– Olvastam, hogy volt olyan időszakod a Színművészetin, amikor mindennap sírtál, mert rossznak, sikertelennek érezted magad, sosem dicsértek meg. Mi segített túlélni ezt az időszakot?
– Az, hogy túl kellett élni. A Színműn nagyjából fél év alatt színházfüggővé válsz. Kevés olyan színész van, aki elhagyja a pályát, mert van az egésznek egy különös hangulata, szinte szakrális tere, amitől nagyon nehéz elszakadni, ha egyszer bekebelez. Én még azt sem tudtam, hogy mi a színház, de azt igen, hogy nem akarok mással foglalkozni. A hivatásomon túl megtaláltam benne a hitemet, a szerelmeimet, és azt hiszem, magamat is. Pont emiatt a függőség miatt, hálát adok a Jóistennek, hogy jelenleg nem kell sorban állnom, hanem foglalkozhatok azokkal a dolgokkal, amelyek inspirálnak, kvázi alkothatok. Nem arra kell figyelnem, hogy tetszik-e valakinek, amit csinálunk, hanem arra, hogy hatással tudunk-e lenni. A hatás a hívószavam, mert Hamvas Bélát idézve: „Valóság az, ami hat.”

– A képzés során nem is dicsérik meg a hallgatókat?
– Nem nagyon. Ez a szigorú, tulajdonképpen kifulladás alapú munkamódszer a keleti gyökerű színészképzés, ennek köszönhető, hogy a magyar, román, lengyel, orosz színészek évtizedekre visszamenően világszínvonalúak. A „simogatás” inkább a nyugati típusú iskolákban jellemző, de szerintem az nem elég hatásos, ha színészetről van szó. Egy színésznek már fiatalkorában is képesnek kell lennie a lélek egész spektrumát átjárni, ahhoz viszont azt előbb meg kell ismernie. Sokat hallottuk a frázisokat: „éhes színész jó színész”, „fáradt színész jó színész”, sajnos ezek valóban sokszor igaznak bizonyulnak.

Természetesen ez attól is függ, hogy az ember később milyen irányokat választ a művészetén belül. Az, hogy mi az első két évben hárman laktunk a tizenkét négyzetméteres szobában, kellett ahhoz, hogy amikor József Attilaként a népligeti hajléktalanságról beszélek, akkor valóban ő szólaljon meg, és ne azt mondják, hogy Vecsei H. Miklós próbál eljátszani valamit, amitől távol van.

– Nem veszélyes ez a módszer? Nincsenek olyanok, akik nem tudják feldolgozni a sikertelenséget, és hosszabb időre benne ragadnak ebben a depresszív állapotban?
– De, sokan, a Színműn volt, aki öngyilkos lett ebben a hangulatban, szóval veszélyes, igen.

– Te mégis azt gondolod, hogy jó?
– Ha vissza tudsz találni magadhoz, akkor igen.

– Több helyen beszéltél arról is, hogy hívő vagy. Vallásosan neveltek a szüleid?
– Minden vasárnap és hétfőn mentünk templomba, de hívőnek neveltek, nem vallásosnak. A hit volt a fontos, azon belül is az, hogy alakítsunk ki magunknak egy hitet, és az sem baj, ha nem alakul ki. Jól csinálták a szüleim, mert nagyon szoros kapcsolatom lett a Jóistennel. A hit sok ponton segíti az életemet, mindig vissza tudok igazodni a valódi prioritásokhoz.

– Arra neveltek, hogy ne az anyagi dolgok legyenek fontosak, hanem hogy mit tudsz adni másoknak – mondtad egy korábbi interjúban.
– Hát, igen, de nem volt ez ilyen egyszerű, kamaszkoromban például nagyon is számított, hogy van-e pénzem. Biztos sokan azt gondolták (néha én is magamról), hogy álszent vagyok, de mostanában már tényleg tudok úgy cselekedni, ahogy gondolkodom. Azt hiszem, a hithez az is hozzátartozik, hogy az ember tisztában van emberi mivoltával, azzal, hogy rengeteg botlási lehetősége van, de fontos, hogy bocsánatot kérjen, és tanuljon a hibákból.

Vecsei H. Miklós – Kép: Páczai Tamás

– A TEDx-előadásodban az Y-generációhoz kapcsolódóan elmondtad, hogy fontos lenne közös célokat megfogalmaznunk. Neked és a Sztalker csoportos alkotótársaidnak mi ez a közös cél?
– Az az érzésünk, hogy a szüleink generációjának könnyebb volt megtalálni a közös célokat. Könnyebb volt rájönni, hogy miért járnak iskolába, miért dolgoznak, miért mennek az utcán; ők érezhették az értelmét annak, hogy vannak. Most, ebben az információrengetegben nagyon nehéz azt érezni, hogy értelme van a létünknek. Nekünk a színházhoz van tehetségünk, szeretünk játszani, szeretjük a zenéket, a fényeket, egy kicsit minden ága érdekel a színháznak, de igazából próbáljuk megfogalmazni, hogy mi lehet most közös cél. Lehet az oktatás fejlesztése, az átlátható gazdaságpolitika, az integráció – tág témakörök, de ezekről szeretnénk olyan kérdéseket feltenni, amelyek mindenki számára érthetőek.

– Szoros barátság fűz ifj. Vidnyánszky Attilához. Mi az, ami összeköt benneteket?
– Ellentétes jellemek vagyunk, tulajdonképpen egymásnak a reciprokai, de nagyon hasonlóan gondolkodunk a színházról. Mindketten hiszünk a színházon belül egy szakrális térben, ami nem feltétlenül isteni jelenlétet jelent (bár vannak olyan szerepállapotok, amikor azt is érzem), hanem azt,

hogy a színpadon legalább annyira fontos a láthatatlan, mint a látható. A költői színház az, ahol a hatások nem feltétlenül az agyadat érik el, hanem a szívedet. Az ilyen típusú előadást arról lehet megismerni, hogy nézed egy órán keresztül, és nem érted, aztán elkezd hatni a szívedre. Mint amikor beteszed Mozart vagy Verdi Requiemjét.

– „A Pál utcai fiúk” hatalmas siker lett, láttam egy videót, amiben azt mondtad, hogy jó lenne, ha a darab megidézné a nézőkben a barátságot, a grundélményt, az együtt focizást. Ilyen hatását is látjátok az előadásnak?
– Természetesen. Van egy több tízezres rajongótábor, az előadást több mint 150 ezren látták, nyáron 100 tematikus tábor volt, a YouTube-videó nézettsége kétmillió fölött van. Reméljük, hosszútávú hatása is lesz. Érdekes, hogy nekünk még triviális volt a grund, természetes volt, hogy 14 évesen még a játszótéren vagyunk. Ez most már nem így van, a grundot a virtuális játszótér váltotta fel. Ez az előadás egy alternatívát mutat, aztán az már a gyerekek döntése, hogy melyiket választják. Egyébként nagyon sok felnőtt is ír nekünk, vagy videót küld magáról, elmondja, hogy a darab megváltoztatta az életét, újra tud hinni valamiben, amiről azt hitte, hogy már nincs.

– A „Mondjad, Atikám!” egyik nyilvános próbáján mondtad, hogy most nagyon labilis érzelmi állapotban vagy emiatt a próbafolyamat miatt. Hogyan lehet bírni ezt az érzelmi hullámvasutat?
– Azt hiszem, ezt minden színésztől megkérdezik, én is ugyanúgy tudok válaszolni, mint a többiek: ez a feladat. Tényleg én élem meg, tényleg velem történik, és tényleg ennyire sűrített életet él egy színész. Ennek az az eredménye, hogy 25 éves korodban már annyi érzelmed van, mint egy 70 éves embernek, ez egyrészt jó, másrészt sok kérdést vet fel a következő 25 évre vonatkozóan. De én szeretem, ebben érzem jól magam.

– A Vígszínházban „A félkegyelmű” lesz a következő bemutatód március 2-án. Milyen karaktert játszol majd?
– Miskin herceg leszek, a darabot Attila fogja rendezni, együtt írjuk a szövegkönyvet. Ezt a regényt Genfben írta Dosztojevszkij, ami azért izgalmas, mert így rálátott arra, hogy mi van otthon. Külföldről másképp látod az otthoni problémákat, sok mindenre rá lehet így döbbenni. Dosztojevszkij valószínűleg egy ilyen rádöbbenős fázisban volt, amikor megpróbált megírni egy makulátlan embert, aki ugyanakkor nem unalmas. Végtelen igazságvágy és meglepő tisztaság jellemzi, az emberek minden mondatára felkapják a fejüket, és azt mondják: „Mintha ezen már túllennénk.” Szóval ilyen karakter a félkegyelmű.

Vecsei H. Miklós – Kép: Emmer László

Ha beírod a Google-ba a regény címét, azt fogja kiadni, hogy az író arra volt kíváncsi, mi lenne, ha Krisztus most jönne le hozzánk a földre. Ez egy érdekes kérdés, de ezt nem lehet egy háromórás előadásban úgy boncolgatni, hogy tényleg választ kapjanak a nézők. Minket inkább az érdekel, hogy ha megpróbáljuk megmutatni, mit jelent a hit, a szakrális tér, a szakrális érzés, akkor az fogyasztható-e egy olyan fiatalnak, aki még soha nem találkozott ezzel. Létezik-e fogyasztható szakralitás? – ez a mi kérdéskörünk. Mielőtt darabot választunk, mindig megtárgyaljuk, hogy miről szeretnénk beszélni – most ez a témánk.

– Hogy jutottak eszedbe a könyvautomaták, amelyeket el kellene helyezni a főváros (majd később a vidéki városok) csomópontjain, hogy kortárs és klasszikus zsebkönyveket vehessenek a tömegközlekedők?
– Nem tetszett nekem, hogy mindenki csak nyomogatja a telefonját a villamoson. Három éve dolgozom a projekten, most márciusban megvalósul (a POKET könyvautomaták 2018. április óta üzemelnek, óriási sikerrel és rajongótáborral – a szerk.). Volt e-bookom is egyébként, de a könyvvel teljesen más a kapcsolatom, szeretem lapozni meg aláhúzni benne a nekem fontos részeket.

– A Sztalker Drámasuliban színjátszást tanítotok a gyerekeknek?
– Azt a legkevésbé. Inkább a tudatos jelenlét módszerét, azt, hogy hogyan legyél jelen a pillanatban. Sok közös beszélgetés, játék, gyakorlat kapcsolódik ehhez. Viszonylag sokat képeztem magam ez ügyben, és ezt a többi tanárról is elmondhatom. Vasárnaponként tartjuk a sulit, van mozgás meg színészet is. A lényeg azonban az, hogy a gyerekek vasárnaptól vasárnapig el tudják tölteni úgy a hetet, hogy minden este azt érzik, „na, ma történt valami. Ez egy olyan nap volt, amiért érdemes volt élnem.” Hatvan gyerek jár, abból legalább ötvennyolcnak az a visszajelzése, hogy talált egy helyet, ahol otthon érzi magát, ahol el tudja magát engedni, elhiszi, hogy fontos, és ér annyit, mint mások. Ez nekem nagyon tanulságos, mert minden egyes gyerekünkkel való találkozás emlékeztet arra a gyerekénemre, amit állandóan elveszíteni vélek.

– És te mennyire vagy tudatosan jelen a pillanatokban? Rágódsz a múlton vagy a jövőn?
– A jövőn egyáltalán nem, nincs is jövőképem. Vagyis hát szeretnék egy kis házat, családot, szeretném, hogy Bogyó mellettem legyen, és még sok állatot. A múlton sem rágódom, azt a kérdést, hogy „miért történt így?”, talán soha nem is tettem fel, de az utóbbi pár évben biztosan nem. Hiszem azt a bulgakovi mondatot, hogy „Minden úgy van, ahogy lennie kell.” Ez közhelynek tűnik, de nagyon mély. Szeretek a jelenben lenni. A tudatos jelenlét módszere tanulható, fontos, hogy rá tudjunk csodálkozni, hogy milyen szép a tapéta, hogy egyenetlen a útpadka, hogy vannak télen verebek, vagy hogy egy pocsolya egyik oldala befagyott, a másik meg nem.

Szerintem, ha az ember megtanulja elfogadni, hogy egy a sok közül, hogy nem kell legyőznie a pillanatot és átkönyökölnie a következő öt percen, akkor azt fogja érezni, hogy végre jelen van a kapcsolataiban, a beszélgetéseiben, abban a pillanatban, amikor például az ellenőr elkéri a bérletét. Jó, ha nemcsak elsuhanunk egy árny mellett, hanem látunk egy szempárt is. Ezek apró dolgok, de én azt gondolom, sokkal színesebb, intenzívebb, emberibb életet lehet így élni. Annyi rossz dologgal találkoztam az eddigi életemben, hogy máshogy már nem is szeretném csinálni.

– Pár hónapja Szép Ernőt idézve (néhány mondatnyi kontextusban) ezt tetted ki a Facebook-oldaladra: „Ne a színpadra, a nézőtérre menj!” Szokatlan idézet egy színésztől. Hogyan értelmezed ezt a mondatot?
– Ez is a Sztalker sulihoz kapcsolódik. Gyerek- és kamaszkorban sokan akarnak színészek lenni, főleg a lányok. Azért vágynak rá, hogy csillogjanak, hogy benne legyenek a tévében. Ez pont az ellentéte annak, amit mi képviselünk. Szerintem a színészet azt jelenti, hogy tanuld meg magad, ismerd a démonjaidat, a poklodat, a mennyországodat, és ezekről tudj természetesen beszélni. Az a jó színész, aki saját magát ki tudja tenni a színpadra – több nem kell hozzá. Tehát nem az, aki produkálni akarja magát, hanem aki az emberek között van, ismeri őket, látja, hogy mitől boldogok és mitől szomorúak, és tud ebből fogalmazni, tükröt tartani nekik. Az a mondat arra utalhat, hogy embernek kell lenned, és nem színésznek.

– Vígszínház, Sztalker Csoport, Sztalker suli, könyv­automatás projekt, még egy versesköteted is megjelent nemrég – hogy fér bele ennyi minden az idődbe?
– Úgy, hogy szinte csak ezt csinálom. Van egy szerelmem és egy kutyám, Bogyó, ennyi fér bele, de így érzem jól magam. Nagyon szeretek olvasni meg szövegkönyveket írni és átdolgozni, most például egy regénnyel foglalkozom, rendeltem már 40 könyvet ehhez kapcsolódóan. Ez sok ezer oldal, és tudom, hogy lesz olyan 500 oldal, amiből csak egyetlen szóra lesz szükségem, de az teljesebbé teszi majd a szövegkönyvet. Nagyon élvezem mindezt. Ezenkívül van néhány olyan ember, akire szükségem van, akivel építő jellegű a kapcsolatom. Néha bűntudatom van amiatt, hogy például a régi ismerősökre nincs időm, de mégis azt érzem, hogy akkor tud hatni a mi színházunk, ha a színpadon kívüli életet is sűrítve élem.  

– A tájékoztató szerint a GyereBaba Program funkcionális meddőségben szenvedő párokkal dolgozik. Mit jelent ez? Szétválaszthatóak egyáltalán a meddőség lelki okai a fizikai tünetekről?

– Amikor elindult a program, akkor a legfőbb célunk valóban az volt, hogy funkcionális meddőségben szenvedő pároknak segítsünk; vagyis azoknak, akik esetében nincs olyan kimutatható szervi ok, amelyet egyértelműen felelőssé lehet tenni a fogamzás elmaradásáért.  (Funkcionális meddőség esetén a hormonháztartás működési zavarai okozzák a terméketlenséget, ugyanakkor a funkcionális okok közé sorolhatók a pszichés eredetű termékenységi problémák is.) De idővel azt tapasztaltuk, hogy amikor a párok elkezdik a kivizsgálások hosszú sorát, akkor ilyen vagy olyan fizikai elváltozások rendszerint megmutatkoznak náluk: vagy a hormonális szintben, vagy a petefészkek működésében, vagy akár a spermaképben.  Tehát a fizikai tünetek és a lelki okok kéz a kézben járnak. A program kiindulópontja egyébként is a dr. Lux Elvirától eredő pszichoszomatikus látásmód, amely szerint a test és a lélek, a fizikai működés, a gondolat vagy tudat és az érzelem egységet alkotnak és kölcsönösen befolyásolják egymást. De ez jó hír, hiszen azt is jelenti, hogy ha belenyúlunk a „rendszerbe” lelki oldalról, akkor testi szintű változás is bekövetkezhet. Nagyon sok ilyen esetet láttam; legutóbb tegnap járt nálam egy hölgy, akinek petefészek cisztáját teljesen meggyógyítottuk imaginációval, relaxációval, vagyis orvosi szike nélkül.

– Melyek a funkcionális meddőség leggyakoribb lelki okai?

– Nagyon sok oka lehet az időszakos terméketlenségnek. Szinte közhelynek hangzik, de ettől még tény: nagyon sokakat érint például a mindennapi stressz. Mára már olyan sok a – például párkapcsolati, munkahelyi – stressz az életünkben, hogy komoly gátló tényezője lehet a termékenységnek. A másik fontos tényező az életmód: a nem megfelelő táplálkozás vagy az elegendő pihenés, feltöltődés hiánya. Ha pedig a mélyebb okokat nézzük, akkor a párok családtörténetében is találhatunk olyan terheltségeket, elakadásokat, amelyek pszichés gátat jelentenek. Előfordulhat az is, hogy ha a születési családban vesztettek el gyermeket vagy magzatot, ilyenkor a veszteség, a gyász – akár tudattalanul is, generációkon át – nyomot hagy, negatívan befolyásolhatja gyermekvállalást. A terhességtől, szüléstől való félelem is „öröklődhet”. Az is lehet, hogy az ő személyes életükben is történhettek olyan nagy traumák – akár a méhen belül is –, amelyek a funkcionális meddőséghez vezettek. Szóval nagyon összetett ez a kérdés. Ráadásul jellemzően nem egy, hanem több ok áll a háttérben. Sőt, a másodlagos meddőség is nagyon gyakori mostanság. Ott általában a gyerek születéséhez vagy az azt követő, párkapcsolatot erősen megterhelő kisbabás időszakhoz kapcsolódóan kötődik valamilyen trauma, amivel egyébként ugyanúgy tudunk dolgozni, mint az első babára várás esetén.

– Milyen megoldásokat tudnak nyújtani ezekre az összetett problémákra?

– A kérdés azért jó, mert programunknak kiemelkedő része, hogy nemcsak feltárjuk a meddőség tüneteit, hanem a háttérben lévő okokat is megvizsgáljuk, és különböző megoldásokat kínálunk. A termékenységi tanfolyam négy hétvégéből áll, de már a csoporttalálkozások előtt találkozunk a párokkal. Ez azért fontos, mert akkor ismerjük meg a saját történetüket, és már akkor fel lehet tárni és fel lehet oldani például olyan szülés, születés körüli nehézségeket, amelyek sorsszerűen továbbörökíthetőek. A későbbi előadások során pedig a résztvevők rengeteg információt kapnak az új módszerekről, eszközökről, amelyek a témában segíthetnek. A kiscsoportos, tréningszerű gyakorlatokkal pedig az intimitás elmélyítésén, a párkapcsolat, a kommunikáció javításán dolgozunk. Ezen kívül nagyon sok a relaxációs, imaginációs technika – ezekkel nem a racionalitás szintjére, hanem az érzelmekre hatunk. Képi gyakorlatok segítségével az érzelmi blokkok nagyon jól feloldhatók, ami azért fontos, mert általában nem a racionalitás szintjén van a probléma gyökere. És vannak a testi működésre közvetlenül ható gyakorlatok, mint például az Aviva torna.

– Több fronton „támadnak” tehát…

– Igen. A résztvevők pedig az elméleti tudáson túl gyakorlati eszközöket kapnak a kezükbe, amit otthon egy-egy hónapig alkalmazhatnak, majd beszámolnak annak eredményéről. Ha bárhol elakadnak, akkor azt megbeszéljük, és segítünk továbblépni. A lényeg, hogy az itt tanult technikákból és eszközökből kiválasztják és beiktatják saját életükbe azokat, amiket hasznosnak, szükségesnek tartanak.

– Miért éppen négy hétvégéből áll a tanfolyam?

– Terveztünk már intenzív egyhetes tanfolyamot is, de ahogy a jó gyümölcsnek is kell az érés, itt sem jó a folyamatot sürgetni. Az időszakos terméketlenség, a hosszas várakozás sokszor éppen a türelemre tanít… Kellenek azok a köztes hetek, hónapok, hogy megérjenek a résztvevőkben a hallottak, látottak, tapasztaltak, a megélt élmények hatására elinduljon a változás. A hétvégék tematikáját magunk állítottuk össze, a nemzetközi kutatásokkal összhangban úgy gondoljuk – amit már tudományos eredményeinkkel is alá tudunk támasztani -, hogy ezek a főbb témakörök, amelyek leginkább befolyásolják a termékenységet. Egyes részterületekre, – mint például a stressz – más tréningek is fókuszálnak, de tudomásunk szerint nincs még egy olyan program, amely ilyen komplexen vizsgálná és kezelné a meddőséget.

– Melyik ez a négy témakör?

– A legelső, az ún. alaphétvége arról szól, hogy a gondolatokkal, érzésekkel hogyan tudjuk befolyásolni a testet. Például beállítható a menstruációs ciklus, bele tudunk szólni a spermakép alakulásába és így tovább. A második hétvége témája a stresszkezelés, ekkor különböző stresszoldó technikákat tanítunk, amelyekből mindenki kiválaszthatja a számára legmegfelelőbbet.  A harmadik hétvége a párkapcsolatról szól, hiszen az első próbálkozások kudarcának görcse rávetülhet a kapcsolatra, befolyásolhatja az intimitást, szexuális gondokat is okozhat, ördögi kört teremtve. Intimitásfokozó, kommunikációt segítő gyakorlatokat végeznek a résztvevők, megtanulják például azt, hogyan lehet jól dicsérni. Megerősítjük a jól működő kapcsolatokat, hiszen sokszor nincs gond a párkapcsolattal, csak megterhelő számukra ez a téma. A negyedik hétvége pedig az életmódváltozásról szól: bemutatjuk a termékenység és táplálkozás szoros összefüggéseit, mit lehet és mit nem szabad enni, és így tovább.

– Eddig Magyarországon a szakemberek főleg egyénileg vagy párban segítettek a hosszú ideje babára váró pároknak.  Önök mért szerveznek csoportos tanfolyamokat?

– Az az igazság, hogy amikor elindult a csoport, dr. Lux Elvira is azt mondta, hogy nem fog működni, mert a meddőség még mindig nagyobb tabu, mint a szex, és az emberek nem fogják ezt a témát bevinni a csoportba. Szerencsére nem lett igaza. Viszont azt mi is érzékeljük, hogy nagyon nehéz elérni az embereket. Ha már bejönnek hozzánk, akkor megváltozik a hozzáállásuk, de arra rávenni őket, hogy eljöjjenek egy pszichoterápiás csoportba – lehetőleg párban –, az valóban nagyon nehéz. Leggyakrabban ajánlások, személyes kapcsolatok révén érkeznek, nagyon ritka az online jelentkezés.

– De miért, mitől működik a csoportos foglalkozás?

– Én személy szerint erősen csoporthívő vagyok, látom a csoportdinamikában rejlő előnyöket. A csoport nagyon nagy támogató erő tud lenni, amire manapság különösen nagy az igény. Amikor az emberek bejönnek ide olyan problémákkal, amit sokszor a barátaikkal sem beszélnek meg, nagyon sokat segíthet nekik az a tudat, hogy itt mindenki hasonló gondokkal küzd. Sokan kérdezik: nem elég nekem a saját bajom, minek hallgassam a másét? Azt tapasztaltuk, hogy nem válik megterhelővé egymás problémáinak meghallgatása, nem lesz a csoportból siratókórus, hanem pozitív erőket felmutató közösségé válik. A résztvevők támogatóak, megértőek és beleérzőek tudnak lenni, mindenki másban tud és akar segíteni a többieknek. Olyannyira egymásra hangolódnak, olyan erős kötődés alakul ki köztük, hogy nem ér véget a kapcsolat a tanfolyam befejeztével, sokan barátokká válnak.

– A férfiak is meg tudnak nyílni?

– A férfiak jellemzően azzal indítanak, hogy csak a feleségük kedvéért jöttek el, és mások előtt nem szeretnének erről a témáról beszélni. Két óra múlva viszont ők azok, akik leginkább meg akarnak nyilvánulni. Természetesen erre nekünk, szakembereknek figyelni kell, hogyan segítsünk nekik az oldódásban. Azt tapasztaljuk, hogy alapvetően senkinek nem jelent gátat mások előtt beszélni. Fontos még, hogy mindenki annyit mond el, amennyit szeretne, nincs semmilyen kényszer. Nekünk ez is elég, hiszen számunkra az is informatív, hogy ki mit nem mond el. Ha valaki valamit nem akar megosztani, akkor valószínűleg neki pontosan ott van nehézsége, akkor neki azzal kell foglalkoznia.

– És ha valakik nem értenek egyet – például világnézeti meggyőződésből?

– A főszabályunk az, hogy elmondjuk a saját véleményünket és meghallgatjuk a másét. Nem egymás meggyőzése a cél, hanem az elfogadás. Hiszen maga a babavárás is erről szól. Ezt is gyakoroljuk. Ha pedig valaki lelkiismereti vagy világnézeti meggyőződése ellenére mégis úgy dönt, hogy vállalja az orvosi beavatkozást – például a lombikot –, akkor azt a nehéz lelki folyamatot is tudjuk támogatni, segítünk a belső konfliktus feloldásában. Az itt megosztott információk pedig természetesen abszolút bizalmasak, nem kerülhetnek ki. Ez az egyik legfőbb csoportszabály, amelyet a tanfolyam elején rögzítünk; ebből soha semmilyen probléma nem volt.

– De mégis, hogyan lehet egyéni megoldásokat kínálni csoportos tanfolyam esetén?

– Együtt végzik a tanfolyamot, de mindenki – jellemzően hat pár – külön fókuszt kap. Mondok egy példát. Amikor az ún. bodywork zajlik – ilyenkor mozgásban vagyunk, beszéd nélkül, zenére – számunkra nagyon fontos, hogy kivel mi történik, mert be tudjuk építeni az egyéni vagy páros tanácsadásba. Minden egyes párral külön-külön is leülünk, elmondjuk nekik a tapasztalatainkat, megbeszéljük, min kellene változtatniuk, mi a személyes feladatuk, tennivalójuk.

– Csak párban lehet jelentkezni?

– Volt már olyan, hogy öt pár jelentkezett és egy-egy lány, de alapvetően párban érdemes elvégezni a GyereBaba Program tanfolyamát, hiszen közös problémákról és közös megoldásokról van szó. A nők itt végre megélhetik, hogy nincsenek egyedül. Ahogy egy résztvevő hölgy mondta párjának, amikor rá akarta beszélni a csoportra: „Gyere el velem, drágám, ez a te lombikod.”

– Három éve folyamatosan indítanak tanfolyamokat. Milyen eredménnyel?

– Köztudott, hogy dr. Lux Elvira több mint 500 meddőnek hitt párnak segített, hogy kisbabájuk szülessen. A Gyerebaba programunk sikerrátája pedig közel 40%-os: eddig 48 fő végezte el a tanfolyamot, de van olyan eset is, amikor már a tanfolyamot megelőző egyéni interjúk ideje alatt megfogant a pár nő tagja. Tíz baba már megszületett – valamennyi időre érkezett és egészséges –, és az egyéni terápia sikerét is beleértve még hat van pocakban. De számos további előnnyel is jár a tanfolyamunk. A kutatási eredményeink alapján a csoportban résztvevő leendő szülők szorongásszintje jelentősen lecsökken a tanfolyam alatt, önértékelésük javul és mindenki párkapcsolatának javulásáról számol be.  A tanfolyam alatt a párok megtanulnak szülővé válni, a várandósság általában problémamentes, a szülés simán zajlik, nincs annyi konfliktus, jobban bírják a terhelést, a felmerülő problémákat kevésbé látják leküzdhetetlennek. Ezek ugyan láthatatlan, de nagyon fontos hozadékai a tanfolyamunknak.

Az önakadályozás egy olyan stratégia, amelyet arra használunk, hogy elkerüljük a felelősséget: megússzuk a valódi erőfeszítést, ugyanakkor a kudarcot ne kelljen sajátunknak tekinteni, így megvédhetjük sérülékeny önbecsülésünket. Ha erőfeszítést teszünk, és nem sikerül, akkor a kudarc sértheti önértékelésünket, de ha találunk egy jól elfogadható kifogást, külső körülményeket okolhatunk vagy úgy tüntethetjük fel, hogy esélyünk sem volt a teljesítésre.

Valójában arról van szó, hogy félünk, vagyis nem bízunk abban, hogy ha van egy célunk, és erőfeszítést teszünk az elérése érdekében, akkor képesek is vagyunk elérni.

Ha mindenféle vélt vagy valósan generált akadály ellenére mégis sikerül, akkor duplán veregethetjük meg a vállunkat, hogy „mi még így is meg tudtuk csinálni”.

Egy példa, hogy védhetjük énképünket azzal, hogy akadályt állítunk saját magunk útjába: a tipikus „nincs időm rendszeresen edzeni” ilyen stratégia. Ha rogyásig vagyok munkával, és nem csinálok időt magamnak az aktív kikapcsolódásra és sportolásra, akkor nem kell erőt vennem magamon és elmennem az edzésre, nem kell kitartanom és feszegetnem a határaimat. Így valójában nem veszíthetek! Ez egy win-win helyzet: ha nem sikerül elérnem a célt, a körülmények a felelősek, ha sikerül, még jobbnak érezhetem magam. Nem kell szembesülnünk azzal, hogy valamit nem jól csináltam, csökkenthetem a szorongásomat, bár tanulni sem fogok belőle. „Majd később elkezdem, akkor majd belehúzok.”

„Majd, ha minden rendeződik az életemben, rendszeresen fogok sportolni, de most más az első.” De akár a közhelyes „ilyen az élet” típusú mondatokat is ide vehetnénk.

Mit tehetünk?

Először is elfogadjuk, hogy kezünkbe vehetjük az életünket, és választhatunk máshogy, mint eddig. Mindig tudjuk a körülményeket okolni, de lehet, hogy nem a világ esküdött össze ellenünk, csak félünk, hogy nem úgy sikerülnek a dolgaink, ahogy arra vágyunk. És így nem is fognak úgy sikerülni.

Persze, ha valaki odavágja nekünk, hogy ez csak egy kifogás, megsértődhetünk, hogy nem ért meg minket, nem elég toleráns, nem látja, hogy mi áldozatai vagyunk a gépezetnek. Ezeket a kifogásokat azért keressük, hogy megőrizhessük az önmagunkról alkotott pozitív képet.

A cél arra sarkall, hogy változtassunk a korábbi berögződéseken, megtegyünk olyan lépéseket, amit enélkül nagy ívben elkerülnénk. Itt kapcsolódik be a motiváció. Ha kellőképpen motiváltak vagyunk a cél elérésére, akkor ez erőt ad, növeli a teherbírásunkat. Ez már sikerélmény, és önbizalmat ad ahhoz, hogy kitartsunk.

Ha kitűzök valamilyen életmódommal kapcsolatos célt, például azt, hogy:

• egy év alatt leadok x kiló súlyfelesleget
• heti x alkalommal elmegyek edzeni
• lefutom/átúszom/körbetekerem
• egészségesen főzök
• odafigyelek, hogy megfelelő időt szánjak az étkezéseimre
• rendszeresen végzem azt a tevékenységet, ami kikapcsol és feltölt,

akkor meg kell tanulnom eszerint élni. Vagyis meghúzni a határt a munkában, megmondani a főnökömnek, hogy x napokon korábban el kell mennem, tudatosan kell terveznem és szerveznem a napjaimat, összeállítanom az egészséges alapanyagok listáját, beszereznem őket, meghagynom és tisztelnem a saját időt.

Interjúnk napján a világranglista 26. helyén szerepelt, rá egy héttel már a 25. legjobb teniszező volt. Babos Tímea egyre szebb eredményeket ér el, egyre előrébb lépdel. Nem titkolja, hogy célja a Grand Slam győzelem és a világelsőség.

– Mikor kezdtél sportolni, és miért épp a teniszt választottad?

– Sportos családban nőttünk föl, édesapám teniszedző, a mai napig oktat, a nővérem is teniszezik. Édesanyám is kézilabdázott, nem volt kérdés, hogy sportolok-e. Viszont eleinte úszónak készültem, de kiderült, hogy az nem az én terepem.

– Miért úszással indítottál?

– Igazából nem tudom, még az iskolában kezdtem el hat-hét évesen, mert már akkor is bennem volt a versenyszellem. Teniszezni kilencévesen kezdtem, amikor a nővérem már nagyon jó játékos volt. Ő az Egyesült Államokba ment ki tanulni teniszösztöndíjjal, és amikor a Berkeley Egyetemre járt, több bajnoki címet is szerzett. Én is amiatt kezdtem el játszani, mert őt láttam. Először nem örültek ennek a szüleim, mert tudták, mindez mennyi lemondással jár. Eleinte csak hobbiként, heti kétszer teniszeztem. Tíz és fél évesen csapatban már magyar bajnok voltam, aztán egyéniben is. Látszott, hogy van hozzá tehetségem. Azóta pedig sok dolog történt.

Tizennégy éves koromban kimentem Londonba, két és fél évet ott edzettem. Ott voltak adottak azok a lehetőségek, amelyek lehetővé tették, hogy profivá válhassak. Tizenhét éves koromban költöztem vissza Magyarországra.

– Édesapád beleszól a játékodba?

– Sokáig ő volt az edzőm, nagyon sokat köszönhetek neki, de ma már csak szülőként van velem, és örül a sikereimnek. Nem szól bele a munkámba, megvan a saját stábom, az ő dolguk az, hogy kritizáljanak. A szülők maradjanak csak szülők.

– Az eredményeid közül mit emelnél ki?

– Hogy felnőttként már többszörös wimbledoni döntős vagyok. De igazából nehéz kiemelni konkrét eseményeket. Sok olyan verseny van, ahol nagyon jól játszottam, és vannak olyan győzelmek is, amelyekre nagyon büszke vagyok. Viszont említeni inkább csak különleges pillanatokat tudnék, például azt a római salakpályás tenisztornát, ahol megvertem Venus Williams-et, vagy amikor Wimbledonban a center pályán játszottam, és ugyan kikaptam Serena Williams-től, de az élmény fantasztikus volt. Szívesen emlékszem az első ottani döntőre is, vagy éppen az első top százas győzelmemre még évekkel ezelőtt. Vagy említhetem a mostani US Open meccset, ahol Simona Halep ellen játszottam a világ legnagyobb stadionjában. Ezek az élmények megmaradnak bennem.

– Egymást érik a versenyek, rengeteget utazol. Pihenni lehet ilyen életvitel mellett?

– Nem igazán, mert a teniszszezon rettenetesen hosszú: december utolsó hetétől november elejéig tart, a kimaradó hat hét pedig – két hét kivételével – leginkább edzéssel telik. Ez a hivatás ezzel jár, de szeretem nagyon, sosem panaszkodom arra, hogy kevés az időm.

– Mennyire számít, hogy magyarként értél el komoly sikereket?

– Az eredményeimet egyre jobban elismerik, a legfrissebb világranglista szerint a 26. helyen állok (időközben még előrébb lépett a rangsorban – a szerk.). Az elmúlt években már lehetett rám figyelni, főleg párosban, de jó eredményeket értem el egyéniben is.

Nagyon pozitív dolog, hogy egy kis országból indulva, a nagy tenisznemzeteknél jóval szerényebb lehetőségek mellett is el lehet idáig jutni.

– Párosnál hogy választotok párt?

– Most a kazah Jaroszlava Svedova az állandó partnerem, vele szeretnék kijutni az év végi világbajnokságra is. Most negyedikek vagyunk, így nagyon jó esélyünk van erre. Amit én keresek egy partnerben, az az összhang, és hogy jókedvűen tudjunk játszani, ne stresszesen. Az egyéni játékomban elég sok a stressz, párosban ez kevésbé jellemző. Fontos az is, hogy megértsük egymást, hogy pályán kívül se legyen gond közöttünk, ne okozzon problémát, ha valamelyikünknek nincs ideje vagy kedve játszani. Hogy beszélgetni is tudjunk. Svedova kétszeres Grand Slam győztes párosban, nekem is jó eredményeim voltak, korábban is játszottunk már együtt. Én az Australian Open után befejeztem a játékot korábbi partneremmel, míg Svedova párja, akivel tavaly nagyon jól játszott, családot alapít. Így kerültünk össze.

– Család mellett lehet még versenyezni?

– Elég nehéz, a nőknél talán három játékos van, aki visszatért, de nem túl magas szintre: ők huszonhét éves koruk körül vállaltak babát. Én is nagyon szeretnék majd családot, de csak harminc-harmincöt éves korom körül, vagy ahogy alakul. Így, huszonhárom évesen ez még nagyon távolinak tűnik, most a karrier érdekel.

– Mi a legfőbb vágyad?

– Magánemberként egy hatalmas kertes ház, amit én rendezek be. A lakberendezés nagyon vonz. Lehet, hogy egyszer majd ezzel fogok foglalkozni.

Teniszezőként a top tízbe kerülés és a Grand Slam győzelem az álmom, valamint a világelsőség.

Azt gondolom, ezt a sportot nem is érdemes úgy űzni, hogy valakinek ne legyenek nagy céljai. Persze kellenek a könnyebben elérhető célok is. A legtöbbet egyébként az jelenti számomra – és mindent ezért a pillanatért csinálok –, amikor belépek egy hatalmas teniszcsarnokba, és több ezer ember nekem is drukkol.

– Ennyire sok szurkoló követ téged?

– Igen, szerencsére egyre többen. Francia edzőm van, ő is mindig meglepődik, mennyire sokan eljönnek a meccseimre. Talán azért kapok ennyire komoly figyelmet, mert egyetlen magyar teniszezőként vagyok jelen. Most is párosban játszottam a wimbledoni döntőt, és rengeteg magyar kiutazott. A center pálya melletti kivetítőn is sokan néztek, de a stadionban is.

Egy-egy sarokból mindig hallottam a magyar hangokat: nagyon jó érzés, hogy ennyire sokan drukkolnak nekem.

– A tenisz is olyan, mint a foci, mindenki ért hozzá. Hogy bírod az ebből adódó kritikát?

– Szerintem jól, nem sértődöm meg semmin, inkább nevetek rajta. Amióta újra itthon vagyok, rengeteg „incidensem” volt: előfordult, hogy egy boltban a pénztáros mondta azt, hogy meg kellett volna nyernem a legutóbbi meccsem, de volt példa arra is, amikor egy étterembe beülve a tulajdonos jött oda gratulálni. A pozitív visszajelzéseknek kifejezetten örülök, és nagyon jó, hogy többen is megismernek, noha ez nagy felelősséggel jár.

– Milyen egy átlagos napod?

– Amikor edzésnapom van, akkor 9-től fél 1-ig, aztán 3-tól 6-ig keményen dolgozom. A délelőtti programban két óra tenisz és másfél óra kondi szerepel, a délutániban pedig két óra újabb tenisz és egy óra kondi. Emellett kell időt szánni a regenerációra és a pszichológusra, gyógytornára is – mindennap van valami, így napi hét-nyolc órát mindig elvisz a tenisz.

– Mit gondolsz, a teniszhez is kedvet kapnak az emberek a sikereidet látva?

– Remélem, hogy igen, mert a tenisz nagyon jó sport. Nem kell ahhoz nagyon jól játszani, hogy az ember élvezni tudja, és örömöt jelentsen. Hobbiként űzve könnyen lehet vele sikerélményt szerezni, a nehézségek csak akkor jönnek, ha az ember magasabb szintre akar lépni.

– Idén még milyen feladatok várnak rád?

– Hátra van az ázsiai turné, elég nagy versenyekkel, és remélem, hogy az év végi szingapúri világbajnokságra is bekerülünk párosban. Tavaly ott egyedüli magyarként játszottam. A rákövetkező héten tartják a WTA Elite Trophy-t, ahol az idei év legjobbjai játszanak – remélem, még oda is beférek.

Nem mindegy, hogy mikor

Azok a képességek – például izomerő, gyorsaság, hajlékonyság, koordináció –, amelyeket a sportolás során használunk, a gyermekkor egyes szakaszaiban eltérő mértékben fejleszthetők.

Kisgyermekkorban – az óvodáskor végéig – az agy még csak tanulja a mozgások helyes kivitelezését. Jól látszik, hogy milyen minőségi különbség van egy bölcsődés, egy kisóvodás és egy elsős között a futó vagy dobó mozgásban. Ilyenkor a legfontosabb, hogy az alapvető mozgásformákkal minél jobban megismerkedjenek, erre tökéletesen alkalmasak a különböző játékok.

Kisiskolás korban a pubertás kezdetéig jól fejleszthető a mozgáskoordináció, a hajlékonyság és az állóképesség. Ilyenkor adódik jó lehetőség a sportmozgások megismerésére, az egyes mozdulatok finomítására, de ilyenkor alapozzuk meg a keringési rendszer terhelhetőségét is.

A serdülés alatt változik a helyzet: a testméretek ugrásszerű változása miatt a mozgáskoordinációt újra kell tanulni. Ekkortól fejlődik dinamikusan az izomzat, látványosan növekszik az erő és a gyorsaság. A szív oxigénellátása ebben a korban fejleszthető a legjobban.

A serdülés lezajlása után tovább fejleszthető az állóképesség, az erő és a gyorsaság is. Ekkor van a legjobb esély a sportteljesítményben elérni a maximumot. Körülbelül 25–30 éves kor után a fejlődőképesség fokozatosan csökkenni kezd, de egészen életünk végéig megmarad.

Veszélyes túlzások

Fontos hangsúlyozni, hogy a sportolás egészségvédő hatása egyértelműen felülmúlja az összes kockázatot. A legfontosabb, hogy olyan sportot válasszunk, amit gyermekünk is szeret, és érettségének, fizikumának is megfelelő. Az úszás, futás (atlétika), esztétikai sportok már az óvodáskorban elkezdhetők. Az ügyességi, technikai elemeket tartalmazó sportok 8–9 éves kortól ajánlottak. Az erő és az izomzat célzott fejlesztését igénylő sportágakkal pedig érdemes a serdülés végéig várni, a korábban végzett erőedzés akár egészségkárosító is lehet.

Minden sportban nagyobb sérülésveszéllyel kell számolni, de ez egyes esetekben különösen igaz: azok a sportok, ahol a balesetveszély nagy (autó-motor, lovaglás, hegymászás), csak kellő szellemi érettség esetén és csak felügyelet mellett végezhetők.

Az erőfejlesztő sportoknál egyre több különböző – egyébként doppingszernek minősülő – készítményt fogyasztanak a fiatalok a gyorsabb siker érdekében. Ezek a termékek az internetről is könnyen beszerez­hetők, de jó esély van arra, hogy akár az öltözőben találkozzanak vele a már önállóan edző sportolók.

Minden korban figyelni kell arra, hogy az edzői motiváció, a győzelem utáni vágy, a látványos fejlődés és a csapatszellem ne sodorja magával a sportolót a túledzés, túlterhelés irányába, mert ez már egyértelműen káros az egészségre. A krónikus izom- és ízületi fájdalmak, az alvászavarok, a fogyás, az ingerlékenység, a menstruációs zavarok olyan jelek, amelyek a túlterhelt szervezet vészreakcióját jelzik.

Hosszú távú befektetés

A sportolásnak számos-számtalan előnyét ismerjük, és ezek egy része gyermekkorban fokozottan érvényesül. Ekkor halmozzuk föl azokat a tartalékokat, amelyek életünk későbbi szakaszaiban meghatározzák életminőségünket.

Körülbelül a pubertáskortól a fiatal felnőttkorig fejleszthető a szív hajszálérhálózata sportolással. Később is nagyon előnyös a sport a szív szempontjából, de pontosan ez az időszak az, amikor befolyásolni tudjuk, hogy egy infarktus minél később következzen be, és minél kisebb területet érintsen. Ez pedig a szívroham túlélését és az utána következő élet jobb minőségét jelentheti.

A jó állóképességű, rugalmas izomzat kifejlesztése és fenntartása a középkorúaknál egyre gyakrabban jelentkező, az időseknél pedig széles körben elterjedt mozgásszervi panaszokat küszöbölheti ki.

A közösséghez tartozás, a szervezett és rendszeres edzés, a hosszú távú célok kitűzése és megvalósítása számos olyan képességet tanít, amit az élet minden területén hasznosíthatunk: dolgozni, együttműködni, segíteni, engedelmeskedni, győzni, veszteni és újrakezdeni tudás – mindez az iskolában, a munkahelyen és az emberi kapcsolatokban is jó befektetés lesz.

Beszédesek és hallgatagok

Hálás és divatos téma a nők és a férfiak kommunikációs különbözőségeinek vizsgálata, sok szórakoztató előadással találkozhatunk a témában, és ha olykor színezve, eltúlozva is tálalják a témát, megbízható kutatások bizonyítják a mérhető különbségeket. Kezdve rögtön a kommunikáció céljával: míg a férfiak esetében ez sokkal nagyobb arányban a szükséges információ átadására szolgál, a nőknél jóval fontosabb magának a kapcsolatnak a fenntartása, aminek egyik fontos eszköze a kommunikáció. A férfiaknál ezzel is magyarázható a szűkszavúság, a lényegretörő stílus, a nőknél pedig a látszólag üres csevegés, ahol úgy tűnhet, hogy csak kevés új vagy hasznos információ cserél gazdát.

A számos további, agyunk különböző működéséből fakadó nemi sajátosság mellett megemlítendőek az egyéni különbségek is: vannak könnyebben beszélők, akiknek ez született vagy tanult képességük – ők oldottabbak, hamarabb megnyíló személyek; és vannak zárkózottabb, csendesebb, kevesebb információt átadó emberek is. Mindezekből következik – ami szerencsére az első találkozásokon általában kiderül –, hogy a két fél egyéni kommunikációs mintázata és igényei összeillenek-e. Gyakran hallunk olyan párokról, akik nem, vagy nem kellő súllyal vették figyelembe ezt a szempontot, így például a férfi arról panaszkodik, hogy nincsen egy perc nyugta sem a párjától, mert az egész nap csak mondja-mondja a magáét, levegőt sem hagyva neki a munka után hazaérkezve, míg ugyanennek a párnak a hölgytagja azt nehezményezi, hogy a férfi egyáltalán nem figyel rá, nem érdekli, mi van vele, csak hallgat, aztán kilép a szobából, a helyzetből.

Pedig ha tisztázni tudták volna a kapcsolat elején, hogy a férfinek hazaérkezés után szüksége van 20–30 perc csendre és nyugalomra, hogy igazán megérkezzen a munkából, és átállítsa magát az otthoni ritmusra, a nőnek pedig nagy igénye van arra, hogy elmesélhesse a kisebb jelentőségű napi történéseket és összefüggéseket is, akkor a másik boldoggá tételének jegyében ki tudnák alakítani azt a napi szokást, hogy a nő nem zúdítja azonnal a férjére a sok történetet, hanem mondjuk főz egy délutáni kávét, kiteszi az újságot, és hagyja, hogy megérkezzen érdemben is. Akkor a férfi talán már magától kérdezné meg, hogy mi történt a feleségével aznap – amikor már készen áll rá.

Persze a férfinek is van feladata ebben a kommunikációs feszültségben: meg kell értenie, hogy a társának a kapcsolatban olyan időre is szüksége van, ahol elmesélheti, hogy mi történt vele, erről milyen benyomásai vannak, és egyébként mi jár mostanában a fejében. Ez a beszélgetés magát a kapcsolatot jelenti a nő számára. Ha nem beszélgetünk, az veszélyt jelezhet, hogy valami nem működik jól a kapcsolatban. A férfi számára pont az ellenkezője lehet az igaz. Ehhez hasonló banánhéjakon gyakran csúsznak el kapcsolatok. Holott, ha időben észleljük a bajt, könnyen megelőzhetők, kezelhetők.

Nyelvtanulás

Érdemes tehát megtanulni, mi mit jelent a társamnál, mikor van szüksége egy kis figyelmes meghallgatásra, és mikor vár konkrét segítséget.

Hasonló valamelyest ez a tanulás egy idegen nyelv megtanulásához: ha van egy saját „szótárunk“ a másikhoz, ha megismertük és elfogadtuk, hogy ez a gesztus vagy kifejezés ezt jelenti nála, akkor sok türelemmel és szeretettel képessé válhatunk a másik nyelvén beszélni. Mindig jó érzés olyan párok, házaspárok társaságában lennünk, ahol érezzük, hogy a felek apró gesztusokból, félszavakból értik egymást. Ám ha nem így van, magunk is feszültek leszünk, hát még a kapcsolatban részt vevő felek!

Ha egy házaspár úgy tapasztalja, nem működik megfelelően, boldogítóan és építően a kommunikáció kettejük között, változtatásra van szükségük, akár külső segítség kérésével is. Azoknál a párkapcsolatoknál ugyanis, ahol a kommunikáció terén problémák jelentkeznek, és ezen nem változtatnak a felek, nem reagálnak, ott vagy a pár tagjai lesznek tartósan boldogtalanok a folyamatos (és nagyon sokszor akaratlanul okozott) szenvedés miatt, vagy pedig maga a kapcsolat fog lassan elhalni, kiüresedni.

Négy intő jel

Egy amerikai pszichológus, John Gottman párterápiás munkája és kutatásai során talált négy intő jelet a párkapcsolati kommunikációban, amelyek komoly veszélyre hívják fel a figyelmet.

1. A legenyhébb jel az, ha az egyik fél gyakran kényszerül védekezésre a párbeszéd során. A védekező ember nagy stresszt él át, képtelen a másikra figyelni, frusztrált lesz, nem tud a társához közelebb kerülni, eltávolodik tőle.

2. Kritikus visszajelzés, nem építő, hanem romboló, sértő szándékkal. Ilyenek például az adott vitához nem tartozó, régi dolgok felemlegetése vagy az általánosítás a másik személyiségével kapcsolatban.

3. Komoly figyelmeztetés az egyik fél elzárkózása a párbeszédtől, amikor azt látjuk, hogy egyszerűen kimegy a szobából, amikor a párja elkezdené a párbeszédet. Ez a helyzet mindkét felet megviseli, mert az aktívabb fél nem tudja elmondani a problémáját, átadni az érzelmeit, úgy érzi, nem figyel rá a másik, de a kilépő személy is tisztában van a menekülés miatti kudarccal.

4. A legvégső jel, ahonnan már nem könnyű visszatérni a boldog párkapcsolat útjára, a megvetés kifejezése. Ekkor a felek között a szeretet, a tisztelet, a megbecsülés utolsó maradékai is eltűntek, a kapcsolat pedig annyira megromlott, hogy még egy idegennel is sokkal kedvesebb viselkedésre képesek, mint azzal a személlyel, akit elvileg a legjobban kellene szeretniük. 

(Bővebben itt olvashat ezekről a jelekről>>)

Nem ritka, hogy vannak kommunikációs nehézségek egy párkapcsolatban. Ez még nem gond. A probléma akkor súlyosbodik, ha nem ismerjük fel azokat, vagy nem akarunk tudomást szerezni róluk. Kiváló segítő irodalma van a témának, hiteles szakembert is kereshetünk, vagy egy ismerős, nagyon jól kommunikáló párt, akik segítenek egy-egy kommunikációs hibánk felismerésében és változtatásában.

A cikk eredetileg a Képmás magazin 2017. januári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt>>

 – Hogy jutott eszedbe az anyaságról darabot készíteni, egyedül?

 – A darab egy színművészetis feladatnak indult: a személyiségünkhöz, aktuális élethelyzetünkhöz kapcsolódó témáról kellett egyszemélyes darabot készítenünk. Nincs még gyerekem, de tudom, hogy szeretnék. Nyilván az életkoromból is következik, hogy foglalkoztat a gondolat, 27 éves leszek. Tudom, hogy az anyaság életre szóló élmény, de azt is, hogy bármikor vége szakadhat egy életnek. Ezt nehezen dolgozom föl. A darab alapját képezőn Szabó T. Anna-szövegekben is ez szólított meg először: anyaként elfogadni a halált, a fájdalmat is, azt, hogy rendeltetett nekünk egy élet, aminek egyszer vége szakad.

 – Szabó T. Anna versein kívül milyen tapasztalatod volt még?

 – Sok anyuka van az ismerőseim között, de az anyukámmal és a húgommal kapcsolatos élményeim is fontosak voltak. A zsigereimben pedig, azt hiszem, eleve van egy erős törődésre való hajlam, nevelési szándék. Az osztályunkban is „mami” voltam, pedig nem én voltam a legidősebb.

 – Amikor elkészült a darab, enyhült a félelem a haláltól?

 – Nem. Ráadásul, amikor a vizsgaelőadásomon kimondtam a mondatot, hogy akkor lennék csak szabad, ha nem félnék a haláltól és a fájdalomtól, sem a másétól, sem a sajátomtól, pont velem szemben ült anyukám. Nem bírtam visszafogni a sírást, meg is kaptam a magamét érte az osztályfőnökeimtől, hogy nem nekem kell itt sírni, hanem a nézőnek. Hálás vagyok ezért az élményért, de még nem érzem, hogy megbékéltem volna, pedig muszáj lesz.

 – A bábműfajhoz eleve kell valamilyen sajátos látásmód? Ráadásul itt bábos is vagy és színész is. Két szerepet játszol kétféle műfajban.

 – A bábszínészekről azt mondják, hogy nagyon figyelnek a másikra, hiszen adott esetben egyszerre keltenek életre egy-egy bábot. A zenés műfajhoz hasonlítanám, rettentően fontos a ritmus, a pontosság, a tempó. Lehet imprózni, de csak jól összeszokott partnerrel érdemes. Mindig többet nyerünk, ha együtt vagyunk erősek. A báb nélkül kevesebb lenne az előadás, és én is.

 – A férfinézők is vevők az előadásodra?

 – Főleg, ha fiatal házasok vagy kisgyerekesek. Sok férfit ugyanannyira megérint, mert lehet, hogy sok mindent megbeszélnek a párjukkal, de ez az előadás jó párterápiás alap is lehet. Tizenéveseknek is előadtam az Anyajegyet, és ők arra döbbentek rá, hogy néha ők is ilyen elviselhetetlen gyerekek voltak. Olyan is volt, aki ezután azt mondta, hogy nem szeretne gyereket. De nem hiszem, hogy azért, mert ezt sugalltam volna. Azt hiszem, a meglévő félelmeit hozta felszínre a darab.

 – Mert a szívet melengető és vicces jelenetek ellenére a vége nem igazán feloldás.

 – Szövegben nem, de azért a kispárnát, vagyis a gyereket végül magammal viszem az ágyba. Azért is jó műfaj a báb, mert sokféle értelmezést megenged. Nem akartam elmenni a gyerekvállalás propagálásába, meg akartam mutatni a boldogságát, de a nehézségeket sem akartam letagadni. A darabban fontosnak tartottam, hogy ne mondjam se azt, hogy ez a gyerek kibírhatatlan, se azt, hogy ez az anya borzasztóan neveli a gyerekét.

 – A humor és a tragikum közötti egyensúlyozás változik előadásonként, vagy patikamérlegen méred ki és tartod be?

 – Sokszor mondják, hogy én inkább komika vagyok. A kiválasztott szövegekben nem volt sok humor, de ahogy próbáltam, láttam, hogy ezt nem lehet anélkül végigcsinálni. Tudom tartani a gyeplőt, bár a tornázós jeleneten egyszer annyira nevettek, hogy majdnem én is elnevettem magam. Sokszor viszont utólag mondják, hogy nem tudták, hogy szabad-e itt nevetni. Van az emberekben valamiféle tartás és csendesség, ha színházba mennek, úgy érzik, hogy viselkedniük kell. A gyerekeket is sokszor „lehalkítják” a szülők a gyerekelőadásokon. Egyszer síri csöndben ment le egy előadás, közben már az is megfordult a fejemben: lehet, hogy kihagytam egy komplett jelenetet? Aztán, amikor felment a fény, láttam, hogy hetvenéves emberek ülnek a nézőtéren. Csoportosan jöttek valahonnan, és nyilván ez a téma másképp érintette őket. 40 évvel ezelőtt még nagyon magukra voltak hagyva az anyák, nem voltak baba-mama csoportok, pszichológiai kiadványok, amelyek segítettek volna nekik.

 – Az Anyajegy egy nagyon intim vallomás, finom színpadi eszközökkel. Van olyan térbeli határa a produkciónak, ami már nehezítené a befogadást?

 – A kisebb tér és nézőszám fontos lehet, mert levonhat az élvezeti értékéből, ha ez az intimitás sérül. Egyszer a szülővárosomban, Dabason 200 fős teremben adtam elő, a közönség nagyon nyitott volt, de nem vagyok benne biztos, hogy máshol is ilyen jól alakult volna.

 – Milyen érzés végig egyedül lenni a színpadon?

 – Csak az elején éreztem magam kicsit egyedül. A tárgyak nagyon fontosak számomra, a színpadon ők a partnereim. Az előadás előtt mindig megsimogatom őket.

 – A privát életedben is kötődsz a tárgyakhoz?

 – Nagyon. Úgy érzem, fontos, hogyan bánok a környezetemmel – például nem hagyom ott magam után a kávésbögrét mosatlanul. Örülök, hogy a báb felé sodort az élet. Magyarországon nincs nagy hagyománya a felnőtt bábelőadásoknak. Nálunk a báb azt jelenti, hogy gyerekeknek szól, paraván van a színpadon és kesztyűs báb, esetleg marionett. A mi osztályunk elég elszántan dolgozik azon, hogy felnőtteknek szóló bábelőadások is szülessenek. Ebben a műfajban a frappáns ötlet és a jól begyakorolt mozdulatok a legfontosabbak. Mert ha egy bábnak, mondjuk, kifordul a válla, akkor az a jelenet meghal.

 – Szóval a színpadon is kettőért felesz, ahogy egy anya.

 – Igen. Valaki egyszer mondta, hogy várta, hogy legyen még egy gyerek az előadásban. Hát a színpadon ezt nehéz lenne kivitelezni, ez a báb is három mozgatós bunraku, mégis egyedül kell életre keltenem. Megpróbáltam ebből előnyt kovácsolni, ahol lehet, például jól lehetett így ábrázolni egy gyereket, aki küzd az elalvással.

 – Beszéltél a párkapcsolatról, de ebben a darabban csak a nő van a színpadon. Úgy érzed, azért ma is magukra vannak hagyva a nők a legnagyobb dilemmákkal és félelmekkel?

 – Csak azzal vitázom, hogy magától értetődő lenne ezeknek a problémáknak a megoldása. Van, aki az anyukájával, a párjával, a barátnőjével tud beszélni róla, de sokaknak külső segítségre is szükségük van. Az például borzasztó élmény, ha több év után derül ki, hogy a párunk mást gondol a gyerekvállalásról.  

„Nagy szerencse, hogy sokunk a városok jelentette biztonságos védőburok alatt jobb körülmények között élhet, mint például a kazah nomádok, de amikor velük vándoroltam a nyári szálláshelyek felé, rájöttem, hogy a mi civilizált védőburkunk nagyon sérülékeny, és ha kipukkad, akkor kevés eséllyel vészelnénk át a nomád körülményeket” – így foglalta össze tapasztalatait Joel Santos. A 38 éves portugál fotóriporter 2015-ben hetekig követte Muhammed Kudha és családja vándorlását a nyári szálláshelyre. A kazah nomádok a hírhedten szeles és fagyos telet az Altájtól keletre fekvő lankásabb vidékeken töltik fából, vályogból épített házaikban. Május végén érkezik meg az igazi tavasz, ilyenkor családok ezrei kerekednek fel, hogy az Altáj-hegység dús legelőire tereljék állataikat.

Az esemény nagy szervezést igényel, ugyanis mindenki a jól bevált útvonalakat használja a hegység eléréséhez, így félő, hogy az állatok és a csomagok összekeverednek. Ezt kiküszöbölendő, az indulás előtti napokban a szomszédos családfők egy találkozón eldöntik, hogy pontosan mely családok indulnak el a hét egyes napjain.

„Az apa és az elsőszülött fiú kezdi meg a vándorlást az állatokkal, őket egy nappal később követi a család többi tagja a csomagokkal. Ők viszont egy nappal hamarabb érkeznek meg a nyári szállásra, hogy felállított jurtával, meleg étellel, itallal fogadják a családfőket.”

Joel Santos 2016-ban is visszatért Mongóliába, akkor a Sailau család őszi vándorlását követte egy drónra szerelt fényképezőgéppel. Itt látható képén a Kudha család elsőszülöttje keres átkeléshez alkalmas gázlót egy hegyi patakban, az Altáj-hegységben.  

Joel Santos (38) Lisszabonban született, közgazdaságtanból diplomázott a város egyetemén. Azonban hobbijából kovácsolt megélhetést, az elmúlt 10 évben utazási magazinokban jelentek meg fotóriportjai. Joelsantos.net.

Pityu tizenkétgyermekes családról beszél. Bólogatunk és gondolkodunk, mit is tehetnénk. Hiszen úgy tűnik, mintha a tenger kimerésére vállalkoznánk. Másfél hét sem telik el, ismét jövünk, ezúttal terepnézőbe. Az első barakkban, ha nem is tizenkét, de ötgyermekes család nyomorát tárja elénk Pityu. Itt a számoknak nincs jelentőségük. Alacsony az ajtófejfa, kényszerűen meghajlunk a Budai család szegénysége előtt. A velük élő nagybácsi és az ötből három gyermek fogad a garázs méretű otthonban. Legszívesebben idézőjelbe foglalnám a szót, de végtére ez is csak otthon.

Egy eldugott sarokban apró kályha ontja a meleget. Lázár nagybácsi meséli, hogy bontásból származó gerendadarabok égnek éppen. A viskó egyharmadát a kályha és amolyan konyhasarok uralja, a már említett farakás társaságában. A maradék kétharmadon egy ócska kanapé és kétszemélyes ágy osztozik. Lázár a „konyhában” alszik, felismerhetetlen eredetű lomokon, a többiek heten „mindenütt másutt”. Mutatják az ebédet is. Ott rotyog a kályhán. Makaróni és hús. Mindkettő guberálás eredménye. Karácsony van, nekik ez nem a szeretet, hanem a lehetőségek: a teli kukák ünnepe. A család hiányzó része most is a szeméttárolók tartalmában keresi az „ünnepi asztalra” valót. Lázár az ebédre ügyel. A tízéves, de még mindig csak az első osztály padját koptató, értelmes tekintetű Bettike a két kisebb felügyelete miatt hanyagolja az iskolát. A hiányos öltözetű Ruben és Norbi barátságos, közvetlen és játékos. Ugyanolyanok, mint bármely más gyermek, csak éppen a ruha hiánya és a szutyok bősége szembeötlő.

Második látogatásunk alkalmával, amikor az édesanyát is otthon találjuk, a hűtőszekrényen Bibliára leszek figyelmes.

 

„A férjem hívő” – közli. Neoprotestánst ért alatta. Belelapozok, látszik, hogy gyakorta olvassák. S jegyzetfüzet híján néhány telefonszám is ott szerepel ákombákom számokkal, a megtartó Ige társaságában.

A következő helyen is elmondjuk, ahol ismét ötgyermekes család fogad, hogy nem állami és nem is bűvös holland segéllyel térünk majd vissza, hanem a bibliai özvegyasszony két fillérjével. „Magyar vallásúak vagyunk” – jön a válasz, amikor a felekezeti hovatartozást firtatjuk a második helyen. A romatelep lakossága közül a legtöbben a neoprotestáns kisegyházaknál keresik és találják a lelki és testi táplálékot. Ami feltűnő még, hogy sehol nem tudunk a segéllyel túl sok örömet okozni.

Értsük jól: a gettók népének ez csak a túléléshez elegendő, az élethelyzetük ugyanaz marad. A szegénység, a mindennap és minden órában megélt nyomorúság kiöli a jobban bízó reménységet az emberi lelkekből. A gyermekek azért megilletődötten néznek fel reánk. Noszogatjuk őket, vegyenek bátran a szaloncukorból. Rögtön feltűnik, ezek a gyermekek nem tudnak csokit enni. A nagyocska Bettike aprócska darabokban majszolja a szaloncukrot, nehogy túl hamar elfogyjon.

Egyik nyomorból a másikba mártózunk. Már-már szégyenkezve hallgatjuk és szemléljük azt a felfoghatatlan szegénységet, amiről eddig nekünk fogalmunk sem volt.

Lám, amikor úgy érezzük, sajnálatra méltó az életünk, amikor elönt az önsajnálat, érdemes egy röpke látogatást tennünk a Gutenberg utcában, hogy megtanuljunk hálát adni mindazért, amink van.  

Münchenben – amely Párizs mellett a magyar festőknek sokáig második Mekkája volt – jelenleg látható egy időszakos kiállítás a Musée d’Orsay gyűjteményéből. A párizsi Szalon, amelynek klasszikus éves versenye köré a jelenlegi kiállítás szerveződik, a 17. század közepe táján jött létre a Francia Akadémia hivatalos kiállító intézményeként. Az első mai értelembe vett művészeti kiállítást 1648-ban rendezte a francia fővárosban a festők egy kis csoportja, felbolygatva a céh addigi rendjét.

A 19. század második felétől a festőművészek számára a Szalon volt az ismertséget biztosító fórum, amely ekkorra a világ leghíresebb kiállításává vált, százezreket vonzva. Magyar vonatkozás, hogy Munkácsy Mihály is nagy sikert aratott a Szalonban a Siralomház és a Műterem című festményeivel.

Rochegrosse tíz festményét állíthatta ki nagy sikerrel a Szalonban 1882 és 1935 között, háromszor nyerve el annak különböző díjait. A művész többször nyúlt mai horrorfilmeket megszégyenítő hatású háborús témákhoz, ám ez a festménye, A lovag és a virágleányok merőben más stílusú. S nem véletlenül vált a mostani müncheni kiállítás egyik vezető képévé, amellyel elsőként szembesül a látogató – a Németországban látható tárlatnak ugyanis a Jó – Igaz – Szép címet adták kurátorai. A 19. század végén forma- és hagyománybontó modern irányzatok gyors elterjedésével a Szalon zsűrijének tagjai a szép és igaz kifejezését tették kritériummá a forma szépségén keresztül, visszatérve a művészet klasszikus, antik ideáljához. S a törekvés üdvösnek bizonyult: ma békében élnek egymás mellett a szuperrealisztikus és absztrakt képzőművészeti irányzatok az olajfestményektől a digital art világáig.

A középkori témákon és vallási értékrenden fanyalgó újkori társadalomban a 25 éves Rochegrosse képe tehát formabontóként aratott hatalmas sikert, s a szimbolizmus új hullámának meghatározó darabjává vált.

Később mégis állatorvosi lóvá tették kritikusai: az akadémiai festészet giccsbe hajlását vélték rajta felfedezni. Ízlésekről és pofonokról nem szokás vitatkozni, de azért itt is érdemes óvatosnak lenni: az újkor lovagi festészetének kárhoztatásával könnyen a szemétkosárba dobhatjuk a wagneri hősi világot és ezzel az egyik legnagyobb zeneszerzőt is. A másik oldalon persze ott állnak a Parsifal-, Lohengrin- és Wagner-rajongók, élükön a hivatalosan őrültnek nyilvánított II. Lajos bajor királlyal – akinek többek között a Disney-logót ihlető neuschwansteini kastélyt köszönhetjük. S persze Adolf Hitlerrel és több, magát Grál-lovagnak vizionáló náci vezetővel. De térjünk vissza Parsifalhoz, a gáncstalan lovaghoz!

A kép első üzenete könnyen felfogható, amit az eredeti rámán lévő felirat meg is fogalmaz: „A kiválasztottak, akiknek öltözéke a szimbolikus ezüst páncél, követik az Eszményt, nem törődve az élet csábításaival.”

S valóban: Parsifal az égre emeli szemét, kezét hárítólag nyújtja a virágleányok felé, akik részben ugyan még finoman csábítgatják, részben azonban már meghökkenéssel veszik tudomásul az ifjú hős makulátlan páncélzatának áthatolhatatlanságát. Parsifal ágyékát a kereszt jelével díszített öv védi.

Ám aki tovább olvassa Wolfram von Eschenbach eposzát vagy Richard Wagner operáját, tudhatja, hogy a virágokká vált csodaszép lányok látványa és érzékisége tovább hajtja a hőst Klingsor varázskertjébe, ahol a saját érzékiségével elátkozott Kundry majdnem elcsábítja.

De lássunk túl a romantikus történeten!

A testet megtagadó és a lelket felmagasztaló eretnek mozgalmakon, sőt, a test durva megtörését célzó önsanyargatást hirdető középkori egyházon is rég túllépett korunk. Ma harmóniára törekszünk, felfogásunk szerint a küldetés és a boldogság összeegyeztethető, ha az utóbbi nem öncélú vagy kéjelgő.

Egy jóravaló fiatal ideális esetben kamaszkora közepén-végén eljut az ún. indoktrinációs időszakba, amikor nemes eszmék elkötelezettjévé válik.

Ha az élet nehézségei nem tántorítják el, de mégis el bírja viselni saját tökéletlenségének jeleit és súlyát egy életen át, boldogul: beteljesíti küldetését. Ez lehet dicsőséges, csodálatra méltó küldetés, mint Teréz anyáé és Gandhié. De lehet jellegtelennek látszó is, mint Lisieaux-i Szent Teréz kis útja, vagy egy családanya, egy becsületes munkás, egy zokszó nélkül szenvedő csendes életküldetése. Isten másképp méri a nagy tetteket, mint az emberek.

Ám ha küldetésünk rossz értelemben vett küldetéstudattá válik, a mánia és megszállottság jegyeit mutatva, annak nyomában tönkrement családok, harcok és háborúk, néha egész kiirtott népek hevernek.

Ma az emberiség nagy, önmegvalósító küldetésében gyakorlatilag a többi faj és a bolygó ellen visel harcot, tudattalanul, bár lassan talán tudatosodva.

Jobb lenne, ha mindenki megpróbálná maga megtalálni élethivatását, avagy isteni küldetését, s nem állna be kritikátlanul a globálkapitalizmus média-diktálta felszínes küldetésébe. Mert a gazdasági növekedés és verseny csillogó aranypáncélja mögött tunyaság, félelem és kapzsiság rejlik, amely nem a csábító viráglányok, hanem a világ szegényei iránt részvétlen, nem engedve egy jottányit sem saját, jogosnak vélt anyagi és biztonsági szintjéből.

Keressük hát Parsifallal küldetésünket, de ne vakítson el minket a Grál csillogása: a kehely, a lándzsa és a földi hatalom, még ha tiszta is, csak Isten jelképe, de nem maga Isten!

Georges Antoine Rochegrosse (1859–1938) francia szimbolista, akadémista festő. Versailles-ban született, Párizsban tanult. 1882-ben debütált a „Szalonban”, Vitelliust Róma utcáin át vonszolja a nép c. festményével. Máskor is gyakran ábrázolt véres témákat részletgazdagon, naturalisztikus módon. Ám az erőszak megjelenítése nem vált öncéllá nála, hanem a történelmi témákból eredt, gyakran meghökkentve a korabeli társadalmat. Ebben a sorban leghíresebb a Trója feldúlását megörökítő Andomakhé c. alkotása. Később kedvenc témájává vált a keleti háremek, rabszolgapiacok világa, ezzel előszeretettel ábrázolta a meztelen női testet is. A csábítás, erőszak és ledérség festője mindezek ellenére tetőtől-talpig felöltözött feleségéről alkotta egyik legsokatmondóbb képét. Rochegrosse már életében megtapasztalta a legmagasabb világi sikert; többször elnyerte a Szalon legfényesebb díjait, két világkiállítás bronz és arany medálját és más kitüntetések mellett a Francia Becsületrendet. Festményei, plakátjai és könyvillusztrációi Párizs mellett megtekinthetők a British Múzeumban, az amszterdami Rijksmuseumban, valamint az USA-ban. A művész utolsó éveit Algériában töltötte, ahol szintén sok műve látható.

Kép forrása