Az agyműködésünk arra állt be, hogy azt ismételje, ami már ismert, bevált és megbízható a számára. Ha ebből a nézőpontból tekintünk rá, egy új helyzet kifejezetten rémisztő. Nem tudjuk, mi következik, így nem tudjuk felmérni a következő – vélhetőleg helyes – lépést sem. Valószínűsítünk: minden rendben lesz. Ám mindannyiunkban ott marad a kérdés: mi van, ha mégsem? A gyerekek ki nem mondott kérdéseire is érdemes válaszolnunk. Bizonyos esetekben minél inkább igyekszünk őket meggyőzni arról, hogy minden rendben lesz, annál inkább aggódnak. Néha pedig a sok-sok pozitív leírás mellé már nem is teszik hozzá a saját kétségeiket.

Nézzünk meg egy azonos kiindulási helyzetet két különböző szülői reakcióval!

Hanna nagycsoportos lesz szeptembertől, jól ismeri az ovis lét hétköznapjait. Mindig szívesen ment oviba, ezért is lepődik meg az édesanyja, amikor a nyár vége felé az ovikezdésről beszélgetnek, és Hanna egyszer csak azt mondja: „Nem szeretnék oviba menni.” Édesanyja meglepetten néz rá: „Miért mondod ezt? Eddig szerettél oviba járni. És ott lesz Lili is, ő már biztosan nagyon várja, hogy újra együtt játszhassatok.”

Hanna kis szünetet tart, elgondolkodik. „Igen, de akkor sem szeretnék. Nem maradhatnék inkább itthon?” Az édesanyja tehetetlennek érzi magát, hiszen Hanna eddig sosem tiltakozott az ovi ellen. Megpróbálja a pozitív emlékeket segítségül hívni. „Ugyan, Hannus, nem lesz semmi baj, szeretsz oviba járni, szereted Panni nénit is, mindig olyan sok mesélnivalód van, ha hazaérsz! Anyának és Apának pedig dolgoznia kell, így nem tudunk itthon maradni veled. Minden rendben lesz, meglátod.”

Hanna egyre jobban belelovalja magát: „Nem akarok menni, itthon akarok maradni.” Az édesanyja tovább próbálkozik: „Most már nagycsoportos leszel, már mindent tudsz, mindent ismersz, mentek izgalmas kirándulásokra is vagy az állatkertbe... Nagyon sok érdekes dolog történik majd veled!” „Akkor sem akarok menni!” „Nem értelek, Hanna, eddig szeretted az óvodát. Nincs miért aggódnod!” „De én nem akarok, az egy hülye ovi!” „Ne beszélj csúnyán, nincs rá semmi okod!” „Hülye ovi, hülye ovi, nem megyek!” – ezzel sírva kiszalad a szobából.

A logikus magyarázatok, amelyekkel szeretnénk meggyőzni a gyerekeinket, nem oldják fel az aggodalmaikat. Azok a gyerekek, akik ilyen reakciót kapnak a szüleiktől, könnyen úgy érezhetik, hogy nem értik meg őket, hiszen el sem jutottak a problémás pontig, az érzelmeik megismeréséig, csak a logikus szülői érveket hallották. Érdemes fordítani egy kicsit a helyzeten, hogy kiderüljön, mennyi a fel nem használt kapacitás egy-egy ilyen szituációban.

Réka is nagycsoportba megy, az óvónéniktől az elmúlt év során mindig sok dicséretet kapott. Ám ahogy közeledik a szeptember, egyre többször tűnik feszélyezettnek, ha előkerül az óvoda témája, aztán kerek-perec kijelenti: „Nem akarok oviba menni!” Az édesanyja első meglepetésében szóhoz sem jut, majd leül vele szemben: „Valami nem tetszik neked az oviban?” „Nem tetszik az ovi, inkább itthon maradok.” „Valami rossz emléked van?”

„Mi szedtük a legszebb virágokat. Le is préseltük őket a nagy könyvben – mondja Réka. – És amikor lenyomatot csináltunk velük, az én virágaim a közös tálba kerültek, én pedig csupa csúnya, törött virágot kaptam.” „Értem.” „Én szerettem volna azokat a virágokat lefesteni és rányomdázni a papírra, hogy megmutathassam neked.” „Nagyon rosszul eshetett neked, hogy más használta, amiket együtt szedtünk.” „Én pakoltam ki a szekrényből a festékeket, és mire leültem, nekem csak a töröttek maradtak. A többiek már mind festettek.”

„Mit gondolsz, Réka, hogyan tudnánk ezen segíteni, hogy az őszi levelekkel ne történhessen ugyanez? Gyere, írjuk le az ötleteinket!” „Az jó lesz! – mondja Réka lelkesen. – Ne én pakoljam ki a festékeket, akkor biztosan marad nekem is.” „Jól van, felírtam, hogy ne te vedd elő a festékeket. Mit szólsz ahhoz, hogy viszünk néhány nagyon különleges levelet, és megmondjuk Panni néninek, hogy te ezeket szeretnéd lefesteni?” „Írd fel! Azt is írd fel, Anya, hogy ne Zsani mellé üljek, mert neki mindig az enyém kell. A legszebb faleveleket fogom majd nyomdázni és hazahozni neked!”

Ahhoz, hogy a gyerekeink érezzék, hogy biztonságban vannak, és megoszthatják velünk minden apró-cseprő gondjukat, nem arra van szükség, hogy mi legyünk minden tudás birtokosai, minden kérdésre tudjuk a választ, és a tökéletesség mintaképét adjuk nekik. Sokkal inkább arra vágynak, hogy halljuk meg a ki nem mondott kérdéseiket, kétségeiket, és segítsünk benne, hogy ők maguk találják meg rá a választ.

Ilyenkor nagyon nehéz észnél lenni. A magunknak felállított teljesítményelvárások, a perfekcionista attitűd megkötnek bennünket, és még akkor sem hagynak megpihenni, amikor felüti a fejét egy probléma, betegség. Az önsorsrontó láncba be tud kapcsolódni a bűntudat és önostorozás is, hogy „nem igaz, hogy nem bírom, ennél több akaraterőm, energiám, kitartásom is lehetne”. Fogat összeszorítva túlélünk, majd szenvedünk tovább a kényszerpihenő alatt is, mert teljesítenünk kell ahhoz, hogy azt érezzük, hatékonyak, terhelhetők, sőt, mi több, értékesek vagyunk. Nem hagyjuk magunkat regenerálódni a megfelelési kényszer és az ingatag, teljesítménytől függővé tett önértékelésünk miatt. De valóban ettől leszünk értékesek?

Mi segíthet?

Változatosság. A kiégés megelőzéséhez néha szükség van arra, hogy sutba dobjuk a szokásos rutinjainkat, és új, egészen más jellegű tevékenységeket végezzünk. Ez igaz a sportban is. Gondoljuk végig, mi az, amit szívesen csinálnánk, ami örömöt okozna, és bátran vágjunk bele, mert nagyon is számít, hogy minden napunkban legyenek olyan dolgok, amelyek felszabadítanak és kikapcsolnak!

Inspirálódás. Találjunk motivációt, inspirációt az életünkben! Az sem baj, ha néha ez nem belülről fakad. Minden és mindenki kiürül egyszer, ha nem hagyjuk töltődni. Kölcsönhatásban áll az életünk minden területe egymással, és ha egy területen tudunk inspirációt nyerni, az más területekre is kihat.

Regenerációs idő. Edzések és fárasztó napok utáni is nagyon fontos figyelni rá.

Megfelelő vitamin- és ásványi anyagpótlás, teljes értékű, kiegyensúlyozott étrend, fehérjebevitel növelése. Többletterhelés esetén a fehérjebevitel növelése az étrendünkben segíti a regenerációt, hosszan látja el a szervezetet energiával. Fontos az is, hogy jól válasszunk táplálékkiegészítőt, de mint a neve is mondja, nem bogyókkal kell jóllakni. Jól kell táplálkozni, és kúraszerűen, attól függően, hogy éppen mire van szükségünk a normál testi működéseinkhez, ajánlott táplálékkiegészítőket is szedni. Szakember segítségét kérhetjük, hogy mikor mit ajánlott fogyasztani.

Minőségi alvásidő. Valójában kéz a kézben jár a regenerációs idővel, de nem teljesen ugyanaz. Az, hogy kinek mi a megfelelő mennyiségű és minőségű alvás, nagy egyéni eltéréseket mutat, de jó néhányan sokkal inkább tisztában vagyunk vele, hogy mi számunkra az ideális, mint amennyire be is tartjuk.

Tedd fel a kérdést magadnak: Most mire vagyok képes? Nem mindig egyformán képes teljesíteni a szervezet. Ne ostorozzuk magunkat azért, mert néha kevesebbre vagyunk képesek. Az elvárások csökkentésével, és arra figyelve, hogy mi a jó nekünk, mi okoz jó érzést, sokkal kiegyensúlyozottabban és egészségesebben élhetünk. Ha el tudjuk engedni a folyamatos elváráshajszát, akkor észre fogjuk venni, hogy a szervezetünk néha több regenerációs időt kér, néha pedig – többek között ennek hatására – megtáltosodik, és egekbe szökő teljesítményre is képes lesz. Az edzéseinket is hasonlóan tervezzük, és ehhez a teljesen természetes periodikus teljesítményingadozáshoz illesszük. Az edzésterhelés akkor lesz pont jó, ha az intenzitás és az edzés időtartama az aktuális terhelhetőségünkhöz igazodik. Ehhez kell a tudatosság, a testtudatosság és önismeret, mert a határvonalat egyik vagy másik irányba is könnyű átlépni: ha túl alacsony a terhelés, nem élünk át eufóriát, nem tölt fel pozitív energiákkal az edzés, csak egy erőltetetten végigszenvedett edzés lesz. Ha túltoljuk az edzést, akkor akár láz és betegség is lehet belőle.

Mindenkit elkaphat egy betegség, de hogy hogyan jövünk ki belőle, rajtunk is múlik. Sem a tagadás, (hogy mindent csinálok úgy, ahogy eddig), sem az önvád nem vezet jóra.

Ugyan többnyire magunk is tehetünk arról, hogy megbetegítettük magunkat, számos tudatos és tudattalan folyamat, választás kölcsönhatásának köszönhetően tartunk ott, ahol. De felismerni és másképp csinálni mindig van lehetőségünk.

Mosolyogva kezet nyújt, megköszöni az ajándékot, és leül a méreteihez képest trónszéknek is beillő fotelba – egyenes derékkal, ahogy a hangszer mellett megszokta. Vagy talán a színpadon, a Sivatag hercege gyerekfőszereplőjeként sajátította el ezt az arisztokratikus eleganciát? Óvatos, távolságtartó válaszai, mindenre kiterjedő figyelme tényleg azt az érzetet keltik bennem, hogy egy trónörököstől kaptam félórányi audienciát. Bár felkínálom a tegezést, ő végig felnőttesen és udvariasan magáz. Gyanítom, hogy beszélgetésünkből egyetlen nevet sem hagy ki azok közül, akiknek eddigi pályáján köszönhet valamit.

 – Angliából jöttem haza – kezdi. –Az Olimpiai Bizottság felkérésére az eskütétel alkalmával fogok itt játszani, és most tudok gyakorolni a hangverseny előtt. Nagyra értékelem a sportteljesítményeket, ezért öröm számomra, ha sporteseményeken játszhatok. Az olimpikonok között sok személyes ismerősöm van. Verrasztó Evelynnel és Dáviddal már régóta ismerjük egymást, a nagyszüleink nyaralói egymás mellett vannak a Balatonon, így rendszeresen szoktunk találkozni és beszélgetni. Jakabos Zsuzsát Pécsről ismerem, Hosszú Katinkával is Pécsett találkoztam, Szilágyi Áron kardvívó olimpiai bajnokkal az Új Európa Alapítvány díjátadóján, Kapás Boglárkával pedig épp most ismerkedtem meg. A múlt nyáron az FC Barcelona U19-es csapatának játszottam Budapesten, a Barça menedzserétől egy Boros Misi 7 felirattal ellátott mezt kaptam ajándékba, valamint három fotót Messi, Neymar és Suarez aláírásával. Most érkezett egy újabb felkérés a Forma 1 szervezőitől, a Magyar nagydíj megnyitó ünnepségén Zavaros Eszter operaénekesnővel fogok fellépni. Forma 1 rajongó vagyok, így nagyon örültem a felkérésnek. Lewis Hamilton a kedvencem, aki ráadásul zongorázik is. Neki drukkolok, és remélem, hogy tudok vele találkozni. Ezek a találkozások erőt és motivációt jelentenek számomra.
Már hét fellépésem volt itt, a Müpában, és november 15-én lesz egy szólóestem is, amit nagyon várok. Szeretem ezt az épületet. – Hirtelen eszébe jut valami: – Mikor is jelenik meg ez az interjú?

– Szeptemberben.

– Akkor… nem baj, ha mi most júliusban vagyunk?

– Nem, majd beleírjuk – nyugtatom meg. – Mi tetszik neked ebben az épületben?

– Tízéves, de max’ ötnek gondolnám. Három szuper zongorájuk is van. Nagyon jó az akusztikája. Tetszenek a különleges tágas terek, az oszlopok elrendezése, a nappali és éjszakai fények.

– Ha megkapnád egy estére, mit csinálnál itt?

– Egyértelműen zongoráznék, de kihoznám ide az előtérbe a zongorát, megnézném, milyen itt az akusztika. Mert ha kiált valaki, jól visszhangzik, úgy hallom.

– Hol ülne a közönség?

– Inkább állnának a zongora körül. Meghívnám a barátokat és családtagokat, de meghirdetném a nagyközönségnek is.

– Mit csináltál Angliában?

– Nyelvtanulás miatt mentem ki három hétre egy pécsi diákcsoporttal, Szász Gabi angoltanárnő és férje, Szász János vezetésével. Nagyon hasznos és eredményes volt. Délelőtt kétszer másfél óra nyelvtanulás, délután közös programok, hétvégén kirándulások. Voltunk Londonban, Oxfordban és Stratfordban, Shakespeare szülővárosában. A szobámban természetesen volt egy elektromos zongora, amin naponta tudtam gyakorolni. Fel is léptem egy koncerten, Chopint és Bartókot játszottam. Soha nem voltam korábban Angliában. (A gépet kattogtató fotósra pillant, majd a fotel karfájára tett diktafonra.) A fotó miatt ne rakjuk a másik oldalra a magnót?

Kép

Boros Misi - Kép: Duba Máté

– Jó lesz így. Barátaid is voltak veled Angliában?

– Igen voltak, akikkel már régebb óta ismerjük egymást.

– Osztálytársak?

– Nem, osztálytársaim nem voltak, de a barátom, Bogner Marcell igen. Marcival két nap eltéréssel születtünk, azóta ismerjük egymást. Tudjuk egymás gondolatait is. Heti háromszor együtt járunk úszni, nyáron pedig együtt szoktunk a Balatonon nyaralni, biciklizünk, fürdünk, vitorlázunk, teniszezünk, gokartozunk.

– Ő is játszik hangszeren?

– Klarinétozik, úgyhogy most már ki kell valamit közösen találnunk, erről beszéltünk is. Még nem játszottunk együtt soha.

– Magántanuló vagy?

– Igen, de ez azt jelenti, hogy 30-ból 25 órát bent vagyok az iskolában. Pécsett, a Jókai Mór Általános Iskolába járok. Az iskola igazgatója, Priskin Pál és a tanárok nagyon támogatnak és segítenek, hogy az ottani feladataimat is el tudjam végezni. Mivel az órák nagy részén igyekszem az iskolában lenni, az osztálytársaimmal is folyamatosan találkozom. Nagyon klassz osztálytársaim vannak, barátságosak, kedvesek, jó velük iskolába járni.

– Nem kell megírnod minden dolgozatot? Esetleg kimaradhatsz a feleltetésből is?

– Évközben nem kell megírnom a dolgozatokat, nem kell felelnem, de a tanév végén minden tantárgyból vizsgázom.

– Mikor lesz a vakációd? Olyan nyaralós-pihenős.

– Augusztusban Erdélybe megyek, az jó pihenés lesz. Ott is van egy pianínónk, így tudok gyakorolni. A tanárnőm Skype-on szokott nekem órát tartani. Úgy fogom beosztani az időmet, hogy délelőtt 2 óra, délután 2 óra és este 2 óra legyen gyakorlásra. Ott lesznek az unokatestvéreim is, akik szintén zenélnek. Az idősebb unokatestvérem, Orbán András orvostanhallgató, de hegedű szakra is jár a kolozsvári zeneakadémiára, a fiatalabbik, Áron gitá­ro­zik, de korábban ő is hegedült, most pedig informatika szakra jelentkezett, fel is vették. Minden évben kétszer vagy háromszor megyünk Erdélybe, édesanyám Csíkszentmiklósról származik. Nagytatám Budapesten tanulta az asztalosmesterséget, ő is tud hegedülni, és nagyon szépen énekel. Nagymamám pedig nagyon fino­makat főz. Szeretek ott lenni.

– Láttál már medvét?

– Medvét én még nem láttam, de a nagytatám már látott hiúzt.

– A bátyád is zongorázik. Szoktatok négykezesezni?

– Igen, legfőképpen Brahms-darabokat játszunk. Daninak félelmetes tudása és memóriája van. Kicsi korunkban, amikor Dani alsós volt, én meg óvodás, együtt jártunk a Segítéség, komolyzene! koncertsorozatra, amelyet a pécsi Pannon Filharmonikus Zenekar igazgatója, Horváth Zsolt és karmestere, Hamar Zsolt indított gyerekeknek. (Ekkor ment a mozikban a Segítség, hal lettem! című film, amit szintén láttunk.) Beszélgetős, játszós program volt, a zenekar részleteket mutatott szimfonikus darabokból, a karmester elmagyarázta nekünk a zenét, be lehetett ülni a zenekar közepébe, ki lehetett a hangszereket próbálni. Közben a darabról vagy a szerzőről kérdéseket tettek fel, és aki tudta, csokit és ajándékot kapott. Dani minden kérdésre tudott válaszolni, így mindig sok csokival és ajándékkal jöttünk haza, de egy idő után már csak akkor szólították föl, amikor más nem jelentkezett.

– Amikor melletted ül a zongoránál, jobban megérted őt, átéled az érzéseit?

– Teljesen. Testvérrel a legkönnyebb négykezesezni. Amióta Budapestre jár középiskolába, ritkábban tudunk együtt gyakorolni, ráadásul ezen a nyáron hol ő van távol, hol én. Most éppen biológiatáborban van, majd megy Franciaországba nyelvkurzusra, szeptemberben pedig a Fazekas Mihály Gimnázium természettudományos csapatának kémikus tagjaként utazik Moszkvába, a Világvárosok Nemzetközi Diákolimpiájára. De azért Erdélyben az egész család együtt lesz, hiszen a nyár arra is van, hogy kicsit többet beszélgessünk, játsszunk, együtt legyünk.

– Amikor csak kedvtelésből játszol, mit választasz?

– Kiskorom óta rengeteget improvizálok, ez nekem nagyon jó kikapcsolódás.

– Szerinted mitől lesz valaki felnőtt?

– Felnőtt mitől lesz? Hogy az ember magára vállal dolgokat, és sokat tesz értük az életben. A szüleim rengeteget segítenek, visznek, hoznak, szervezik a koncertjeimet. Én még szeretnék gyerek maradni. Nélkülük ez nem menne. Nagyon fontos részei az életemnek.

– Mit szoktál játszani a zenélésen kívül?

– Nagyon szeretek focizni. A bátyámmal, az unokatestvé­reimmel, a barátaimmal, az osztálytársaimmal sokat játszunk. Számítógépen „fifázni”is szoktunk.

Boros Misi - Kép: Emmer László

– Jó „ujjgyakorlat” ehhez a sok zongorázás?

– Nem nagyon, de kikapcsolódásnak jó.

– Csak klasszikus zenét hallgatsz?

– Igen, nem vagyok otthon a popzenében. Áprilisban viszont felléptem Bródy János születésnapi koncertjén a budapesti Arénában, ahol József Attila Kertész leszek című versének megzenésített változatát játszottam. Nagyon jó volt tizenkétezer ember előtt játszani. Koncz Zsuzsával is megismerkedtem, neki írta Bródy János ezt a dalt.

– Mi volt a legutóbbi nagy koncertélményed nézőként?

– Martha Argerich zongoraművész koncertje itt a Mü­pá­ban. Beethoven b-dúr zongoraversenyét játszotta, aminek a harmadik tétele régóta a kedvencem. Hélène Grimaud zongorakoncertje is nagy élmény volt számomra, Bach- és Mozart-zongoraversenyt játszott a Müpában. Mindkettőjükkel öröm volt személyesen is megismerkedni. Nagy meglepetés volt számomra, amikor Hélène Grimaud zongoratanárnője odajött hozzám Aix-en-Provence-ban, a Vasarely Alapítvány épületében tartott koncertem után, azóta is tartjuk a kapcsolatot mindkettőjükkel.

– Meg tudod szerettetni a komolyzenét például az osztály­társaiddal?

– Teljes mértékben.

– Van is rá valami jól bevált gyakorlatod?

– Énekórán szoktam játszani az osztálytársaimnak, rendszeresen fellépek az iskolai rendezvényeken, és el szoktak jönni a koncertjeimre is a pécsi Kodály Központba.

– Szerinted mikor érdemes elkezdeni a zenetanulást?

– Amilyen korán csak lehet. Nagyon örülök, hogy én már négyévesen elkezdhettem játszadozni a zongorán, ötéves koromban felvettek a Liszt Ferenc Zeneiskola előkészítő osztályába, hatéves korom óta pedig Megyimóreczné Schmidt Ildikó tanárnőnél tanulok.

– A novemberi koncertről mit tudhatunk?

– Az első részben szólódarabokat fogok játszani, a második részben pedig zenekarral lépek fel. Lesznek Scarlatti-, Bach-, Mozart-, Beethoven-, Chopin-, Bartók-darabok, de a többi legyen meglepetés. Nagyon várom már. Nem az a fontos, hogy minden teljesen hibátlan legyen, hiszen nem vagyok gép, hanem az, hogy örömet tudjak szerezni a közönségnek.

– Emlékszel arra, amikor először játszottál azért, hogy örömet okozz másoknak?

– Négyéves koromban, amikor elkezdtem zongorázni. De emlékszem arra is, hogy háromévesen gitárt kértem karácsonyra, nagyon sokat játszottam rajta a szüleimnek és a nagyszüleimnek.

– Érzed, hogy mikor minek örül a közönség?

– Van különbség, nemcsak országok, hanem városok között is. A Virtuózok után nagyon sok meghívást kaptam külföldön is, Magyarországon belül is. Köszönöm Peller Mariannak és Vadász Dánielnek, a Virtuózok megálmodóinak, hogy létrehozták ezt a műsort, amely nagyon sok fiatalnak ad fellépési lehetőséget, így nekem is. Az elmúlt két évben felléptem New Yorkban az Avery Fisher Hallban, Brüsszelben, Milánóban, Tokióban, Oszakában, Stockholmban, Göteborgban, Párizs­ban, Aix-en-Provence-ban, Zürichben, Zágrábban, játszottam Nagyváradon, Komáromban, Kolozsvárott, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, valamint Magyar­ország nagy- és kisvárosaiban. Mindenütt nagy szeretettel fogadtak, mindenütt sok tapsot kaptam, de a magyar vastaps egyedülálló az egész világon, fantasztikus.

Kép

Boros Misi - Kép: Emmer László

– Ha hazajössz valahonnan, milyen finomsággal várnak haza, ha meg akarnak lepni?

– A kedvencem a krumplipüré, ahogy édesanyám csinálja erdélyi módra.

Jön a hír, hogy Misinek vissza kell mennie a színpadi beállásra. Még csinálunk egy közös képet hármukról. Ahogy szülei Misi mögött ülnek, az jut eszembe, hogy ők hárman egy emberként szolgálják ennek a kisfiúnak a tehetségét, és a sikerből is jut mindhármuknak (és persze a fent felsorolt szakembereknek és családtagoknak).
Anyaként azért nem állom meg, hogy feltegyek néhány kérdést Orbán Jolánnak, Misi édesanyjának is, nem csak arról a bizonyos krumplipüréről.

– Ha Misi zenél, akkor több száz fős koncerttermekben, ha hőst játszik, akkor a Pécsi Nemzeti Színház színpadán, ha fociról beszélget, akkor az EB közvetítés stúdiójában ül a szakértőkkel. Hogy tudja egy szülő megvédeni a gyerekét attól, hogy a népszerűség miatt eltűnjön az életéből az intimitás? Hogy az egymást követő nagy feladatokat teljesítve nehogy kiégjen?

– Misinek helyén van az esze és a szíve. Nagyon jól tudja, hogy a tehetség Isten ajándéka, de minden más emberi teljesítmény, azaz következetes és kitartó munka eredménye. Számunkra az volt a legfontosabb, hogy mindkét gyerekünk megtalálja azt a tevékenységet, amit a legjobban szeretne csinálni. Dani számára ez a kémia, Misi számára a zene. Dani megtalálta a maga számára a legjobb középiskolát, Misinek pedig Pécsett megtaláltuk a legjobb zongoratanárnőt, Megyimóreczné Schmidt Ildikót, akivel az első pillanattól kezdve jól megértették egymást. Nagyon komolyan, nagyon sokat dolgoznak, Misi szeret gyakorolni, öröm hallgatni, amint egy-egy darabot részleteiben kidolgoz. Az intimitást a családi és baráti kör biztosítja számára, a pécsi nagyszülőkkel együtt lakunk, akik nagyon sokat foglalkoznak vele, jól kijönnek a bátyjával, a budapesti és a kolozsvári unokatestvéreivel, a barátaival, az osztálytársaival, minden alkalmat kihasználnak, hogy együtt lehessenek. A kiégés nagy veszély a fiatal zenészek esetében, de remélem, hogy Misinek sikerül ezt elkerülnie, mert nagy szeretet övezi, szakmailag és emberileg is jó kezekben van.

– Amikor dönteni kell, hogy egy felkérést elfogadnak-e, milyen prioritási szempontok segítenek?

– Misi személyiségfejlődése az elsődleges szempont. Mivel számára a zene életforma, ezért mindig azt tartjuk szem előtt, hogy hosszú távon mi jó neki. Minden egyes fellépést megbeszélünk vele és a tanárnőjével, mindig a korának és a technikai tudásának megfelelő darabot választanak, akár versenyről, akár koncertről van szó.

– Amióta Misi ilyen ismert, ebben a jó másfél évben lehet már fokozatosan engedni, hogy bizonyos szervezési kérdésekben maga döntsön? Vagy egyelőre épp elég, ha az előadói-technikai kihívásokkal törődik?

– Mindig Misié az utolsó szó, mert neki kell fellépnie. A dön­tést megelőzően viszont a zongoratanárnőjével közösen végiggondoljuk, hogy vállaljuk-e a fellépést vagy sem. Ha a Virtuózok részéről érkezik a felkérés, akkor Peller Mariannal egyeztetünk. Ha igent mondtunk, akkor ehhez tartjuk magunkat, Misi és a tanárnője készülnek a fellépésre, mi meg segítünk a szervezésben. Nemet mondani is meg kellett tanulnunk, volt már olyan eset, hogy túl közel esett egymáshoz két fellépés időpontja, ezért az egyiket nem tudtuk vállalni. Ilyenkor hangsúlyozzuk, hogy jövőre is lesz egy újabb év, így ha most nem is, később eljövünk. Próbálunk mértéktartók lenni. Misinek szerencsére van egy belső mércére, ehhez igazodik, mindig annyit vállal, amennyit teljesíteni tud, így minden fellépés öröm a számára.

Kép

Boros Misi szüleivel - Kép: Duba Máté

– Misi bátyja is tehetséges zongorista. Hogyan lehet őt úgy segíteni, hogy ne veszítse el a motivációt az öccse árnyékában?

– Dani is négyéves korában kezdett zongorázni, hatéves korától hegedülni. Misi is hegedül, Deák Anna a tanáruk. Mindketten rendszeresen jártak megyei, országos és nemzetközi zongoraversenyekre, négykezes versenyeket is nyertek. Hetedikes korában Dani a kémia mellett döntött, mi meg támogattuk ebben. Mostanában már kevés ideje van gyakorlásra, de nemrég a Párizsi Magyar Intézetben rendezett klímakonferenciát követő koncerten négykezest játszottak.

– Számítanak arra, hogy a kamaszkor hozhat meglepetéseket?

– Megtörténhet, de remélem, hogy a zene iránti szeretet nem fog változni. Mivel Dani is, Misi is szeretik azt, amit csinálnak, ez segíteni fogja őket abban, hogy mindig önmaguk lehessenek.

– Tudnak a fiaikkal a zenén keresztül is kommunikálni?

– Megtanultuk. Dani esetében mindig megbeszéltük a koncerteket, a fellépéseket, nemcsak a Segítség, komolyzene! koncert közönségét, hanem minket is mindig elkápráztatott a zenei tudásával. Misinél meg kellett tanulnunk, hogy nem elmondja, hanem eljátssza a történteket. Amikor hazajön az iskolából vagy koncertről, leteszi a táskáját, odaszalad a zongorához, és játszani kezd. A játékából tudjuk meg, hogy mi történt aznap, vagy mi érintette meg a leginkább az adott koncertben.

– Megtudhatjuk a kedvenc krumplipüré receptjét?

– Krumplitermő, vagy ahogy nálunk, Erdélyben mondják, pityókatermő vidéken születtem, így sokféle krumplielkészítési módot ismerek. Misi kedvence a krumplipüré, Danié a sült krumpli. A krumplipürét fehér krumpliból, a sült krumplit pedig pirosból szoktam készíteni. Nagyon egyszerű mindkettő. A krumplipüré titkát Édesanyámtól tanultam, sós vízben lassú tűzön megfőzöm a meghámozott krumplit, majd kevés langyos tejet, vajat vagy margarint teszek bele, és kézi habverővel jól kikavarom. A sült krumpli titkát nemrég tudtam meg Dragomán György Facebook-bejegyzéséből: vasedénybe, hideg olajba kell tenni a meghámozott és felszeletelt krumplit, majd kavargatás nélkül megvárni, amíg aranysárgára sül, így lesz finom és ropogós, azaz igazi szalmapityóka. Az igazság az, hogy Édesanyám krumplipüréje és sült krumplija a legjobb a világon. 

Az angol elnevezésből származó mozaikszó a túlmozgékonyság és figyelemzavar, az indulat, a külső és belső késztetésekre adott viselkedéses válasz kontrolljának zavarát takarja. Mindez az érzelmek szabályozásának és a célirányos tevékenységek megtervezésének és megvalósításának nehezítettségét is jelenti.

Ezek a gyerekek és felnőttek szétszórtak, szervezetlenek, szertelenek, szórakozottak, sokan közülük nagyon elevenek, indulatosak, türelmetlenek, egyesek kifejezetten érzékenyek. Gyakran nem képesek adottságaikat kibontakoztatni, céljaikat beteljesíteni. 

Ráadásul segítség nélkül, további gondok-bajok ütik fel a fejüket az életükben. Amennyiben nem részesülnek időben megfelelő támogatásban, szükség esetén hatékony kezelésben, elkerülhetetlenül pszichológiai problémák (alacsony önértékelés, motiválatlanság, a kortárskapcsolatok zavara), sokuknál életvezetési zavarok (munkahelyi, párkapcsolati problémák, kriminalitás, balesetek), 80%-nál pszichiátriai kórképek (depresszió, pánik, függőségek), több, mint felüknél testi betegségek (elhízás, szív-érrendszeri betegségek) lépnek fel. Nem elhanyagolható az egyént, a családot és a költségvetést érintő járulékos gazdasági teher sem.

Jó hír az, hogy ma már több hatékony módja is van ezen jellegzetes alkati sajátosságokkal rendelkező gyermekek és felnőttek megsegítésének. A hatékony segítség első feltétele az időben történt felismerés, kivizsgálás és a korán elkezdett és megfelelően ütemezett kezelés. Ennek alapja pedig a gyermekkel és családjával kapcsolatba lépő szakembereknek, ill. maguknak a szülőknek a tájékozottsága.

Mik a szokásos panaszok?

A pedagógus szerint a gyerek nem figyel órán, nem fejezi be a feladatait, rosszul teljesít képességeihez képest, folyton kotyog, nyüzsög, csapong, elhagyja dolgait, álmodozik, nem tartja be a szabályokat, nem vagy alig irányítható. Otthon nem akar sem házi feladatot sem házi munkát csinálni, kerül minden erőfeszítést, halogat, túlérzékeny, mindenen bepöccen, agresszív, durva, feledékeny, dacos, nem vállalja a felelősséget dolgaiért – mindig más a hibás. Kisebb korában nem lehet vele boltba menni, több felnőttet is leköthet, lefáraszthat. Kamaszkortól kezdve sokuk inkább belül pörög, mint kívül, folyton jár az agyuk, a lányoknak a szájuk, de szétszórtságuk, egyenetlen teljesítményük, ingerlékenységük többnyire megmarad, és a másodlagos károsodásokkal együtt életminőségüket, kapcsolataikat negatív irányba befolyásolja.

A fiúk esetében négyszer gyakrabban diagnosztizálnak ADHD-t. Ennek oka, hogy míg a fiúk elevenebbek lesznek, nehezebb kezelni őket, addig a lányok, akik sokszor csak figyelemzavarosak, visszahúzódóbbak, depressziósabbá, magukba fordulóbbá válnak, így sokkal nehezebb náluk felismerni a bajt.

Felnőtt korukra a dignosztizált eseteket tekintve a nemek aránya kiegyenlítődik. Azt, hogy nem gyermekbetegség, mutatja a nehézségek felnőttkorra való áthúzódásának magas aránya: az érintettek több mint 50%-ának okoznak továbbra is komoly nehézségeket az ADHD mögött meghúzódó jellegzetes neurobiológiai működészavarok. A felnőttek nagy részét másodlagos betegségeik (hangulatzavar, szorongás) miatt kezelik, emiatt állapotukban csak részleges javulás következik be.

Az ADHD-s gyermek aktuális állapotát időről időre (3–6 havonta) felül kell vizsgálni. Az ADHD képe az idegrendszer érésével, egyéb külső és belső hatásokkal alakul. A változásokkal együtt a családtagoknak is újabb és újabb kihívásokkal kell szembenézniük, meg kell tanulniuk utánajárni a szakmai segítségeknek és élni velük, folyamatosan gondoskodni arról, hogy legyen energiájuk elfogadni, kezelni, segíteni az érintett gyermeket vagy felnőttet.

A hiperaktív, figyelemzavaros gyerekek kivizsgálása és ellátása komplex, multidiszciplináris, különböző szakemberekből álló teamet, többféle különböző hatásmódú terápiát igényel. A Bethesda Gyermekkórház nemrég felújított és kibővített ADHD Ambulanciáján jelenleg javarészt részmunkaidős szakemberek dolgoznak, köztük gyermekpszichiáter, klinikai gyermekpszichológus, neuropszichológus, gyógypedagógus, családterapeuta, művészet-terápiás foglalkoztatói képzettséggel, alapvetően pedagógiai alapvégzettségű és ráépített mentálhigiénés képzettséggel rendelkező mentálhigiénés asszisztensek. Emellett egy számban és lelkesedésben jelentős önkéntes pszichológus-csapat is támogatja a szakmai munkát. Szeptember 17-én indult az első támogató csoport ADHD-s gyermekek szülei számára. Korábbi ill. külső tapasztalatok alapján ezekből később önsegélyező szülői csoportok is kialakulhatnak.

Általános iskolában még csak az (egyik) legbénább voltam az osztályban minden mozgásban. Ennek megfelelően (oktalan módon) nem merült fel a szüleimben, hogy bármilyen sportot űzzek. (Pedig épp ezért kellett volna.) Gimnáziumban egyenesen fel voltam mentve testnevelésből, gyógytornára jártam, a barátnőim azóta is ezen röhögnek, ha összejövünk. Később a munkámból kifolyólag számos sportszövetséget és élsportolót megismertem (egy nagyvállalat szponzorációs tevékenységét koordináltam). Voltak események – egy Szegeden rendezett kajak-kenu világbajnokság vagy a MOL-kupa első jégkorong mérkőzései, amikor a csíkszeredaiak először játszottak kupamérkőzéseket Magyarországon –, amikor minden sportmúltnélküliségem ellenére lázba hozott a verseny, lelkes szurkolóvá váltam.

A gyerekeinknél aztán első perctől toltuk a rendszeres sportolást. Nem a versenyt, de a mozgást, hogy tombolják ki az energiáikat, és fáradjanak el estére.

A versenysport világát – a gyerekek versenysportjának a világát – a középső gyerekünk kapcsán ismertük meg. Hat-hét sport kipróbálása után vívni kezdett, és egyértelműen látszott az első perctől, hogy ez az ő világa.

Egyrészt alkatilag szerencsés a vívásban, másrészt váratlan módon annyira ambicionálni kezdte a versenyzés, hogy átlépve a saját árnyékát, lerázva magáról a kezdők menetrendszerinti kudarcait, összeszorított foggal kemény munkába kezdett. Ma már állandó helye van a korosztályában az országos ranglista első nyolc helyében. Az egyesülete tavaly nyolc pontszerző helyezést ért el országos bajnokságokon, ebből ötben benne volt – nemcsak a saját korosztályában, hanem a kettővel idősebbek közt is bekerült az első nyolcba, és három csapattal küzdötte be magát hasonlóan értékes helyekre.

Mi meg csak néztünk. Mert ő egy figyelemzavaros, hiperaktív ADHD-s kamaszgyerek. Maga kérte, hogy mindennap járhasson edzésre. És a hatodik osztályt megelőző nyáron, a harmadik edzőtábor után meglepő összeszedettséggel leültetett minket, a szüleit, és megosztotta velünk azt az elhatározását, hogy nem követi apja és bátyja példáját, így nem lesz a Pannonhalmi Bencés Gimnázium tanulója, hanem úgy szeretne gimnáziumot keresni magának, hogy mellette tovább folytathassa a tőrvívást, a versenyzést. Addig nem feltételeztem, hogy egy ilyen gondolatmenethez elegendő koncentrációra képes – de tévedtem. Persze, hogy képes, mivel vív!

A versenysport sikerélményt ad neki. Megtanítja nagyon keményen dolgozni, küzdeni. Megtanítja egyébként az igazságtalanságok elviselésére is. Arra, hogy ha nagyon jó, akkor nagyon nehéz ellene bíráskodni. Ugyanakkor játszani is tanít. Közösségben működni, alkalmazkodni, örülni a sikernek, tanulásnak fogni fel a kudarcot.

És minden óra, amit a szabadidejéből edzéssel tölt el és nem számítógépezéssel, kész haszon…

Az edzőjében valódi szövetségesre leltünk. Többet segít nekünk a gyerekünk nevelésében, mint bármelyik pedagógusa eddig. Tekintélye van a gyerekek előtt, szigorú velük – ugyanakkor meg tudtuk vele beszélni az ADHD-val járó külön eljárást, odafigyel edzőtáborokban és versenyeken, hogy a fiunk betartsa a külön étrendjét (és nem mellesleg vasárnapi versenyek előtt szokta jelezni, hogy menjünk el szombat este misére, mert nem lesz rá alkalom vasárnap). Olykor nagy erőfeszítésekre van szükség a mi részünkről is. Egy figyelemzavaros nem arról híres például, hogy a felszerelés valamennyi darabját hiánytalanul hazahozza. A versenyekre és edzésekre járás pedig nagy logisztikai kihívás valamennyiünknek.

Azt hiszem, nem toljuk túl. Lelkesek vagyunk, de pontosan tudja a gyerek is, hogy nem a sporteredményei miatt szeretjük. Elfogult anyukaként le vagyok tiltva az érdemi versenyeiről, mert túlságosan bevonódom érzelmileg… És titokban persze nagyon szeretném látni, hogy majd egy budapesti olimpián ott lesz a versenyzők között. De ha nem lesz ott, akkor is sokkal többet köszönhetünk a versenysportnak, mint azt valaha is gondoltam volna. Olyan sokat tett hozzá a gyerek személyiségfejlődéséhez, majdani felnőtté válásához, a megküzdési képesség fejlesztéséhez, mint semmi más a mi elvárások nélküli szülői szeretetünkön kívül. Még úton van – de ez egy jól kikövezett, biztos irányba vezető út, amin így, kamaszkorban még mi is elférünk mellette. A mi életünkben – az övében mindenekelőtt – a versenysport nem mumus, hanem a megoldás maga.

A harmadik gyermekünk ma volt élete első vívóedzésén. The beginning of a beautiful friendship.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

Az egyházi elöljárók büntetésből helyezték el őket a világ háta mögé, hiszen Father Ted a lourdes-i zarándoklat pénzét Las Vegasban elkaszinózta, illetve további botrányaik voltak, főleg az alkoholizmus miatt. Father Ted már elvesztette a hitét, ami az egyházi pályára hívta, csupán a megszokás tartja papi munkában. A világlátása hasonló a mi Tibi atyánkéhoz: nem akar senkit bántani, békés ember, csupán történik körülötte az élet.

Tibi atyát – Father Ted „kisöccsét” – néhány éve egyetemi bulizós-romkocsmás körök álmodták erre a magyar valóságra. Mivel a fizimiskája erősen hasonlít – nem, nem Father Tedre… hanem egy létező amerikai papra, ezért – a pereskedést megelőzendő – mémjét átalakítva, napszemüvegesen, pohárral a kézben üdvözli olvasóit. Eredetileg Máriakálnokon lakott, de a helyi polgármester asszony tiltakozására, aki a helyi vallásosságot akarta védeni tőle, átköltözött Humbákfalvára. A költözés gyorsan és diszkréten zajlott, mivel a mi szelíd Tibi atyánk nem keresi a konfliktust, és nem akarja a vallásos meggyőződést sérteni, pusztán görbe tükröt tart a világnak. Sőt, néhány kisfröccs után előjön belőle a népnevelő. Mivel érzékeny a világ dolgaira, meg is mondja a véleményét a magyar fociról, a szexizmusról, a húsvéti locsokodásról és egyéb aktuális dolgainkról. Tibi atyának a nyelvezete változatos, valószínűleg a véralkohol szintjének függvénye, hogy mennyire folyamodik alpáribb szókincshez.

Tibi atya szereti az embereket, jószándékú, és meg is bízik mindenkiben. Így kerülhetett arra sor, hogy néhány kiváló üzleti érzékkel bíró ministránsa rávette, hogy bízza rájuk az üzleti ügyeit. Szinte fogságba ejtették: csak élvezze vidéki magányát, igyék kedvére, filozofálgasson, írja le a véleményét a blogjában, írjon alá minden szerződést, bólogasson – de világi, anyagi jellegű ügyekkel ne is foglalkozzék, azokat adja át szakavatott kezekbe. Be is indult a Tibi atya biznisz: rendkívül tehetséges, kreatív csapatok friss mémekkel látják el az olvasókat, kocsmát nyitottak Humbák Művek néven (már Pécsett is létezik ilyen „műintézmény”, nemcsak a fővárosban), fröccs-standokkal jelennek meg a nyári fesztiválokon, de pólót, napszemüveget is árulnak, sőt egy Füveskönyvet is kiadtak. Igaz, hogy Tibi atya Füveskönyve nincs egy kategóriában Máraival vagy Fekete Istvánnal, de a „Minden napra egy feles” alcím sokak érdeklődését felkeltette, és kinyittata pénztárcájukat. A vitatható minőségű kannásbor is jól eladható a címkén mosolygó Tibi atya-mémmel. Az nem tudható, hogy ebből az üzletből mennyi jut Humbákfölde plébániájának, de a jól tervezett marketing akció ügyesen működik, egyre nagyobb a Tibi atya körül kialakult kultusz-biznisz.

Most, hogy elmúlt a fesztiválszezon, Tibi atya erősíti közéleti tevékenységét: a napokban egy áltudományos Facebook poszt miatt durván nekiugrott az egyik magyar fitneszgurunak, aki persze nem hagyta magát, s visszavágott. A cicaharcnak tűnő helyzet végül a facebookos megosztás felelősségéről szóló vitáig élesedett. Ezek után nem lenne meglepő, ha a dörzsölt ministránscsapat már a Kétfarkú Kutya Párttal tárgyalna, előkészítve Tibi atya politikai színrelépését.

S hogy hogyan tovább? Mi lesz Tibi atyával, ha lecseng ez a felfokozott érdeklődés? Amikor már minden bőrt lehúztak róla, magára hagyják-e a minsitránsai, hadd vonuljon az adósok börtönébe? Lehet, hogy egyszercsak „kijózanodik”, s megtér. Rájön, hogy több az Élet annál, mint arra „nevelni”, hogy sör helyett bort igyunk, hogy hogyan állítsunk fesztiválsátrat (még) félrészegen, hogy hogyan káromkodjunk kulturáltan. Hiszen van élet a boron és a fesztiválokon túl is. Sőt, ott kezdődik.

Hajrá Tibi atya! Dícsértessék!

Uzsalyné Dr. Pécsi Rita neveléskutató szerint a kamaszkorban beköszöntő nagy külső-belső átalakulás olyan, mint szüret után a must: először forr, zavarosodik, s csak azután tisztul le. Ha ez elmarad, nem számíthatunk érett felnőttkorra.

– Az a legnehezebb ebben a fázisban, hogy ez nemcsak kívülről látszik így, hanem ő is rendkívül kínosnak és vállalhatatlannak érzi ezt a kusza belső világot, és amint jelentkezik ez az állapot, védekezésként egy erős páncélt von maga köré. Van, aki tüskéket is növeszt nagyképű beszólásokból, visszautasító vagy hallgatag tartózkodásból, bőszítő stílusból vagy mindennek keverékéből. Nehogy mások is észrevegyék, mekkora „gáz” van odabent. Ebből a folyamatból következik az automatikus válaszuk napi érdeklődésünkre: „Semmi! Mondtam már, hagyjál! Ilyenkor a legtöbb, amit tehetünk, hogy nem sértődünk meg, nyitva hagyjuk a lehetőséget a beszélgetésre és ügyesebben érdeklődünk egy kicsit később.

– Hogyan lehet ügyesebben érdeklődni?

– Pontosabb kérdést teszünk fel arról a területről, ami biztosan érdekli. Ott volt-e Pisti? Sanyi bának milyen kedve volt? Nem maradt-e el megint a fizika óra? Egyszóval konkrétumot, röviden, és mindenképpen arról, ami őt érdekelheti, nem csupán engem (ebéd, jegyek, felelés, dolgozat, érettségi tételek, stb.) Ha pedig ilyenkor valami hajmeresztő választ kapunk, hagyjunk egy kis időt magunknak, ne reagáljunk rögtön ugyanabban a stílusban, hanem várjuk meg, mit akar vajon ezzel mondani. A kamaszok – minden egyéb híresztelés ellenére – szeretnek beszélgetni, de közben nagyon kényesen kell vigyázniuk szétesett belső világukra. T. Beller nagy értője volt ennek az életkornak: „A beszélgetés csak akkor ér valamit, ha valóban érdeklődünk gondolatai iránt. Nem reagálunk gyorsan. Mielőtt rutinosan válaszolnánk, azt mondjuk: Ez érdekes, mondj még többet erről! Ha még többet mond, és még mindig nem értjük, megismételjük, amit mond, és megkérdezzük: Jól értettelek? A megértés igazi kemény munka. Csak akkor szóljunk ellene, ha igazán megértettük őt. Gyakran egy ostoba megjegyzéssel kezdi a beszélgetést, pl. „A tanárok mind hülyék” vagy „Egyszer pilóta leszek, így fentről minden embert leköphetek.” Ha egy ilyen mondatra gyorsan reagálok, akkor nem értettem meg jól a fiatalt. Ez csak a nyitány. Egészen nyugodt maradok, és azt mondom: Te még mást is akarsz mondani. Egészen rá figyelek, akkor talán tovább beszél. Fontos, hogy a kamaszok többször megtapasztalják, hogy lehet a szüleikkel beszélni. Így kialakul a bizalom. Nem szabad továbbadnom, amit mond. A személyes beszélgetésnek rejtve kell maradni a szívben. Ez nagyon fontos, különben elvész a bizalom. A fiatalok tesztelik is ezt. Ha úgy tapasztalják, hogy megőrzöm, amit mondanak, akkor újra visszatérnek.”

– Hogyan reagáljunk arra, ha a gyerek igazságtalanságra panaszkodik, vagy ellenséges a pedagógussal, edzővel szemben?

– Először is végig hallgatjuk, nem szólunk közbe az első mondat után, hogy „Fiacskám tanárról ilyen hangon a mi házunkban....” A legjobb kérdés most is: Mi történt? Mialatt kicsit részletezi, hogy is voltak a dolgok, általában valamelyest lehiggad, és tapasztalja, hogy végül is lehet erről beszélni. Ne feledjük, az autonóm, önálló döntésképességhez hozzátartozik, hogy a „hatalom” intézkedéseit is kötelességem megvizsgálni, megkérdőjelezni. Természetesen tiszteletteljes hangnemben. Ezt is tőlünk tudja elsajátítani: odafigyelésünk, higgadt kérdéseink sokat segíthetnek.

Mit ne tegyünk ilyenkor?

Ne fojtsuk belé a szót, hagyjuk nyitva annak a lehetőségét, hogy jól látja a dolgot! Ne adjunk rögtön tanácsot, ne rohanjunk be az iskolába megvédeni „szegényt”!

– Ha igaza van?

– Kiderülhet, hogy tényleg elhamarkodottan ítélt a tanár, hogy tényleg járna a pont a feladatra, legalábbis az elmondásból vagy a dolgozat megtekintéséből ítélve. Ilyenkor tovább beszélgetünk, esetleg közösen elképzelve a szituációt, megfogalmazzuk, hogyan lehetne megbeszélni a pedagógussal. Súlyosabb esetben felajánlhatjuk, hogy kérünk egy időpontot, de ha nem kéri, vagy végül úgy ítéljük meg, hogy nem tenne senkinek jót, akkor is sokat segít, hogy megbeszéltük és elfogadhatóvá tettük a helyzetet. Igazságtalanság történt, átérezhette, hogy „van embere, aki megérti őt”, még ha nem is lehet mindent kigyomlálni. Van, amit egyszerűen el kell viselni.

– És ha nincs igaza?

– Kiderülhet, hogy jogos volt az elmarasztalás, vagy tényleg nem jár a pont a feladatra. Ha időt nyertünk, és kissé lehiggadt már gyermekünk, még füstölög egy kicsit, azután túl tud rajta lépni. Ha olyasmi történt, ami után jó lenne valamilyen jóvátétel vagy bocsánatkérés, akkor ezt is fölvethetjük, néhány tippet adva, hogy próbáljon meg esetleg javítási lehetőséget kérni, vagy keresse meg szünetben, és legalább annyit mondjon, hogy „elnézést kérek a tegnapiért, Tanár úr, nagyon ideges voltam...” És hagyjuk a döntés felelősségét nála. Most sincs szüksége hegyibeszédre, hogy „ha tegnap foci helyett gyakoroltad volna az egyenleteket, ha kialudtad volna magad, ha nem folyton Jucin járna az eszed...”, a tapasztalat lesz a legjobb tanítója. Persze ne várjuk, hogy egyetlen ilyen tapasztalat életre szól. Nekünk is többre volt szükségünk…

Amit mindenki szívesen kihagyna

Bár a fogadóóra hasznos alkalom a problémák megbeszélésére, általában mindenki tart tőle egy kicsit: szülő, pedagógus és diák egyaránt. A kommunikáció ugyanis sokszor félrecsúszhat, félinformációkra épülhetnek állításaink, hiszen a gyerek érzelmein, indulatain átszűrve, hiányos közlésein keresztül ismerjük a tényeket. Ilyenkor egyik, esetleg mindkét fél úgy érezheti, védekezésre kényszerül. A szülő könnyen belecsúszik a mártír szerepbe („Tudom, hogy a gyerekem lusta, figyelmetlen, én sem bírok vele”), vagy előtörhet belőle az anya- vagy apaoroszlán: „Talán a tanárnő/úr is gondolkozhatna, miért nem tudja lekötni a gyerekem”), vagy egyszerűen mentségeket keres a gyerek számára („Elaludt, családi nehézségünk volt, elvesztette a füzetét”). Dr. Pécsi Rita szerint az a jó, ha a szülő a fogadóórán is partner a nevelésben, mint gyermekének első számú „drukkere”.

– Mit jelent ez?

– Szükség lesz a valóságérzékünkre és némileg az elfogultságunkra is. Hagyjunk tehát magunknak egy kis időt, kérdezzünk vissza itt is: Mi történt? Ha valóban úgy látjuk, hogy indokolható, vagy legalábbis magyarázható a helyzet, mondjuk el, segítsünk a tanárnak a másik oldalt is látni. A nehézségeket azonban nem kell tupírozni. Az „én sem bírok vele” nem ide tartozik, csak abban az esetben, ha rájöttünk és önkritikus módon bevalljuk, hogy teljesen tanácstalanok vagyunk az ilyen helyzetben, és őszintén nagyra tartjuk az illető tanárt, akit a nevelési kérdésekben mesternek tekintünk, és ezúttal tanácsot kérünk tőle. Ez nem a mártír szerep már, hanem a nyitott, alakulni vágyó nevelőtárs szerepe. Ne csodálkozzunk azonban, ha ennek a beszélgetésnek önnevelés lesz a következménye, hiszen a minta még most is döntő szerepet játszik, még ha nem is mindig úgy látszik! A tanár is ember azonban, ha úgy látjuk, kritikával szeretnénk vagy kell élni felé, akkor számítsunk arra, hogy ő is csak úgy tudja befogadni azt, ha legalább három elfogadó gesztust is tapasztal részünkről! Keressünk olyan momentumot, amit megköszönhetünk, amit talán jobban csinált, mint mi, amit értékelt a gyermekünk is, stb. Ne csak vádoljuk, és valótlan tényekkel ne indítsunk mentőakciót!

– Minden a kamaszra tartozik, amiről a fogadóórán szó volt? Szövetségesként, cinkosként vagy főnökként beszéljünk vele?

– Nem minden részlet tartozik rá, de egyre több. Érdekes a szülői szerep ilyenkor. Szövetségesek vagyunk, de jó esetben a tanáré is. Mindkét részről, és egyértelműen a gyermek érdekében. Néha, ha sokszor átbeszéltük a gyermek és tanára között feszülő kapcsolatot, előfordulhat, hogy arra a meggyőződésre jutunk, hogy az elviselésnél nem lehet többre jutni. Ilyenkor belefér a jó értelemben vett cinkosság is. Megengedjük, hogy „kieressze” néha a gőzt, persze nem teszünk rá még egy lapáttal, sőt, egyre inkább tiszteletteljes stílusba terelve, mégis megértve őt is. Ezzel segítjük a kordában tartható együttműködést. Néha azzal is, hogy összekacsintva elviselhetőbbé tesszük a helyzetet. Főnökre senkinek sincs szüksége, főleg nem egy kamasznak. A nevelő túlsúlyosságát az ifjú egyszerűen nem tudja elviselni. Az elöljáró, együttérző, határozott vezető azonban változatlanul fontos. És ne felejtsük el, teljesen más a feladat egy kiskamasz 10-11 évessel, és más egy 17-18 évessel kapcsolatban! Utóbbi esetben már egyre inkább a saját döntéseit segítjük érvényre jutni, ha kell, átgondolni.

– Mikor kérjük  egy problémánál a pedagógus segítségét? Ezt mindig megbeszéljük a gyerekkel?

– Szinte minden eset más-más megoldást kíván. Van, hogy a gyermekünk komolyan igyekszik, de nem találja meg a megfelelő eszközöket, ilyenkor érdemes a pedagógust megkeresni, és jelezni, hogy segítse a törekvését. Ebben az esetben nem kell a gyermekkel megbeszélni. Máskor jó, ha együtt keressük a megoldást.

Hortobágyiné dr. Nagy Ágnes szerint nagyon érdekes megfigyelni a kamaszokat abban a szerepben, amikor a felnőttek fejével kezdenek el gondolkodni. Így fejleszthetjük a fiatalok empatikus készségét annak érdekében, hogy szüleik, nevelőik feléjük irányuló aggodalmait, félelmeit jobban megértsék, és a pedagógus is megismerheti az ő félelmeiket, kommunikációs nehézségeiket. A következő kérdéseket érdemes föltenni nekik, segítve ezzel ráhangolódásukat is a témára:

1. Mi változott a világban a szüleitek kamaszkora óta? Mi lehet az, amit emiatt nehezebb elfogadniuk, megérteniük?
2. Milyen szülői félelmekkel, aggodalmakkal találkoztok? Melyiknek van ezek közül alapja, és melyiknek nincs?
3. Mit tehetnétek azért, hogy a szüleitek jobban megértsenek benneteket, megbízzanak bennetek?
4. Mi az, amit szeretnétek megosztani a szüleitekkel, ha őszintén tudnátok velük beszélgeti? Mi az, amit magatoknak kell megoldani?

Akkor hát mi is volt a suliban?

Szituációs játék kortás csoportbeli foglalkozáshoz

Osszuk a csoportot két részre, egyikük a Szülő, másik a Gyerek. Tegyük föl, hogy a Gyereknek van valamilyen iskolai problémája. A Gyerek csapat külön beszélje meg, hogy mi az (a pedagógusnak sem kell tudnia, ő nem tartozik a csapatokhoz, csak moderálja, irányítja a játékot). Ez lehet konfliktus valamelyik tanárral, lehet a társakkal, legjobb, ha azok az aktuális események „dolgoznak” a játékban, amelyek a kamaszokat vagy akár az egész közösséget épp foglalkoztatják.

Mindkét csapatból egy Szülő és egy Gyerek önként jelentkező elkezdi a jelenetet, de ha valaki úgy érzi az adott csapatból, hogy szeretné felváltani a szereplőt, fölállhat, és a pedagógus moderálásával helyet cserélhet vele. (Jó, ha minél többen szóhoz jutnak, esetenként vissza-vissza lehet térni egy-egy mondathoz újra és újra, vagy más irányba is el lehet indulni.)

Alaphelyzet: Képzeljük el, hogy a Gyerek mostanában szokatlanul ingerült, csak fekszik a szobájában, nem eszik rendesen, nem találkozik a barátaival. A Szülő aggódik, hogy mi van vele. A szituáció két első mondata természetesen ez:

–  Mi volt a suliban?
– Semmi.

Innen aztán a Szülő feladata, hogy megtudja, mi okozza a gyerek napok óta tartó rossz kedvét, a Gyerek pedig válaszol. Ha szükségesnek látjuk, választhatunk új problémát is, sokszor a második életszerűbb, mert ilyenkor már a gyerekek is jobban értik a szituációt, jobban fölengednek. Esetleg megcserélhetjük a Gyerek–Szülő csapatot. A játék nem feltétlenül addig tart, amíg kiderül az igazság, inkább addig, amíg a pedagógus úgy érzi, értékes és hasznos élményeket ad a gyerekeknek ahhoz, hogy megbeszélhessék a szituációt, és válaszolhassanak arra a kérdésre, miért nehéz a szülőkkel beszélgetni, hogyan lehetne ezen javítani. Mitől félek, amikor nem mondom el, mi bánt? Hogyan lehet megfogalmazni azt, amiről nem szeretnék beszélni, úgy, hogy ne keltsek a szülőben felesleges aggodalmat?

Ma már az iskolaérettség egyik feltétele, hogy a gyermek várja az iskolát, és ne szorongjon a változástól. A lelkesedésük fenntartásához fontos, hogy az óvodában a pedagógusok, otthon pedig a szülők gondoskodjanak a megfelelő pszichés felkészítésről. Ez lesz a záloga az iskolai eredményességnek és kiegyensúlyozottságnak -írja a csalad.hu.

Óvodai, iskolai, szülői segítség

Az iskolára való felkészítés már az óvodában megkezdődik. A készségfejlesztés elindul a kiscsoportban, és folytatódik egészen a nagycsoport végéig. Az utolsó évben azonban célzottabbak az óvodai foglalkozások, hogy megfelelő legyen a szókincs, a beszédértés, a kommunikáció, a kapcsolattartási képesség, az együttműködési hajlandóság, a feladattudat, az elemi számolási készség, a mozgás és az írásmozgás koordinációja, az emlékezet, valamint a koncentráció. Ezekben az években fel is mérik a gyermekek képességeit, így nagy biztonsággal nyomon követhető a fizikai, szellemi és mentális érettség. Az óvodai fejlesztés mellett vannak iskolai előkészítő tanfolyamok is, amelyek segítenek az iskolai légkör elfogadásában, a napirend, a foglalkozások, a tantermek és a tanítók megismertetésében. De van feladata a szülőnek is, mivel a zökkenőmentes iskolakezdés és a tanulmányok sikere a pedagógus és a család együttműködésén, közös munkáján és partneri viszonyán is múlik.

Mások a mai gyerekek

Bár sok szülő elbagatellizálja az iskolára való felkészítést, mondván, hogy azt nem kell túldramatizálni vagy, hogy a gyerek majd „magától” iskolaérett lesz, nem kell fejleszteni, nem volt ez divat 20 éve. Ezek a szülők jó, ha tudják, hogy a mai gyermekek egyáltalán nem olyanok, mint 10-20 éve. Mások a lehetőségeik, a problémáik és az igényeik. A mai nebulók kevésbé koordináltak, sokkal nyugtalanabbak, félősebbek, kevésbé tudnak beilleszkedni, nehezebben figyelnek, szerényebb a fantáziájuk és beszédképességük, több egyéni törődést igényelnek, miközben intellektuálisan előrehaladottabbak. A kutatások szerint a mai gyermekek többsége egyáltalán nem felelne meg a 20 évvel ezelőtti iskolai érettség szempontrendszerének. A mai becslésekből pedig az körvonalazódik, hogy az összes gyerek harmadának lesz majd szüksége 13 éves koráig terápiás segítségre az iskolai évek alatt.

Mentális fejlesztés

A szülők nagyban segíthetik az érési folyamatot. A családnak jelentős szerepe van az érzelmi biztonság megteremtésében. Ha a kicsi kiegyensúlyozott, következetes nevelést kapott, akkor az iskolában jól fog teljesíteni. Ha viszont érzelmileg labilis a szülő, esetleg túl nagyok az elvárásai és még szigorú is, az a gyermekben is instabilitást és iskolafóbiát okoz. A szülői minta tehát mindenképpen példaértékű, és ez igaz a verbális, valamint non-verbális kifejezésmódokra, a viselkedésre, a hozzáállásra.

Fontos a beszéd, a beszélgetés. A gyereknek lehetőséget kell adni, hogy elmondja a napi történéseket, élményeit, problémáit, a szülő pedig meghallgassa, reagáljon, elmondja tapasztalatait, tanácsot adjon vagy közösen keressenek megoldást. Mindenképpen érezzen együtt a szülő, ha öröm, ha kudarc éri a kicsit. Ezek a beszélgetések maradjanak meg az iskolába járás idején is, hiszen ha a gyerek magára marad a tanulással, az új követelmény- és szabályrendszerrel, akkor hamar elbizonytalanodhat, az iskola csalódás lehet számára és lemondhat a sikeres teljesítményről.

Az új, iskolai környezetről is célszerű beszélni. A kicsik számára fontos, hogy tudják, mi vár rájuk a tanintézményben, mitől különbözik az óvoda az iskolától, mik lesznek az új szabályok, feladatok, miket tanulnak majd, ki fog vigyázni rájuk, hogyan alakul a napirendjük. Minden kérdésre adjanak választ a szülők, és fontos, hogy ne misztifikálják túl az iskolát, ugyanúgy beszéljenek a hátrányairól, mint az előnyeiről.

A jó szülő-gyerek kapcsolat elengedhetetlen az iskolai felkészüléshez. Az optimális kapcsolatra törekvést nyilván nem az iskolakezdés előtti hónapokra kell időzíteni, az hosszú évek kemény szülői munkája. Ebben benne van, hogy a szülő akkor teszi a legtöbbet a gyereke sikeréért, önállósodásának kialakításáért, ha kedvesen motiválja, dicséri, biztatja, oldja a feszültséget és nyugodt környezetet teremt. A motiváció az egyik legfontosabb kulcsszó, ugyanis az a gyerek, amelyik nem várja az iskolát és nem kap ösztönző segítséget, lemarad az iskolában.

Egészségügyi fejlesztés

A szülő segítheti a gyerek biológiai fejlesztését is. Ennek egyik része a megfelelő táplálkozás biztosítása, ami jelenti a sok zöldség és gyümölcs, napi fél liter tej vagy ennek megfelelő mennyiségű tejtermék, és 10-15 dkg hús fogyasztását. Fontos, hogy legyen mód napi legalább másfél óra játékra a szabad levegőn. Maradjon meg az eddig megszokott napi rutin, de ebből már kimaradhat a délutáni alvás. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az éjjeli alvás időtartama is lerövidül és kevesebb lesz 10-11 óránál. A szülő törekedjen arra, hogy a felkelés, az étkezés, a játék, a pihenés, a fürdés és a lefekvés mindig ugyanabban az időpontban történjen, így lesz a rendszerességből szokás, életritmus, amely segít az iskolai rend elfogadásában is.

Pedagógiai fejlesztés

Az óvodás korosztály mindennapjait a játék határozza meg. Természetes, hogy játékkal fejlesztjük a szókincsét, a koncentrációt, a figyelmet, az emlékezetet, a finom motoros mozgást és a beszédet. Ezt mind egyszerre is lehet a különféle készségfejlesztő kiskönyvek révén, de kifejezetten az írás és olvasás tanulására való ráhangolódást segítő füzetek és színezők is elérhetők.

Sok szülő fél az iskolai teljesítmény kudarcától, ezért a gyereket jó előre megtanítja írni és olvasni. A szakemberek szerint erre semmi szükség, elég a játékos feladatokon keresztül megismertetni a betűk és a számok világát. Meséljünk sokat a kicsinek, és ő is meséljen a képek alapján. Ez jól előkészíti az olvasástanulást, de fejlődik a fantázia, a szókincs, az észlelés és a megfigyelés képessége egyaránt.

A kockajátékokkal a különféle színek, formák, méretek, mennyiségfogalmak tanulhatók meg, a kirakókkal a rész-egész viszonya ismertethető meg, míg a társas- és kártyajátékokkal a logikai készség, a stratégiai és az előre gondolkodás képessége kerül a fókuszba.

A mozgás és a kézügyesség fejlesztéséhez kiválóak a labdajátékok (kicsi és nagyobb labdákkal), a finom motoros mozgás erősítése pedig gyöngyfűzéssel, gyurmázással, festéssel, zsírkrétázással történhet. A foglalkozás közben arról is meggyőződhet a szülő, hogy milyen a gyerek koncentrációja, megfigyelő képessége, feladattudata, monotónia tűrése, kitartása.

Munka és rend

A különféle kisebb házimunkák, otthoni feladatok elvégzésére tökéletesen alkalmas egy 6 éves gyerek. Önállóságát segíthetjük, ha megengedjük, hogy meglocsolja a növényeket, lemossa a kerti játékokat, letakarítsa az asztalt a székekkel együtt. Dicsérjük – de ne értékeljük túl –, ha jól végezte el a munkát vagy ha rendet rakott, mert a sikerélmény újabb tennivalókra ösztökéli. Ha figyel a környezetére, akkor rendben tartja majd az iskolatáskáját, könyveit, felszerelését, miközben fejlődik megfigyelőképessége és emlékezete.

Glutén, gliadin

A gluténérzékenység a vékonybél nyálkahártya súlyos elváltozásával járó betegség, amely egész életre szól. A leggyakrabban fogyasztott négy gabonafajta, a búza, a rozs, az árpa,és a zab glutén nevű fehérjéje tartalmazza a cöliákiás szervezet számára toxikus alkotórészt, a gliadint. Ezt a beteg szervezete nem tudja megfelelően feldolgozni, vele szemben az immunrendszer védekezni kezd úgy, hogy ellenanyagokat termel, ami egy autoimmun folyamatot indít el. Sajnos a mai napig nem tudni, miért van ez az immunválasz a gluténnal való első találkozáskor. E folyamat révén a vékonybél szakaszán a bélbolyhok károsodnak, később pedig teljesen elhalnak.

Egy 2002-ben készült felmérés szerint minden 344. ember lisztérzékeny Magyarországon. A gyermekeknél pedig még nagyobb az előfordulási gyakoriság.

Nem mindig a glutén az ok

Vass Noémi gyermek-gasztroenterológus tapasztalatait összegezve közölte: sok édesanya felkeresi, akik a gyermekük átlagtól eltérő súlyfejlődése miatt aggódnak A Budai Allergiaközpont orvosa szerint az interneten elérhető – valójában tájékoztató jellegű – kalkulátorok és egymás gyermekeinek összehasonlítása csak további stresszhelyzetet jelent, de az sem ritka, hogy a szülők a rokonok, védőnő vagy gyermekorvos megjegyzése miatt esnek kétségbe. Hangsúlyozta: a szülőknek érdemes szem előtt tartaniuk, hogy minden gyermek eltérő ütemben fejlődik, emellett pedig az egyéni és öröklött tulajdonságok is meghatározhatják a súlygyarapodást.

A növekedésre általában jellemző, hogy egy-egy stagnáló időszakot hirtelen kiugrás követ. A nagyobb gyermekeknél megfigyelhető, hogy ilyenkor szinte egyik napról a másikra megnyúlnak, vagy rövid idő alatt változik a cipő- és ruhaméretük. Ezzel párhuzamosan az étvágyuk is ingadozó. Betegségek idején a gyermekek étvágya általában csökken, a gyógyulás jele, hogy újra a kedvenc ételeit kéri. A csökkent étvágy – gyakran más egyéb tünet nélkül – lehet a betegség kezdeti jele is, de például húgyúti fertőzést, vérszegénységet vagy középfülgyulladást is jelezhet.

Mikor gyanakodjunk gluténérzékenységre?

Aggodalomra ad okot, ha a gyermek hosszabb ideje étvágytalan, a súlya csökken, fáradékony, hasmenés, hányás, haspuffadás jelentkezik. A glutén bevezetését a szakirodalom a hetedik hónapban javasolja. Az egyelőre még vitatott, hogy a szoptatás csak késlelteti a tünetek megjelenését vagy maradandó védelmet nyújt a betegséggel szemben. Ami biztos, hogy az érintettek 80 százalékánál hasmenéssel, fogyással és gyengeséggel jár. Persze, van, akinél székrekedéssel, vashiánnyal, kalciumhiánnyal vagy puffadással jelentkezik. Előfordul, hogy a tünetek a gluténtartalmú ételek bevezetése után csak több hónappal, akár évekkel később jelennek meg.

Vass Noémi kitért arra, hogy a szervezetben a fel nem szívódott zsírok miatt a széklet lazább, jellegzetes zsírfényű lesz. A rossz felszívódás miatt a tápanyagok nem tudnak megfelelően hasznosulni, ezért a súly stagnálása, csökkenése jelentkezik. A soványság mellett azonban feltűnő az elődomborodó has is.

Súlyos szövődmények

A kezeletlen gluténérzékenység vagy egy rosszul meghatározott diéta komoly szövődményeket okozhat, például vérszegénységet, laktózérzékenységet, cukorbetegséget, pajzsmirigy problémákat, koszorúér betegséget, meddőséget, csontritkulást és a gyermekkori súlyfejlődés elmaradását. Ezért is fontos a mielőbbi diagnózis. Ma már vérvizsgálattal és vékonybél-biopsziával könnyen igazolható a gluténérzékenység. Persze az út hosszú lehet a gyanú igazolásáig, ezért gyermekek esetében akkor forduljunk mindenképpen orvoshoz, ha a glutén tartalmú ételek bevezetését követően, többnyire 2 éves kor után a gyermeknek hosszabb ideje hasfájása, hasmenése van.

Kezelés

A gluténérzékenység egy életre szól, ezt nem lehet kinőni. Az étrendből tehát száműzni kell minden glutént tartalmazó élelmiszert, azokat is, amelyek csak nyomokban tartalmaznak lisztet. Ha búzaliszt kerül a szervezetbe, akkor a tünetek újra fellángolnak. A diéta elején fogyasztható banán, alma, aludttej, túró, főzelék, sovány hús, amelyek mellé a fennálló tápanyag-hiány miatt vitamin- és nyomelem-készítményt kell szedni. Mivel a glutén elhagyásával kevesebb rost jut a szervezetbe, érdemes azt sok zöldséggel, gyümölccsel, rosttablettával pótolni. A diéta első fél-egy évében látványos a javulás, elmúlik a rossz közérzet, a testsúly-csökkenés, az emésztési panaszok és a gyengeség.

A gyermekeknél fontos biztosítani a gluténmentes étrendet nemcsak otthon, hanem a közétkeztetésben, családi és baráti körben is. Hívjuk fel a figyelmüket, hogy semmilyen esetben se fogadjanak el óvodában, iskolában, barátoktól olyan élelmiszert, amiben van liszt. Ezt egyébként a tapasztalatok szerint hamar megtanulják, ha pedig már olvasni tudnak és a vásárlásban is szívesen besegítenek, akkor önállóan is megkereshetik a boltban, melyek azok a termékek, amelyeket biztonsággal fogyaszthatnak.

Barát Józsi nem tud úgy végigmenni a falun, hogy valaki ne köszönne neki oda, veregetné hátba vagy ne viccelődne vele. Alkalmi idegenvezetőnkként, a falut járva, mindenhol tárt kapukkal vártak minket. Az emberek büszkén mutogatták kertjüket, virágzó fáikat vagy épp régi parasztbútoraikat. Boldogságos Nagykörű, olvastam egy helyi közmunkás pólóján. Milyen is lehetne az a hely, amely az ország legnagyobb cseresznyéskertje?

– Miért boldogságos Nagykörű?

– Középiskolás korunkban, amikor jöttünk haza az iskolából, volt egy buszvezető, aki mindig így szólt bele a mikrofonba, hogy „A következő megálló: Boldogságos Nagykörű!” Azt hittük, hogy ez csak az ő poénja volt, de különféle falutörténeti kutatások során kiderült, hogy a húszas években valóban ez volt az állandó jelzője Nagykörűnek. Nagykörű egy sziget, és nemcsak azért, mert a Tisza szabályozása előtt szinte teljes egészében körbefolyta a folyó, hanem azért is, mert ilyen különleges település az Alföld ezen részén nincs még egy. Körülötte kockaházas, sík, kukoricatáblás területek, puszta. Itt viszont dimbes-dombos, homokos részek váltják az ártéri gyümölcsöst. Rengeteg parasztház maradt meg, szerencsére a helyiek, és a betelepülők féltve őrzik, igyekeznek azokat korhűen felújítani, berendezni. Rengeteg legenda is kötődik ehhez a vidékhez, amelyeket őrzünk, és évről évre megünneplünk.

– Most épp a cseresznyevirágzást ünneplitek. Ezzel kezdődik az egész évet felölelő ünnepléssorozat, amely leginkább e gyümölcs körül forog. Hogy lett Nagykörű az ország cseresznyéskertje?

– Orczy Lőrinc báró, katonaköltő már 1751-ben telepített errefelé szőlőt, de a vidék felvirágoztatását elsősorban Petrovay György földbirtokosnak köszönheti, aki a XIX. század második felétől egy olyan gazdaságot hozott létre, amely kora egyik legmodernebbike volt. Rózsanemesítéssel, méhészettel, állattenyésztéssel foglalkozott, 30 holdas faiskolája volt, körtéből 556, almából 547, cseresznyéből több mint 100 félét gyűjtött össze. A cseresznye lassan kiszorította a szőlőt, és más gyümölcsfajtákat is, jólétet és függetlenséget adott a parasztoknak. Petrovay György húsz-harminc év alatt olyan tudást adott át a nála dolgozó ötven családnak, amelynek köszönhetően az emberek a mai napig kötődnek és értenek a gyümölcshöz. Százötven évre visszamenőleg nincs olyan család, amelyiknek ne lenne köze a cseresznyéhez.

 – Az őszi Nagy befőzés nevű rendezvényeteken viszont azt láttam, hogy a faluban szinte mindenki foglalkozik valamilyen kézműves mesterséggel. A gyönyörűen feldíszített standok betöltötték a főteret, a szappantól kezdve a sajtokon át a kerámiákig bezárólag mindent a helybeliek készítettek. Hogy jött létre ez az igény?

– A vidék túlélte a kommunizmust, túlélte a téeszesítést is. Volt egy olyan alku, hogy aki belépett a téeszbe, annak nem vették el a cseresznyését. Így megmaradt a cseresznyésünk, bár az akkori fajgazdagság nem maradhatott fönt. A rendszerváltás után a cseresznyések visszakerültek az emberekhez. ’91-ben meg is rendeztük az eső cseresznyefesztiválunkat, és ebből szép lassan hagyomány lett. Közel tíz év után azonban új igények jelentkeztek. Minden adottságunk megvolt hozzá, de akkor még nem volt helyi termékünk, és éreztük, meg kellene újulnunk. Ezért szerveztünk egy több állomásból álló tanulmányutat a helyieknek a környék farmjaira, gazdaságaiba, ahol már helyi termékeket állítottak elő. De a legnagyobb élmény a torinói Slow Food fesztivál volt. A fesztivál története 1986-ban kezdődött, amikor is Carlo Petrini egy barátjával kávézgatott a Spanyol lépcsőnél, rálátással a legnagyobb gyorsétteremre. Ők már akkor érezték, hogy ez a fajta étkezési kultúra nem vezet jó irányba, ezért elhatározták, hogy új irányokat jelölnek ki a gasztronómiában. Így jött létre a kétévente megrendezett gigatalálkozó, ahol négy csarnokban, a világ minden tájáról összegyűlnek a termelők. A négyből három csarnok az olaszoké, egy pedig nemzetközi. Láttunk tollas indiánokat Dél-Amerikából, akik mindenféle furcsa bogyót, növényt hoztak, izlandi halászokat ezerféle szárított halakkal, afrikaiakat szárított bogarakkal. A magyar stand messze a leggyengébb és legfantáziátlanabb volt, de mi teljesen beleszerettünk az egészbe, és elhatároztuk, hogy ki fogjuk használni a vidék minden adottságát, mert az nem lehet, hogy ezen a gazdag tiszai tájon mi ne tudnánk saját lekvárt, sajtot, savanyúságot, szörpöt készíteni.

– Hogy lehetett a falut bevonni ebbe a kezdeményezésbe?

– Az emberekben még él ez a fajta tudás, tehát nem kellett teljesen a nulláról kezdenünk az egészet, falun még van kitől megkérdezni. A tanulmányutakon kívül azonban hívtunk előadókat is, gyógynövénytanfolyamokat indítottunk, és létrehoztuk a virágzástól befőzésig tartó programsorozatunkat, amely a teljes nagykörűi évet átfogja. Megrendeztük az ország első fesztiválját, ahol csak helyi termékeket árulunk. Ma már négy-öt ember megél abból, hogy kistermelőként dolgozik. Sajtos Gyuri például alaposan elmerült a sajtkészítésben. 5-10 évvel ezelőtt itt alig volt állat, pedig azok nélkül nincs normális élet. Ma meg már ott tartunk, hogy néha tejhiány van. Szent István ideje alatt az volt a jelszó, hogy minden tíz falu építsen templomot. Én ennek mintájára amondó vagyok, hogy a 80/20-as nagybirtok/kisbirtok arányt fordítsuk meg, és minden tíz falu építsen sajtüzemet, szappankészítő műhelyt, pékséget és így tovább. Ha sokszínű gazdaságot akarunk, akkor a helyben maradó gazdaságok adhatnak igazi biztonságot.