„1990-ben házasságot kötöttem Magyarország egyik legjobb nephrológusának, dr. Makó Jánosnak leányával. Nem „célzott beházasodás” volt, hisz veseproblémám csak öt év múlva derült ki egy rutin vérnyomás-ellenőrzéskor. A 150/90 körüli értékre Makó tanár úr vérvételt indítványozott, amelyből a veseelégtelenség első jelei látszottak. A betegséget volt kitől örökölnöm, Édesanyám halott donoros veseátültetés révén kapott új életet. Kisebb csoda volt, hogy Magyarország akkori legügyesebb „sebészkeze”, Perner Ferenc professzor éppen akkor egy napot Magyarországon töltött, és bár itthonlétét házassági évfordulójának megünneplésére szánta volna, helyette „szívesen” ment a műtőbe. Édesanyám ezzel a vesével az átlagot jócskán meghaladó plusz 19 évet élt.

Folyamatosan jártam én is kontrollra a Transzplantációs Klinikára dr. Wágner László doktor úrhoz, aki mindkettőnk kezelője volt. Nem mondom, hogy nem tudtam volna jobb programot elképzelni az anya–gyermek kapcsolat elmélyítésére, de mégis sokat jelentett, hogy együtt mentünk. A vesém 20 évig tisztességesen küzdött, de akkor feladta. 2015. október 30-án katétert implantáltak a hasamba, és a hasi dialízis kezelést másnap elkezdték. A több mint kéthetes, Szent Margit Kórházban végzett kezelés után megtanultam a gépet használni és minimálisra szorítani a fertőzés veszélyét. Fantasztikus támogatást kaptam a szakápolóktól és orvosoktól!

A beültetés utáni napon egy kedves családi barátunk, Méhész Ottóné Éva meglátogatott a kórházban, és belépve az ajtón csak ennyit mondott: »Nem hoztam semmit enni és inni neked, de tied az egyik vesém.«”

„Éva 63 éves, sok gyermek és unoka édesanyja és nagymamája, egy katolikus közösségbe járunk évek óta. Több vizsgálat után kerültünk az Etikai Bizottság elé. Éva azzal indokolta döntését: »Senki nem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért«. Meggyőző érv.

Kórházi elhelyezésünk remek volt, kétágyas szobába kerültünk, épp csak Dunára néző nem volt. Az élődonoros átültetés során az egy szobában fekvő betegek egymást támogatják, együtt élik át a nehéz és a csodás pillanatokat. Az átültetés reggelén Éva nyugtatót kapott, és ettől gyakorlatilag elájult, mert soha életében nem szedett gyógyszereket. Vidáman érkeztem a fertőtlenítő fürdőből, de Évára nézve arra gondoltam, az átültetésem véget ért, mielőtt elkezdődött volna. A gyors orvosi beavatkozásnak köszönhetően Éva mégis hamarosan indulhatott a műtőbe. Ekkor volt még egy szemüvegpárásító esemény: Éva elkezdett énekelni. „Jézus életem, erőm, békém, Jézus társam, örömöm! Benned bízom, mert te vagy az Úr, már nincs mit félnem, mert bennem élsz.” A nővérek is énekeltek vele.

Az átültetés utáni első hat nap krónikája:

A napi gyógyszermennyiség 24 tabletta, enni már nem is kell, hisz jóllakáshoz ez elegendő. Éva folyamatosan fájdalmat érez a kivett vese helyén, az ágyban egy-egy fordulás rémálom. A mellékhelyiség látogatása felér egy maratoni futással.

Orvosaink naponta többször látogatnak, akár este 8-kor, 10-kor is, de hétvégén is rendszeresen, empatikusak és professzionálisak. Éva, bár öt nap után hazamehetne, tizenegy napig marad, hogy támogasson. Senkit nem enged a szobába, nehogy megfertőzzenek, jobban izgul vesénk épségéért – amelyet 63 évig ő hordozott –, mint én magam. Neki az a jó, amit én szeretnék, képes a legbolondabb tévés vetélkedőket is megnézni a kedvemért. Biztatása sokat segít a gyógyulásban. Állandóan pozitív volt, miközben veséjének kivétele legalább akkora műtét, mint a beültetés.

Számtalan üzenetet, támogatást, imát kapott Éva a barátaitól, és kaptam én is, és tudom, hogy Édesanyám, aki a műtét előtt négy héttel halt meg, odaátról segített.

Később az is kiderült, hogy Évának abban a pillanatban jutott eszébe, hogy odaadja az egyik veséjét, amikor belépett a kórházi szobámba.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Milyen az űrkutatás Magyarországon? A médiában elsősorban Mars-utazásról, ufókról hallunk – mekkora szeletét teszik ki ezek a szenzációk az űrkutatásnak? Milyen gyakorlati hasznunk származik ebből a tudományból? Találmányok, technológiák: az űrkutatás „melléktermékei”. Mit gondol geofizikusként és hívő katolikusként a végtelenről? Ad-e muníciót a tudomány a hithez és a hit a tudományhoz? – ezekről beszélgettünk 2017. márciusi pesti Képmás-estünkön Molnár Gábor geofizikussal és űrkutatóval.

Pedig a kutatások szerint a szabadidős tevékenységekre szánt energia egyáltalán nem időpocsékolás, ezért érdemes keresnünk egy olyan hobbit, ami segít a kikapcsolódásban és a felüdülésben. Ez hozzájárulhat a testi-lelki jóllét növeléséhez, a jobb életminőséghez, sőt, meglepő módon még a karrierünkben való előrelépéshez is.

Túlzsúfolt élet

2008 nyarán pszichológusok végeztek egy felmérést az USA Today olvasótáborának tagjai között, amelynek során több mint 2000 olvasó válaszolt az egészségi állapotával és a boldogsággal kapcsolatos kérdésekre. A vizsgálatból fény derült többek között arra is, hogy a résztvevők 69 százaléka érzi zsúfoltnak a napjait, és emiatt elsősorban a hobbijáról mond le (57%). Az elfoglaltságérzés évről évre egyre növekszik, az emberek egyre inkább túlhajszolttá válnak. Ideje tehát felrúgni az eddigi elképzeléseket, s máshol keresni a megoldást!

„Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja” – tanítja Jézus a Hegyi beszédben.

Hiába végzünk ma dupla mennyiségű munkát, valószínűleg holnap sem fog kevesebb feladat hárulni ránk, ugyanis holnap új teendők adódnak, és az élet szép lassan elsuhan mellettünk.

Természetesen a munka és az egyéb kötelezettségek elvégzése rendkívül fontos, de igencsak veszélyessé válhat, ha az ezekből adódó „kell”-ek szorításában éljük az életünket. Még ha nagyon szeretjük is a hivatásunkat, akkor is belefáradhatunk. Érdemes ezért a munka mellett egy olyan elfoglaltságot is találni, amit mindenféle elvárás nélkül szívesen csinálunk, s amiben úgy érezzük, kiteljesedhetünk.

A hobbi lényege, hogy mindenfajta kényszertől mentesen valódi örömöt okozzon számunkra, ugyanakkor nem feltétlenül kell teljes mértékben különböznie a nap mint nap végzett munkánktól.

Van, akinek az érdeklődési köre a hivatásához kapcsolódik, így olyan hobbitevékenységet választ szívesen, ami valahogy kötődik a szakmájához, de azt a részét tapasztalhatja meg, amellyel a mindennapi munkavégzés során nincs alkalma foglalkozni. Így olyan ismereteket, készségeket sajátíthat el, amit később hasznosíthat, a közös hobbivégzés során pedig olyan kapcsolatok épülnek, amelyek segíthetnek a karrierben. Mások szívesebben választanak olyan szabadidős tevékenységet, ami teljes mértékben eltér a szakmájuktól, mivel ez segít nekik abban, hogy eltávolodjanak a napi stressztől. Akármelyik utat választjuk is, megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a szabadidős tevékenységekre szánt idő nem vész kárba.

Tegyünk aktívan a lelki egyensúlyért!

A hobbi segít a lelki egyensúly fenntartásában. A pszichológusok szerint a szabadidős tevékenységek végzése során egyre inkább megismerjük önmagunkat, és a személyiségünk teljesen új oldalaira csodálkozhatunk rá. A hobbit a tevékenységben rejlő örömért végezzük, így mindenfajta nyomasztó kényszer nélkül elmélyedhetünk benne, ami hozzásegíthet rejtett képességeink kibontakoztatásához.

A személyiség és az élethelyzet függvénye, hogy milyen tevékenység segít leginkább a kikapcsolódásban, felfrissülésben: a csendes, kreatív vagy az aktív, sportos.

Ugyanakkor egy biztos: az aktív lazítás jobban hozzásegít a szellemi és lelki kikapcsolódáshoz, mint az olyan passzív tevékenységek, mint a televíziónézés, számítógépezés vagy az egyéb kütyük előtt töltött szabad percek, órák. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egy-egy film megnézése ne jelenthetne kellemes kikapcsolódást, de ez nem fog hozzásegíteni a mindennapok során felgyülemlett stressz levezetéséhez.

Érdemes olyan hobbit választani, amelynek során átélhetjük a flow élményét, amikor olyannyira elmerülünk abban, amit éppen teszünk, hogy felülemelkedünk az énünkön, csak az adott feladatra koncentrálunk, az idő pedig elrepül, megáll vagy éppenséggel lelassul, s mindez energiával és örömmel tölt fel bennünket. Csíkszentmihályi Mihály, a fogalom megalkotója szerint akkor tudjuk ezt az élményt leginkább átélni, ha világos célt tűzünk ki magunk elé, amelynek meghatározásakor figyelembe vesszük a képességeinket (a kihívás se nem túl kicsi, se nem túl nagy), s a cselekvés során folyamatos visszajelzést kapunk arról, hogy hol tartunk a célunk felé vezető úton.

Szórakozzunk a munkahelyi sikerekért!

A hobbi hozzájárul a munkahelyi teljesítményhez. Kevin J. Eschleman és munkatársai 2014-ben végzett vizsgálata szerint a kreatív hobbivégzés pozitív kapcsolatban áll a munkahelyi eredményességgel, így különösen hasznos, ha a munkavállalóknak lehetőségük van saját kezűleg készített alkotásaikkal dísziteni az irodájukat, vagy tagok lehetnek egy művészeti stúdióban, kreatív írást tanulhatnak, esetleg elkezdenek valamilyen hangszeren játszani.

A hobbi tágítja a látóterünket, rugalmasabbá tesz, újfajta problémákkal és megoldási módokkal ismertet meg, amelyeket akár a munkánk során is kamatoztathatunk.

Hozzásegíthet, hogy találkozzunk a hozzánk hasonló érdeklődésű emberekkel, akik által akár új lehetőségek is megtalálhatnak bennünket.

Tartsuk egyensúlyban az életünket!

A hobbi strukturálja az időnket, így hozzásegít, hogy egyensúlyban tartsuk az életünket. Jaime L. Kurtz pszichológus szerint a szabadidős tevékenységek hozzájárulnak ahhoz, hogy betartsuk a napirendet és a kereteket.

Ha délután 5 órára beírtuk a naptárba a kedvenc időtöltésünket, akkor valószínűleg hatékonyabban és gyorsabban fogjuk a munkánkat végezni, hogy odaérjünk a kitűzött programra, ami segít, hogy jól hasznosítsuk az energiánkat, és az idő ne follyon ki a kezeink közül.

Ugyanakkor a hobbit is túlzásba lehet vinni, és előfordulhat, hogy a kedvtelés felülírja a munkahelyi kötelezettségeket vagy a családi és baráti kapcsolatok ápolását. Olykor pedig öncélúvá válhat, egy olyan eszközzé, amelynek segítségével elmenekülhetünk a valóság elől. Ha úgy érezzük, vagy a közvetlen környezetünk szerint a viselkedésünk feletti kontroll kicsúszott a kezünkből, esetleg lelkiismeret-furdalást érzünk, ingerlékennyé, feszültté, agresszívvá válunk, ha kihagyunk egy alkalmat (főként a testedzés terén), érdemes végiggondolni a háttérben meghúzódó motivációnkat, és szükség esetén szakember segítségét kérni.

A Kossuth Rádió VÁLASZ-UTAK című műsorában kamaszok beszélgettek saját problémáikról, életérzésükről – a Hármas kötés 7., 2017. márciusi témájának inspirációjára: "Képernyők és kijelzők tükrében: a kamaszok és a közösségi média".

Milyennek látják a fiatalok önmagukat és milyen képet mutatnak a közösségi oldalakon? Hogyan befolyásolja az önbecsülésüket a like-ok száma, és ehhez képest mennyire lehetnek magányosak az offline világban?

A beszélgetés itt meghallgatható.

A műsor 2017. március 10-én hangzott el, a szerkesztő-riporter Keresztes Ilona és Mohácsi Edit.

Hosszú, nehezen elviselhető, de nagyszerű film. Valósággal lenyűgözi, belenyomja a nézőt a székbe, már azt, aki egyáltalán megérti, hogy mi ennek a lélektani drámának az értelme és tétje: aki tudja, mi a hitehagyás. Már-már heroikus az a küzdelem, az az akaraterő, ahogyan Scorsese megmutatni szándékozik a világnak ezt a nagyszerű, de nyomasztó művet. Nemcsak a regényt magát, hanem a japán történelemnek azt a 17. századi korszakát, amikor a japán keresztényekre és a misszionáriusokra nagyon nehéz, megfélemlítésekkel és kínzásokkal fenyegető időszak köszöntött. A japán állami vezetők rájöttek, hogy a vértanúk példája csak megerősíti a hitet a keresztényekben, ezért hitehagyásra kényszerítették a keresztény vezetőket, hogy ezáltal elbizonytalanítsák híveiket. Erre a sorsra jutott Ferreira jezsuita atya is (Liam Neeson), aki hitét megtagadva a japán társadalmi elvárásoknak megfelelő életformára tért át, és megírta a keresztény tanok cáfolatát. Jezsuita tanítványai, Rodrigues atya (Andrew Garfield) és Francisco Garrpe atya (Adam Driver) nem akarják elhinni mesterük hitehagyását, ezért a kínai Makaóból Japánba szöknek, hogy megkeressék őt. „Csak a szívüket vitték” – hangzik el a filmben, és a legnagyobb megpróbáltatást valóban a szívükben szenvedik majd el. Találkoznak a japán falvakban élő keresztényekkel, akik hosszú ideje pap nélkül őrzik és élik hitüket, miközben szörnyű megpróbáltatásokkal zaklatják őket a hatóságok. Szabad-e feláldozni őket azért, hogy a két portugál szerzetes hű maradjon Jézusba vetett hitéhez? Vajon mit tenne a helyükben Jézus? Szinte megoldhatatlan dilemma, és bármelyik döntés csak szörnyű lehet annak, aki tisztában van a hit és a hitehagyás jelentésével.

De vajon értik-e ma az emberek ezeket a fogalmat? Ugyan miért olyan nagy dolog rátaposni egy képre, leköpni egy fakeresztet, amikor emberi életek forognak kockán? A nem hívők számára a halálon inneni élet az egyetlen valóság, az egyetlen fizikailag is megtapasztalható érték. Aligha tudják átérezni, mit jelenthet – akár ma is – leköpni egy görögkeleti kereszténynek egy ikont, megtaposni egy római katolikusnak egy Máriát a gyermek Jézussal ábrázoló képet, vagy bármelyik felekezet tagjának összetépni a Bibliát, és azt mondani, hogy nincs Isten.
Pedig a hittagadás szinte valamennyiünk családjában jelen volt az elmúlt évtizedekben, még a mai ateisták családjaiban is.  A szocializmus ideológiájának nevében hívők ezreit kényszerítették keresztény hitük eltitkolására vagy megtagadására. Ha pedig mégis vállalták – és voltak ilyen emberek is –, akkor megszégyenítették, állásukból kitették vagy be is börtönözték őket, a gyerekeik pedig nem kerülhettek be az egyetemekre. A sok hittagadás következménye több, gerincében megroppantott nemzedék lett. Ez (is) a mi szellemi örökségünk. Ahogy a filmben a többször is árulóvá váló, ám vétkét mindannyiszor látszólag szívből megbánó Kicsidzsiró (Yosuke Kubozuka) mondja: ha az üldöztetés előtt élt volna, lehetett volna példamutató keresztény. Számunkra ez megadatott: mi vagyunk a megroppantott gerincű nemzedék (és a kevés hitvalló) gyermekei, akik számára ritkán adódik olyan éles helyzet, amelyben hitünknek valódi próbát kell kiállnia.

Igaza volt-e a két portugál szerzetesnek, Ferreirának és Rodrigues-nek, hogy a keresztény japán emberek életéért cserébe lemondtak hitükről, vagy legalábbis ezt mutatták kifelé? Nem tudjuk. Azt viszont egyértelműen tudjuk, hogy aki megvallja Jézust az emberek előtt, azt Jézus is magáénak vallja az Atya előtt. Aki ezzel ellentétesen cselekszik, annak lelki üdvösségéről nem tudhatunk semmi biztosat – csak reménykedhetünk, hogy Isten, aki a lelkek mélyére is lát, irgalmában feléjük is megértéssel fordul.
A filmet (és a regényt) mindenkinek ajánlom, aki nem retten meg attól, hogy tőle távol álló szellemi utakat járjon be. Aki így indul neki, az maradandó élménnyel gazdagodhat.

Van olyan város, ahol úgy megtelik a méretes főtér az ünnepségre, hogy nem lehet átvágni a tömegen. Ahol a polgárok és polgárnők azért mennek ki a főtérre, mert ott kell lenniük: oda húzza őket a szívük, a felelősségérzet meg a közösséghez tartozás boldog tudata. Ahol van ilyen. Ahol az emberek, több ezren, nem részt vesznek, hanem ünnepelnek.
Az ünnepség ott is beszédekből és néptáncból áll, és nem érdekesebbek vagy felemelőbbek ezek a beszédek sem, mint a budapestiek – de az emberek érdeklődéssel hallgatják. Érdekli őket, mit mond a polgármester, az unitárius püspök, a nagykövet meg a diákság szószólója. És olyan is van, aki unja, mégis fontosnak érzi, hogy jelen legyen. Bizonyára ők sincsenek kevesen.
Ez az ünnepség felemelő, mert a hallgatóság, az emberek (a nép) felemelővé teszi azt. Akár érdeklődik, akár unja.
Ahol a polgármester azzal a végtelenül unalmas és retorika órákon feltehetően rossz példaként emlegetett mondattal kezdi az ünnepi beszédet, hogy örül, hogy immár kilencedik éve van lehetősége március 15-én beszédet mondani itt, a város lakói előtt. És ahol ezt az egyszerű mondatot a hallgatóság lelkes tapssal üdvözli. Ennek a polgármesternek jó, mert így örülnek neki kilenc év után. (Az öröm részben annak szól, hogy meghurcolta őt is a DNA, mégis ott áll. Ez az öröm valódi.)
Neki is van ellenzéke. De az az ellenzék nem fütyül. Nemzeti ünnepen? Fütyülni? Egy közjogi méltóságot, aki mindannyiunk polgármestere, még ha én nem is szavaztam rá? Az ünneplő tömegben?
Ez a város Sepsiszentgyörgy, legalábbis az a város, ahol én együtt ünnepelhettem megtisztelő módon a helyiekkel (http://www.3szek.ro/load/cikk/100615/az_ozvegyek_mint_hosok) – de biztosan van még jó néhány ilyen.
És azért írtam ezt le gyorsan, március 17-én, mert nekem nagy élmény volt jelen lenni és megtapasztalni. Feleim, ne az index.hu tudósításain keresztül legyetek jelen a nemzeti ünnepeinken! Egy magára valamit is adó budapesti online újságírónak fogalma sincs, mi az a hazaszeretet. Foglaljatok valami rendes székely kománál egy panziószobát jövő márciusra, és hagyjátok, hogy átmelegítse a szíveteket az, ahogy ezek az emberek ünnepelnek. Ünnepelnek helyettünk is, mert úgy tűnik, mi már elfelejtettünk. (És köszönjük azoknak, akik nem felejtettek el, ők is vannak, bár túlharsogta őket a fütyülés meg az ellenfütyülés.)
És hallottam is egy jó strófát, lejegyzem, el ne felejtsem: „a nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely, áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, s halnod kell.”

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

KÉPMÁS-EST | CSALÁD ÉS MŰVÉSZET sorozat

Hosszú az út lefelé
magyarul beszélő, angol romantikus film, 92 perc, 2014

A film tartalma: Négy elveszett lélek - egy kegyvesztett TV bemondó, egy mocskos szájú tinédzser, egy egyedülálló anya és egy zenészből pizzafutárrá avanzsált fiú - ugyanazon a napon akar véget vetni az életének, méghozzá éppen Szilveszter éjszaka. Amikor a kiábrándult idegenekből álló csapat véletlenül összetalálkozik az öngyilkosság helyszínéül választott Toppers Torony tetején, megállapodnak abban, hogy hat héttel elhalasztják tervüket és mint egy szokatlan, furcsa család, együtt keresik tovább az élet értelmét.

Rendező: Pascal Chaumeil, Szereplők: Pierce Brosnan, Toni Collette, Aaron Paul, Imogen Poots, Tuppence Middleton, Sam Neill, Rosamund Pike, Joe Cole, Diana Kent  

A filmvetítés után a beszélgetést Szám Kati, a Képmás szerkesztője vezeti:

Van-e különbség magány és egyedüllét között? Lehetünk-e magányosak párkapcsolatban, családban, közösségben? Hogyan köthető a magány a depresszióhoz? Létezik-e magányra termett lelki alkat vagy megtanulható a magánytól való szabadulás? Mikor jó egy közösség, egy kapcsolat?

Szakértő vendég: Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző család-pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus

Helyszín: Várkert Bazár, Déli Paloták

ONLINE REGISZTRÁCIÓ >>>

A sorozat támogatója: Szerencsejáték Zrt.
Rendező: Képmás
Közreműködő: Média a Családért Alapítvány, Várkert Bazár

A Budapest100, a nyitott házak hétvégéje idén április 22-23-án zajlik, témája a rakpart.

A Rákóczi hídtól az Árpád hídig majdnem 10 folyamkilométer a távolság. Sétálva, villamossal, vagy bringával igazi kaland mindkét partot végigjárni és közben a házakba is benézni.

Az érintett Duna-parti lakóközösségek, intézmények az épületek korától függetlenül vesznek részt a programban, mert az idei Budapest100 egyik érdekessége, hogy a 18. századtól napjainkig, a régi paloták mellett modern és kortárs épületek is helyet kapnak a látogatni valók között. A Budapest100 a rakpartok házaiban a speciális helyszín előnyeit és hátrányait is bemutatja, miközben hagyományainak megfelelően közkinccsé teszi az itt élők és a középületekben dolgozók történeteit.

A hidak páratlan látványa, a pesti templomtornyok és a budai dombok, a vízben este tükröződő fények gyöngysora méltán tette a Világörökség részévé a rakpartot. A Dunával együtt élünk. Partjain a magyar történelem ünnepei és tragédiái zajlottak. Hétköznapjait régebben az ipar, a kereskedelem és a közlekedés éltette. Ma már a turizmus, a szórakozás, a hajókázás, a híres fürdők mellett a diplomácia és a politika helyszíne. A rakpartok jövője állandóan megújuló vitatéma és sürgető urbanisztikai feladat.

A Budapest100 ötletgazdája a Blinken OSA Archívum, szervezője a KÉK – Kortárs Építészeti Központ.

További információk az esemény weboldalán és Facebook-oldalán. 

A Budapest100-ról

A Budapest100 egy rendhagyó, az egész várost megmozgató civil esemény, amely 2011-ben hagyományteremtő szándékkal indult az OSA Archívum és a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) kezdeményezésére. A rendezvény felhívja a figyelmet a körülöttünk lévő épületekre, az ott élők történeteire, épített környezetünk értékeire, a másutt nem megtalálható legendákra.

A Budapest100 látogatottsága az elmúlt években fokozatosan nőtt. Az utóbbi években  60 helyszínnel, 150 programmal és több mint 20.000 látogatóval büszkélkedhetett a kétnapos program.

– Egyszer egy interjúban azt mondtad, hogy nagyon vágysz már egy hónapnyi gondtalan, elutazós pihenésre. Megvalósult?
– Az egy hónap még nem jött össze, de hála a Jóistennek, azok közé tartozom, akiknek van erre lehetősége. Az elhatározás, úgy érzem, megszületett. Az időmet én osztom be, és ehhez nagy önuralom szükséges. Folyamatosan tanulom, hogy arra fókuszáljak, amire az adott helyzetben szükséges, és próbálom tiszteletben tartani a határaimat. Ennek pozitívuma, hogy az aktív időszakaimat nem a betegség vagy a teljes passzivitás váltja föl, hanem az előre tervezett pihenés. Le tudok állni, jobban tervezem az időmet, bár még van hová fejlődnöm. Ebben az évben télen két hétre elutaztam a párommal, és idén nyáron is adtam magamnak kétszer egy hetet. Ezzel nagyon elégedett vagyok.

– Otthon is azt láttad, hogy ritkán lehet lazítani?
– A szüleim friss nyugdíjasként is nagyon aktív életet élnek, soha nem látom őket lustálkodni. Édesanyám legkedvesebb tevékenysége, ha a nógrádi házunk kertjében dolgozhat. Szoros a kapcsolata a földdel, a természettel, és nagy örömet okoz neki. Emellett szívesen kapcsolódik ki egy kiránduláson vagy színházban, hangversenyen. Segít a munkámmal kapcsolatos háttérteendők ügyintézésében, s közben a legnagyobb hazai idős szervezet vezetőjeként végez önkéntes munkát. Szereti és örömmel éli az életet, pedig őt is érte súlyos csapás, a testvérem néhány éve megvakult. Nemrég családostul részt vettünk a vakok és gyengén látók egyesülete, a LÁSS jógatáborában. Mindenkinek nagy élmény volt. A szüleim elváltak. Édesapám is nagyon aktív, nemrég újraházasodott, a nászútjukra biciklivel mentek Ausztriába.

Én kicsit máshogy gazdálkodom az idővel, mint a naponta munkába járó emberek. Az időm látszólag tengernyi, de hétvégén és este, amikor más pihenhet, dolgozom, így a hétköznapokból tudok lopni szabadidőt.

– Egy fesztiválon vagy táborban sok lehetőség van a kikapcsolódásra, de te ott mégiscsak dolgozol. Tudsz azért pihenni is?
– A legjobb az, ha munka, sőt, bármilyen tevékenység közben megtalálom a kikapcsolódást. Soha nem fárasztott a munkám. Nem éltem meg teherként, és ezért nagyon hálás vagyok. Ami az életemben teher, arról a zene igazán nem tehet. Sőt, inkább segít, hogy letehessem a terheim.

– Azért ilyenkor van valamiféle elvárás feléd, ezt, gondolom, te is érzed. Hiszen nem csupán hobbiból énekelsz.
– Huszonéves lehettem, és jó pár éve énekeltem már, amikor elengedtem egy bizonyos félelmemet, és bátor lettem. Akkor először éltem meg, hogy hatok az emberekre. Emlékszem, hogy éneklés közben a kezemet magam elé tartottam, és egyszerre már nem csupán magamat láttam, hanem a kezem mögött egy arcot a közönségből. Évekig szinte öntudatlan állapotban, becsukott szemmel, a közönségről valójában tudomást sem véve énekeltem, noha több ezer ember előtt álltam. Akkor döbbentem rá, hogy a zene, a színpadi produkció nem rólam szól. Fokozatosan megértettem, hogy fontos része vagyok egy folyamatnak, amelyben a közönség tagjai egy bizonyos állapotból, például feszültségből vagy reménytelenségből eljutnak egy oldottabb, reménytelibb állapotba a zene segítségével. A gyerekek sokat segítettek abban, hogy ezt megértsem. Keresték a tekintetemet, azonnal észrevették, hogy valóban figyelek-e rájuk, adok-e nekik tiszteletet. A közönségben megvan a kíváncsiság, de mindenki más ütemben tud megnyílni, olyan ez, mint egy barátkozás, mindenkinek megvan a maga ritmusa.

Kép

Szalóki Ági - Kép: Emmer László

– Olyan is előfordul, hogy a közönség nem áll készen arra, amit adni szeretnél, és ezért változtatsz a műsoron?
– Igen, és az a jó, ha ezt megérzem. Ahogy a Karády-dalban éneklem, „a szív, az mindent nem bírhat el”. Módjával lehet adagolni a súlyokat, az emberek elsősorban könnyedségre, derűre és vidámságra vágynak. Melankolikus alkat vagyok, gyerekkoromban elvarázsoltak Halász Judit szomorkásabb gyerekdalai, szerettem a Három falevél balladáját vagy a Szabó Lőrinc verséből született Köd előttem, köd mögöttem kezdetűt. Szükségem van a nevetésre, a hangos jókedvre is, de mostanában talán szívesebben lennék csendben, a természetben. Most is szeretek eljátszani egy ággal, egy üveggolyóval, frissen szedett gesztenyével.

– Mennyire őrzöd még a gyerek-énedet! Vannak a felnőtté válásodnak meghatározó élményei?
– Azt hiszem, sokára nőttem fel. Emlékszem a kamaszkori verseimre, amelyekben arról panaszkodom, hogy át kellene eveznem a túlpartra, de nem akarok.

A nagymamám betegsége, haláltusája és elvesztése meghatározó élmény volt. Nagy beavatás.

Egy spirituális élménynek köszönhetem, hogy saját halálom élményét egy félig öntudatlan, relaxált állapotban átélhettem. Ez az élmény valamelyest megerősített és szembesített a halálfélelmemmel. Ebben az utazásban Kenderesi Gabi énekesnő volt a vezetőm. Amikor közeledett a „halálom ideje”, sírni kezdtem, rázkódtam, elfogott az önsajnálat, csupa rémes helyzetet képzeltem el, betegséget, tragédiát. Aztán hirtelen meggondoltam magam, és máris egy réten feküdtem a fűben, láttam a fákat és az eget, aztán egy madár szállt el fölöttem. Megnyugodtam és „meghaltam”. Ez az élmény segített, hogy a nagymamámat végigkísérjem, és az édesapám számára is erős támasz legyek. Jó, ha van lelki vezetőnk, aki az útmutatásaival segíthet. Jó, ha van kihez fordulnunk. Akár paphoz, akár pszichológushoz, bárkihez, akiben nagy bizodalmunk van. Egyik legkedvesebb barátom, a karácsonykor elhunyt Vízy Dorka halála után Muszbek Katalain pszichiáter, a Magyar Hospice Alapítvány vezetője nagyon sokat segített nekem. 

– És a zene hogyan segített a nehéz pillanatokban?
– Amikor a nagymamám meghalt, barátaink a katolikus szertartáshoz tartozó énekeket énekelték. Úgy éreztem, enélkül nehéz lett volna elviselni a fájdalmat, olyan volt, mint egy feloldozás. Jó, ha észre tudom venni, mi az, ami a megnyugvás felé visz. Éltem úgy is, hogy tobzódtam a sebességben, a hangerőben, az ájulásig feszítettem a húrt sokáig, mert csak így találtam megnyugvást. Kikapcsolódásra vágytam, de ma már tudom, ez inkább menekülés volt. 

– Előfordul, hogy akárcsak a közönség, te sem vagy készen lelkileg valaminek az előadására?
– Horváth Mónika, az Ando Drom együttes egykori énekese egyszer azt mondta, nem énekel többet olyan tradicionális cigány szöveget, amelyben halál, gyilkosság, betegség, átok szerepel, mert nem akarja magát ezzel kínozni. Persze általában előadóként ezt el lehet távolítani magunktól, de a szavaknak nagy ereje van, és nem tudhatjuk, kinek az életében milyen jelentőséggel bírnak. Volt egy dal, a Pünkösdi rózsa, még Nikola Parovval énekeltem korábban – ez egy sötétebb tónusú, régi stílusú moldvai ének. Nemrég a Tavaszi Fesztiválon Bognár Szilvivel és Herczku Ágival közös előadásunkon ezt kellett volna előadnom, és mondtam, hogy ne haragudjatok, nagyon szép ez a dal, csak ne kelljen többet elénekelnem. 

– A magyar népdaloktól sem áll távol a szomorúság…
–  A szegény ember sokat szenvedett mindig is. Mit tehetett? Az ének mindig ott volt a torokban, azt mindig elő lehetett venni segítségül. Ahol nagy volt a szenvedés, ott a szomorú dalok tárháza is gazdagabb. Alapvetően az jellemző a magyar népzene előadásmódjára, hogy nem szentimentális, van benne méltóság és nyersesség, legyen szó egy altatóról, egy dunántúli ugrósról, egy lakodalmi énekről vagy egy gyimesi keservesről. Sok vidéken ugyanakkor finoman cizellált díszítmények gazdagítják a dallamot, ezek előadásához figyelem és szorgalom is kell, hiszen azokat a díszítéseket meg kell tanulni, elő kell csalni a torokból.

A népzenénk végigkíséri az ünnepeket és a hétköznapokat, az emberi élet fordulóit, minden helyzetben adni képes.

A somogyi vagy a gyimesi csángó paraszt énekesek bátran énekeltek ki sokak számára talán illetlen szavakat is. De hiszen a szerelem, a szexualitás is az élethez tartozik! Kell a humor, és bizonyos helyzetekben a szókimondás is.

Kép

Szalóki Ági - Kép: Emmer László

– Könnyű észrevenni a népdalokban a nemzeti karaktert vagy történelmet?
– Énekeljük a Gryllus testvérekkel a Volt egyszer, volt egy kis zsidó című műsort, erdélyi jiddis népdalokkal. Jópárszor előadtuk már, mire rájöttem, hogy miért is az a gondolati gazdagság a szövegekben, hogy miért is különböznek ezek az általam ismert magyar, bolgár vagy török dalok szövegeitől. Az 5000 éves írásbeliség a jiddis népzenei folklórban is tetten érhető. Csupa megkapó költői kép, filozofikus mélység, és ironikus humor is jellemzi ezeket a dalokat. Például a Mit akar az eső nékem elmondani, mit akarhat kezdetű: „Mit akar az óra nékem elmondani, mit akarhat / az ő sárga számlapjával, és amikor nagyot kongat? / Csak egy kigondolt szerkezet, élettelen, lelke sincsen. / Üt akarva-akaratlan, óránként előbbre biccen.” Persze jegyezzük meg, ahhoz, hogy ezt ma így énekelhessük, Kányádi Sándor zseniális műfordítása is kell! 

Sokszor gondolok arra, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy a munkám ennyi szépséggel gazdagít. 

– Volt olyan műfaj, amire a szüleid is azt mondták, hogy na, nem gondoltam volna, hogy ezt is tudod?
– Talán a portugál fado. Abban benne van mindaz a szenvedélyesség, amit nem tudok mindennap megélni. Mindez a fadóban különös eleganciával jelenik meg, egy visszafogott, feszült állapotból hullámszerűen tör fel a szenvedély, majd elcsendesül. Olyan, mint amikor egy selyemkendőt feldobsz az égbe, és könnyedén, mégis jelentőségteljesen hullik alá.

– A szülők nehezen látják meg a lányukban a dívát. A férfiakat is megleped ezzel?
– Ránézésre nem vagyok a végzet asszonya, de aki belém szeret, ismeri ezt az oldalamat is. És persze a színpadi megjelenésnél szükség van néha a dívára is.

– Te és a mai fiatal nők távol álltok azoktól a lányoktól, akik annak idején megszólaltak a magyar népdalokban?
– Nehéz válaszolni, mert ezerfélék vagyunk. Ha a Szegény emberek életét olvasom vagy Móricz elbeszéléseit, látható, hogy nagy volt a magyar népdalokat éneklők ínsége, kiszolgáltatottsága. A szegény sorba született lányok, a napszámosok, a cselédek, a proletárok kutyául szenvedtek, sokan korán meg is haltak. Gyakran megerőszakolták, megverték, kihasználták őket. A gazdagok sem voltak mindig boldogok, eladhatták, erőszakkal házasíthatták meg őket. A rideg házasságban a hallgatás, az elfojtás, a bántalmazás következményei, az agresszió, a szorongás, a keserűség generációról generációra öröklődik. A mai fiatal lányok, asszonyok élete nagyon más, de sajnos korántsem szűnt meg teljes mértékben mindez a szenvedés.

Egyértelmű, hogy a tanulás, a tudatosság, a hit, az egészséges életmód, a szeretetteljes nevelő közeg jelenti az esélyt a szenvedésmentesebb élethez, a könnyebb boldoguláshoz.

Rengetegen élnek ma is létbizonytalanságban. Azért tartom fontosnak az önkéntes munka intézményét, mert az önkéntes feladhatja a maga érdekeit egy jó ügy szolgálatában, együttérezhet másokkal. És erre nagy szüksége van az emberiségnek. 

Kép

Szalóki Ági - Kép: Emmer László

– Mik a pihenés utáni tervek? Mivel lépsz a közönség elé?
– Szeretnék egy új anyagot készíteni, amiben lesz Szélkiáltó-, Kaláka- és Kispál és a borz-feldolgozás is, de lesznek saját megzenésített versek, például Weöres Sándor, és persze marad a népzenei hangzás. Három külföldi utat is tervezek: Párizs, Koppenhága, Isztambul. Az előbb a művészi mérföldköveket kérdezted, azt hiszem, a külföldi fellépések is azok. Talán az idei májusi tokiói volt az egyik legfontosabb, mert bár a fél világot bejártam, itt önállóan, saját jogon léptem föl, nem egy esemény részeként. Kálmán Andrea japán kulturális attasénak köszönhetem, hogy egyáltalán elhittem, hogy sikerülhet. Nyolc lemezem jelent meg Japánban, és ez alapján úgy gondolta, megérdemelném, hogy személyesen is bemutatkozzak. Nem mondta, hogy van pénz vagy biztos kapcsolatokra épített ígéret, de azt mondta, mindent megtesz, hogy sikerüljön. Felkereste a legrangosabb japán jazzklubokat, a kiadót, aki a lemezeimet megjelentette. Az indított el, hogy elhittem, képes vagyok rá. 

– Nemcsak elénekelsz dalokat, hanem fel is kutatod azokat a közönségnek. Ez sok idő? Mennyire kell alámerülni, mire egy-egy gyöngyszemet felhozol?
– Egy jó előadóművész attól is jó, hogy tud választani, tudja, mi az, ami neki jól áll. Ehhez keresni kell. Cecilia Bartoli egy félistennő, aki hihetetlen szenvedéllyel veti magát a barokk zene vagy a romantika korának tanulmányozásába. Vagy Sebestyén Márta, aki a Muzsikás együttessel a '80-as években újrafogalmazta a tradicionális magyar népzenét, ma pedig régizenével is foglalkozik. Szeretném, ha a lemerülési kedvem sokáig tartana, és örömet okozna. Vannak az életünkben olyan szakaszok, amikor több idő és kedv jut ilyesmire, máskor kevesebb. Jó ideje érzem, hogy a kreativitásomat más területen is szívesen bontakoztatom ki, például a konyhában. És rég vágyom az anyaságra, arra, hogy valakiről gondoskodjak. De közben persze itt vagyok énekesnőként is, és szeretem, hogy az vagyok.

Ahogy leírtam az utolsó mondatot, megint a tér jutott eszembe. Egy nagyobb tér, mint amin a metró felé igyekeztünk: mindannyian törekszünk az úti célunk felé, a számunkra kijelölt kerülőutakon, ki bosszankodva, ki fásultan, ki futva, ki ráérősen, köztük egy tűnődő mosolyú, törékeny, tiszta hangú, virágot lépő nádszálkisasszony, aki nemcsak a színpadon bátor.

 – Anyukád íratott be balettre annak ellenére, hogy te nem akartál menni. Miért pont erre esett a választása, látta, hogy van hozzá érzéked?

 – Nagyon eleven gyerek voltam, egyfolytában izegtem-mozogtam, ráadásul anyukám világéletében imádta a balettet, és szerintem mindig is azt remélte, hogy táncos leszek.

 – Te pedig nem akartál lemaradni a bátyádtól, aki szintén táncolt?

 – Egyszerre kezdtük a balettet, és ő szorgalmas és tehetséges volt, mindig a legjobb érdemjegyet kapta. Az elején, amikor még nem igazán értettem, hogy mi ez a balett, és miért csinálom, akkor nagy motiváció volt, hogy nehogy lemaradjak. Egy 9–10 éves gyerek iszonyatosan teper, hogy ő is legyen valaki, hogy felnőjön a bátyjához. Tehát benne volt az is, hogy én is meg akartam kapni azt a dicséretet, amit ő. (Gergely bátyja egy sérülés miatt kényszerült abbahagyni a táncot – a szerk.)

 – Gyerekkorodban milyen lemondásokkal járt a balett? Az iskola és a táncórák mellett maradt még szabadidőd?

 – Se időm, se energiám nem maradt másra. Kezdetben jártam zongorázni, teniszezni, úszni, de a balett mellett ezeket szép lassan abbahagyogattam.

 – Volt olyan, amikor a táncot is abba akartad hagyni? Nem volt kamaszkori lázadás vagy olyan időszak, amikor éppen eleged volt belőle?

 – Természetesen voltak nehéz időszakaim az iskolás éveim alatt, amikor úgy éreztem, inkább nem folytatom tovább, mert nincs szükségem több sérelemre. De mindig nagyon sok támogatást kaptam a családomtól és a tanáraimtól, volt kihez fordulnom, amikor csalódás ért. Most már úgy érzem, az elmúlt éveim alatt ért nehézségek nagyon megedzettek.

 – Kevés fiú akar táncolni, alig van utánpótlás. Te mit mondanál a fiúknak, mi a jó a balettozásban? Meg lehet egyáltalán győzni egy nyolcéves gyereket, vagy ez csak úgy működik, ahogy nálad is, hogy a szülő egy kicsit erőlteti?

 – Nekem nagy mázlim volt, mert egyrészt ott volt a bátyám mint motiváció, másrészt a szüleim rengeteget vittek színházba, nagyon hamar belenőttem ebbe a világba, megértettem és megszerettem. Jó tanáraim is voltak. Azt nem tudom, hogy hogy lehet megszerettetni, de azt gondolom, hogy egy gyereknél mindegy, mi a motiváció, csak legyen. Akár az a hajtóerő, hogy szép kockás hasam, jó kiállásom legyen, akár az, hogy egyszer Anyeginként állhassak a színpadon, mindegy, csak legyen valami.

 – Talán az is sokat jelent, ha a szülők viszik előadásokra a gyereket.

 – Igen, én is sok balettet néztem, volt is egy meghatározó előadás, az Anyegin. Anyukám úgy gondolta, hogy már végig tudom ülni a három felvonást, és hogy vagyok annyira érett, hogy meg is értsem a darabot. Ez az előadás nagy hatással volt rám, a mai napig emlékszem arra a színházi élményre. Azt gondolom, hogy ha én ezt a hatást tudom kiváltani másokból a táncommal, akkor már elértem a célom. Semmilyen film, semmilyen más élmény nem hagyott bennem olyan mély nyomot, mint az az Anyegin.

 – Szerinted minden történetet el lehet mesélni balettel? Olyan műveket is, amelyeknek nagyon komplex a cselekménye?

 – Egészen extrém regényeket is adaptálnak, de én azt gondolom, hogy a balett – legalábbis a klasszikus balett – nem a történetmondásról szól, hanem a látványról és az érzésekről. Nem arra való, hogy átadjon egy sztorit, inkább egy élmény. Beül a néző, és a zene, a koreográfia és a tánc együttesen valamilyen érzést, hangulatot vált ki belőle. Tudom, hogy sokan mondanivalót és filozófiai gondolatokat keresnek egy-egy modern számban, de szerintem ez nem erről szól.

 – Vissza szoktad nézni a felvételt az előadásról. Ha valami nem úgy sikerült, ahogy elképzelted, akkor az még sokáig motoszkál a fejedben?

 – Legtöbbször nem azt látom, amire számítok. Amikor a teremben gyakorlok, vagy amikor a színpadon táncolok, akkor megszületik az agyamban egy kép, hogy én most hogy nézek ki. Aztán amikor megnézem a felvételt, akkor jön a csalódás, hogy ez mégsem úgy néz ki, mint ahogy én azt elképzeltem. Ilyenkor szoktam egy kicsit lehangolódni. Mindig, amikor felkészülök egy szerepre, sok korábbi alakítást megnézek más művészektől, látok jó ötleteket, és akkor én is hasonló szintet akarok hozni. Amikor visszanézem magam a videón, és azt látom, hogy ez nem olyan, az borzasztó nagy csalódás.

 – Ilyenkor mi segít ki ebből a komor állapotból?

 – Nem tudom, talán csak az idő.

 – És a visszajelzések? Nemrég kaptad meg az Étoile-díjat.

 – Igen, mindig pozitívak a visszajelzések, csak saját magam felé nagyon nagy az elvárásom. Egyébként ez a díj az életem legnagyobb mérföldköve, a legjobb dolog, ami történhetett velem az utóbbi években. Nagyon sok energiát, lendületet és motivációt ad a továbbiakhoz. Amikor már lefelé ívelőben lesz a karrierem, jó lesz majd ránézni, és arra gondolni, hogy volt olyan, amikor a csúcson voltam.

 – Azon már gondolkodtál, hogy mit fogsz csinálni, ha abbahagyod a táncot?

 – Ez a kérdés folyamatosan ott motoszkál a fejemben, de még nem tudom.

 – Végül is még van időd.

 – Még van egy kevés, egy pár év. Annyit tudok, hogy mindenképpen olyan dolgot szeretnék csinálni, amiben örömömet lelem. Nem fontos, hogy hova fogok bejárni dolgozni, sem az, hogy mennyit fogok keresni, csak az érdekel, hogy amit csinálok majd, az örömöt okozzon. Szerintem, ha az ember napi 8–10 órát olyan dologgal tölt, amit utál csinálni, azzal az egész életét megkeseríti.

 – Most egyébként mennyi időd van másra a balett mellett?

 – Semennyi, most erről szól az életem. Sokat vagyok itt az Operaházban, és az energiám meg a figyelmem most nem tudom másra összpontosítani, csak erre. Persze kimerítő ez, mert mindennap verejtékezni kell, próbálni, gyakorolni, ez nagyon nehéz fizikai munka, ami ráadásul mentálisan és idegileg sem könnyű. Ugyanakkor nekem csak erre kell koncentrálnom. Bejövök ide, dolgozom, aztán hazamegyek, eszem, alszom, és reggel megint jövök. És ezt nagyon élvezem.

 – Nem szoktál néha arra gondolni, hogy milyen jó lenne, ha több időd lenne családra, magánéletre, barátokra vagy hobbikra?

 – De, néha igen. Azonban nem szeretnék változtatni semmin, mert most boldog vagyok így. Élvezem a pörgést, a színházi életet. Aztán majd eljön az ideje a családalapításnak meg a hobbiknak is, ez most nem az az időszak.

 – Ebben az évadban milyen kihívások várnak téged?

 – Nagyon sok új szerep lesz. Most épp a Spartacuson dolgozunk, ami elég nagy falat, mind technikailag, mind művészileg egy nagyon nagy szerep, rengeteg munkát kíván. Már az előző szezon végén, májusban elkezdtünk erre készülni, a szep­tembert pedig már úgy kezdtük, hogy reggeltől estig Spartacus. (Gergellyel még az október 14-i bemutató előtt beszélgettünk – a szerk.) Azután lesz Don Quijote, Anna Karenina és A kalóz. A nagy baletteket, amiket eddig játszottunk, most is fogjuk, a Manont, az Anyegint, a Hófehérkét, és megint lesz A diótörő is. Aztán vár rám egy turné Új-Kaledóniában, ahol A hattyúk tavában fogok játszani, és egy újévi koncert New Yorkban.