– Köze lehet a gyerekeknél elért sikernek ahhoz, hogy kerekesszékből tanít?

– Köze van, de nem közvetlenül. A motorbaleset után nemcsak fizikai értelemben kezdtem másképp élni, hanem lelkileg is. Előtte arról szólt a tánctanítás, hogy élveztem a talentumaimat, hogy az Isten vidámnak, jópofának, vagánynak teremtett. Nem gondoltam, hogy ez nemcsak azért van, hogy élvezzem, hanem a szolgálat eszköze is, hogy az élet értelme a hazatalálás, és nekem mint tanárnak az az egyetlen feladatom, hogy hazafelé igazítsam a gyerekeket. A tánc ehhez csak egy kommunikációs eszköz, éppúgy, mint például a matematika vagy a biológia.

– Olyan gyerekek is vevők erre, akik nem egyházi iskolába járnak?

– Sőt! Ki vannak éhezve rá, hogy ne csak arra kapjanak választ, mennyi kétszer kettő, hanem arra is, hogy miért és hogyan érdemes élni. Ez nem vallási kérdés, hanem boldogság és életforma kérdése.

– Hogy lehet a táncon keresztül mindezt átadni?

– Kulcskérdés például a férfi-nő szerep. Sok fiú nem meri vállalni a teremtő eredeti terve szerinti vezető szerepet. Félnek a döntéstől, a felelősségtől, az irányítástól. Szívesebben sodródnak, ez látszik a mozgásukon, a kommunikációjukon.

– Azért, mert ma gyakran egy nő néha magasabb beosztásban van, esetenként jobban keres? Vagy nem látnak egyáltalán férfimintát, mert elváltak a szülők?

– Nem a szerepeltolódásokkal van az alapvető probléma, hanem a válásokkal. A férfi és női tudat egymástól való függetlenedése a gond, hogy nem egyenrangúan és egymást kiegészítve, meghatározva jelennek meg mintaként, ahogy az isteni tervben voltak.

– Kimarad a mai fiatalok életéből a lelki, érzelmi tartalommal megtöltött mozgás is. Sem a képernyő előtt ülés, sem a konditerem nem kedvez ennek. De 18 évesen a középiskolások mégis belecsöppennek egy szalagavató erejéig. Hogy veszik az akadályt?

– Sokan ilyenkor találkoznak azzal, hogy a kart meg lehet emelni egyenes könyökkel a fej fölé. A másik gond az, hogy borzasztóan sok gátlással küzdenek. A test is akkor tud szabadon mozogni, ha a lélek szabad. Ezek a srácok rengeteg görccsel küszködnek, látok olyan 17-18 éves gyerekeket, akik olyan szinten be vannak zárva, hogy erről beszélgetni sem lehet velük. Ilyenkor kevés a három hónap, hogy megnyissam őket, pedig 26 éve tanítok. El sem tudom képzelni, milyen emberi kapcsolataik lehetnek.

Másrészt szerintem a szalagavató mára már elvesztette régi fényét. Sokszor a kötelesség, a megfelelés terhe nehezedik rá, ezért nehéz lelkesedésre bírni a fiatalokat. Mindig elmondom a srácoknak, hogy ez nem a produkció­ról szól. Arra ott lesz az érettségi. A három hónap felkészülés a lényeg, hogy elfogadják, szeressék egymást, érzékenyek legyenek egymásra, megértsék a másikat. Ez nem könnyű! Arról szól, hogyan tudnak közösségben együttműködni. Ha mégis vizsgának tekintenénk, úgy fogalmazhatnánk, ha valaki kimarad a táncból a szalagavatón, akkor az az osztályközösség megbukott.

– Sosem késő elkezdeni?

– Én 19 évesen kezdtem! Addig a lányok is megszóltak a bulikon, hogy rossz mozgásom van. Amikor leszereltem a katonaságtól, az unokahúgom vett rá, hogy menjek el a tánciskolába, mert kevés a fiú. Mondtam, hogy ha a többi unokatesót is beszervezi, elmegyek. Nem gondoltam, hogy mind a hetünket rávesz. Már az első órán éreztem, hogy ez nem az a bulikon való lötyögés, hanem egy csodálatos létforma. Azóta nem telt el nap, hogy ne táncoltam volna, a baleset óta – fejben.

– Hogy szánta el magát arra, hogy kerekesszékből is tanítani fog?

– A diákok egyfolytában nyaggattak, amíg két éven át kórházban voltam, nem telt el nap, hogy négyen-öten ne jöttek volna be. Beszélgettünk, voltak, akik otthon gyakoroltak, hívtak, biztattak. Ez maga volt a kegyelem.

– Ha ennyire ragaszkodtak a tanárukhoz, mégiscsak adott nekik valamit a balesete előtt is.

– Mindent, ami azelőtt volt, Pál apostollal együtt mondva szemétnek tekintek, mert nem az eredeti célt szolgálta. Vagy legalábbis ahhoz nekem nem volt közöm. A kórházban nagyon gyorsan megértettem, hogy nem babra megy a játék. Azt hiszem, ez hatott rájuk is. A baleset előtt olyan voltam, mint egy mágnes. Ha bementem egy táncterembe, a fiatalokat, mint egyes vasgolyókat magamhoz rántottam. Egész addig, amíg jelen voltam jó közösségben voltunk, de ma már tudom nem az a cél, hogy magamhoz, hanem a forráshoz vezessem őket.

– Azt tudja, hogy a vasat át is lehet mágnesezni?

– Tudom. Egy ideig. De nem én vagyok az összetartó erő. Magam is bemágnesezett vasgolyó vagyok.

– Mindig sikerül?

– Az visel meg, ha csak táncot tanítok, és nem tudok a gyerekek lelkéhez közel férkőzni. Az már nekem kevés. Kötöttek az eszközeim, kerekesszékből meg pláne, és nem rajtam múlik, hogy elfogadnak-e, hogy megnyílnak-e. Ezért minden alkalommal imával készülök és el akarom fogadni a helyzetet akkor is, ha valami nem sikerül jól. Meglepő módon az én tánciskoláimban több a fiú, kitartóbbak és ragaszkodóbbak is, mint a lányok.

– Melyik a kedvenc tánca?

– Ha táncolhatnék, swingelnék és salsáznék. A salsában a határtalan gazdagság vonz, az improvizatív szabadság, hogy nincs benne semmi művi, mint a cha-cha-chában vagy a szambában, és abszolút helyén van benne a női-férfi szerep. A férfi hódol, a hölgy meg ebben lubickol. A swing pedig vidámság, pörgés, életenergia, humor.

– A magyar emberhez milyen tánc illik?

– Biztosan sokan hallanák szívesen, hogy csakis a magyar néptánc, de nem feltétlenül gondolom ezt. Pedig szeretem, táncoltam a néptáncot, bár nyilván nem ismerem mindet. A hagyományaink őrzését és tiszteletét nagyon fontosnak tartom, de nem gondolom, hogy ez kellene legyen magyarságtudatunk mércéje. Egyáltalában nem baj, ha emellett a fiataljaink más kultúrák ajándékait is élvezik és azokban tudják jobban megélni a teljességet.  

A történet

A picinyke szoba a bezárt sufni közepén Jack számára a világmindenség középpontja. Anya mindig vele van, folyamatosan új dolgokra tanítja, játszanak, mókáznak, Anya néha szomorú és fáradt, időnként pedig el kell rejtőzni a szekrényben, mert kopogtat a Vén Patás, aki vasárnaponként meglepetést is szokott hozni, például új nadrágot, vagy vitaminokat, bár Jack jobban örülne igazi gyertyáknak az ötödik születésnapi tortájára. A csöpp kis tetőablakon kilátni a világűrbe, ami hatalmas, a tévédobozban pedig csupa hihetetlen dolog történik, így aztán Jack egyáltalán nem unatkozik.

Jack édesanyja 17 évesen került a Vén Patás fogságába és 19 évesen szülte meg Jacket. Hét év után, talán a kisfia miatt is, de elég erőt és bátorságot érzett ahhoz, hogy megpróbáljanak megszökni. Amikor Jack betölti az ötödik életévét, Anya döntő elhatározásra jut, próbálja Jackkel megértetni, hogy a Kinti világ igazi és nem kitaláció, hogy sokkal nagyobb, mint az ő világuk, mindenki kényelmesen elfér benne, vannak igazi fák, más emberek rajtuk kívül, és a Szoba tulajdonképpen börtön, ahová a Vén Patás zárta be Anyát. Jacket először sokkolja a rengeteg új információ, végül mégis segít Anyának kimenekülni ebből a borzalomból, ám az igazán nehéz feladat még csak eztán következik. Emberek maradtak az embertelenségben, és most emberré kell válniuk Kint, amit Jack még nem, Anya pedig már nem ismer.

A megtartó anya

Hihetetlen lelkierőről tesz tanúbizonyságot, ahogyan az édesanya nap mint nap terelgeti Jacket, érzelmi biztonságot nyújt neki, a lehetőségekhez mérten igyekszik megóvni a csalódásoktól, illetve fogvatartójától. A kisfiúnak ő a mindene és fiatal kora ellenére Jack édesanyja jól megfelel ennek a szerepnek. Pontosan tudja, mikor mennyit bír el a fia, és igyekszik ehhez alkalmazkodni.

Szoros közelségben, szimbiózisban éltek ők ketten, Jack számára az Én és Te szinte nem is létezik, csak a Mi. Csodálatos kincs ez a megtartó anyai odafordulás, s a képzelet erejének a segítségül hívása, annak érdekében, hogy Jack normális gyerekként nőhessen fel.

Elszigetelve

A tudomány régóta tisztában van azzal, hogy a korai elszigeteltség milyen romboló hatást gyakorol a normál fejlődésmenetre. Bár szerencsére igen ritkán fordul elő, hogy egy gyermek más emberektől elszigetelten kénytelen felnevelkedni, de a történelem során feljegyeztek néhány ilyen esetet. Ilyen az 1900-as évek második felében Csehszlovákiában született ikrek története, akiket édesapjuk és mostohaanyjuk egy üres kamrában nevelt 6 éves korukig, nem beszéltek hozzájuk, nem táplálták őket megfelelően és a napfényre sem vitték ki őket.

A fiúk angolkórban szenvedtek, alig beszéltek és rettegtek az új ingerektől. Hasonló történet annak a kislánynak a tragédiája, akit 2 évesen zártak egy szobába és láncoltak egy bilihez a szülei, majd 11 évig tartották ott, miközben a kapcsolattartás kimerült abban, hogy apja esténként élelmet vitt neki és belekötözte egy hálózsákba. Mikor 13 évesen kiszabadították, csontsovány volt, nem beszélt, nem volt szobatiszta, nem mutatott érzelmeket és járni sem tudott rendesen. A tudósok részletesen dokumentálták a fenti eseteket, illetve az utánuk következő rehabilitációt is, hogy feltérképezzék, visszafordítható folyamatról van-e szó. Az ikrek fiatalabb korú gyermekek társaságába kerültek, egy otthonba, ahol fejlődni kezdtek, és 14 éves korukra elérték a normál intelligenciaszintet. A kislány sajnos soha nem épült fel teljesen, soha nem tanult meg rendesen beszélni, de szobatiszta lett, megtanult járni, és kötődni kezdett a gondozóihoz is.

Gyógyító kicsik

Harlow híres majmokkal végzett kísérletében mesterségesen alakították ki az elszigeteltséget. Az eredmény szerint azok a majmok, akik az életük első hat hónapjában így nevelkedtek, később képtelenek voltak a normális társas kapcsolatokra. A kutatók eleinte bíztak a spontán felépülés lehetőségében, de ez nem vezetett sikerre, mint ahogy a nem kívánt viselkedés büntetése, valamint a fokozatos bevezetés a társas életbe sem. A korábban elszigetelt majmokat mesterségesen termékenyítették meg, de sajnos a megszületett kicsinyeikkel sem tudtak egészséges kapcsolatot kialakítani, bántalmazták őket. Ugyanakkor, ha a kölyöknek sikerült ezt az első időszakot túlélnie, a későbbiekben az anyja normális anya-kölyök kapcsolatot alakított ki vele.

Ezeket a gyógyító kapcsolatokat megfigyelve a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy az elszigetelt és ezáltal társas kapcsolataiban sérült majmoknak hatékony terápia, ha náluk fiatalabb, de már megerősödött, nem teljesen kiszolgáltatott kölykökkel zárják össze őket, hogy az ő segítségükkel sajátítsák el a megfelelő társas viselkedést. Később óvodai környezetben is igazolták az elméletet. Azoknak a gyerekeknek, akik szociálisan elszigeteltek voltak, lehetőséget teremtettek, hogy náluk fiatalabb gyerekekkel játszanak 10 alkalommal 20 percet. A kutatás eredménye szerint ezeknél a gyerekeknél a későbbiekben megkétszereződött a társas kapcsolatokban való részvétel gyakorisága, míg azon gyerekek esetében, akik velük egyidős társaikkal töltötték ezt az időt, vagy egyáltalán nem kaptak semmiféle különleges segítséget, nem történt jelentős változás.

Allan Schore amerikai neuropszichológus nagyszabású kutatásaiban azt is kimutatta, hogy a korai traumatizáció idegrendszeri elváltozásokkal is együtt jár. Ugyanakkor érdemes kiemelni, hogy a folyamat nem visszafordíthatatlan, hiszen erről tanúskodnak a fent említett kutatások, illetve azok a terápiás tapasztalatok is, amikor a szüleikkel együtt élő, de korai érzelmi elhanyagolást (például az anya depressziója miatt) átélt, magatartászavaros gyermekeknél értek el eredményeket. Ilyenkor különösen hatékony, ha a terapeuta a szülőkkel is együtt tud dolgozni, egyrészt azért, hogy tudással lássa el őket a fejlődéslélektani alapelvekkel és a gyermek lelki fejlődésével kapcsolatban, másrészt, hogy támogassa őket a gyermekükre való ráhangolódásban.

A szoba anya-gyermek párosát talán azért is olyan felemelően torokszorító érzés nézni, mert arról az emberfeletti, mindent felülíró anyai szeretetről tanúskodik, amely a környezettől függetlenül képes megadni azt az érzelmi melegséget és biztonságot, amelyek a fent leírt hatásokat csökkentik és amennyire az az adott körülmények között lehetséges, a lelki egészség felé terelgetnek.

Túl a szenvedésen?

A film főszereplőinek a kinti világban szembesülniük kell azzal, hogy mindketten önálló lények, Jack rájön, hogy Anya azelőtt is létezett, hogy ő megszületett, Anyának pedig rá kell ébrednie, hogy nem abba a világba tért vissza, amelyikből elragadták. Nagyon hamar szembesülnek a társadalom kimondott és kimondatlan elvárásaival, reakcióival, és ezek a reakciók nem mindig egyeznek azzal, amit Anya a világ, illetve saját családja odafordulásáról elképzelt. A szoba falain belül sajátos ráció és logika működött, az ott meghozott döntések akkor megalapozottak és helyesek voltak, de kint minden megkérdőjeleződik Anya számára, teljesen elbizonytalanodik és az összeomlás elkerülhetetlenül a hatalmába keríti őt. Miközben Anya újraépíti magát, Jack is sokat tanul a kintről, ő próbál most Anya helyett erős lenni, mindent megtesz, hogy alkalmazkodni tudjon és rendületlenül várja, hogy Anya jobban legyen.

Trauma után

A történet megmutatja, hogy az áldozatok milyen történéseken mennek keresztül a szabadulás után. Bár a környezet gyakran elvárja, hogy egy-egy súlyosan traumatikus élmény átélői a nehézségeket követően felhőtlenül boldogok legyenek, s örüljenek annak, hogy vége a borzalmaknak, érdemes tisztában lennünk azzal, hogy a szörnyű élményeket feldolgozni egyáltalán nem egyszerű. A szakirodalom poszttraumatikus stresszzavarnak nevezi ezt az állapotot, amelyben az egyén egy fenyegető élmény hatására intenzív félelemmel, tehetetlenségérzéssel vagy rémülettel reagál, és ennek hatására a jövőben ismételten újra- és újraéli a traumát a kényszerű, ismétlődő emlékezés, a kínzó álmok vagy a hallucinációk, esetleg illúziók révén. Gyakorta előfordul az is, hogy az áldozatok kerülik a visszaemlékezést, illetve az arról történő beszélgetést, de az is megeshet, hogy egyszerűen képtelenek felidézni a szörnyűséggel kapcsolatos emlékeiket és mindeközben depressziósnak érzik magukat, nem bírnak aludni, bezárkóznak, nem mutatják ki az érzéseiket, a jövőt túlontúl borúsnak gondolják. A dühkitörések és a koncentrálási nehézség is megkeseríthetik a hétköznapjaikat.

A környezet biztatása, a „fel a fejjel, már túl vagy rajta” típusú hozzáállás még tovább nehezítheti a helyzetet, de hozzátartozóként sem könnyű megbirkózni a kialakult szituációval. Érzelmileg igen megterhelő megélni, hogy bár nagyon szeretnénk segíteni a szenvedő családtagnak vagy barátnak, ő képtelen megnyílni. Ezekben az esetekben nagyon fontos szakszerű segítséget kérni és egyéni pszichoterápia során feldolgozni a történteket. Mindemellett sokat segíthet a családterápia is, ahol a családtagok és az áldozat együttesen kapnak segítséget, illetve a csoportterápia, ahol az áldozatok közösen indulhatnak el a gyógyulás útján, erősítve önmagukat és egymást is.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A heti rohanásban van egy biztos nyugvópont, egyfajta menedék, ahol kiléphetek az időből, a kapkodásból és ezerfelé figyelésből. Tamási Teri Dob utcai szövőműhelye egyre több embernek nyújt menedéket: belvárosi hipszterektől kezdve a turistákon át egészen a nagymamákig. Van, aki csak pár órát vesz, van, aki ajándékokat készít, és van, aki újra és újra visszatér az alkotás öröméért. Csak mert jó.

Sokféle meditációs gyakorlatot és iskolát kipróbáltam már, mégis hosszú idő óta először érzem azt, hogy valami olyan technikára találtam rá, amely ismeretlenül is ismerős, amelyben valahogy már a kezdetektől fogva otthonosan mozgok. Ketten vagyunk Terinél. Velem szemben Barnabás ül, nálam valamivel előrébb tart, épp a kelim technikával ismerkedik. Most találkozunk először, de mivel a szövöde nemcsak üzlet, szövőműhely, hanem bensőséges közösségi tér is, könnyedén beszélgetésbe elegyedünk. Barnabás informatikus, de velem együtt ő is arról álmodozik, hogy egyszer lesz majd egy vidéki háza, nagy diófával, kutyával, egy-két szövőszékkel. Addig azonban marad a nagyváros, a heti pár óra flow Terinél, és persze az álmok egy nyugodtabb életről. „Ha nem szövök egy hétig, egyszerűen én is megőrülök – mondja nevetve Teri. – Amikor bejönnek ide az emberek, többségük ideges, minden bajuk van. Azután leülnek, és egy idő után felveszik a szövés ritmusát, légzésük, mozgásuk és gondolkodásuk szép finoman összehangolódik, megnyugszanak, a gondjaik távolra kerülnek, és csak a szövésre koncentrálnak. Sokféle ember jár ide, és meglepő módon elég sok fiatal is.”

Folytatás a Képmás magazin augusztusi számában. 

– Szereted a nevedet?

– Örülök, hogy a szüleim ilyen mesés, nőies nevet választottak nekem, amely a telített, sokat ígérő bíbort idézi, és önmagában is becézve van. Olyan kedves, mint amilyen kedves emberek között nevelkedtem.

– Valaki direkt úgy választ nevet, hogy ne lehessen becézni, mintha félne az érzelmek kinyilvánításától, ezek szerint ez nem jellemző rád.

– Kamaszkoromban nekem is volt olyan időszakom, amikor Bíbornak szólíttattam magam, de már kinőttem ebből – mármint a kamaszkorból.

– Azt mondod, mesés, a mese fontos az életedben?

– Igen, de ez nem afféle romantikus szemléletet jelent, inkább a belemerülést, az alámerülést a fantáziavilágba. Lemerülni a kút mélyére, és ha kell, szembenézni a hibáinkkal, az ürességünkkel is. Ezt a világot aggyal, akarattal megérteni nem lehet, kell, hogy a pillanatba bele merjük engedni magunkat. A nyitottság és a játéklehetőség nagyon fontos számomra, és ehhez néha meg kell engedni magunknak az apró hibákat is.

– Az is ilyen volt, hogy egy időre otthagytad a Magashegyi Undergroundot? Hiszen visszamentél hozzájuk.

– Ha a gőg nem engedi a visszalépést, az nagy problémákat szül. Nagyon jó, hogy újrakezdtük. Alázatosságból volt előttem elég példa, az erdélyi Szentmártonban, ahol születtem, a női alázatosságnak olyan extrém fokozatai is élnek, amelyet már nehezen tudok elfogadni. Ezzel szemben sok fantasztikus családost ismertem meg, aki igazán megéli azt a fajta újraformált családot, amelyben nem az én és te, hanem a mi a fontos, mégsem áldoznak föl mindent. Együtt dobbannak, de teret adnak a saját szellemiségüknek és vágyaiknak is. És ez nem csak annak jó, aki önmaga tud maradni. Olyan ez, mint a tóban a szertegyűrűző esőcsepp, a környezetre is pozitívan hat.

– Az együttesetek neve talányos, benne van a csúcsra jutás, ami ebben a szakmában trendit jelent, és a szubkultúra jelleg is.

– Két ellentétes pontra komponáltuk a nevünket, ez az ars poeticánk is. Magunkat is meg akartuk akadályozni abban, hogy besoroljuk a zenénket, és másokat is. Aluljáróban is játszottunk és a Müpában is. A közönség között vannak gyerekek, fiatalok, idősek. Nem akartunk ízléseket és trendeket kiszolgálni, bár az elvárás az, hogy ma minden egyes dalnak külön slágernek kell lennie. Az emberek türelmetlenek, már arra sincs idejük, hogy egy rövid videót végignézzenek. Képeket lájkolunk, egy filmecske már túl sok időnket elveszi. Nem biztos, hogy ennek mindenáron meg kell felelni. Most kihoztunk egy lemezt egy koncert DVD-melléklettel, de gondolom, csak a fanatikusok fogják megnézni. Ugyanakkor érzem a felelősségét, hogy aki odafigyel ránk, nem mindegy, mit lát. Legutóbb az egyik koncerten felfigyeltem egy nagyon szép kislányra, aki aztán odajött hozzám. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban nekem is mennyire fontos volt, hogy jó tükröket, jó példákat lássak. Mai napig emlékszem, hogy egyszer „Olga néni” azt mondta nekem, hogy „ennek a lánynak micsoda szépérzéke van”. Azóta is fontos ez a mondat. Ez felelősség. Nem akarom ezzel a kreatív gondolatokat fékezni vagy azt a benyomást kelteni, hogy mindent kontrollálni szoktam, mégis fontos gondolni rá, hogy milyen hatása van annak, amit csinálok, mondok. Nemrég a felvi.hu-nak adtam interjút, és elmondtam, hogy nem fejeztem be a színművészet szakot a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. Később javasoltam, hogy mégse kellene beleírni, mert nem szeretnék fiatal egyetemistákat arra biztatni, hogy ez így vagány, hiszen a kitartást nagyon fontosnak gondolom.

– Mit jelent nőnek lenni egy fiúzenekarban?

– Amikor elváltunk, azt gondoltam, megértem a fiúkat, hogy inkább férfi frontemberrel akarnak dolgozni. Aztán újra összeálltunk, és a szerepek kicsit elsatírozódtak, inkább az emberi minőség került előtérbe. Ma már azt érzem, hogy bátran kiteljesedhetek női mivoltomban, anélkül, hogy ezt a fiúk „be akarnák rámázni”. Sztereotípia, de igaz, hogy egy nő egy fiúcsapatban mindig inkább a lelket képviseli, a materiális dolgoktól például teljesen el tudok szakadni. Egy ideje nagy nyugalom van bennem, nehezen tud bármi is kizökkenteni.

– Nem volt mindig így?

– Amikor kisgyerek voltam, úgy 3-4 éves, nagyon megbetegedtem. Ún. thrombocytopeniám volt, azt mondták valószínűleg a ’86-os csernobili atomkatasztrófa hatására. Hallottam, hogy a felnőttek arról beszélnek, hogy meg is halhatok. Erőt vett rajtam a szorongás. Emlékszem, hogy feküdtem az ágyban és arra gondoltam, hogy a hangyabolyban a hangyák ugyanúgy fognak mozogni, akkor is, amikor én majd nem leszek, és minden ugyanúgy megy tovább – nélkülem. Aztán szerencsésen meggyógyultam, de ez az élményem a létezésről megmaradt. A gyerekkori történések meghatározzák az életünket, minden, ami megtörténik velünk, utakat nyit valamerre. Egész apró dolgok is. Az óvodából például arra emlékszem, hogy alapjáraton szuszogósan vettem a levegőt, mert orrsövényferdülésem volt, de nem akartam, hogy ezt a többiek hallják, ezért megtanultam csendben levegőt venni. Felnőttfejjel jöttem rá, hogy valójában ez a jógalégzés alapja, és nagyon hasznos gyakorlat.

– Mindig új utat kereső, állandó mozgásban lévő személyiségnek látszol. Honnan ered ez a dinamizmus?

– Komoly szabályrendszer volt nálunk mindig, tradicionális családban nőttem föl, de a szüleim fantasztikus emberek. Megfejthetetlen számomra, hogy tudtak minket hármunkat elengedni, és engedni, hogy azok legyünk, amik akarunk. A bátyám is világutazó. Ahhoz, hogy meg tudjak pendülni, nekem sem jó egy helyben ülni. Kívánkozom, hogy otthon legyek, de érzem, hogy nem ennek van most az ideje.

– A szabadságérzés vagy a félelem volt erősebb, amikor eljöttél Budapestre?

– A félelem.

– Akkor mi lökött ide?

– Kezdetben az erdélyi nők sorsát akartam élni, még akkor is, amikor a színművészetit otthagytam. A mai napig úgy érzem, hogy a szolgálatnak, a kisközösségeknek, a lélektől lélekig kapcsolatoknak van csak értelme, akkor mégis fityiszt akartam mutatni az akkori életemnek, talán a marosvásárhelyi egyetemnek is. Szerettem a balettórákat, a színészmesterséget, az osztálytársakat, de erőt vett rajtam egy kritikai szemlélet: nem akartam színésznő-prototípus lenni egy tapétaszínházban. Úgy éreztem, sokkal több emberrel szeretnék közösséget vállalni. A korábbi székely asszonyokkal is, akikhez nagymamám imádkozásokra vitt – nem tagadtam én meg a múltat –, de valahogy mégsem akartam a megszokott kényelemben maradni. Hiányzott a felfedezés öröme. Azt gondoltam: miért mondják meg, hogy hogyan kell egy lánynak viselkedni? Ahogy ma is azt kérdezem: miért mondják meg, hogy kell egy harmincévesnek viselkedni?

– Mi maradt meg benned a színésznőből?

– Főként az, hogy több oldalról látom magam a színpadon, hogy szeretnék kreatívabban dolgozni a testemmel, ezt fontosabbnak tartom, mint a díszletet vagy a grandiózus színpadi elemeket.

– A besorolhatatlanság rád is jellemző és az együttesre is. Nem válhat ez a szabadságszeretet észrevétlenül öncélúvá, ha úgy tetszik, egy skatulyává?

– Nem. Nem csinálok én mindent másképpen. Ha eljön az ősz, mint egy falusi nő, megdagasztom és megsütöm a kenyeret, azért elmegyek templomba is, mindennap szkájpolok a szüleimmel, tavasztól őszig biciklivel járok. Borzasztóan konfliktuskerülő ember vagyok. Bizonyos szempontból taoista is, mert nem vonz a pénz, ezért annak sincs veszélye, hogy trendivé akarjam tenni ezt a hozzáállást.

– A mások pénzére viszont érzékeny vagy. Amikor a Fonogram-díjra jelöltek titeket, nem tetszett, hogy emelt díjas SMS-ben kellett szavazni, és visszautasítottátok a jelölést.

– Ez az egész zenekar gesztusa volt. Egy kora tavaszi délutánon épp kritikus hangulatban voltunk, és egyetértettünk abban, hogy nem akarjuk. Másnap az autóban mondja Máriusz, hogy címlapra kerültünk, és a kiadó is hívott minket, hogy ez nem volt szép tőlünk. El kellett azért mennünk mégis a díjátadóra, részt kellett vennünk a cirkuszban.

– Azért ezt a logikus, egyszerű gondolkodást bevinni a zenei életbe és a médiába, nem is olyan kis feladat.

– Ezekben a dolgokban egyetértünk, a zenekar összes tagja nagyon emberi, mindenkinek nagyon rendben van az értékrendje. Szerencsés vagyok, hogy velük lehetek. Hat-hét évvel ezelőtt azt mondta nekem valaki, akinek nagyon bíztam az ízlésében és az értékrendjében, hogy „Bíborka, nem lehet a színpadon templomot csinálni”. Nem is válaszoltam, de nem felejtettem el. Azt gondolom, hogy de, igen. Maximum, ha elveszik a kedvemet, akkor majd megint visszakeresem. A médiával kapcsolatban is meg lehet és kell őrizni az emberi értékeket. Egyszer egy bulvárlap megkért, hogy nyilatkozzak valamiről. Amikor megláttam az aznapi címlapjukat, azt mondtam, ne haragudjanak, de én ezt nem szeretném támogatni. Egy nagyon beteg műsorvezető meggyötört arca nézett vissza rám, akin látszott, hogy a szemei már a túlvilágon vannak.

– A budapesti utcán is olyan könnyű lélektől lélekig jutni, mint a színpadon?

– Nagyon könnyű. Egyszer megláttam a 93 éves Márti nénit cigarettázni a ház előtt, ahol régebben laktam. Paróka nélkül, nem úgy, ahogy megszoktam, olyan volt így, mint egy francia hölgy, megálltam, hogy elmondjam, milyen szép tetszik lenni így. Olyan boldog volt, és olyan kedves. Aztán találkoztam az idős fogorvosommal, vele is elbeszélgettem, és ahogy jöttem tovább, egy félig lebontott templom előtt állt öt részeg ember. Nem is tudom már, milyen szavakkal, de megállítottak. Elkezdtünk beszélgetni, azt mondták, hogy ők nekem kibontanak egy sört, mert elhiszik, hogy nem akarok utánuk inni, ittam hát két kortyot, bár nem vagyok egy nagy piás. Azt mondta az egyik, akinek elöl egy foga volt, és az orra, mint egy bokszolóé, hogy mennyire hasonlítok a Magashegyi Underground énekesnőjére, akit a munkahelyén szoktak hallgatni. Mondtam, hogy de hát én vagyok az! Mind az öten végigpuszilgattak. Akkor úgy éreztem, annyira határtalan a lelkem.

– Nem sokan álltak volna meg, azt hiszem, én sem.

– A keresetlen magánytól meg kell, hogy óvjuk magunkat. Én Budapesten megtaláltam a vidéki létet is.

– Sohasem bántad meg, hogy ilyen nyitott és őszinte voltál?

– Ha az ember nem keresi vissza magában a gyermeki naivságot, beesik egy kényelmi zónába, amitől én annyira tartok, amit annyira szeretnék elkerülni. Nem szeretnék kényelmes ruhákban járni, praktikus dolgok után vágyódni.

– Miért félsz annyira ettől?

– Mert úgy érzem, túlságosan dominál ebben a világban a megszokás, a trendek. Szomorú látni, ha ötvenéves emberek már csak arra készülnek, hogy meg fognak öregedni és meghalnak. Nem küzdenek. Én például mindig utáltam a sportot, azt gondoltam, milyen hülyék, akik egy labda után is futkosnak, nemhogy csak úgy. Ma az egyik legfontosabb a sport, rendszeresen futok. Mert lett a környezetemben egy köszvényes beteg. A kedvéért a húsról is lemondtam, bár sohasem tetszett igazán, hogy megeszem az állatokat. Úgy éreztem, fontos, hogy megmutassam magamnak is, hogy lehet a fizikai határainkat feszegetni. Hogy ha lefutok 3 kilométert, nem fog megállni a szívem, nem esek össze. Önuralom és hit ez is.

– Azért valószínűleg az is eljön, hogy ha családod lesz, gyerekeid lesznek, sok kisebb-nagyobb unalmas és monoton dolgot is csinálnod kell.

– Menni fog. Nem megyek én a formák és szerepek ellen, csak meg kell ezeket tölteni a saját lényegünkkel. Persze ez nem mindig sikerül, most például egy reform szilvás gombóccal kísérleteztem, megették, de nem volt olyan jó, a tradicionális paprikás krumplinak nagyobb sikere volt.

– Kinek főzöl?

– A barátaimnak. Gyerekkori barátok, akikkel egymás köré gyűltünk, mint a vasak a mágnes köré. Az egyik zeneszerző, a másik építész, a harmadik játékfejlesztő, a negyedik életművész. Evés-ivás, hajnalig tartó világmegváltó beszélgetések…

– A beszélgetésekben hallgató, szemlélődő vagy harcias típus vagy?

– Amikor szükség van rá, meg kell gyújtani a gyufát odabent, ha úgy érzem, van dolgom, tudok erőszakos lenni. Ha igazságtalanságról van szó, ki tud jönni belőlem egy kicsi sárkányka.

– Amellett, hogy néha kicsit öntörvényűnek tűnsz, van benned valami rendíthetetlen, amiért akkor is kiállsz, amikor más már inkább hagyná annyiban…

– Látod, épp ez a jelenlegi problémám és küszködésem is.

– És mi mindent érint a mozdíthatatlanság?

– Vannak a nyilvánvaló értékek, amelyek úgy jók, ahogy vannak: a lelkek szabadsága, a szeretet. Ezek könnyűnek titulált dolgok, de nagyon nehéz elfogadni és megélni őket. A harcos énem olyankor küld csatába, ha olyan embereket kell megvédeni, akik mernek alázatosak lenni, akik ki merik engedni a lelkület, akár egy dzsinnt a palackból.

Mi volt a suliban? Mi volt az edzésen? Természetesen semmi – legalábbis akkor, ha kamasz lányunk vagy fiunk a válaszadó, és mi vagyunk a kérdezők. Néha úgy érezzük, nagyon kevés információt kapunk arról, mi történik a gyerekünkkel napközben, pedig nagyon fontos lenne, hogy ne csak a jegyeik, a szobájukban uralkodó rendetlenség vagy egy-egy elkapott szó legyen a támpontunk. A tanár és az edző sincs könnyű helyzetben, ha egy csapat tizenévessel fontos dolgokról kell beszélgetnie, és valljuk be, sokszor a szülő–pedagógus kommunikáció sem az igazi. Pedig a legjobb az lenne, ha a gyereket érintő problémákról egymást segítve, támogatva lehetne beszélni. Megtartó, biztonságot és szabadságot adó hármas kötésben. Ebben szeretne segíteni új sorozatunk.

A KÉPMÁS MAGAZINBAN EZÉRT MINDEN HÓNAPBAN EGY KÉRDÉSKÖRT JÁRUNK KÖRBE, AZ ALÁBBI TÉMÁK LESZNEK TERÍTÉKEN.

Hozzászólásaikat, javaslataikat várjuk a [email protected] e-mail címre, de Facebookon is kommentálhatják a felvetett témákat.

1. Hármas egység (Család-iskola-gyerek. Miért különösen fontos ennek a hármasnak a harmonikus, szeretetteljes és hatékony együttműködése kamaszkorban? Mivel akadályozza és hogyan segítheti ezt a szülő és a pedagógus?)
2. Gyerek vagy felnőtt? (Hogyan tudjuk pedagógusként és szülőként segíteni, hogy a felnőtté válás minden területen harmonikus legyen, illetve hogyan lehet az aránytalanságok idejét „túlélni”. Meddig tart a kamaszkor? Mikor és miben támogassuk az önállóságot és mikor ne? Csavargás, bandázás, bulizás. Szülő és pedagógus kompetenciája és hatása)
3. Kamasz kommunikáció (Miért nehéz velük kommunikálni? Nyomasztó elvárások a kérdések mögött. Mi érdekel egy kamaszt valójában? Mi ellen tiltakozik a némasággal? Miért nem történt egész nap „semmi”? Miért nem jut el a szülőhöz az információ?)
4. Hogyan védhetjük meg az erőszaktól? (Testi vagy lelki bántalmazás az utcán és az iskolában. Mit jelent a lelki agresszió? Hogyan viselkedik a bántalmazott gyerek? Védekezési stratégiák és segítségkérés. )
5. Élettani lustaság (Semmi hasznosat nem csináló kamaszok. Mikor lusta egy tizenéves? Ki mit tekint teljesítménynek? Történések kint és bent. Otthoni és iskolai teljesítmény közötti diszharmónia oka)
6. Párkeresés és énkeresés (Milyen párt keresnek a kamaszok? Mire várnak megerősítést visszajelzést? Egyensúly a társas kapcsolatok és a párkapcsolat között. Miért választanak náluk jóval idősebb párt? Mennyire épüljön be a családba a gyerek párja? Iskolai szóbeszédek és az összetartozás kimutatása)
7. Példaképek (Vannak-e példaképeik? A kortársak közül, a felnőtt világból vagy a sztárok köréből? Ez építi vagy deformálja a személyiségfejlődést? Ki mondja meg, mi a helyes, ki a jó fej? Tisztelik-e egymást azok – pl. a szülő és a pedagógus – akik elvárják a tiszteletet?)
8. Énkép és közösségi média (Milyen visszajelzéseket kapnak magukról? Reális és irreális visszajelzések. Testi és lelki torzulások a hamis énkép miatt. Mikor van szükség szakemberre? Kire tartozik a gyerek étkezése?)
9. A pornófüggőség (Hol ér véget a kíváncsiság és hol kezdődik a függőség? Miért érinti jobban a fiúkat? Milyen alternatívái vannak a tiltásnak? Informatikai védelem, érzelmi és lelki felvértezés vagy logikus érvek? Hosszú távú következmények: impotencia, önértékelési zavarok, kapcsolati problémák stb. Hogyan lehet a témát feldolgozni négyszemközt és kortárscsoportban)
10. Csak játék? – Játék és szerencsejáték - függőség (Játék, pénzszerzés vagy függőség? Miért csábítja a kamaszokat? Miért a fiúkat? Mit fejleszt és mit fejleszt vissza? Van-e középút a teljes tiltás és a korlátlan engedékenység között? Meddig lehet egy kamasz szabadidejének eltöltését szülői szigorral befolyásolni?)
11. Tévhitek a könnyű és kemény drogokról (Túlzások pro és kontra. Tárgyilagosan az egészségügyi és jogi következményekről.)
12. Kamaszkrízisek (Mikor tartozik ránk a gyerek „magánélete”? Szerelmi és baráti csalódások, intrikák, sérelmek. Mit tegyünk, ha nem kér segítséget, de szenved? Érdemes-e bevonnia családi barátokat? Hány éves korig lehet a „gyerek feje fölött” tenni az „érdekében”? Van-e értelme a szülő-másik gyerek párbeszédnek?)
13. Kamaszkori intimitás (Szülői érintés és érzelmi kapcsolat kamaszkorban. Az ellenkező nemmel kapcsolatos intimitás. Miről „illik” beszélgetni a gyerekemmel? Miért vagyunk zavarban? Hogyan lehet komolyan beszélgetni kortárs közösségben? Túl a méhecskéken és a virágokon – zavarba ejtő kérdések.)
14. Pénzügyek (Zsebpénz: mennyit, mikortól, feltételhez kössük-e? A pénz mint ajándék. Miért nem jó, ha túl kevés vagy túl sok? Kétes pénzszerzési lehetőségek frissen felnőtté vált tapasztalatlan fiataloknak: pilótajáték, „szürke” vagy illegális tevékenységek. Az első önálló kereset – beleszóljunk-e az elköltésébe? Pénz és pályaválasztás)
15. Külföldi élet (Miben kell önállónak lennie egy hosszabb időre (nyaralni, tanulni, dolgozni) külföldre költöző kamasznak? Visszailleszkedés a családba, osztályba, egyéb közösségekbe, Ha kényszer a költözés, elvárhatjuk-e a kamasztól a szülőkkel való teljes azonosulást? Itthon hagyjuk-e?)
16. Médiahasználat az iskolában és a családban (Generációk közti szakadék. Tévéző nagyik, facebookozó szülők. Lépéshátrányban az iskolák és a pedagógusok – mire jó a médiaóra? Tudunk-e egymáshoz beszélni a médián keresztül? Felvegyük-e a „digitális” kesztyűt vagy maradjunk a magunk terepén?)
17. Vita vagy harc? (Kamaszhévvel vívott csaták – helyes vitakultúrával. Igazságérzet és egyéb szempontok. Érvelési kultúra és illemtan. Támogató környezet otthon és az iskolában. Mikor érdemes és mikor fölöslege kinyilvánítani az ellenvéleményünket privát és iskolai, munkahelyi környezetben? Ad-e a tanóra lehetőséget a vitakultúra fejlesztésére?)
18. Bajba jutott kamaszok (Függőség, terhesség, törvénybe ütköző ügyek. Egymásra mutogatás helyett összefogás. Hogyan segíthet a szülő, ha maga is krízisbe jut? Mit tud tenni az iskola a bajba jutott gyerekért és a kortárs közösség felé való kommunikációban?)
19. Teljesítmény élvezet vagy egészséges életmód? (Ki miért sportol és miért nem? Mindenkit boldogít az élsport? Mikor nem érdemes erőltetni? Sportfüggőség. Mi a fontos az iskolának, a teli dicsőségtábla vagy a jó hangulatú közös sportolás?)
20. Ez vagyok én? (Az öltözködés és a viselkedés. Valóban olyan vagyok, ahogy a többiek látnak? Milyennek látnak a szüleim, a tanáraim, az iskolatársaim, a barátaim? Én akarom így vagy tőlem független mások véleménye? Lehet-e az ember mindig azonos önmagával?)

Mi volt a suliban? Mi volt az edzésen? Természetesen semmi – legalábbis akkor, ha kamasz lányunk vagy fiunk a válaszadó, és mi vagyunk a kérdezők. Néha úgy érezzük, nagyon kevés információt kapunk arról, mi történik a gyerekünkkel napközben, pedig nagyon fontos lenne, hogy ne csak a jegyeik, a szobájukban uralkodó rendetlenség vagy egy-egy elkapott szó legyen a támpontunk. A tanár és az edző sincs könnyű helyzetben, ha egy csapat tizenévessel fontos dolgokról kell beszélgetnie, és valljuk be, sokszor a szülő–pedagógus kommunikáció sem az igazi. Pedig a legjobb az lenne, ha a gyereket érintő problémákról egymást segítve, támogatva lehetne beszélni. Megtartó, biztonságot és szabadságot adó hármas kötésben. Ebben szeretne segíteni új sorozatunk.

Uzsalyné Dr. Pécsi Rita neveléskutató szerint a kamaszkorban beköszöntő nagy külső-belső átalakulás olyan, mint szüret után a must: először forr, zavarosodik, s csak azután tisztul le. Ha ez elmarad, nem számíthatunk érett felnőttkorra.

– Az a legnehezebb ebben a fázisban, hogy ez nemcsak kívülről látszik így, hanem ő is rendkívül kínosnak és vállalhatatlannak érzi ezt a kusza belső világot, és amint jelentkezik ez az állapot, védekezésként egy erős páncélt von maga köré. Van, aki tüskéket is növeszt nagyképű beszólásokból, visszautasító vagy hallgatag tartózkodásból, bőszítő stílusból vagy mindennek keverékéből. Nehogy mások is észrevegyék, mekkora „gáz” van odabent. Ebből a folyamatból következik az automatikus válaszuk napi érdeklődésünkre: „Semmi! Mondtam már, hagyjál!”

Ilyenkor a legtöbb, amit tehetünk, hogy

- nem sértődünk meg,

- nyitva hagyjuk a lehetőséget a beszélgetésre,

- ügyesebben érdeklődünk egy kicsit később.

– Hogyan lehet ügyesebben érdeklődni?

– Pontosabb kérdést teszünk fel arról a területről, ami biztosan érdekli. Ott volt-e Pisti? Sanyi bának milyen kedve volt? Nem maradt-e el megint a fizika óra? Egyszóval konkrétumot, röviden, és mindenképpen arról, ami őt érdekelheti, nem csupán engem (ebéd, jegyek, felelés, dolgozat, érettségi tételek, stb.) Ha pedig ilyenkor valami hajmeresztő választ kapunk, hagyjunk egy kis időt magunknak, ne reagáljunk rögtön ugyanabban a stílusban, hanem várjuk meg, mit akar vajon ezzel mondani. A kamaszok – minden egyéb híresztelés ellenére – szeretnek beszélgetni, de közben nagyon kényesen kell vigyázniuk szétesett belső világukra. T. Beller nagy értője volt ennek az életkornak: „A beszélgetés csak akkor ér valamit, ha valóban érdeklődünk gondolatai iránt. Nem reagálunk gyorsan. Mielőtt rutinosan válaszolnánk, azt mondjuk: Ez érdekes, mondj még többet erről! Ha még többet mond, és még mindig nem értjük, megismételjük, amit mond, és megkérdezzük: Jól értettelek? A megértés igazi kemény munka. Csak akkor szóljunk ellene, ha igazán megértettük őt. Gyakran egy ostoba megjegyzéssel kezdi a beszélgetést, pl. „A tanárok mind hülyék” vagy „Egyszer pilóta leszek, így fentről minden embert leköphetek.” Ha egy ilyen mondatra gyorsan reagálok, akkor nem értettem meg jól a fiatalt. Ez csak a nyitány. Egészen nyugodt maradok, és azt mondom: Te még mást is akarsz mondani. Egészen rá figyelek, akkor talán tovább beszél. Fontos, hogy a kamaszok többször megtapasztalják, hogy lehet a szüleikkel beszélni. Így kialakul a bizalom. Nem szabad továbbadnom, amit mond. A személyes beszélgetésnek rejtve kell maradni a szívben. Ez nagyon fontos, különben elvész a bizalom. A fiatalok tesztelik is ezt. Ha úgy tapasztalják, hogy megőrzöm, amit mondanak, akkor újra visszatérnek.”

– Hogyan reagáljunk arra, ha a gyerek igazságtalanságra panaszkodik, vagy ellenséges a pedagógussal, edzővel szemben?

– Először is végig hallgatjuk, nem szólunk közbe az első mondat után, hogy „Fiacskám tanárról ilyen hangon a mi házunkban....” A legjobb kérdés most is: Mi történt? Mialatt kicsit részletezi, hogy is voltak a dolgok, általában valamelyest lehiggad, és tapasztalja, hogy végül is lehet erről beszélni. Ne feledjük, az autonóm, önálló döntésképességhez hozzátartozik, hogy a „hatalom” intézkedéseit is kötelességem megvizsgálni, megkérdőjelezni. Természetesen tiszteletteljes hangnemben. Ezt is tőlünk tudja elsajátítani: odafigyelésünk, higgadt kérdéseink sokat segíthetnek.

Mit ne tegyünk ilyenkor?

Ne fojtsuk belé a szót, hagyjuk nyitva annak a lehetőségét, hogy jól látja a dolgot! Ne adjunk rögtön tanácsot, ne rohanjunk be az iskolába megvédeni „szegényt”!

– Ha igaza van?

– Kiderülhet, hogy tényleg elhamarkodottan ítélt a tanár, hogy tényleg járna a pont a feladatra, legalábbis az elmondásból vagy a dolgozat megtekintéséből ítélve. Ilyenkor tovább beszélgetünk, esetleg közösen elképzelve a szituációt, megfogalmazzuk, hogyan lehetne megbeszélni a pedagógussal. Súlyosabb esetben felajánlhatjuk, hogy kérünk egy időpontot, de ha nem kéri, vagy végül úgy ítéljük meg, hogy nem tenne senkinek jót, akkor is sokat segít, hogy megbeszéltük és elfogadhatóvá tettük a helyzetet. Igazságtalanság történt, átérezhette, hogy „van embere, aki megérti őt”, még ha nem is lehet mindent kigyomlálni. Van, amit egyszerűen el kell viselni.

– És ha nincs igaza?

A folytatást a Képmás szeptemberi számában olvashatják. Minden számban egy-egy újabb problémás helyzetet járunk körül, szakértők segítségével keressük a jó megoldásokat.

Kedvezményes előfizetést ajánlunk mindazoknak, akiket érdekel a Hármas kötés-program!

A nyári szünidő alatt otthon vagy az üdülés idején is érdemes rengeteg játékot kipróbálni a gyermekekkel. A kertben, a strandon és a lakásban is választhatunk olyat, ami fejleszti a gondolkodást, a memóriát, a figyelmet, a logikai képességet, az egyensúlyérzéket, a téri irányok azonosítását vagy a szem-kéz koordinációt az óvodásoknál, kisiskolásoknál. Íme a csalad.hu tippjei unalom ellen.

Kincskeresés

A szabadban (játszótéren, strandon, tóparton, kertben) gyűjthetünk kavicsot, termést, virágot, ágat. A kavicsokat kifesthetjük (akril festékkel, filctollal vagy körömlakkal is), így emberek, állatok, növények, autók, házak elevenedhetnek meg. A kiszínezett kavicsokat arra is felhasználhatjuk, hogy egy mesét szőjünk általuk. Ha kifúrjuk az elkészült kavicsokat, szép medálként hordhatjuk, örök emléket állítva ennek a tevékeny nyárnak. A kincseket persze kis, sötét zsákokba is tehetjük, és játszhatunk felismerős játékot. Ki kell találni, hogy mit fogtunk meg a zsákban. Először jellemezzük, milyen a formája, mérete, felszíne, alakja, és megtippelhetjük, hogy milyen a színe. A kavicsokra kis x és kör jeleket tehetünk, és egy kis amőbatáblát rajzolva megtanulható rajta az amőba.

Növénygyűjtemény

A szabadban szedett virágok közül azokat, amelyeket nem ismertünk eddig, azonosítsuk be a Kis növényhatározó segítségével és hozzunk létre saját növénygyűjteményt. Ragasszuk be a gyermekekkel egy kis füzetbe a leveleket, virágokat és a termést. De készíthetünk csak a lenyomatukat tartalmazó kiskönyvet, képet, meghívót. Ehhez használjunk akvarellpapírt, amelyre ráhelyezzük a növény részeit. Ezeket papírtörlővel fedjük be és kalapáccsal ütögetve elkészül a lenyomat.

Színező vízipisztoly

Ha eddig unalmas volt a vízipisztolyozás, akkor most új értelmet adhatunk neki. Töltsük fel a játékot vízfestékkel vagy temperával elkevert vízzel, majd pedig egy kifeszített vászonra lőjenek vele a gyerekek. Garantált a móka, a kacagás és a művészkedés.

Papírsárkány készítése

Nem csupán 10-20 éve volt a gyermekek kedvelt elfoglaltsága a papírsárkány készítése, ma is az. Még az igazi röpképes sárkány készítéséhez sem kell profinak lenni. Egy használt drótfogas (hurkapálca, erős nád), erős papír (esetleg szemeteszsák, újságpapír), vastag cérna, ragasztó, olló, és a díszítéshez szükséges dekorkellékek segítségével megvalósulhat a családi kreatív projekt.

Játékok krétával

A gyermekek nagyon szeretik a színes krétákat, szerencsére rengeteg játékban fel lehet használni azokat. Kedvelt szórakozás, hogy óriáscéltáblát rajzolunk és színes építőkockákkal vagy vizes szivaccsal lehet a rajzolt körökbe dobálni. Krétával alkonyatkor körberajzolhatják és kiszínezhetik a fák árnyékát, ilyenkor a szülők mesélhetnek a napszakokról, a Nap járásáról, a Föld keringéséről, az égtájakról az árnyék változásával összefüggésben. Ha unják a nebulók a hagyományos ugróiskolát, rajzoljanak óriási társasjátékot mókás feladatokkal, kézzel készített óriás dobókockával.

Kültéri akadálypálya

A gyermekek mozgásfejődését és egyensúlyérzékét fejleszti, ha a szülő rögtönöz egy kültéri akadálypályát. Kis székek, asztalok, szivacsrudak, kötél, vödrök, hulla-hopp karika és kerti építőelemek segítségével hamar létrejöhet a játéktér, ahol ugrándozhatnak, bukfencezhetnek, szaladgálhatnak, kúszhatnak, mászhatnak a kicsik, egymással versenyezve.

Házi twister

Többé nem kell magunkkal vinni a Twister társasjátékot, magunk is készíthetünk a füvön hasonlót ételfesték segítségével. Ez a játék is fejleszti a gyermekek mozgáskoordinációját, az egyensúlyérzéket, valamint a testséma kialakítását. Ha létrehoztuk a 4×6 darab kék, zöld, sárga és piros kört, amelybe kényelmesen elfér a talp, már félig készen is vagyunk. Pörgettyű híján itt arra a színű körre kell tennie a játékosnak a kezét, amelyik szín a feladvány megoldása lehet. Pl: Milyen színű a cékla, vagy milyen színű a debreceni Református Nagytemplom? Ha a játékos megválaszolta, akkor legközelebb a talpát kell a megfelelő körre helyeznie, de a térdét nem teheti le. Persze bevezethetünk könnyítéseket is, ha a „szerencsekérdésekre” jó válasz érkezik (pl. Milyen irányba folyik a Duna?), akkor az egyik térdét leteheti.

Hallásfejlesztő játékok

A hallást és a hallási figyelmet fejleszthetjük a kertben fellelhető tárgyak segítségével. Kössük be a gyermekek szemét egy kendővel, majd pedig ki kell találniuk, minek a hangját hallják, az mire hasonlít, mondják meg, hogy hangos vagy halk, éles vagy tompa hangot hallottak. Ehhez összeütögethetünk két követ, fémedényt, kanalat, meggyújthatunk egy gyufát, vagy egy elemlámpát, és megkarcolhatunk egy hungarocelldarabot, vagy cserepet. De a játékba becsempészhetjük a tapsolás, csettintés, lábdobogás vagy állathangok felismerését is, sőt az ízek érzékelésével is tehetünk próbát, hogy a gyermek „vakon” megismeri-e a különféle fűszereket, tejtermékeket, zöldségeket, gyümölcsöket.

Forrás: csalad.hu

Magyarországon a legtöbb kullancs április-június és szeptember hónapban fordul elő, de az enyhe telek miatt már szinte egész évben találkozhatunk velük. Jellemzően a hegységekben, magas aljnövényzettel bíró területeken több a kullancs, mint máshol, de kedvelik a városi parkokat és otthon a kertben is jól érzik magukat. Bőrünkön könnyen megkapaszkodik, majd rajta mikroszkopikus sebet ejtve az emberi vért használja fel saját szervezete számára táplálékul.

Mire figyeljünk?

Ha a szabadba kívánkozunk, érdemes pár hasznos dologra odafigyelni, amivel könnyedén megelőzhető, hogy kullancsot szedjünk össze. Fontos a bozótos területek kerülése, a reggeli párás idő helyett inkább a szárazabb időszakban keljünk útra. A ruházkodás is kiemelt szerepet kap. Hosszú nadrág és felső viselése ajánlott, amely lehetőség szerint az alsóbb ruharétegek alá legyen betűrve, valamint a sapka viselése és hosszú hajú lányoknak a haj kontyba tűzése javasolt. A forgalomban lévő DEET (n,n diethyl-m-toluamide) tartalmú kullancsriasztók is hozzájárulnak a paraziták távol tartásához. Egy-két óránként alkalmazásuk megismétlendő a megfelelő hatás eléréséhez, azonban ügyelni kell arra, hogy csak a behatolási kapuként szóba jövő testrészeket lássuk el riasztóval a toxicitás elkerülése végett.  Otthon, ha hazaértünk a szabadból, érdemes átvizslatni gyermekünket, különös gondot fordítva a hajlatokra, rejtett testtájakra.

Ha mégis kullancsra bukkanunk csemeténkben, ne essünk pánikba, otthon könnyűszerrel eltávolítható a parazita.

Szemünk előtt kell tartani, hogy a lehető leghamarabb eltávolítsuk, amihez legjobb a patikában kapható acélból készült rugós kullancscsipesz, de ha nincs, a két körmünk közé fogva is kirántható. Az eltávolítás a lehető legkíméletesebb módon, a kullancs összenyomása nélkül történjen, mert az a kullancsot öklendezésre készteti, amely során a gyomortartalma könnyedén a sebbe jut. Ne próbálkozzunk az élőlényt semmilyen krémmel, olajjal, alkohollal kenegetni! Ha mégsem sikerülne teljes egészében kiemelni a kullancsot, ne kezdjük el minden áron kierőltetni a bent ragadt részeket, bőrünk egy idő után ezeket „kidobja”. Azonban bőrpír vagy hámhiány esetén helyileg fertőtlenítő oldattal tisztán kell tartani a sebet (például Betadine oldattal).

Mikor gyanakodjunk Lyme-kórra?

Magyarországon kb. 20 féle kullancs él, nem mindegyik terjeszt emberre is veszélyes betegséget. Hazánkban a Lyme-kór a leggyakoribb kullancs által terjesztett betegség, évente hozzávetőlegesen 1000 esetet regisztrálnak, 1998 óta bejelentendő betegség. A Borrelia burgdorferi baktérium a kórokozó, amely a kullancsok emésztőtraktusában él, szaporodik és a kullancs csípése által kerül az „áldozat” véráramába, majd a szervezet védekező apparátusától elrejtve végzi szövetkárosító hatását. A fertőzést kizárólag az Ixodes kullancsfajok terjesztik, tehát vér útján, egyéb úton nem vihető át másik emberre. Előfordulhat fertőzés a kullancscsípés felismerése nélkül is. Lappangási ideje 1 naptól 3 hétig tart, leggyakrabban 1 hét. 

A betegség legelső tünete szinte mindig a csípés körül megjelenő, legalább 5 cm-re megnövő ovális alakú bőrpír, amely viszkethet, de nem fájdalmas. Megjelenhet a csípéstől távolabb is, amely többszörös lehet, a napok során növekedhet, és akár céltáblára jellemző alakot is ölthet. A térdhajlatokban, nyakon, hónaljban, kezdetben csíkszerű elváltozásokként is fellelhető. A folt a Lyme-betegség leggyakoribb tünete, mégsem jelenik meg mindig, és ha megjelenik, akkor sem figyelünk fel rá minden esetben, hiszen lehet egészen halvány is. Az észlelt elváltozások általában egy hétig, azonban néha akár egy évig is fennállhatnak. Az esetek egy részében a betegség kezelés nélkül is megszűnik, máskor azonban újabb tünetek hívhatják fel rá a figyelmet. Ilyenek a szívizomgyulladás következményeként fellépő szívritmuszavar, a fülcimpák lilásvörös fájdalmatlan duzzanata, agyvelő- és agyhártyagyulladás, arcidegbénulás, valamint egyes ízületek gyulladása is előfordulhat, de tudni kell, hogy ezek jóval ritkább megjelenésűek. A betegség hullámzó lefolyást mutat, tünetmentes és panaszos időszakok váltják egymást.

A klinikai tünetek változatosak, a kórkép igazolása csak speciális laboratóriumi eljárásokkal oldható meg, a hagyományos laboratóriumi vérvizsgálat nem mutatja ki a zajló fertőzést.

A betegségben halálozás gyakorlatilag nem fordul elő, de a fertőzés elhúzódhat, évtizedekig eltarthat, ha nem ismerjük fel a kórképet. Kezelése orvosi javallatra, célzott antibiotikus terápiával történik. A rutinszerűen alkalmazott megelőző antibiotikus terápia nem javasolt, ennek oka, hogy a Lyme-kórra vonatkoztatva járványosnak mondható területeken élő kullancsfajok 70-80%-a nem is fertőzött a Borrelia burgdorferi baktériummal, és sok esetben csak felesleges gyógyszerszedés elé állít, vagy az éppen kialakuló tüneteket maszkírozhatja el. Fontos tény, hogy a betegség korai, akár a későbbi szakában elkezdett effektív terápia egyaránt eredményesen gyógyítja a kórképet. A sokak által ismert, szintén kullancs által terjesztett agyvelőgyulladással ellentétben a Lyme-kór megelőzésére védőoltással sajnos nincs lehetőségünk, a cikk elején említett konzervatív módszerektől várhatunk eredményt.

Mikor menjünk orvoshoz?

Kullancscsípés esetén nem szükséges azonnal a legközelebbi rendelőbe szaladni gyermekünkkel, bízva abban, hogy az orvos nálunk gyakorlottabban eltávolítja az élősködőt. Helyette minél előbb a lehető legkíméletesebben, az előbb említett eljárásokkal, magunk próbáljuk megszabadítani gyermekünket a parazitától.

Mikor érdemes orvoshoz fordulnunk? Ha a kullancsot 24 órán túl sem sikerül eltávolítani, az eltávolítás után a csípés körüli terület fájdalmas és a sebből gennyes váladék ürül, valamint ha a csípést követően és annak többnyire a helyén általában egy héten belül jelentkező ovális bőrpírt észlelünk, amely a napok múlásával akár a 20 centimétert is elérheti. Ritkán influenzaszerű tünetek is jelentkezhetnek, ez is felveti az orvosi konzultáció szükségességét.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Nekem meg kellett szoknom például, hogy feleannyi mennyiséget írjak föl, mint amennyi szükséges, mert férjem valamiféle ősi vadászösztönnek köszönhetően kétszer annyi zsákmánnyal tér haza, neki pedig azt, hogy alapértelmezés szerint valamit lefelejtek, ezért mielőtt hazaindul, ellenőriznie kell a telefonját, nincs-e rajta új üzenet vagy nem fogadott hívás.

Tulajdonképpen legjobb lenne a feladatot ágrajzon ábrázolni, a cetlin, amelyen szerepelnek a lehetséges újratervezési alternatívák is. Alapesetben ugyanis nem tartozik a férfiagy anatómiai alapfelszereltségéhez az a logikai rendszer, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy ha nincs kapor, tök sem kell és ha nincs pulykaszárny, akkor is kell valami hús a húslevesbe. És ha már itt tartunk: ha a vendégek számára főzött 12 liter leveshez kell 2 csomag levestészta, nem árt odaírni, hogy azonos fajta, különben életünk párja büszkén állít be egy 2 perces cérnametélttel és egy 10 perces csigatésztával.

A darab és doboz rövidítések helyett használjuk a teljes szavakat, mert a pár betű fölösleges leírása sokkal kevesebb idő, mint amit kedvesünk azzal tölt, hogy a két darab magozott zöld olívát leboltolja a nem túl lelkes eladóval, majd később visszamegy a két dobozért.

Adott esetben nem árt tisztázni, hogy a zsemlemorzsa a prézli fedőneve, a búzadara pedig a grízé, hogy a keményítő egy élelmiszer, ezért nem a tisztítószereknél kell keresni. 

A siker leginkább így borítékolható: „belső rész harmadik sor elejének jobb oldala” – ha át nem rendezték közben az üzletet. Fontos információ ezenkívül, hogy a vöröshagyma mindössze annyira vörös, mint például egy róka és nem, mint mondjuk a vörösbor, amelyhez inkább a lilahagyma hasonlít (a színskálát a fehér-vörös-lila káposzták esetében is érdemes egyeztetni).

Kép

Illusztráció: Szűcs Édua

Haladóknak már azt is feltüntethetjük zárójelben, hogy milyen „annak látszó” objektumokat érdemes kerülni, különös tekintettel az -ízű, -jellegű, élelmiszer-készítmény megjelölésekre, de ha mindehhez olvasószemüveg szükséges, jobb ha a piros tubusos, sárga papírcsomagolású jelzőknél maradunk.

A piac haladóknak való terep, itt ugyanis nem a flegma eladók ingerküszöbének elérése a feladat, hanem a veszélyes ingerek kiküszöbölése. A minden hájjal megkent kofák és dörzsölt zöldségesek számára könnyű préda a bevásárlólistás férfi, különösen, ha gyerek is van vele, akiben kiváló szövetségesre találnak. Hamar meggyőzik életünk párját, hogy a kiskorúak egészséges agyműködéséhez elengedhetetlen napi egy marék dió, hogy a férfiegészség garanciája a tökmagolaj, hogy az 1500 forint nem drága az áprilisi málnáért, a gesztenyemézet pedig majd az a gyerek is megissza a teában, aki utálja a mézet.

Ha pedig kedvesünk egy kis csokor virággal állít be, valószínűsíthető, hogy a szatyor alján lapul valamiféle házi készítésű átlátszó gyümölcseszencia is.

Szám Kati Családi karikatúra című sorozatának további részei elérhetőek itt.

Amikor gyerekünk gyakrabban mutat egy adott viselkedést, tulajdonságot, hajlamosak vagyunk szóvá tenni, hogy éppen „kedves” vagy „makacs”, esetleg „akaratos”.

Ezzel pedig szépen lassan elindítjuk a doboza felé, hiszen elegendő, ha úgy gondolunk rá, mint aki kedves, makacs vagy akaratos, ez már megerősíti őt ebben a szerepben.

Azért félreértés ne essék, ha heti háromszor makacsnak nevezzük a gyermekünket, mellette azonban kiemeljük egyéb tulajdonságait is, az még nem vezet rögtön ide. De azért óvatosan a jelzőkkel és a skatulyákkal! Furcsa módon minél inkább szeretnénk megszüntetni egy adott viselkedési formát, annál kevéssé szerencsés felhívni rá a figyelmet. Inkább figyeljünk, és keressünk olyan alkalmakat, amelyekben mindazokat a tulajdonságokat megerősíthetjük, amelyek segítségével kinyithatjuk a skatulyát.

Pozitív skatulyák

Remek példaként szolgálnak a szülői skatulyázásra a Jóbarátokból Ross és Monica szülei. Nagyon megmaradt bennem, hogyan viszonyultak Ross döntéseihez, balsikereihez, tetteihez: mindig mindent elnéztek neki, hiszen „orvosi csoda” volt (mivel a szülei úgy tudták, hogy nem lehet gyerekük). Sőt, még a tárgyait is így kezelték: minden dobozát megőrizték, miután elköltözött, míg húga, Monica dobozai a kocsi alatt végezték, hogy elázzanak, egy nagy vihar idején. Monica szülei szemében még vékonyan is megmaradt „szegény kövér kislánynak”. Hogyan érték el ezt a szülők? Ross mindenben a jó példa volt, Monica pedig a „csak ennyi telik tőle”. Szerették-e ezeket a skatulyákat? Könnyű rávágni, hogy Monica biztosan nem! Na de Ross vajon szerette?

Persze, jó dolog a szülők rajongásának tárgya lenni, de csak bizonyos fokig.

Emlékezhetünk arra a jelenetre is, amikor Monica nem meri bevallani a szüleinek, hogy Chandler a barátja, mert a szülők valamiért utálják. Kiderül, hogy azért, mert egy alkalommal meglátogatták Rosst a kollégiumban, ahol épp füves cigit szívott. Ám mivel ő volt a „jófiú”, és mindez nem fért bele ebbe a képbe, nem merte ezt bevallani a szüleinek, inkább azt mondta, hogy Chandler szívta, majd kiugrott az ablakon. Egyetemistaként sem merte felvállalni énjének azt a részét a szülei előtt, ami nem illett volna bele a skatulyába. Minden baklövése további lyukakat ejtett a dobozán, s ezt még nehezebb volt megélnie, mint szembenézni „csak” a saját elvárásaival.

Kép

Kép: Freepik

Mi történik, amikor pozitívan skatulyázunk? Legyen mondjuk a gyermekünk az osztály legokosabb gyereke. Hogyan érzi ő magát ettől? Jó napokon bizonyosan jól, de mi történik a kevéssé jó napokon? Milyen érzés lehet, hogy mindig, minden körülmények között meg kell felelnie ennek a jelzőnek? Emlékszem, volt olyan osztálytársam, aki sírva fakadt egy-egy rossz jegy miatt, és úgy indokolta mindezt, hogy mit fognak ehhez szólni otthon. Pedig mennyivel nagyobb élmény mindenki számára, ha a gyermek azért szerez ötöst, mert magának akar megfelelni, miközben tudja, hogy otthonról csak örömmel figyelik, és nem elvárják azt.

A figyelemért viselt doboz

Tegyük fel, hogy a gyermekünk hajlamos erőszakkal „rendezni” a vitákat. Hamarabb jár el a keze, mintsem át tudná gondolni a dolgokat. Elérünk-e bármit azzal, ha minden este elmondjuk neki, hogy az agresszió sehová sem vezet, nem szeretnénk, ha majd az élet tanítaná meg arra, hogy… Ilyen esetben a gyermek megszokja, hogy „gond van vele”, hogy ő „verekedős”, és egész egyszerűen marad a dobozában. Azért tegyük azt is hozzá, hogy a negatív figyelem is figyelem, foglalkoznak vele. Mi lenne, ha ez is elmaradna? Ha kiderülne, hogy nem is verekedős? Anya talán nem ülne le este az ágya szélére, hogy elmondja neki, mennyire aggódik érte, és nem érti, mégis honnan jön mindez.

Új tükörben

Milyen más lenne, ha ezek a gyerekek megláthatnák önmagukban mindazt, amit a skatulyázással elhomályosítunk: hogy ők is ezerarcúak, kedvesek, bátrak, megnyerők vagy elesettek, dühösek és szeleburdik, anélkül, hogy valaki azt mondaná nekik, „de hát hogy lehet... te nem vagy ilyen!” Vagy még rosszabb, ha azt mondjuk, hogy „egy ilyen okos/szép kislány nem csinál ilyet!”

Adjunk új tükröt a kezükbe, amit mi, szülők komoly munkával súrolunk tisztára, hogy megláthassák önmagukban a sokszínűséget, amely által olyan összetettek, bonyolultak, de egységükben egészek lehetnek.

  Ez a cikk a Képmás magazin 2016. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>