A szurkoló bennünk

És mégis, meg kell próbálnunk szavakba önteni, hogy értsük, és hogy tudatosítsuk, mi is volt a csodás ebben a hazai rendezésű világversenyben. Aki nem sportoló családban nő fel, aki nem a sportvilágban szocializálódik, mint e sorok írója is, annak nem magától értetődő, hogy a benne rejlő szurkolót megtalálja és kiengedje. Pedig végtelenül felszabadító érzés.

Zsigeri az élmény, hogy van alkalom, térben és időben, ahol szabad az érzésnek átadva magunkat, nagy hangon, közösségben azt kiabálni, hogy hajrá, Magyarország, meg hogy ria-ria Hungária.

Szabad, lehet, sőt, kell a hazánknak és a hazánkfiainak teljes erővel, szívvel és lélekkel szurkolni, csak azért, mert magyarok. Nekik pedig, a hőseinknek, szabad Magyarországot képviselni, körbejárni a piros-fehér-zöld zászlóval a medence szélén, meghatódni a magyar himnusztól, és boldognak lenni, mert dicsőséget szereztek maguknak és a hazájuknak.

Ezt az érzést ne felejtsük el, mert ez a jelentősége a sportversenyeknek, erre adnak nekünk lehetőséget – a szerencséseknek az első olimpiai bajnokunkról elnevezett Hajós Alfréd uszodában a Margitszigeten, a Városligetben, a Duna Arénában és Balatonfüreden! A többieknek a szurkolói zónákban, a televízió képernyője előtt és a spontán kialakult közösségekben, a hazai nyaralóhelyek és kocsmák kivetítői előtt. Mindegy, hol, de mindig közösségben.

Nem volt versenyző, nem volt nemzetközi sportszakember, nem volt külföldi újságíró, aki ne emelte volna ki a csodás magyar közönséget, akik nemzeti színekben ünnepeltek, de minden nemzet himnuszára elnémultak és felálltak. Akik akkor is tapsoltak, ha nem is versenyzett magyar.

Akik megünnepelték az elvesztett meccseket is, és könnyes szemmel, de őszintén ölelték mellkasukra a vesztes magyar versenyzőket is, a vízilabdás lányokat vagy a világbajnoki döntőt elvesztő, de ezüstérmet megnyerő fiúkat.

A magyar csapat pedig meghálálta ezt a nagy rajongást, mert nagyszerűen teljesített: Magyarország kilencedikként végzett az éremtáblán. Ez különösen nagy jelentőségű, ha megpróbáljuk ugyanezen a táblán megkeresni Romániát, Szlovákiát, de ne legyünk ilyen kárörvendőek, nézzük bármely szomszédunkat, vagy bármelyik nemzetállamot Kelet-Közép Európából.

Mindannyian jól emlékszünk a tavalyi futball Európa-bajnokság napjaira itt, Budapesten. A fiesztahangulatra, amely megismételhetetlennek tűnt. Az elmúlt napokban a Margitszigeten ugyanez a hangulat köszönt vissza, és erre nagy szükségünk van.

Igen, van igazsága annak is, aki azt mondja, hogy mennyi lélegeztetőgépet lehetett volna venni, meg mennyi iskolát lehetett volna felépíteni a rendezésre költött pénzből. Én azért nem vagyok abban biztos, hogy a testi-lelki és szellemi egészségünkhöz nincs-e ugyanilyen nagy szükség ilyen csodás két hetekre, nincs-e szükség arra, hogy felszabadultan ünnepelhessünk, átadhassuk magunkat a nemzeti büszkeség csodás érzésének, amit egyszer a kommunizmus alatt, aztán meg a nyugati demokráciák másolásának intenzív időszakában csaknem elfelejtettünk, mert elfelejttették velünk.

A vizes vébé miatt méltatlanul háttérbe szorult győri Európai Ifjúsági Fesztivál (EYOF) ugyanilyen csodás pillanatokkal ajándékozta meg azokat, akiknek alkalmuk volt ellátogatni oda, és a fiatal versenyzőknek szurkoltak. Az éremtáblán harmadik (!!!) magyar csapat 41 éremmel, közte 13 arannyal zárta a sportdiplomáciai sikerként Győr által rendezett, ráadásul hibátlanul, magas minőségben megrendezett versenyt.

Láttam Győrben 15 éves kajak- és kenuversenyző kislányokat könnyekig hatódni a dobogó tetején, amikor nekik szólt a magyar himnusz. Ez boldoggá tett, reménységgel töltött el. Nem azért, mert itt az utánpótlás – azért is, természetesen -, hanem azért, mert jó látni, hogy az annyira féltett, annyi mindennek kitett kamaszainkban is ott van még az elérzékenyülni, meghatódni tudás képessége.

A felújított Margit híd közepén, éppen a szigetre vezető hídszakasszal szemben óriási, kőből faragott magyar címer áll a híd párkányán. Az esti meccsek után itt sétált ki a tömeg: szemben a címer, tőle balra a kivilágított Országház, szemben a Lánchíd, mögötte pedig a kivilágított Szabadság-szobor a Gellérthegyen (amely a meg nem rendezhető 2024-es olimpia jelképe lett volna), a Budai Vár, a Halászbástya és a Mátyás-templom. A világ legcsodásabb városi panorámája a mi fővárosunké, Budapesté.

Ebben a két hétben nagyon jó volt magyarnak lenni. Lehetőséget kaptunk rá, hogy élvezzük és belefeledkezzünk.

Egészen biztosan tudom, hogy az döntött helyesen, aki hagyta, hogy ez megtörténjen vele. Aki nem akart okosabb, szarkasztikusabb, cinikusabb lenni. Szívből kívánom mindazoknak, akik nem tudták a hazaszeretet magával ragadó érzésének átadni magukat, akikben nem szabadult fel a szurkoló, a saját hazájuk, Magyarország drukkere, hogy legyen még alkalmuk mindezt megtapasztalni. Mert ez tesz egészségessé, nem a kórházépítés. Ahogy a reklámokból megtanultuk: a szurkoló mindannyiunkban benne van.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.