drognak a számlájára írható. A marihuána azonnali hatásai közé tartozik ugyanis, hogy hátrányosan befolyásolja a koordinációs-képességet, a reakcióidőt, a rövidtávú memóriát, álmosságot és levertséget okoz.

A távlati mentális hatások is súlyosak, és annál súlyosabbak, minél korábban kezdett el valaki cannabist használni. Ilyen a hosszú távú memória károsodása, a racionalizáló képesség csökkenése, megváltozott gondolkodás, lecsökkent IQ. Egy utánkövetéses új-zélandi kutatás azt találta, hogy akik tizenévesen erős cannabis fogyasztók voltak, azoknál 38 éves korukig átlag 8 pontos IQ csökkenés volt regisztrálható (8 pontos csökkenéssel egy átlag IQ-jú ember az alsó harmadba csúszik le.)

Említettük már a marihuánának a várandósság alatti reggeli rosszulléteket csillapító hatását, ami miatt több kismama is jóhiszeműen ehhez folyamodik. Hangsúlyozni kell, hogy ez nem így van! A marihuána hatásainak méhen belül kitett magzat ugyanis súlyos neurológiai károsodásokat szenved el, az imént felsorolt mentális deficiteken túl hajlamosabb lesz hiperaktivitásra, drogfüggőségre, kedélyzavarokra, figyelemzavarokra, nagyobb esélye lesz agydaganatra és leukémiára.

Az az állítás tehát, hogy a marihuána szívása biztonságos lenne, nem állja meg a helyét.

Ha legalizálják, nő a fogyasztás

A drog törvényesítése ugyanakkor azt az üzenetet hordozza, hogy a marihuána használatával minden rendben van. Dr Michelle Cretella orvos, az Amerikai Gyermekgyógyászati Kollégium alelnöke egy cikkben közli azokat a kutatási eredményeket, amelyek szerint a nem használók 10%-a kipróbálná a drogot, ha legális lenne, a használók 18%-a pedig még többet használna. További megdöbbentő tény, hogy 2011-ben már több amerikai gyerek szívott marihuánát, mint amennyi dohányzott. Minden legalizáló államban jelentősen növekedett a cannabis-mérgezést elszenvedők aránya (a kontroll államokban nem mutatkozott ilyen növekedés) és ugyancsak nőtt a kamaszkorú használók aránya, akik ugyan 21 éves kor alatt elméletben nem férhetnének hozzá a droghoz, de a gyakorlatban igen.

A vita más szintjei

A tudományos tények alapján tehát messze több érvet szól a marihuána használatának hivatalos engedélyezése ellen, mint mellette, ennek alapján a döntés nem lenne kétséges.

Az Egyesült Államokban azonban már rég nem pusztán népegészségügyi kérdésről van szó, hanem többfrontos, csakis a speciális amerikai történelmi és társadalmi viszonyok között értelmezhető ideológiai vita bontakozott ki a marihuána legalizálása körül. Ennek egyik epizódja például, hogy a The New York Times tavaly július 27-én szerkesztőségi levélben tört lándzsát a kábítószer legalizálása mellett 21 éves kor felett, mondván, hogy az eddigi gyakorlat fiatal afroamerikai férfiak igazságtalan kriminalizálását eredményezte.

Az Office of National Drug Control Policy az a hivatalos szervezet, amelyik az amerikai elnöknek tanácsot ad kábítószerrel kapcsolatos ügyekben. Ez a hivatal és a konzervativizmussal igazán nem vádolható Obama-adminisztráció, továbbra is kérlelhetetlenül ellenzi a marihuána használatának bármiféle könnyítését szövetségi szinten, elsősorban a társadalmi következmények miatt. A NY Times cikkére adott válaszában az ONDCP elismerte, hogy az amerikai igazságügyi rendszer reformra szorul, de ez nem változtat a cannabis rendkívül veszélyes drog mivoltán:

 „A New York Times szerkesztőinek igazuk lehet a bűnüldözési rendszer kiegyensúlyozatlanságait illetően. De mi, mint törvényalkotók, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a marihuána addiktív és a használatának káros következményei vannak. Megnövekedett használata megnövekedett egészségügyi kockázatot és jelentős többletkiadást jelent az egész társadalom számára. A függőséget okozó legális és jövedéki adóval sújtott szerekről, mint az alkohol és a dohány, már bebizonyosodott, hogy össztársadalmi szinten sokkal többe kerülnek, mint az általuk generált bevétel. Becslések szerint csak az alkoholfogyasztás össztársadalmi költsége 15-szöröse annak, ami a kivetett adókból befolyik. (…) Éppen ezért a témával kapcsolatos bármilyen vitának a tudomány és a tények talaján kellene maradnia és nem átkerülnie a vágyálmok és az ideológiák birodalmába. Az Obama adminisztráció éppen ezért továbbra is ellenzi a marihuána és más illegális drogok törvényesítését (...) A függőség olyan betegség, ami megelőzhető, kezelhető és amiből az emberek kigyógyulhatnak.”

Az ONDCP válaszcikke továbbá ismerteti több olyan hatástanulmány megállapításait, amelyek azt igazolják, hogy a legalizálás nem szünteti meg az illegális drogkereskedelmet, és távolról sem származik akkora bevétel a megadóztatott marihuánából, mint amennyire a legalizáló államok számítanak.

De nemcsak a közérdek az, ami ebben az ideológiailag terhelt vitában érvényre jut, hanem egyesek magánérdeke is. James Shivley, a Microsoft egykori vállalati stratégiai igazgatója másfél évvel ezelőtt például elárulta, hogy a „marihuána Starbucks hálózatának” létrehozásán fáradozik. Neki – és rajta kívül sokaknak még – komoly anyagi érdeke is fűződik a drog legalizálásához.

Az Egyesült Államokban a munkahelyeken már régóta lehet véletlenszerű drogteszteket végeztetni, ami bizonyos esetekben hivatalból kötelezően elrendelendő. Az amerikai iskolákban 2002-ig csak a versenysportokban résztvevő diákokkal lehetett drogtesztet végeztetni, egy precedens ügyet (Pottawatomie County v. Earls) követően azonban a Legfelső Bíróság kiterjesztette ezt minden olyan diákra, aki valamilyen tanórán kívüli kompetitív tevékenységben vesz részt. A National Institute of Drug Abuse a honlapján elmagyarázza, hogy a tesztek célja nem a büntetés, hanem a megelőzés.

Mint már korábban szó volt róla, Magyarországon a történelmi és a társadalmi helyzet merőben más, mint az Egyesült Államokban, nem sok értelme lenne a kábítószerek körüli vitát egy-az-egyben – ahogy ez más kérdések esetében történt – átvenni. A problémára a megoldást – ami számunkra itt és most a legjobban megfelel – nekünk magunknak kell megtalálnunk.

 

A barátság, a családi kapcsolatok mellett, az egyik legfontosabb terep, ahol az együttműködés, illetve a nézőpontok összehangolásának képességét elsajátíthatjuk. Emellett a barátok lelki támaszt is nyújtanak számunkra, amelyre bizonyos életszakaszokban igencsak nagy szükségünk lehet. A másikhoz való alkalmazkodás, az empatikus odafordulás és a megértés mellett, olykor a rivalizálás, versengés is helyet kaphat, ami hozzájárul ahhoz, hogy céljainkat elérjük. Éppen ezért a pszichológia, illetve a fejlődéslélektan is nagy hangsúlyt fektet a baráti kapcsolatok fejlődésének, továbbá a barátság érzelmi oldalának feltárására.

Gyerekkori barátságok

Egy kutatópáros öt olyan értéket gyűjtött össze, amely a gyermekek szerint fontos egy barátságban, de a későbbi életszakaszokra is jellemző.

Milyen a jó barát?

• Igazolás és gondoskodás: éreztetjük egymással, hogy fontosak vagyunk egymásnak, kiállunk egymásért.
• Konfliktusmegoldás: konfliktus esetén megbeszéljük a problémáinkat és könnyen kibékülünk egymással.
• Segítség és irányítás: segítünk egymásnak, hogy könnyebben el tudjuk végezni a feladatainkat, valamint megosztjuk egymással az értékeinket.
• Társaság és szabadidő: időt töltünk egymással.
• Intim eszmecserék: megosztjuk egymással örömünket, bánatunkat, titkainkat, problémáinkat.

Kisgyermekkori barátainkat gyakran a szüleink választják ki, illetve a közelség határozza meg, hogy kivel töltjük az időnket: a szomszéd kissrác vagy anyu barátnőjének a kislánya, mert velük rendszeresen találkozunk, a játszótéri Petike, mert ő is mindig akkor van ott, amikor mi. Ebben a korban a barátság csupán az egymás melletti játékról, később az együtt játszásról szól. 4 és 9 éves kor között már a közös vonások is szerepet játszanak a barátságok kialakulásában, s olyanokat választunk barátoknak, akik valamiképp hasonlóak hozzánk. 6 és 12 éves korunk között, egyre inkább képessé válunk a másik nézőpontjába belehelyezkedni, így az együttműködés valamint az alkalmazkodás válnak a barátság központi elemeivé. Ugyanakkor ebben az életszakaszban a különböző kortárscsoportokhoz való tartozásnak is nagy szerepe van, amely segít a különböző szociális készségek, az egyezkedés, a kompomisszumkészség, az önérvényesítés illetve az alkalmazkodás elsajátításában.

Talán ez az egyik oka annak, hogy ebben az életszakaszban a gyermekek többségének sok „barátja” van, hiszen a közösség minden egyes tagjával igyekeznek jó viszonyt kialakítani, hogy a csoporton belül megfelelő pozícióba kerüljenek. Az emlékkönyv is a kortárscsoporthoz való tartozás egyik jelképe, hiszen a kis közösség minden egyes tagja rajzol, ír valamit a másiknak, ezáltal is megerősítve a társasághoz való tartozás érzését. Ezért sem csodálkozhatunk azon, hogy ezeknek a kapcsolatoknak a többsége hamar véget ér, hiszen valójában nem egy-egy személyhez, hanem magához a közösséghez kötődünk. Amikor a csoport felbomlik, a különböző életutak, illetve a gyakran kialakuló távolság miatt az egykori társasághoz tartozó személyek többségétől lassan eltávolodunk.

Természetesen lehetnek olyanok, akikkel a későbbiekben is szoros kapcsolatban maradunk, ami sokat segíthet a serdülőkor kríziseivel való szembenézésben. A tizenévesek gyakran teljesen új kapcsolatokat építenek, hiszen a kamaszkor küszöbén nagy szükség van olyan barátokra, akikre számíthatunk a családunktól való függetlenedésben, illetve akik kapaszkodót jelentenek a sokféle bizonytalanság közepette. Serdülőkorban ugyanis a barátok támogatása hatalmas segítséget jelent a szülőktől való érzelmi eltávolodásban, valamint a hullámzó érzelmekkel való szembenézésben. Visszajelzéseik hozzájárulnak az önismeret és az énkép fejlődéséhez, dicséretük és bátorításuk pedig növeli a gyakran bizonytalan kamasz önbizalmát.

Hová lesznek a barátok?

Bár barátokra nem csak gyermekkorban van szükségünk, mégis gyakorta előfordul, hogy a felnőtt léttel együtt járó számtalan feladat közepette elfeledkezünk a barátság iránti természetes igényünkről. Különösen nehéz megőrizni a barátságot akkor, ha a két ember teljesen más életszakaszban tart. Lehetséges, hogy míg egyikük nehezen talál párt, szingliként éli az életét, és a karrierépítés tölti ki minden idejét, addig a másik már házasságban él és gyereket nevel. A teljes mértékben eltérő életritmus mellett a közös témák is megfogyatkoznak, ami gyakran a barátság kiüresedéséhez vezet.

A kisgyerekes szülők helyzetét még tovább nehezíti, hogy a nagycsalád felbomlásával, és a nagyszülőktől, szülőktől kapott érzelmi támasz csökkenésével nem nagyon számíthatnak senkire, pedig ekkor lenne igazán szükségük olyan emberekre maguk körül, akik hozzájuk hasonló élményeken mentek/mennek keresztül, akik meghallgatják, megértik, olykor tanácsokkal látják el és támogatják őket. Hatalmas segítség ilyenkor (is), ha a párunk egyben a legjobb barátunk, ugyanakkor külső kapcsolatokra is szükség van, vagyis hogy a pár mindkét tagjának legyenek más barátai is, illetve olyan párok, akikkel közösen összejárhatunk és megoszthatjuk velük örömünket, bánatunkat. Mindazonáltal érdemes meghúzni a határokat, például, hogy mely témákat osztunk meg a barátainkkal, mivel gyakran éppen az okoz konfliktust a családban, hogy olyan problémákat mondunk el a barátainknak, amelyeket elsősorban a házastársunkkal kellene megbeszélnünk, tisztáznunk.

Barátokra minden életszakaszban szükségünk van, de az életre szóló barát mítosza számtalan esetben csalódást okoz.

Van, hogy hosszabb-rövidebb időre eltávolodunk egymástól, de az életünk egy későbbi szakaszában újra egymásra találunk. Ez nem jelenti azt, hogy rossz barátok lennénk, csupán a változó igények, élethelyzetek elsodornak bennünket egymástól és újabb kapcsolatokat hoznak magukkal.

„Kimentem az erkélyre, s mint minden este, felnéztem az égre. Atyaisten! Holdfogyatkozás! (...) Ezt nem lehet egyedül elviselni. (...) Eszembe jut barátom, akivel két hete az újholdat néztük. Csakhogy ő most Európa másik csücskében van. Mindegy, megvan a hotel száma, hívom, kapcsolják, meglepett, álmos hang: Te vagy? Mi történt? Holdfogyatkozás van, hadarom, csak annyi, hogy nézz ki az ablakon, és bocsánat, ha felébresztettelek. Leteszem a kagylót. Nem kellett volna. Hülyét csináltam magamból. Egy óra múlva csöng a telefon. Most ment le az árnyék a Holdról, mondja. Aludj jól.”

Janikovszky Éva

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Kezdjük rendhagyó témával a beszélgetést: indítsunk a vizsláddal!

– A mostani kutyánk, Jazzy a harmadik vizslánk. Kétéves, és ő az unokapótlék számomra, amíg nem lesz unokám. Mivel közel lakunk az erdőhöz, minden reggel elmegyek vele sétálni egy órát. Kocogunk, közben mindenféle feladatot adok neki, és más kutyákkal ismerkedünk. Szeret rohangálni a bokrok között, de egy sípjelre mindig visszatér. Este a férjem megy vele sétálni. Annak ellenére, hogy rövid szőrű magyar vizsla, nem a lakásban, hanem a kis előkertünkben, kutyaházban lakik, de van egy rituálénk: ha mosogatok, akkor mindig beengedem egy kicsit. Kétszer eszik még naponta, de neki ez így jó, mert rengeteget mozog, és nem kövér, hanem nagyon izmos. A tenyésztő, akihez vissza-visszajárunk, úgy hívja, hogy Schwarzenegger, Schwarzika, mert különlegesen jó felépítésű. Tulajdonképpen sokkal többet kellene vele lennünk, mert nagyon okos állat a vizsla, alig várja, hogy feladatot adjunk neki, folyton ránk figyel.

– A kisgyerekeitek mellett is volt kutyátok?

– Első lányunk, Nóri mellett egy angol pointer élt velünk, Foltosnak hívtuk. Tüneményes kutya volt, úgy tudott kacagni, hogy fölhúzta az ínyét, és röhögött. Zsófi nyolc évvel később született 1989-ben, addigra a mi Foltosunk öreg lett és meghalt. Zsófi is szeretett volna egy kutyát. Akkor került hozzánk egy cseh szálkásszőrű vizsla, de vele a kapcsolatunk nem alakult jól. Nagyon vad volt, oda is kellett adnunk egy regensburgi vadásznak, aki mellett vadászkutya lett. Hosszú évek után a lányok elköltöztek, Nóri férjhez ment, ketten maradtunk, ekkor került hozzánk Jazzy. A kutya nemcsak azért fontos az ember életében, mert feltétel nélkül szeret, hanem mert rendszerességre is szoktat. Annak köszönhetem, hogy két éve nem voltam beteg, hogy hóban-fagyban, esernyővel, gumicsizmában is megyek vele reggelenként. Ahogy egy anya számára sem kérdés, hogy fel kell kelnie a gyerekéhez, az sem kérdés, hogy a kutyával menni kell.

– Amikor a címlapfotózáson voltunk, az jutott eszembe, hogy mennyire furcsa lehet a saját arcképedet viszontlátni újságosoknál, emberek kezében. Bizonyára megszoktad már. Hogyan szembesültél a népszerűséggel kezdő színészként?

– Szerencsés generációhoz tartoztam: 1975-ben végeztem, de már 1973-tól filmeztem, és mindhárom akkori színházas folyóirat címlapján megjelentem. Ez először furcsa volt, de büszkeséggel töltött el. A fiatalság öntudatával és boldogságával figyeltem, hogy az emberek felismernek-e, hogy én vagyok én. Elfogadtam, hogy ez természetes velejárója a szakmámnak, és jólesett, hogy sokak számára idol voltam. Még ma is előfordul, hogy autogramot kérnek a régi képeimre. Nem tartozom azok közé, akik rosszul vannak, ha egy héten valami nem jelenik meg róluk az újságokban. Volt úgy, hogy könyörögtek nekem, hogy meséljek valami „botrányosat”, hadd írjanak már rólam – de engem az ilyen felszínes dolgok nem érdekeltek. Az persze jólesik, ha egy-egy igényes folyóirat vagy újság érdeklődik a munkám iránt.

– Látszik rajtad a harmónia, hogy lélekben folytonos vagy a régi önmagaddal, megőrizted az arcodat. Együtt indultál egy csodálatos színésznő-generációval: Szerencsi Éva, Venczel Vera is veled egyidőben kezdték a pályát, mégis mindhárman meg tudtátok őrizni az egyéniségeteket, és mindhármatok számára maradt hely az emberek szívében.

– Mert egymás mellett tudtunk élni, és nem egymás ellen.

– Én gyerekként azért olvastam el a Beszterce ostromát, mert a tévéfeldolgozásban te játszottad Apolka komoly, mégis légiesen könnyű és szép szerepét.

– Pedig akkoriban még keveset tudtam a színészmesterségről. 1976-ban szerződtem a Madách Színházhoz, ahol az első öt-hat évben csak kis szerepeket kaptam, olyan „szép kislányokat”. Nem is kellett igazán játszanom, mert épp azt szerették bennem, hogy magam voltam a szerep. A tévé- és rádiójátékokban viszont főszerepeket kaptam, ezek hozták meg nekem a népszerűséget, ennek ellenére színpadon szerettem volna nagyot alakítani. 1981-ben megszületett Nórikám, és én attól kezdve számítom magamat igazi színésznőnek. Akkor jött Csukás István Ágacskájából Pösze egér szerepe, amely megmutatta, hogy van karakterizáló képességem, humorom, temperamentumom is. Utána következett 1983-tól a Macskák, a János vitézből Iluska, a Három a kislány Médije, az István, a király – az egy jó korszak volt. Kiderült, hogy naivánál sokkal több van bennem. Például tudok énekelni. Nekem nem kellett elmennem a Madáchból, az akkor még prózai színházból azért, hogy énekelhessek, hanem a musical jött oda! Úgy is felfoghatom, mint a hűségem jutalmát. Rengeteget dolgoztam, a pályámon a szerepek egymásra épültek, és játékban, hangban, mozgásban az évek folyamán sokat fejlődtem. Szép, koloratúr szoprán hangom volt, de a Doctor Herzben például már olyan rockos hangzást tudtam megütni, amire azelőtt nem lettem volna képes.

 

– Szenzációként hatott a nyolcvanas évek közepén, hogy te jól énekelsz, mert akkoriban a prózai és az énekes színész fogalma élesen kettévált. Te ezt a két csoportot felülírtad.

– Valóban, ha a tévé- és rádiójátékokban prózai színészek játszották a zenés szerepeket, akkor helyettük valamelyik opera- vagy operetténekes énekelt. Nagy lépés volt, hogy 1973-ban, a Csínom Palkó c. filmben, Farkas Ferenc zeneszerző jóváhagyásával már én magam énekeltem Éduskát. A Macskák bemutatója után pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a Madách Színháznak remek musicalszínészei vannak, akikre érdemes énekes-táncos szerepeket osztani.

– Sokáig játszottál egy színházban, sokáig játszottál egy-egy szerepet – hogyan lehet ezt nem megunni, hogyan tudsz megújulni?

– A Macskákban Mindlevery szerepét nyolcszázszor játszottam tizenkét év alatt! Azért nem lehetett megunni, mert a mi számunk volt a legnehezebb az egész produkcióban. Gyabronka Józseffel és a későbbi partnereimmel kiköptük a tüdőnket. Úgy fogtam fel, hogy mások sok pénzt fizetnek azért, hogy tornaórákra, edzésre járjanak a kondíciójuk érdekében, nekem megadatott, hogy estéről estére kiugráljam és méregtelenítsem magam. Csak azt sajnálom, hogy akkor még nem élő zenekarral dolgoztunk. Ha a zenei alap mind a nyolcszázszor ugyanúgy szól, akkor te hiába érzed úgy, hogy most szívesebben énekelnéd és táncolnád egy kicsit frissebben, mindig ugyanúgy kell megcsinálni. Ez biztonságot ad, de monoton is. Ma már ahány karmester, annyiféle tempót diktál, tehát sokkal változatosabb a zenészek és a színészek együttműködése.

Alig van olyan színház Budapesten, ahol ne játszanának musicalt, hiszen az bevonzza a fiatalokat és az idősebbeket is. Baj, hogy ma már a fiatal színészgeneráció életéből kimarad Csehov, Shakespeare, Molnár Ferenc, Molière, Móricz Zsigmond – én ezeket játszottam, ők viszont általában csak a stúdiumok során találkoznak velük.

– A „Billy Elliot – a Musical” az Operaház új produkciója, amelyben a Nagyi szerepét játszod. Egy fiúról szól, aki környezete rosszallása ellenére táncos akar lenni. Ez a darab is a fiatalokat csábítja be az Operába?

– A balettművész pálya nem vonzó ma a fiatalok számára, mert nagyon sokat kell érte dolgozni. Harmadik éve tanítok a Táncművészeti Főiskolán 17-18 éves fiúkat és lányokat a színészi játékra. Belőlük lesznek a jövő nagy balett-táncosai. Ez egy nagyon különleges darab, mert azok a tizenkét éves kisfiúk, akik Billy és a barátja, Michael szerepét játsszák majd többszörös szereposztásban, ördögien ügyesek. Leesett az állam, hogyan tudnak táncolni ezek a gyerekek, és micsoda munka ez számukra reggeltől estig! Az előadás tanulsága az, hogy a gyerekeknek a vágyaik után kell menniük. Hiába taníttatja az apja bokszolni Billyt, ha ő táncolni akar. Azzá kell lennünk, amire születtünk!

– Te honnan hozod a tehetségedet, a színjátszás és a zene iránti érdeklődésedet?

– Anyukám tanítónő volt, szépen énekelt, néptánc szakkört vezetett, színdarabokat rendezett. Apám gyönyörűen hegedült. Katinka, a nővérem magyar-ének szakos tanár lett. Én konzervatóriumot végeztem zongora és ének szakon. Velem egy évfolyamba járt Schiff András, fölöttem járt Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Rohmann Imre – láttam, hogy mellettük belőlem nem lesz zongoraművész, ezért a Színművészeti Főiskolára jelentkeztem. Ott leültem a zongorához, és magabiztosan lekísértem magam. Részben ennek köszönhető, hogy rögtön fölvettek.

– Volt lámpalázad? Le tudtad győzni?

– Persze, volt. Ezt nem lehet és nem is kell teljesen kinőni, mert egy kis izgalom jót tesz a szerepnek. De ma már tudom, hogy ha megtettem mindent, próbáltam eleget, és ha figyelek a kollégákra és a közönségre, akkor ez egy nagy játék, ami ugyanolyan öröm nekem, mint a közönségnek. Sok év kellett, hogy erre rájöjjek. Amikor fiatalon egyik iskolapadból átültem a másikba, nem ismertem még az életet. A főiskolán féltem fölmenni a színpadra, és nem értettem, mit miért nem csinálok jól. Úgy éreztem, a többiek szárnyalnak hozzám képest. Mivel azonban engem hívtak a rendezők filmezni mindenhova, lassan elhittem, hogy érek valamit, és ez önbizalmat adott. A filmezésből merítettem az erőmet, amit azután a színpadon kamatoztattam, és a Macskák után tudtam igazán kibontakoztatni.

– Sokan gondolják úgy, hogy a gyerekvállalás visszaveti a pályájukat, ezért nem vagy csak későn mernek gyereket világra hozni. A te pályafutásod viszont arról tanúskodik, hogy a gyerekek születése és nevelése egy megérlelő, kiteljesítő folyamat.

– Nagyon hamar, huszonegy évesen megtaláltam a férjemet, Kisfaludy Andrást, és ez fontos: két fiatal ember találkozott a pályája elején. Nem voltak még kialakult szokásaink, mi együtt tanultuk meg, hogyan lehetünk férj és feleség, mama és papa. 1976-ban összeházasodtunk, negyvenéves házasok leszünk decemberben. András még csak kereste akkoriban az útját: zenélt, animációs filmeket rendezett, rajzolt és írt. Csak később találta meg igazi célját, a dokumentumfilmet. Gondolkodó ember volt, aki sokat ült otthon, én meg jöttem-mentem, intéztem az életünket. Egyszer csak eljött az idő, a vágy, hogy ne csak ketten legyünk, mert már nagyon hiányzott valaki: először jött a kutya, majd 1981-ben megszületett Nórika. Mindaz, ami addig fontos volt – hogy jó vagyok-e egy szerepben vagy kinek kell megfelelni – háttérbe szorult, mert sokkal fontosabb lett, hogy van egy gyermekünk. András nagyon jó apa volt, mert amikor én visszamentem játszani, ő etette, ő fürdette, ő mesélt neki. Ösztönösen és természetesen alakult, hogy mikor melyikünk látja el a szülői feladatokat. Harmincéves korom körül teljesedtem ki színészként, mert ekkorra az anyasággal szerzett tapasztalatok öntudatlanul is beépültek már a személyiségembe. Nagy erőt adott, hogy nem kell féltenem a pályámat, mert odahaza vár engem a családom, ahol boldog vagyok. Amikor később tényleg jöttek hullámvölgyek, és nem jutott nekem szerep a Madách Színházban, akkor a Jóisten küldött nekem más feladatot: a Bartók Rádióban vezettem tíz éven át a Muzsikáló délutánt, sokat szinkronizáltam és rádióztam, összeállítottam a verses estjeimet Reményik Sándor és Weöres Sándor költeményeiből, és tanítottam. 2003-ban megalakult a Turay Ida Színház, ott is játszom. Nem estem kétségbe az idő múlása miatt, inkább hajtott a kíváncsiság, hogy a színészeten kívül még mi mindent adhatok az embereknek. Ezek a váltások olyan harmonikusan következtek be, mintha csak föntről vezéreltek volna.

Ahogy én mondom zárdafőnökasszonyként A muzsika hangjában a főszereplőnek: „Mária, ha az Isten bezár egy ajtót, valahol ablakot nyit”. És ez így van.

Fontos, hogy ne állandóan a magam léte, az „én” foglalkoztasson. Szeretem az embereket. Gyakran vagyok „figuralesen”, ahogy Dajka Margit mondta: ülök a villamoson, nézem és hallgatom a velem utazókat.

– Hogyan lehet átvészelni, hogy már az idősödő szerepeket osztják rád – miközben a világ, pontosabban a hollywoodi diktátum elvárná, hogy mindig fitt és fiatal legyél?

– Az öregedés engem soha nem érdekelt. Lehet, hogy azért nem, mert férjem és családom van, és ők így szeretnek, ahogy vagyok.

A színpadon meg kimondottan örülök a különböző korombeli karakterszerepeknek, sőt, a Betörő az albérlőmben vagy az Ölj csak meg, lelkem! című török abszurdban ősz parókával vagy szélütötten sokkal idősebb nőket játszom, mint én vagyok. Annyira szeretem ezeket, hogy elmondani nem tudom! Minél messzebb esik egy szerep az én karakteremtől, annál jobban érdekel. Egyébként az alkatomat az anyukámtól örököltem, ő is ilyen filigrán, mosolygós és optimista beállítottságú volt.

– Tehát nem szeretnél újra húszéves lenni?

– Nem, azért sem, mert ez a világ nem az a világ. Annyira sajnálom a mostani fiatal színészeket, hogy a mai nyugati ideáloknak kell megfelelniük… Olyan gyors a világ, hogy nincs idejük megtalálni önmagukat. Fölhígult a szakma, sok a botcsinálta színész, így ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni, mi az értékes!

– Kihallom az aggodalmat a hangodból, hiszen kisebbik lányod, Zsófi is színész lett.

– Sokáig nem említette a castingokon, hogy ő, Kisfaludy Zsófia az én lányom, mert nem akart az én „oldalvizemen hajózni”. Most már eljutottunk oda szerencsére, hogy van közös estünk, nekünk írnak darabot, és boldog, ha velem felléphet. Nórit és Zsófit azért nem féltem, mert megkapták tőlünk az igazi családot. Apjukkal is megbeszélhettek mindig mindent, tőle férfi és rendezői szempontú, komoly útmutatást kaptak, tőlem pedig inkább aggodalmaskodó, de szeretetteljes tanácsokat. Hoztam-vittem őket mindenhová. A férjem azt mondta, ez már „majomszeretet”. Én csak így tudtam adni nekik mindent, mert én is így kaptam az anyukámtól. Csak a személyes példa nevelő erejű. Hiába mondod nekik, hogyan cselekedjenek, ha te közben másképp teszel.

– Vannak színész-példaképeid?

– Példaképek nélkül nem lehet élni. Ha nem ismertem volna Tolnay Klárikát és Dajka Margitot, Schütz Ilát, akivel egy öltözőben öltöztem, Psota Irént, aki fergeteges egyéniség volt, akkor én nem lennék ma ez a színésznő. Fölnéztem rájuk, tanultam tőlük, szerettem őket. Bennem élnek, és viszem tovább őket. Nagyon szeretem a színésznőket, a kortársaimat is. Bennem a féltékenységnek nyoma sincs. Nem egymás ellen kell élnünk, hanem egymás mellett, és örülnünk kell annak a sokszínűségnek, amit együtt képviselünk.

– Tele vagy energiával, miközben rengeteget utazol. Honnan meríted az erődet, és hogy töltődsz újra, amikor elfáradsz?
– Nagyon fontos, hogy az ember tudjon egyensúlyt tartani a  dolgok között, hogy tisztában legyünk azzal, mennyit is dolgozunk, mennyit bírunk, és amikor kell, le tudjunk lassulni. Persze lelassulni nem olyan könnyű. Az utóbbi időben rengeteget utaztam, száguldottam, mint egy gyorsvonat, de próbálok egyre inkább új utakat találni, alternatív csatornákat, amiken keresztül eljut az üzenetem még több emberhez, úgy, hogy közben ne kelljen ennyire sokat utaznom. Ahhoz, hogy az ember tudja, mikor kell fékezni, tudatában kell lennie a  saját testi, szellemi és lelki erejének, teherbírásának. Az újratöltődéshez nagyon fontos, hogy minőségi időt szakítsak a  családomra, és olykor magamra is, hogy alkalmat találjak az egyedüllétre, amikor senki sincs körülöttem. Természetesen a  hit a  legnagyobb erőforrásom, annak a  tudata, hogy Istennel együtt járom az utamat. Ebben segít az ima, a  Biblia olvasása, és valamilyen egyéb olvasmány, mindig olvasok valamit.

– Hogyan találtál rá a  hitedre? 

– Gyerekkoromban volt körülbelül nyolc év, amikor – erős kifejezés, tudom, de – gyűlöltem Istent. Őt hibáztattam minden fájdalmamért.

Tízévesen el akartam magamtól dobni az életem. Hogy engedheti meg egy szerető Isten, hogy ilyen tragédia történjen? És ha én kezekért és lábakért imádkozom egyfolytában, hol marad a csoda? Tudni akartam, vajon Isten tudja-e, mit csinál, hiszen a  Biblia azt mondja, Istennek mindenkivel terve van. A mennyország gondolata is csodálattal töltött el: nincs halál, nincs fájdalom, nincs háború, semmilyen rossz dolog – én hinni akartam mindebben. Hinni akartam mindazokban a  dolgokban, amiket Jézus mondott. Tudtam, hogy bűnös vagyok, tudtam, hogy a  pozitív hozzáállás nem elég. De nem tudtam, hogy a reményem igazi-e, mert az csak akkor derül ki, ha próbára teszed. A remény következtében történő átalakulás ugyanis igazi gyógyulást hoz.

Szóval, amikor gyerek voltam, nem gondoltam, hogy valaha is boldog lehetek, azt gondoltam, mindenkinek több adatott, mint nekem. Kerestem, mi lehet Isten terve velem. Körülbelül tizenöt éves voltam, amikor elolvastam János evangéliumának kilencedik fejezetét. Egy olyan emberről szól, aki vaknak született, de senki nem tudta, hogy miért. „Pont mint én” – gondoltam. Jézus tervet adott a a  kezébe? Nem. Sarat rakott a szemére, és a vak látni kezdett. Ekkor jöttem rá, hogy nem a tervre van szükségem, hanem arra, hogy hinni tudjak a létezésében.

Ha Isten egy vakot tud használni, engem is tud használni, és ha engem tud használni, bárkit tud használni. Minden a szívről szól, nem a  karokról vagy lábakról.

A szív fogyatékosságai, mint amilyen a  félelem, jobban megbénítanak, mint a  testi fogyatékosság. Minden egyes ember célt keres az életben. Én megtaláltam az enyémet a  hitben. 

– Milyen az istenképed?
 – Ő az én mennyei Atyám. Sokan azt mondják, „Nick, a  te erőd, kitartásod, motiváltságod, intellektusod…” Nem akarok szerényebbnek tűnni, mint amilyen vagyok, de ezeknek nem sok köze van hozzám. Isten szolgája vagyok, eszköz a  kezében, az életem ajándék, amiben megadatik, hogy másoknak is reményt nyújthassak. Isten nem csupán egy elvont fogalom a  számomra, nem egy vallási identitás, hanem élő kapcsolat. 

– Azt mondtad, a  félelem megbénítja a  lelket. Neked vannak félelmeid? Mihez kezdesz velük?
 – Azt hiszem, én nem bujkálok a  félelmeim elől, hanem szembenézek velük. Mostanában pedig már túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy a  félelmeimmel foglalkozzam: amikor éppen nem utazom, örülök, hogy a  családommal lehetek. Lassítok, nem akarok lemaradni a  legfontosabb évekről a  gyerekeim életében. Nem, azt hiszem, nincsenek nagy félelmeim. Hullámvölgyek, fentek és lentek persze az én életemben is előfordulnak. Van, hogy bőven árad rád az eső, van, hogy átfordul viharba, és van olyan is, hogy úgy érzed, sivatag vesz körül. De mindennap imádkozom, minden vasárnap templomba megyek, tudom, hogy sokan imádkoznak értem, és szeretek a  Szentírás szavain meditálni.

Aktív kapcsolatom van Istennel. Ő az, akivel együtt járom az utamat.

Ezért általában hálás tudok lenni, hálás, hogy még fiatal vagyok, hogy ez csak a  kezdet, és hogy annyi minden áll még előttem.

 – Vajon más ember lennél lábakkal és kezekkel? Akkor is motivációs előadásokat tartanál?
 – Nem valószínű. Igazából, nem tudom, ki lennék. Ugyanazoktól a  szülőktől származnék persze, mégsem hiszem, hogy az lennék, aki most vagyok. Biztosan nem volnék ennyire bátor, és a  hitem sem volna ilyen erős. Azt hiszem, az életemmel járó nehézségek tettek igazán azzá, aki vagyok. 

 – Mikor értetted meg mégis, hogy mi Isten terve veled, hogy másokat kell megszólítanod?
 – Még iskolás voltam, tizenhét éves, amikor az iskolai karbantartó, vagyis az az ember, aki a  vécéket is pucolja, azt mondta nekem: „Fiam, belőled szónok lesz.” Én meg erre azt válaszoltam, hogy „Maga megőrült”. Három hónapig unszolt, hogy menjek el abba a  Biblia-körbe, ahová néhány iskolatársam is járt, és meséljek az életemről. Végül ráálltam, és azt vettem észre, hogy könnyek szöknek a  többiek szemébe, hogy hatással van rájuk, amit mondok. Onnan hívtak máshová, aztán megint máshová, tizenkilenc évesen pedig már háromszáz diáknak tartottam előadást. Ezután odajött hozzám egy lány, és sírva megköszönte az előadást, és hogy azt mondtam, „úgy szép, ahogy van”, és „szeretem”, mert neki ezt még nem mondta soha senki. Akkor értettem meg, hogy ez a  hivatásom, és elhatároztam, hogy minél több embert próbálok majd megszólítani.

 

 – Mi van a  kiábrándult, cél- és reménynélküli emberekkel? Találkozol ilyenekkel?
 – Nagyon sokan vannak, akik nem hisznek abban, hogy Isten velük van, hogy Isten jó, és hogy a  mennyország létezik. Nem tudok meggyőzni mindenkit, csak azt tudom elmondani, hogy velem mit tett a  hitem. Senkit sem lehet erőszakkal meggyőzni, hogy higgyen Istenben, de az biztos, hogy hit nélkül a világ nem túl reményteli hely. 

 – Miért kamaszokat szólítasz meg elsősorban?
 – Ha összehasonlítasz egy tizennégy éves embert egy negyvenévessel, tapasztalod, hogy a  negyvenévesnek már saját, kiforrott elképzelései vannak. Szűrőkön át szemléli a  világot, ami befolyásolja az életfilozófiáját, és hogy mit von le a  különböző tapasztalataiból. Egy tinédzser viszont még keresi az identitását, az értékrendjét, az életcélját, bennük még sok minden képlékeny. Nem kell még olyan komoly és az életüket alapjaiban befolyásoló döntéseket hozniuk, amelyek meghatározzák, hogy kik is ők valójában, és hogyan tekintenek másokra, az életre, a  kihívásokra. Én azt szeretném megértetni velük, hogy a  boldogság elérhető. Nagyon sokan közülük depressziósak, nagyon sok már megpróbált valahogy véget vetni az életének. Én csak megosztom velük a  saját történetemet, azt, hogy én is követtem el öngyilkossági kísérletet, és képzeljék el, mi lett volna, ha sikerül, ha elhiszem, hogy tényleg nincs remény. Ez csak egy történet, viszont már ebbe belekapaszkodhatnak, mert példát nyújt arra, hogy egy törött szív nemcsak hogy meggyógyult, de ma már képes másoknak is reményt adni.

 – Mik azok a legfontosabb dolgok, amiket a  saját gyerekeidnek is meg szeretnél majd tanítani?

– Az első és legfontosabb a  hála, hogy képesek legyenek hálásak lenni azért, amijük van.

Nem fognak mindent azonnal megkapni, ezért szeretném, ha megtanulnák értékelni a  dolgokat. Második lépésként, amikor már elég érettek rá, elviszem őket olyan helyekre, ahol náluk sokkal nehezebb körülmények között élőkkel találkozhatnak, és olyanokkal, akik mások, mint ők. El fogom vinni őket egy hajléktalanotthonba és kórházban kezelt rákos gyerekek közé, hogy megértsék, mennyire szerencsések, mennyi mindenük van. Harmadik lépésként pedig, ha elmennek a  kórházba, tegyenek is valamit, egy jó dolgot, segítsenek valakinek, hogy értelmet nyerjen az egész. Mindezeket pedig természetesen a  hiten keresztül szeretném átadni és megtanítani. Most még kicsik, egyikük három és fél, a  kisebbik egyéves, de szeretném, ha tizenhárom éves korukig magántanulók lehetnének, és otthon kapnák majd meg tőlünk a  megfelelő felkészítést.

Ennek a világnak az értékrendje és alapelvei egyre inkább károsodnak. Nagyon sok a bizonytalanság a nyugati oktatási rendszerben, és a  gyerekek sok mindennek vannak kitéve. Én alapvetően nem féltem a  fiaimat, mégis tisztában vagyok vele, hogy életük első tíz évében meghatározó, milyen attitűdöt, értékrendet sajátítanak el. Nem akarom őket elrejteni a  világ elől, nagy társasági életet fogunk élni, sok mindent ki fogunk próbálni, de mindezt családként tesszük majd. Életünk első éveiben még nagyon sebezhetőek és befolyásolhatóak vagyunk. Márpedig az iskolában, a  különböző közoktatási intézményekben nagyon sok negatív hatás éri a  gyerekeket. Azzal is tisztában vagyok, hogy hatvan százalékban az fogja befolyásolni a gyerekeim véleményét a dolgokról, hogy milyen barátaik lesznek. Ezért akkor engedem majd, hogy függetlenebbé váljanak, amikor már képesek lesznek különbséget tenni jó és rossz között. Nem utolsósorban az otthoni magántanulás megadja majd számunkra azt a  rugalmasságot, hogy együtt utazhassunk szerte a  világban. A gyerekkorból sok idő elvesztegetődik az iskolában. Én tartalommal akarom megtölteni ezt az időt.

 – Gondolom, nemcsak szülőként, hanem a  házasságodban is igyekszel hasonló tudatossággal élni…
 – Igen, minden héten egyszer elmegyünk randizni a  feleségemmel. Ilyenkor bébiszitter ügyel a  gyerekekre, mi pedig kettesben kimozdulunk. De amikor otthon vagyunk is, igyekszünk naponta időt szakítani egymásra, beszélgetünk, ha nem is mindig tudunk hosszan. Összekovácsolnak minket azok a  lelki élmények is, amikor látjuk, mennyi ember közeledik Istenhez. A feleségem egy álmodozóba szeretett bele annak idején, és én ma is nagyokat álmodom.

 – Kitűnő verbális készségekkel rendelkezel, de a  testbeszédben akadályokba ütközöl. Hogy tudod leküzdeni ezeket a  kapcsolataidban, a  családodban például? 
 – Amikor gyerek voltam, arra gondoltam, még ha találnék is párt magamnak, nem tudnám megfogni a  kezét, és ha lenne is gyerekem, nem tudnám megölelni. Mi értelme így az egésznek? Életem egyik legnagyobb élménye, hogy amikor a  gyerekeimnek vigaszra van szükségük, ők karolnak át engem, a  nyakam köré fonják a  karjaikat, mert tudják, hogy én így ölelek, és ettől meg is nyugszanak. A szeretet a legnagyobb kommunikációs csatornánk, és ezt érzik a  gyerekek is. Helyzettől, személytől is függ, de az, hogy valakivel időt töltök, a  szemébe nézek, megöleljük egymást: a  szeretet nyelve. Amúgy egy ölelőgép vagyok, mindenkinek, aki az utamba kerül, meg kell ölelnie. 

 – Rengeteg nehézséggel kellett megküzdened már az életedben. Küzdesz valamivel a  jelenben?
 – Az édesapámnál tavaly rákot diagnosztizáltak, méghozzá nagyon agresszív hasnyálmirigyrákot. Nyolc hetet jósoltak neki, de már egy év telt el azóta. 
Mivel én vagyok a  családban a  legidősebb gyermek, édesapám rám bízta, hogy elrendezzünk dolgokat. Segítettem rendet rakni a  házban, megírni a  végrendeletet, venni egy parcellát a temetőben… Ezek, talán furcsa kifejezés, de szürreális élményeknek tűntek, úgy éreztem magam, mint egy rossz álomban. Az édesapám hatvanegy éves, tudom, hogy van, aki nála is fiatalabb korú édesapát veszít el. Nyilván imádkozunk együtt, sírunk is együtt, próbáljuk elfogadni a  helyzetet. A hit abban, hogy nem itt érnek véget a dolgok, sokat segít. De nehéz ezeken keresztülmenni, nehéz látni, amikor sírva fakad, miközben mesét olvas az unokáinak, a fiaimnak. 

 – Mi a  jelenlegi turnéd, a  „Stand strong!” vagyis „Maradj erős!” fő üzenete? Hogyan tudnád röviden összefoglalni?
 – Az erőszakoskodás, zsarnokoskodás, mások terrorizálása egy súlyos, világméretű járvány. Gondoljunk csak az emberkereskedelemre, a  mélyszegénységben élőkre vagy azokra, akik nem kapnak megfelelő egészségügyi ellátást, pedig megoldható lenne, hiszen nem az erőforrások hiányoznak, hanem az aránytalanságok nagyok. 

Az álmom az, hogy segítsek megértetni az emberekkel, hogy mindannyian egyenlők vagyunk, egyikünk sem fontosabb a  másiknál, és szükségünk van egymásra.

A legnagyobb problémák a  világon mindig azzal kezdődnek, hogy valaki úgy gondolja, ő fontosabb a  másiknál. Ez a  zsarnokoskodás. És ennek a  gyökere otthon, a családban kezdődik, meg az iskolában. Azt gondolnánk, hogy normális dolog egy kicsit pletykálkodni, rólam is pletykálnak, én is pletykálok másokról, összesúgunk a háta mögött, kicsit viccelődünk. Azt hisszük, ez nem is olyan ártalmas dolog. De én nagyon sok helyen beszéltem, és nagyon sok fiatallal találkoztam, felmérést is végeztem közöttük. Megdöbbentő számok születtek arról, hányan gondoltak már az öngyilkosságra, és hányan kísérelték meg. Ha én tudnám, hogy a  saját iskolámban van akár csak néhány olyan gyerek, aki éppen öngyilkosságon gondolkozik, biztos, hogy soha többé nem beszélnék ki senkit, nem vennék részt semmilyen pletykában vagy heccelésben. Több amerikai iskolából, ahol a  diákok tömegesen hallgatták meg az erről szóló előadásomat, röviddel az előadás után levelet kaptam a  vezetőségtől, hogy az iskolai kultúra és a  diákok viselkedése teljesen megváltozott, hogy nem bántják, zaklatják, csúfolják egymást. Volt olyan iskola, ahonnan négy hónap elteltével újabb levelet kaptam, hogy a  diákok továbbra is szolidárisak egymással, és nyoma sincs egymás bántásának. A felnövekvő generációnak hatalmas eszköz van a  kezében: a  technika – még rá sem döbbent, mit jelent ez valójában. A szó hatalma óriási, pillanatok alatt tönkretehetünk bárkit, de ugyanígy fel is építhetjük őt. Az a  célom, hogy minél több fiatalhoz eljuttassam az üzenetem, és hogy rádöbbentsem őket, milyen sokat tehetnek egymásért.

Európában hamarosan égető kérdéssé válhat minden keresztény számára, hogy mit kezd egy olyan világgal, ahol az erőszaktól való félelem megkeserítheti a mindennapokat. Keleti testvéreinknél ez sajnos a valóság része, és mi, nyugati keresztények borzalommal tekintünk Kelet felé. Pedig elgondolkodtató példát és megerősítést is nyerhetünk onnan, és kifejezhetjük szolidaritásunkat.

„Az igazi hatalom az ember bensőjéből fakad, és sohasem az aktuális körülményektől függ, legyenek azok bármilyenek nehezek. (…Az ilyen embereket) nem lehet elrettenteni semmilyen szörnyűséges fenyegetéssel vagy tettel, eltökélten Istennek ajánlják egész személyes létüket, a vonakodás legkisebb jele nélkül.” (Ermia kopt püspök, a Kopt Kulturális Központ vezetője, a találkozó egyik szervezője.)

2015 februárjában húsz egyiptomi kopt keresztényt és egy ghánai férfit lefejeztek az Iszlám Állam terroristái Líbiában. A kegyetlen kivégzésről videofelvételt tettek közzé. Az áldozatok egyiptomi vendégmunkások voltak, akiket az előző hetekben ejtettek túszul a szélsőségesek. A fekete ruhás és álarcos terroristák a tengerpartra kísérték a guantanamói foglyokra emlékeztető narancssárga színű overallba öltöztetett túszokat. Középen terepszínű öltözéket viselő, szintén álarcos vezetőjük beszédet mondott tört angolsággal: a keresztényekre mért csapásokkal fenyegetőztek, végső mondatként pedig elhangzott: „Allah segítségével leigázzuk Rómát.” A videofelvételen a kamera közvetlenül a vérengzés megkezdése előtt a 21 halálra szánt férfi arcát pásztázza. Ők látszólag rezzenéstelen tekintettel néznek előre, van, aki kissé előre hajtja a fejét, közben úgy látszik, mind mormolnak valamit, egyikük ajkáról mintha Jézus nevét lehetne leolvasni.

A magyar kormány a tragikus eseményt követően támogatást nyújtott az áldozatok családtagjainak. Idén nyár elején pedig egy magyar küldöttség érkezett Egyiptomba Orbán Viktor miniszterelnök vezetésével, amelynek keretében a küldöttség tagjai személyesen találkoztak az érintett családokkal. Az események körülményeiről, a kopt keresztények helyzetéről és a magyar segítségnyújtásról beszélgettünk a küldöttség két tagjával, Kveck Péter nagykövet úrral és Maróth Miklós iszlám orientalista akadémikus professzorral.

– Milyen nemzetközi reakciók születtek a tragikus esemény nyomán?

Kveck Péter: Olyanok, mint más hasonló esetekben Irakban vagy Szíriában: sajtónyilatkozatok, amelyek két-három nap után el is haltak. Magyarország viszont túlment a szavakon. Az egyiptomi kormány teljes mértékben kiállt az áldozatok mellett. Az egyiptomi hadsereg válaszul bombázta az Iszlám Állam líbiai hadállásait. A 21 kivégzett férfit mint nemzeti hőst és keresztény mártírt egyaránt elismerik. A kopt templomokban már láthatunk róluk készült ikonokat, amelyeket az ikonábrázolás jellegzetes szabályai szerint festettek. Úgy emlegetik őket, hogy a „líbiai mártírok”. A brutális felvételeknek, amelyeket az Iszlám Állam a lemészárlásukról elrettentés céljából készített és tett közzé, volt legalább egy haszna: a szakértők rekonstruálni tudták a felvételek alapján, hogy mind a 21 mártír imádkozott a kivégzés előtti pillanatokban. Azonosítani lehetett a konkrét imaszöveget.

 

– A muzulmán többségű környezetben mennyire élnek kiszolgáltatott helyzetben a kopt keresztények?

Kveck Péter: 2012 és 2013 között, amikor a Muzulmán Testvériség kormányozta az országot, nagyon nehéz helyzetbe hozták a koptokat és minden más vallásút, sőt, mindazokat, akik nem az ő szélsőséges nézeteik szerint voltak muzulmánok. Templomokat gyújtottak fel és döntöttek romba, de megtámadták a keresztények házait, boltjait is. 2013 nyarán az egyiptomi keresztények számára egy rémálom ért véget. De nem csak ez a két év jelentett különös nehézséget a számukra. Egész történelmüket végigkíséri az üldöztetés már a kezdetektől, a Római Birodalom korától. Valószínűleg az egyik legtöbb vértanúval rendelkező egyház az övék. Éppen ezért nagyon erős náluk a mártírok tisztelete. Az iszlám megjelenéséig, tehát a 7. századig egész Észak-Afrika keresztény volt. Ez a terület mára nagyrészt muzulmán lett, az egyiptomi keresztények azonban megtartották hitüket. Egyiptom ma közel 100 milliós lakosú ország, ebből több mint 10 millióan keresztények, akik nagyon erősen ragaszkodnak a hitükhöz. Jelenleg az egyiptomi kormányzat minden lehetséges módon igyekszik megvédeni őket, hiszen van egy állandó, látens fenyegetettség. A védelem konkrét intézkedések formájában jelenik meg: minden keresztény templom előtt napi 24 órás szolgálatban, a hét minden napján rendőri védelem van. Január 6-án, amikor a koptok a karácsonyt ünneplik, a kairói Szent Márk kopt székesegyházban Abdel Fattah el-Sisi, Egyiptom köztársasági elnöke már másodszor vett részt a karácsonyi szertartáson, ami példátlan az eddigi gyakorlatban. Ezen alkalommal azt is bejelentette, hogy az iszlamisták által elpusztított templomokat a hadsereg állami pénzen egy éven belül felújítja. Az újjáépítések meg is kezdődtek. Mindez azt az erős üzenetet közvetíti, hogy a kopt keresztények az egyiptomi társadalom megbecsült tagjai.

Maróth Miklós: A kopt keresztények folyamatosan ki vannak téve – mint az iszlám történetében mindig – a muzulmánok részéről atrocitásoknak. Ez nem azt jelenti, hogy a hivatalos iszlám veszélyeztetné őket, mivel a hivatalos tanítás védelmezi az úgynevezett „Könyv birtokosait”, vagyis a zsidóságot és kereszténységet. Ez a védett státusz a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha a fejadót megfizetik, amivel egyszersmind elismerik az iszlám uralmát és felsőbbrendűségét, illetve állampolgári kötelességeiket teljesítik, akkor őket nem érheti bántódás. Az Iszlám Állam tevékenysége nem egyeztethető össze az iszlám hivatalos tanításával. A kairói Azhar mecset nagysejkje, aki komoly vallási tekintély, más vallási vezetőkkel egyetemben szintén elítéli ezeket a csoportokat. Az Iszlám Államot az iszlámra legártalmasabb mozgalomként tartják számon, mivel annak szabályait és hagyományait fölrúgva olyasmiket művel, ami az összes muzulmánt rossz színben tünteti fel. Az iszlám világban, ahol most sorban számolják fel a keresztény kisebbségeket – európai keresztény testvéreik tökéletes hallgatása mellett –, egyedül az egyiptomi kopt kereszténység olyan nagy létszámú, hogy nem lehet nem tudomásul venni.

Amikor az ember keleti keresztényekkel találkozik, azt tapasztalja, hogy ők föltétlen bizalommal vannak irántunk. A testvériség érzését mintha mi nem viszonoznánk.

A régi egyházi hagyományban, ahogy a Bibliában is, megvan a krisztusi felszólítás, hogy arról ismerjenek meg titeket, hogy szeretitek egymást.

Ez a Római Birodalom idejében valóban meg is volt a keresztény közösségek között. Mi, nyugatiak ma is egyfolytában beszélünk a szeretetről, miközben az igazi szolidáris szeretet kiveszett belőlünk. A keleti keresztényekben hajlamosak vagyunk az eretnekeket látni, miközben ők az életveszélyt is vállalják. Egyszer betévedtünk egy kopt ifjúsági fesztiválra valahol vidéken. Magas fallal körülvett területen tartották, hatalmas nagy vasajtókkal, tekintettel arra, hogy körbe vannak véve muzulmánokkal. Ha kell, a vasajtót bármelyik pillanatban be tudják zárni. Luxorban egy apácakolostort látogattunk meg a sivatag szélén, bármelyik pillanatban lerohanhatják őket a muzulmánok, de ők ott vannak, és vállalják a hitüket.

– Mit lehet tudni a terroristákról, a hátterükről, kiket képzeljünk pontosan a maszkok és a megrázó események mögé?

Maróth Miklós: A szociológusok szerint minden társadalomban körülbelül 15 százalék a szélsőségesek aránya, ez a magyar politikai életnek is a hagyományai közé tartozik. A baj az, hogy ha az iszlám világát nézzük, azonnal 300 millió embert jelent ez az arány, vagyis ennyien lehetnek azok, akikről szociológiailag elképzelhető, hogy szélsőséges nézeteket vallanak. Irak és Szíria területén ennél még bonyolultabb a helyzet, mert Irakban az Iszlám Állam hívei között van az elbocsátott légió, amelyik Szaddam Husszein hadseregében szolgált. Mindenki, aki a Szaddam Husszein-féle rendszernek haszonélvezője volt, hirtelenjében egzisztencia nélkül maradt. Ehhez hozzácsapódott egy csomó szélsőséges helyi elem, majd külföldről csatlakozni kezdtek sokan olyanok, akik valamilyen oknál fogva nem elégedtek meg a helyzetükkel. Az iszlámnak a kereszténységgel szemben van egy felsőbbrendűségi tudata. Ezzel a tudattal eljönnek Európába, de nem beszélik a nyelvet, aluliskolázottak, így a társadalom perifériájára szorulnak, a megvetettek közé. Ezt a kettősséget nagyon nehéz földolgozniuk. Másrészt az európai kultúrával azonosulva gyakran elvesztik az iszlám iránti hűségüket, majd egy idő után honvágyat, frusztrációt érezve visszaszerzik, és szélsőségekbe esnek. Az európai muszlimok mellett pedig a csecsen háborúból, tehát a volt szovjet Közép-Ázsiából is ugyanilyen elemek csatlakoztak.

– Miből állt a magyar segítségnyújtás a tragikus eseményt követően? Mi a gyakorlati és elvi jelentősége?

Kveck Péter: Gyors döntés született arról, hogy az áldozatok hozzátartozóinak segítség kell, méghozzá nem egyszeri adományként, hanem olyan formában, ami a mindennapi túlélésben segíti őket. Ezek a családok fenntartó nélkül maradtak. Kétkezi munkásokról beszélünk, akik Líbiába mentek dolgozni, hogy eltartsák az otthon maradt családtagjaikat. A kopt egyház közvetítésével megkérdeztük az áldozatok hozzátartozóit, mire lenne leginkább szükségük, és közös döntés eredményeként mindegyik család egy-egy magyar szarvasmarhát kapott, ez két-három héttel az események után eljutott a családokhoz. Egyiptomba jelentős szarvasmarhaexportunk irányul, és az importőr cég nagylelkűen megtoldotta az állami segítséget azzal, hogy a kifizetettnél jóval nagyobb értékű szarvasmarhákat adtak át. Idén májusban Orbán Viktor miniszterelnök úr egyiptomi látogatása során személyesen is találkozott az áldozatok hozzátartozóival. Tudni kell, hogy a családok Minya tartományban élnek, Kairótól többszáz kilométerre, a Nílus völgyében, vagyis nem olyan egyszerű számukra ilyen nagy utat megtenni. A találkozó megszervezésében a kopt egyház segített, és a Kairói Kopt Kulturális Központban került rá sor. A személyes találkozás célja a szolidaritás kifejezése volt, másrészt üzenet a külvilág felé, hogy Magyarország törődik az üldözött keresztények sorsával, szemben az általában jellemző közönnyel. Magyarország minden egyes nemzetközi fórumon felemeli a hangját az üldözött keresztények ügyében. Az ENSZ felméréseiből tudjuk, hogy világszerte a vallásuk miatt üldözést elszenvedők 80 százaléka keresztény. Ugyanakkor kopt partnereink elszomorító visszajelzéseiből tudjuk, milyen kevés ország nyújt hasonló segítséget.

Maróth Miklós: A találkozóra közvetlenül azután került sor, hogy az Azhar-mecset nagysejkjénél, az iszlám világ egyik legnagyobb tekintélyénél tett látogatást a küldöttség. Komoly kiállás volt a kopt közösség, vagyis az egyiptomi keresztények mellett, hogy közvetlenül a nagysejkkel történt találkozó után ment át a küldöttség a Kopt Patriarchátus területére, ahol találkoztak a kopt családokkal.

Kveck Péter: Idén minden család ajándékcsomagot kapott, amely gyógyszereket, élelmiszereket és gyerekjátékokat tartalmazott. Nehéz leírni szavakkal, amit ott tapasztalt az ember. Nemcsak az asszonyok, hanem a férfiak, apák, fivérek is sírva fakadtak. Méltósággal viselt, de mély fájdalommal találkoztunk.

Maróth Miklós: Megrázott a találkozó. Amikor ezeket a keresztény férfiakat elfogták, fölajánlották nekik, hogy térjenek át az iszlámra. Jellemző a keleti keresztényekre, hogy ők ezt elutasították, miközben tudták, hogy mivel jár. Egy olyan asztalnál álltam meg, ahol egy fiatal nő ült három, tíz év alatti kisgyerekkel, és ott volt az asztalon a megölt férj képe. Beláthatatlan nehézségek elé néz a család, ott maradt támasz nélkül egy fiatalasszony, özvegyen, három gyerekkel, bevétel nélkül.

 

– Mivel lehetne legjobban támogatni nemzetközi részről a kopt és más keresztény kisebbségeket?

Kveck Péter: Először is nagy segítség lenne, ha az európai kormányok egyetlen esetben sem mennének el szó nélkül az ilyen események mellett, illetve ha nemcsak az emberi jogok szempontjából közelítenék meg a helyzetet, hanem konkrétan elhangzana, hogy keresztényüldözésről van szó. Másrészt gyakorlati segítséget jelenthetne például, ha külföldi támogatással részesülhetnének oktatásban, képzésben az itteni fiatalok, hogy versenyképes tudáshoz jussanak. Erre is van jó magyar példa: a kopt egyház és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jelenleg két vonalon is együttműködik. Egyrészt a PPKE régészeti részlege Major Balázs professzor úr vezetésével, akinek egyébként a szíriai ásatásokban komoly része volt, tavaly nyáron négy fiatal egyiptomi restaurátort látott vendégül, akik hazatérve közkinccsé tehették az itt szerzett tudásukat. Másrészt szintén az egyetem tervei közt szerepel, hogy bionika szakon mesterképzést indít Egyiptomban. A bionika az informatika, a biológia és az orvostudomány elegye, és nagyon ígéretes jövő előtt áll. Ezek szép példái annak, hogyan lehet hathatós, hosszú távú segítséget nyújtani távoli keresztény testvéreinknek. 

– Távol áll tőled ez a hasonlat, vagy azért van benne némi igazság?
– Van ilyen állapot, igen, de azért tudok disztingválni. Nem jellemző rám, hogy nyűgös volnék.

– Nem is afféle hisztis művésznő-allűrökre gondolok, inkább arra, hogy kicsit szabadabbnak – óvatosan mondom, hogy öntörvényűbbnek – tűnsz, mint ahogy lányoktól megszokta az ember.
– Igen, kicsit fiús vagyok, ha erre gondolsz, ez igaz, a nővérem is az. Ebben szerepe van annak is, hogy nagyon sok időt apuval töltöttünk, és annak is, hogy anyu is nagyon vagány természet.

– A természethez és az állatokhoz való kötődés is része ennek a vagányságnak?
– Gyerekkorunktól sok időt töltöttünk tanyán és a természetben. Mindig nagyon fontosak voltak számomra az állatok. Teljesen másképp kommunikálnak, mint ma az emberek, a viselkedésükkel mégis sokat elmondanak a mi kommunikációnkról is. Mostanában különösen sokat foglalkozom a „suttogó” módszerrel, ami egy teljesen erőszakmentes bánásmód, a lovak hatékony testbeszédére alapoz. Ezt használják az állatok az egymással való kommunikációban, ezzel szabnak határokat egymásnak, így mutatják ki a félelmüket vagy a szeretetüket. Teljesen le kell csupaszítani magad, hogy ezt emberként érzékelni és értelmezni tudd. A ló olyan, mint egy jó pszichológus: nem lehet átverni, megérzi rajtad, ha feszült vagy, ha problémád van. Emellett sok-sok türelemre, megértésre tanítanak az állatok.

– Ezt az emberekkel is könnyebb gyakorolni, ha az állatokkal megtanulod a titkát?
– Arra is hatással van, de azt hiszem, alapvetően aputól is sok türelmet örököltem. Az embereknél is létezett egyébként hasonló kommunikáció, de a sok másféle inger, például a telefonból meg mindenféle képernyőkről jövő információ, az azokra való állandó figyelés elnyomja. Szívesen visszamennék pár évtizedet az időben, sőt, akár még többet is, hogy láthassam, hogyan kommunikáltak egymással az emberek például egy ősi törzsben.

 

– A testtartással való kommunikációról eszembe jut az a fotód, amelyik a Képmásban is megjelent. Balla Esztert és a gyerekeit ábrázolja. Ott például sikerült ellesned egyfajta nagyon meghitt testbeszédet. A fotózáshoz kell egy hasonlóan érzékeny „suttogó” attitűd?
– Nem tudom, nem vagyok ennyire tudatos, ezek inkább megtörténnek velem.

– Olvastam, hogy utazni is szeretsz. Gondolom, nem hagyod itthon a fényképezőgépet. Nem vész el az élmény azzal, hogy az ember lefotózza?
– Elválasztanám az élményfotózást attól, amit én szeretek fényképezni utazás közben. Megőrülök attól, hogy az emberek minél jobb képet készítenek szuper helyeken, csak hogy mások csodálatosnak lássák a közösségi oldalakon őt is meg az életét is – ilyenkor az élmény tényleg elvész. Egyre kevesebbet fotózok útközben, és akkor is inkább érdekes arcokat. Most például egy gyimesi faluban, ahol éppen takartak, vagyis betakarították a szénát, végigkísértem a napjukat. Filmre készítettem a képeket. Az érdekelt, hogy hogyan élnek a helyi emberek, mi van egy ottani kislány arcán egy városban élő gyerek arcához képest.

– Ilyenkor te is „betakarítasz”? Hiszen ilyen élményekből és karakterekből is játszik egy színész, nem?
– Biztosan, bár jobban szeretem magamon átszűrni, és megkeresni, hol van bennem elrejtve egy-egy karakter. A most, szeptemberben bemutatott új Gigor Attila-filmben, a Kútban például egy nagyon szélsőséges figurát kellett eljátszanom, egy prostituáltat. Ez az alak jelen van a társadalomban, de ahhoz, hogy hitelesen alakítsam, muszáj volt mélyen megtalálnom magamban valahol magát a személyt, amilyen ő. Azt a teljes gátlástalanságot, ami jellemzi. A szófordulatokat és hangsúlyokat videókból és a hétköznapi életből lestem el. Közben meg is döbbentettek azok a csatornák, amelyeken kommunikálnak egymással az ilyen karakterű lányok, hogy hogyan „oltják”, hogyan kommentelik egymást. Ugyanakkor, azt hiszem, a konkrét szerepen túl is tanultam belőle, hiszen bizonyos lazaság minden színészi alakításhoz kell.

– Ezeket a nehéz sorsokat – annak ellenére, hogy muszáj mélyen belenézned a „kútba” – a civil életedben el tudod távolítani magadtól?
– Akármilyen nehéz élethelyzetet játszol el, alapszabály, hogy nem szabad sajnálni magad, vagyis a figurát, akit játszol. Hisz legtöbbször attól olyan tragikus az egész, hogy aki benne van, észre sem veszi. Hetek óta nem megy ki a fejemből a szíriai kisfiú, aki egy aleppói robbantásban megsérült. Ül egy széken, vérzik a feje, bámul maga köré, megtörli a homlokát, megnézi a véres kezét, és reflexből beledörzsöli a székbe, amin ül. Végtelenül praktikus a létezése (persze biztos sokkos állapotban volt), és ettől igazán rémisztő: neki ez a természetes élethelyzet, hogy lerobbantják a feje fölül a házat. Nem tudok szabadulni tőle. A Kút egyébként valójában nem egy szocioriport, csupán egy szélsőséges környezetben arról akar beszélni, hogy hova tolódnak el a női és férfi szerepek.

– Te mit gondolsz a női-férfi szerepekről?
– Nehéz ma erről jól nyilatkozni, hogy valamilyen „izmust” ne süssenek rád. Úgy gondolom, hogy a férfinek férfiasnak, a nőnek nőiesnek kell maradnia, de egyiknek sem szabad visszaélnie a helyzetével és számon kérni ezt a másikon. Ha a férfi nem gyűri maga alá a nőt, és komolyan gondolja az egyenjogúságot, akkor a hagyományos szerepek is jól működnek. Én szeretem gyengébb nemnek érezni magam, de szükségem van arra, hogy egyenrangú legyek egy párkapcsolatban. Ugyanakkor az sem tetszik, ha egy nő akar a férfi fölé kerekedni. Nekem szerencsém van, hogy azt csinálhatom, amit szeretek: színész vagyok, fotózhatok, lovagolhatok, de az az igazság, hogy szeretek mosni, főzni is, ha van időm, szeretem az élet fizikai részét is rendezgetni, szeretem támogatni a férfit abban, ami fontos számára. És erre a támogatásra nekem is szükségem van. A nőkön egy picit több a teher, de nyilván nem véletlenül. Megint egy lovas példa jut eszembe: egy ménesben van fő csődör, aki mindenkinek az apukája, de az abszolút főnök egy idős, domináns kanca. Ha ő azt mondja, hogy tíz kilométerrel arrébb van a király jó fű, hát akkor mindenki megy tíz kilométert. Ő az, aki leosztja a szerepeket. Ha egy csikó rakoncátlankodik, addig tartja távol a ménestől, amíg be nem hódol. Az állatvilágban is nagyon erősek a női szerepek.

– A hagyományos gondolkodásban a házasság egy életre szól. Sokszor nehéz áldozatok árán. Az, hogy a szüleid házassága véget ért, ijesztő a számodra?
– Ma akármerre nézel, szétment kapcsolatokat látsz, de nem szabad félelmekkel nekimenni a házasságnak. Akkor kell igent mondani, amikor az ember tényleg úgy érzi, hogy holtomiglan-holtodiglan. A döntés után pedig bátran kell élni, és ha jön egy probléma, meg kell próbálni megoldani. Persze egy férfinek is tudnia kell, mikor lehet feltenni a házassági kérdést, mert két hónap felhőtlen boldogság még nem indokolja azt. Mindkét fél részéről nagy józanságra van szükség ebben a döntésben. Nem lehet túl jó megtapasztalni, hogy milyen nemet mondani egy ilyen kérdésre – nem tudom, hogyan telik el egy ilyen válasz után az első perc vagy nap. Olyankor nyilván van egy bizalmi törés. Ugyanakkor attól sem szabad persze elszaladni, ha egy kapcsolatban jön egy nehezebb időszak. Nem tudom, hogy milyen 50 évig együtt élni, de azt gondolom, hogy újra és újra bele lehet szerelmesedni valakibe. Persze fontos, hogy ne adjuk föl teljesen önmagunkat, de nem szabad engedni annak a tendenciának, hogy „hát, ez most nem sikerült, majd a következő”.

 

– Most a Vízkereszt próbájáról jöttél ki. Milyen másodszor játszani Violát?
– Másodszor játszom, de ez egy átirat, Mohácsi János rendező és Mohácsi István dramaturg darabjában alig lehet ráismerni az eredeti Shakespeare-re. Megint a férfi-női szerepeknél vagyunk, hiszen kicsit arról is szól a darab, hogy összezavarodnak a szerepek. Érdekes, hogy Shakespeare ezt a problémát a saját korában beleágyazta egy vígjátékba. Remélem, szeretni fogják, és a kecskeméti közönség befogadó lesz.

– Milyen szerepek várnak rád az évadban, vagy inkább te milyenekre vársz?
– Itt Hedda Gabler, a Nemzetiben pedig Euripidész Hippolütosza. Nagyon régóta vágyom rá, hogy görög drámát játsszak. Nehéz, de nagyon bízom Zsótér Sándorban. A görög dráma annyira örökérvényű és olyan pontos, mint egy pszichológiai tanulmány. Ijesztő, hogy az ember semmit nem változott évszázadok, évezredek alatt. Az antik hősök ösztönei, az érzelmek hihetetlenül maiak.

– Az életben is érzékeny vagy a drámára?
– Ha író lennék, füzettel ülnék a villamoson, és írnám a szövegeket.

– Meglepett, amikor nyáron a „Macska a forró bádogtetőn”-ben nyújtott alakításodért megkaptad a „Legjobb női főszereplő” díját a Poszton?
– Nagyon. Van egy „Legjobb 30 év alatti színészi alakítás” díja is, bevallom, eljátszottam a gondolattal, hogy mivel nyáron leszek harminc, ez még pont beleférne, szerettem is nagyon a darabot… Amikor bejelentették, hogy a legjobb női főszereplőnek járó díjat kaptam meg, sokkolt. Nagyon jó belegondolni, hogy egy egész évad tizenkét darabjába kerültünk bele, és azok közül is téged választottak. Sok embernek hálás vagyok ezért, sosem kaptam volna meg sem Cseke Péter nélkül, aki lehetőséget adott a színházban, sem Zsótér Sándor nélkül, aki mellett olyan színésznő lehettem, amilyen mindig is szerettem volna lenni.

– Az milyen?
– Szeretem, ha egy színész letisztult, egyszerű, emberi, őszinte. Zsótér ezt követeli, és úgy hozza ki belőlem, hogy észre sem veszem. Gondolkodtat, folyamatosan jár az agyam, közben mégis önmagam tudok lenni. Például észre sem vettem, és eljátszottam egy hatvanéves, morfiumfüggő nőt.

– Mit szól a díjhoz a családod, akik színészként igazán tudják, mit jelent egy ilyen elismerés? A szüleid, Papadimitriu Athina és Trokán Péter, a testvéred, Trokán Anna?
– Anyukám sikított a telefonban, ahogy szokott, apukám is nagyon örült, meg is lepett a díjátadón. A színpadról vettem észre, hogy ott bujkál valamelyik asztalnál, és felkiáltottam, mint egy ovis – ez volt az első szavam a mikrofonban –, hogy „Itt az apukám!” A nővérem is nagyon boldog volt, de ő nem tudott ott lenni, éppen utazott valamerre.

– Játszottatok már együtt a nővéreddel?
– Nem, jó volna, csak félő, hogy állandóan elnevetnénk magunkat munka közben. Annyira hasonló a humorérzékünk, hogy veszélyes lenne, de remélem, azért egyszer valakinek eszébe jut, és kipróbálhatjuk.

– Természetben is hasonlítotok egymáshoz?
– Én nyugodt vagyok, inkább apu, ő anyura jobban hasonlít.

– Van egy állandó társad, aki egy éve szinte állandóan melletted van: Bogyó. Mennyire fontos része ő az életednek?
– Minden pillanat boldogság vele. Annyira odaadó és türelmes, olyan okos! Mindenki szereti. Ha valahol megjelenek, és nincs velem, már kérdezik: „Bogyó?” A puli az puli, nem kutya. Mindenhol szemmel tart, vigyáz rám és mindenkire, aki velem van. Terelget, körbeszaladgál, nehogy szétszéledjen a nyáj. Mindenhová viszem magammal. Kell neki a szabadság, a tér, ha nem kertes házban laknék, nem is jutott volna eszembe, hogy pulim legyen. És fontos, hogy szocializálódjon az emberek között is, mert a magányos puli könnyen hamis lesz.

– Veled is másképp bánnak, ha Bogyó veled van?
– Mindenki mosolyogni kezd. Az is, akin látszik, hogy nem igazán kutyabarát.

– Hasonlít a gazdájára?
– Nem tudom… A hajszíne talán.