Csillogó parketten (cs)úszva

Bár annak idején kisiskolás lányaimmal nagy „bálozók” voltunk – azzal tudtam ugyanis a kastélylátogatós órákat számukra is túlélhetővé tenni, hogy a mamuszokban csúszkálva bálozóst játszottunk a gödöllői vagy keszthelyi termek kazettás parkettjén –, a valóságban nem úszom igazán felhőtlenül a mai társadalmi események áradatában.

Ennek egyik oka, hogy a báli toalettek nem sorakoznak a budoáromban. Anyukám annak idején azt mondogatta, hogy az sem baj, ha otthon hagyjuk az operabérletünket, a jegyszedők őt messziről felismerik a ruhájáról, na nem mintha olyan különleges darab lett volna, csupán olyan állandó. Hát engem is könnyű azonosítani a ruhám alapján az eseményfotókon, de minden évben meggyőzöm magam, hogy kevésbé fajsúlyos résztvevőként sem a váll nélküli, sem a hosszú ruha nem előírás, homogén hátteret alkotni a dívák számára pedig tökéletes megszokott kis fekete.

Persze indulás előtt azért még akad dilemmám a hajviselettel, a sminkkel, a cipősarokkal és egyebekkel kapcsolatban. Ezeket annak idején a gimis barátnőimmel beszéltem meg, ma már nagylányaim tűnnek a legalkalmasabbnak. Ők azonban kevésbé lelkesek, mint ahogy az ilyesféle kritikus helyzetekben elvárható lenne egy leánygyermektől, és legtöbbször egyáltalán nem azt válaszolják, amit hallani szeretnék, hanem hogy „igen, tűzd föl a hajad”, „elegánsabb a magasabb sarkú” és „nehogy blézert vegyél”!

Kísérőm mint minden évben, most is rácsodálkozik, hogy „kinőtte a szmokingját”. Én pedig a hagyományokhoz híven kicsikarok tőle egy ígéretet, hogy másnap elmegyünk venni egy rendes alkalmi ruhát (másnapra rendszerint sürgős elintéznivalója akad, egy hét múlva pedig már nem is emlékszik az egészre). Gyerekeink rendszerint kijönnek a búcsúztatásunkra, olykor még szelfit is készítenek velünk (ki tudja, hányszor leszünk még hajlandók maskarába bújni, nem árt megörökíteni).

A bálon azonnal a néhány fellelhető ismerőshöz csapódunk, akik könnyedséget színlelve feszengenek, kezükben a ki tudja mióta alibiként tartott üdvözlőitallal. Mindannyian azt kívánjuk, inkább ülnénk be valahova egy jót beszélgetni, vagy mennénk el egy olyan táncos helyre, ahol nem százégős csillárok és társalgási témát kereső párok kritikai érzéke világítja meg hiányos tánctudásunkat.

Közben azon gondolkodom, miért van az, hogy én, aki elég jól beszédbe elegyedek idegen emberekkel, és igazán igénylem a társaságot, a társasági eseményeken sebzett albatrosznak érzem magam, hogy költői hasonlattal éljek. És hogy hogyan lehetne legalább utódainkat másképp szocializálni? Félek, ehhez nem volt elég a mamuszban csúszkálás.

Ahogy egyébként nézem ezt a gyönyörű, csillogó, végeláthatatlan intarziás parkettet, amelyen suhannak a nehéz műselymek és kvázibrokátok, és megcsillannak a dámák majdnemgyémántjai – mamuszban most is jól elszórakoznék…