Utaztam a 105-ös buszon a Gyöngyösi utca és a Krisztina tér között, gondolatban azonban sokkal nagyobb utat tettem meg, mint a valóságban. A Váci útról még nem látni Angyalföldnek azt a rejtőzködőbb oldalát, amelyet a busz kanyargó útvonala felfed az utasok előtt. Mintha hirtelen a színfalak mögött találtam volna magam: romos épületek és építkezés alatt álló ipari telkek váltották egymást az út mentén.

Angyalföld utcáin sűrűn rám köszöntek ezek a plakátok. Ha hatásukra én is, aki férjnél vagyok, megnéztem az oldalt, akkor milyen gyorsasággal regisztrálhat ide egy olyan fiatal lány, aki vágyakozik a társ és a luxus élet után? Hiszen a plakát mögötti weboldal ezt kínálja.

Én megmenteném – gondoltam, csak hát nem vagyok menő pasi, én legfeljebb beszélgetni tudnék azokkal a lányokkal, akiket a modell megjelenít.

Elmondanám nekik, hogy milyen egyediek és különlegesek, értékesebbek a színaranynál – még akkor is, ha ezt eddig soha senki nem hozta a tudomásukra.

Én ezt ingyen, szeretetből elmondanám nekik, és meg is ölelném őket, viszonzást nem várva. Arról beszélnék, hogy milyen felemelő a saját utadat járni, küzdeni azért, hogy egyről a kettőre léphess az álmodat keresve. A jövő soha nem olyan rossz vagy jó, mint ahogy azt előre elképzeljük, hanem mindig másmilyen; és mindig lesz valahogy úgy, hogy jó legyen! Felfedném előttük, amiről nagyon keveset hallani: a bizonytalanság az élet hasznos része is lehet, mert miközben küzdesz vele, nagyon sokat tudhatsz meg magadról, és valami benned mindig biztosabbá válik ezáltal. Elmondanám nekik, hogy senki és semmi nem olyan fontos, mint hogy felelősséget vállaljanak a saját lelkükért, és ne alkudjanak meg: ne higgyék el, hogy az életben csak befolyásos emberek pártfogásával lehet boldogulni, ahogy azt sokan gondolják, például ennek a reklámkampánynak a megrendelői is. Itt vagyok én és a sok hozzám hasonló, akiknek nincs ugyan olyan hangos szava, mint ennek a harsány plakátnak, de boldogok vagyunk. Mi nem akarunk egy férfi szexuális partnerei lenni csak azért, hogy ő bevezessen minket valami csillogónak mondott világba, ahol folyik a pénz, a pezsgő, és virágoznak az üzleti kapcsolatok. Megtanítanám őket, hogy ők – azonos helyzetben élő fiatal nők – hogyan adhatnak egymásnak erőt, biztatást és segítséget.

Azt pedig minden hasonlóan gondolkodó nőtársamtól megkérdezem: meddig hagyjuk szó nélkül, hogy félrevezessék és értéktelenként, lelketlenként kezeljék ezeket a fiatal nőket, akik emiatt fehérneműmodellnek állnak már tizenévesen, vagy sugar baby-k lesznek a sikeres élet reményében? Hiszen ők végül is a mi lányaink, rokonaink, tanítványaink, unokahúgaink.

Miért hagyjuk, hogy azt a hazugságot üzenhessék nekik az utcán, fényes nappal óriásplakátok által, hogy a férfi-nő kapcsolat akkor értékes, ha jómódért, pénzért „szereted” a másikat? Mikor tanítjuk meg egymást arra, hogy ennél értékesebbek vagyunk?

Ez a plakát azoknak a férfiaknak is szól, akik „menő pasik”, mégsem tudnak kivel elmenni az üzleti estélyekre vagy luxusutazásokra. A társkereső oldal a menő pasi alatt a gazdag, pozícióval és vagyonnal rendelkező férfiakat érti. Ők azok, akik a weboldal megfogalmazása szerint arra hivatottak, hogy anyagilag segítsék és „boldoggá tegyék” ezeket a lányokat. No, az ő férfi barátaiknak, kollégáiknak, apjuknak is szívesen elmondanám, hogy felelősek a véleményükkel a körülöttük élőkért. Segíthetnék felismerni fiuknak, kollégájuknak, üzlettársuknak, hogy ne ilyen kötődést keressenek, mert nem ez szolgálja az érdeküket.

Tudom persze, hogy az én tinédzserkoromban is elmentünk a diszkóba, és az idősebb férfiak, akik képtelenek voltak udvarolni, időt, energiát, figyelmet szentelni a korban hozzájuk illő nőkre, a diszkóban „ráhajtottak a kiscsajokra”. Aztán vagy lett belőle testi kapcsolat, vagy nem. Egymás között a lányok azért tudták és elismerték, hogy ezek fiatalkori baklövések, a határok és a bimbózó nőiesség próbálgatásai, a vonzerő megtapasztalásai. Mindenki tisztában volt vele, hogy ezek az idősebb férfiak csupán „kiéhezett, leszázalékolt vadászkopók”. Senki sem akart tőlük igazán semmit – főleg nem felmászni a hátukra, és onnan meghódítani a vadnyugatot, sem pórázon sétáltatni őket – csak egy visszajelzést, hogy „Hopp! a kislányból nagylány lett”.

De most? Ha elhiszem, hogy a plakáton szereplő lányok tényleg olyan sokan vannak, ahogy azt a társkereső oldal állítja, akkor az jól mutat egy szomorú társadalmi jelenséget. Ma már a kislányoknak, nőknek az életében nincsenek jelen az apák, ezért nekik egyszerre kell mindenki: életük társa legyen apa is, aki pénzeli (segíti) őket, és legyen szerető is, aki látszólag semmit nem követel. Szeretni igazán meg majd a karrierjüket fogják, gondolom, hiszen azért hoznak olyan sok áldozatot: foltokat a lelkükben és a lepedőn.

Ahogy kanyargott a busz, úgy örvénylett bennem a szomorúság és a felháborodás. Az Oktogonnál már láttam olyan óriásplakátokat is, amik feledtették velem a rossz érzést: a családi fotókon apák mosolyogtak. Azután feltárult előttem a Deák tér, ahol végképp megszűntek a sugar baby-s–sugar daddy-s plakátok, a Krisztina térhez érve pedig többségbe kerültek a kultúrreklámok.

Ha én ki is keveredtem arról a környékről, ahol ezzel a plakáttal bombázták az anyagi helyzetükben és önértékelésükben gyenge lányokat, a kínzó kérdés ott maradt bennem: ki mutatja meg ezeknek a fiataloknak a valódi szerelmi kapcsolat értékét?

A Képmás magazin és a Média a Családért Alapítvány által szervezett Képmás-esteknek több éves hagyománya és gyakorlata van. Az ingyenes rendezvényeken családdal kapcsolatos, pszichológiai vagy egyéb mindennapi életünket érintő témák kerülnek terítékre, amelyeket szakemberek segítségével dolgozunk föl előadással, beszélgetéssel és a közönség kérdéseire adott válaszokkal.

Egy ideje a Kikötő ad új otthont a pesti Képmás-esteknek, ezért témaválasztáskor nemcsak a lakótelepi környezetet vesszük figyelembe, hanem azt is, hogy leginkább fiatalokat befogadó helyről van szó, így a következő két esten az oktatással és az internethasználattal foglalkozunk.

A Képmás magazin és a Várkert Bazár szervezésében Budán rendezett Képmás-esteket „Család és művészet” címmel folytatjuk. Az új sorozat a hasznos és szórakoztató beszélgetéseken túl a művészet katarzis-élményét is a nézőknek szeretné ajándékozni, ezért minden témához előadás vagy filmvetítés kapcsolódik, amely után Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője beszélget az alkotások által felvetett kérdésekről szakértő vendégekkel.

A szeptemberi estek témája:

Budai Képmás-est: Testvérek között – szeptember 19. 19 óra
Helyszín: Várkert Bazár | 1013 Budapest, Rendezvényterem

Mennyire határozza meg személyiségünket, hogy van-e testvérünk és hány? Más társ, szülő, barát, munkaerő az, aki testvér mellett nő föl? Hogyan befolyásolja a szülő a testvérkapcsolatot, hogyan határozza meg a testvérkapcsolat az önismeretünket? Számít-e, hogy hányadikak vagyunk a születési sorrendben? Milyen konfliktusok rejlenek egy egyke és egy nagycsaládos párkapcsolatában? Hogyan változik a testvér szerepe az életükben, mikor válhat különösen fontossá a különböző életszakaszok során? Változott-e a testvér szerepe a nagycsaládok atomizálódásával?

Előadó vendég: Bolyki Brothers
Szakértő vendég: Csáky-Pallavicini Zsófia, klinikai szakpszichológus és családterapeuta
Moderátor: Szám Kati, a Képmás főszerkesztője

ONLINE REGISZTRÁCIÓ >>>

Pesti Képmás-est: A háló csapdájában és védelmében – szeptember 27. 19 óra
Helyszín: Kikötő | 1156 Budapest, Száraznád u. 5.

Gyerekek, szülők és nagyik a neten – a technikai ismereteken kívül mit kellene tudnunk, mielőtt az online térbe lépünk? Mit tud rólunk a Nagy Testvér, egyáltalán kinek kellenek az adataink?  Információk a fogyasztói szokásainkról, vagyoni helyzetünkről, személyes adatainkról és véleményünkről, egészségi állapotunkról, magánéletünkről – mit lehet és mit kellene diszkréten kezelnünk és hogyan? Előadás és beszélgetés alaptalan félelmekről és valós veszélyekről; az internet biztonságos használatáról.

Vendég: Csizmazia-Darab István, az ESET Magyarország IT biztonsági szakértője.
Moderátor: Szám Kati, a Képmás főszerkesztője

ONLINE REGISZTRÁCIÓ >>>

– Tudod, Anyu, hogy ez egy Sia?

–  Szia? 

– S-sel írják, Sz-szel mondják. Az az énekesnő, aki a Titániummal robbant be az élvonalba, amit David Guettával vett fel.

 – Aha – mondom egy kis lelkesedéssel, mert David Guetta sikeres számait – éppen Zsuzsinak köszönhetően – egy kicsit ismerem.

 – Siának voltak zűrös korszakai, de hihetetlenül tehetséges! Ő írja ma a legsikeresebb dalokat Mariah Carey-nek, Rihannának, sőt, még Adele-nek is! És ő maga is nagyon jól énekel! Képzeld, mindig egy táncos kislány helyettesíti a videoklipjein, ha pedig fellép, az arcát paróka takarja el. A paróka lett a védjegye. Igyekszik inkognitóban maradni, alig találni róla igazi arcképet a neten. No meg öregszik is már, túl van az ötvenen. – Nem tudom, Zsuzsi észrevette-e, hogy összehúztam a szemöldökömet erre a kijelentésre, de néhány másodpercre újra belemerült a telefonjába. 

– Nem is olyan öreg, még csak negyvenkét éves! Nahát! Emlékszel, Anyu, már mutattam neked az Elastic Heart című videoklipjét, amiben egy ketrecben táncol egy férfi és egy kislány.

 – Emlékszem.

Valóban emlékeztem, mivel nagyszerű az a videó, nem is annyira a zene, hanem a koreográfia: egy „se vele, se nélküle”, szívszorító apa–lánya kapcsolatot jelenít meg. Iszonyú erős. Remekmű, a maga nemében.

A rádióból ezúttal egy szárnyaló, lélekemelő zene szól.

 – Hurts. Ez a két pasi is hihetetlen – nyugtázza Zsuzsi, és ezúttal én is lelkesebben bólintok. A Hurts zenéje valóban klassz, én is szívesen hallgatom, amióta Zsuzsi megmutatta nekem. Energiát adnak, feltöltenek ezek a számok, és különleges a hangulatuk. – Ott voltam, majdnem az első sorban a Strand Fesztiválon, a koncertjükön! Azt mondták, a magyar közönség különleges, és látszott rajtuk, hogy tényleg így is érzik. Fehér rózsákat dobáltak be a közönségnek, ez a szokásuk máshol is. Színpadias fogás, de azért szép, nem?

 – Valóban szép – nyugtázom, és magamban elképzelem, mintha ott lennék. Melyik nő ne szeretne egy rózsát kapni ezektől a férfiaktól, akik ilyen jó zenét játszanak?

 – Theo, az énekesük, érdekes pasi. Tudod, Anyu, vannak azok a férfiak, akiken semmi különös nincs, de ahogy mozognak, megszólalnak vagy elmosolyodnak, egyszeriben különlegessé válnak.

 – Hogyne tudnám, nagyon is ismerem ezt a típust. Huszonnyolc éve viselem a következményeit, hogy egyszer megismertem egy ilyen férfit – hunyorítok Zsuzsira, és megérti további magyarázat nélkül is.

 – Szerintem a Help című számuk valójában Istenről szól. És nemcsak az, hanem még több is.

Nem csodálkozom. Ami szép, ami nagyra tör, az előbb-utóbb Istenhez ér, vagy gyakran már eleve tőle indul.

 – A Wonderful life-ot pedig a Vámpírnaplókból ismertem meg. Abból a tévésorozatból, amit gimnazista koromban péntekenként együtt néztünk. Emlékszel, Anyu?

Tényleg, majdnem elfeledkeztem már erről! A második és harmadik évadot néztük végig együtt – Zsuzsi alaposan kihasználta az én fantasy-rajongásomat. Aztán persze megbeszéltük, hogy az első széria még borzasztóan rossz, nyomasztó és hatásvadász volt, de a sorozat később, becsületére a filmkészítőknek, lényegesen jobb lett. Zsuzsi persze minden évadot megnézett, de nem aggódtam, mert akkor már biztos voltam benne, hogy lelkileg és ízlésben is felvértezetten áll hozzá. Rendszeresen elmesélte nekem a szövevényes történet alakulását.

 – Emlékszem, mennyire megdöbbentek az osztálytársaim, amikor mondtam nekik, hogy sietek haza, mert az anyukámmal nézem a Vámpírnaplókat. Irigyeltek érte.

Valóban, volt néhány kétesnek tűnő, valójában azonban jó közös anya-lánya akciónk az elmúlt húsz évben.

Elködösülő szemmel nézek utána, amikor elviharzik otthonról, mert halaszthatatlan baráti találkozója van. A leves közben elkészült, de én egy ideig még furcsa, elfogódott érzéssel kevergetem. Zsuzsi elhullajtott szófoszlányaitól, apró gondolataitól ismét gazdagabb lettem. Ezek a látszólag mellékes – sőt, sokak szemében értéktelen – beszélgetések számomra az élet savát-borsát adják.

Miatta nem tekintek idegenül a tizen- és huszonévesek világára. Általa nem veszítem el a szimpátiámat a fiatalság iránt, és nem válok iriggyé.

Hálás vagyok neki, hogy megosztja velem az élményeit.

És ő csak az egyik a három gyermekemből! A legfiatalabb.

Egy kis kávézóban találkoztunk. Keze ügyébe készítette telefonját, mert a kislánya, Lenke nyűgösen aludt el – hátha szükség lesz arra, hogy hazaugorjon hozzá. De teljesen megbízik a nagymamában, férje édesanyjában, aki most vigyáz rá – tette hozzá. Örömmel és elismeréssel lapozott bele a Képmás két, legutóbbi számába. Néhány perc beszélgetés után nagyon-nagyon kék szemeiből már teljes figyelme sugárzott felém.

 – Családi indíttatást kaptál a színpadi énekléshez?

 – Egyszerű, csepeli munkáscsaládból származom, és a szüleim szerencsére soha nem féltettek az énekesi pályától. Számukra ez egy ismeretlen, csillogó-villogó világ volt, büszkeséggel töltötte el őket, hogy a kislányuk ebben részt vehet, ezért mindig támogattak. Kiskorom óta szerettem énekelni, szerepelni, és az iskoláimban mindig volt egy-egy tanár, aki meg is erősítette, hogy ebbe az irányba érdemes haladnom. Kötelességtudó és céltudatos gyerek voltam, én választottam ki, hol akarok tanulni, a szüleim pedig elfogadták. Sok zenész kollégám otthonról csak ellenzést kapott, mivel az ő szüleik tudták, hogy ez egy bizonytalan megélhetést adó pálya – ezért hozzájuk képest nagy az érzelmi előnyöm. Apukám szinte minden koncertemre eljött, és kezdetben elégedetlen volt azzal, hogy csak kis bárokban, kávézókban énekelek, izgatottan várta a nagy „berobbanást”. Sajnos ő éppen az előtt halt meg, hogy az igazán nagy sikereimet megérhette volna. Ott lehetett viszont még 2011 októberében a Jazzy Dalverseny grandiózus díjátadóján, a Művészetek Palotájában, ahol „Japánkert” című dalom szakmai különdíjat kapott. Ott megnyugodott, elengedte az aggodalmait, mert látta, hogy a szakma elismer. Utána egy hónappal távozott közülünk. Sajnálom, hogy kimaradt abból a hihetetlenül sok jó dologból, ami az utóbbi öt-hat évben történt velem.

 – Elmeséled a Parfüm-sztorit?

 – Amióta megalapítottam a zenekarom, szerettem volna egy olyan produkciót, ami megállja a helyét külföldön is. Bennem gyerekkoromtól élt a vágy, hogy sok embernek énekelhessek, nemzetközi szinten is. Ennek jegyében választottam a Boggie művésznevet, és ezért is koncertezem olyan gyakran külföldön, ezért írom a dalaimat idegen nyelven is. Az első albumom egy modernkori mecénásnak köszönhető, aki rendszeresen járt a koncertjeimre, és egyszer csak felhívott: kifizetett nekünk száz óra stúdiót, hogy fölvehessük a lemez anyagát. Elképesztő ez a sztori, de az egész életemre jellemzőek a segítő emberek. Nélküle valószínűleg ma nem tartanék itt. Ehhez az első albumhoz készült a „Parfüm” című dal, aminek én írtam a dallamát és a francia szövegét. Sok helyen házaltam az elkészült albummal, végül a Tom-Tom Recordsnál Dorozsmai Péter szavazott bizalmat. Neki annyira megtetszett a „Parfüm” demója, hogy meg is támogatta egy szimfonikus kísérettel, utána persze klipet is szerettünk volna hozzá forgatni. Nagyon sokat agyaltunk a rendezőkkel, hogy mivel rukkoljunk elő, körülbelül az ötödik ötlet volt a photoshopos, amelyik végül megvalósult. A projekt nagyságához viszonyítva jóformán fillérekért dolgozott a klip minden résztvevője. Az utómunkacsapat tagjai három hónapon át egymást felváltva dolgoztak a megvalósításon, leginkább lelkesedésből. Nem voltak a barátaim, nem azért tették, hanem mert azt érezték, hogy ez egy kreatív dolog, egy igazi kihívás, amibe beleadhatják a tehetségüket.
Miután elkészült a klip, sokáig nem volt nagy visszhangja. Izgatottan vártuk a visszajelzéseket, de lassan növekedett a megtekintések száma. A fordulatot az hozta, hogy a Gizmodo nevű nemzetközi sajtóóriás megosztotta a klipet a főoldalán. Ezután már gyakorlatilag a világ minden fontosabb sajtóorgánuma közzétette.

 – A „Parfüm” mondanivalója is nagyon fontos: légy természetes, légy önmagad, mert a szépségipar hamis, és tönkretesz, ha hiszel neki. Mítoszromboló videó, a szó legjobb értelmében.

 – Igen, pontosan erről szól ez a dal. A vizuális világa pedig olyan erős lett, hogy lerombolta a nyelvi korlátokat, és ezért tudott végigsöpörni az internetes világon. 2014 decemberében a világ egyik legnézettebb videója lett. Nem kellett érteni se magyarul, se franciául, mégis átment az üzenete.

Addig azt hittem, csak a mesében van olyan, hogy sok jó szándékú ember kreatív energiája találkozik, és meghozza a gyümölcsét. Ha jobban belegondolok, elég sok mesei elem van az életemben.

Kép

– Miért neveztél be az Euróvíziós Dalfesztivál magyar előválogatójába, a Dalba?

 – A „Dal” című vetélkedő ma az egyetlen olyan műsor, amelyben egy előadó főműsoridőben saját számmal bemutatkozhat. Több dallal is jelentkeztünk az akkor készülő második nagylemezemről (All is one is all), és igazából még ma is hihetetlen számomra, hogy bekerültem a műsorba, és nyertem a „Wars for Nothing” című lassú, angol nyelvű, egy szál gitárkíséretes dallal. A közönségszavazatok több mint a felét ez a dal kapta… A szerkesztők utólag úgy magyarázták, hogy egy olyan „rejtőzködő” réteget érintett meg a dalom, akik amúgy nem szoktak ilyen műsorokban szavazni, ezért nem is lehetett őket „mérni”.

 – Mi az első szó, ami eszedbe jut arról, hogy „színpad”?

 – Emberek.

 – „Család?”

 – A kislányom és a férjem.

 – „Szerelem?”

 – Béke.

 – Szinte gyerekek lehettetek még, amikor összejöttetek.

 – A gimnázium első osztálya óta ismerem, és második óta jártunk együtt. 2014-ben házasodtunk össze.

Mindkettőnknek megvan a saját világa és a szabadsága azon belül, hogy egymást támogatjuk. Egy hosszú kapcsolatban persze mindig vannak jó kihívások és nehezebb időszakok.

 – Hogyan jutott eszetekbe, hogy éppen Vietnamba menjetek nászútra?

 – Vietnam nagyon megfelelt nekünk: nem futottunk össze úton-útfélen turistákkal, ezért az egész ország az igazi arcát mutatta felénk; a közbiztonsága nagyon jó, és kedvesek az ott lakók: nem szállnak rád, nem belőled akarnak meggazdagodni, viszont nagyon szorgalmasak. Tisztelem a vietnamiakat. Csak az utóbbi évtizedekben élnek békében, de máris gazdasági „kis tigrisnek” számítanak az ázsiai országok között.

 – Tartottál a gyerekvállalástól? A családod és a kollégák hogyan álltak ehhez? Sokan vélik úgy, hogy a művészi karriernek gátja a gyerek.

 – Mindenki támogatott, még a zenésztársaim is, pedig tőlük tartottam a legjobban, hiszen, ha én terhes vagyok, az fél év leállást jelent a produkció számára. Úgy gondoltuk a férjemmel, hogy itt az idő családot alapítani. Én egyáltalán nem tartottam ettől, a szakmám nagyon rugalmas, megtehetem, hogy egésznap babázom, és csak este megyek el dolgozni. Logisztikai zsonglőrködés egy programokkal teli nap, de én ezt nagyon élvezem. Sokkal nehezebb az élete annak, aki reggel 8-ra jár, és csak estére ér haza.

 – Nagyon kevesen értékelik ilyen praktikusan és pozitívan az előadóművészi pályát a család szempontjából! Nem mondták még neked, milyen idejétmúlt dolog, hogy összeházasodtál a férjeddel, és még férjednek is nevezed?

 – El kellett telnie egy kis időnek, mire ráállt a szám. (Nevet.) Szerintem jelenkori társadalmi probléma, hogy sok ember fél elköteleződni, felelősséget vállalni. Sokan attól tartanak, hogy ha családjuk lesz, akkor véget ér az addigi életük. Pedig, ha tudnák, hogy milyen jó érzés családba tartozni! Én ezt az érzést mindenkinek kívánom. Lenkével kitágult a világ, és valahogy a dalszerzésre is több időt fordítok, amióta velünk van. Nagyon inspirál.

 – Úgy tapasztalom, hogy a gyerek születése megerősítheti a férfi és nő kapcsolatát, de problémákat is okozhat. A gyerek sokszor akkora „szerelem” egy anya életében, hogy az apára már nem nagyon marad érzelmi energiája.

 – A férjem modern apuka, részt vesz a babázásban, és nagyon kötődik Lenkéhez. A gyermekágyi időszakot hármasban töltöttük, és ő mindenben a segítségemre volt. Szerencsére sok időt tud velünk tölteni, mivel szabadúszó ő is. Teljesen megosztjuk a szülői teendőket egymás között, így kiegyensúlyozottak tudunk lenni mindketten, ezért is vagyok ennyire jól.

 – A közösségi médiában ügyesen tartod a mértéket a személyes és a közérdekű megosztások között. Bepillantást engedsz az életedbe, de csak annyira, ami még nem magamutogatás, sem túlzott kitárulkozás.

 – Jólesik, hogy ezt mondod.

A lányunk egyszer fel fog nőni, lesz saját egyénisége és véleménye, személyiségi jogai. Csak olyan dolgokat oszthatok meg róla, amire nem mondaná később, hogy nem kellett volna.

Neked viszont megmutatom itt a telefonomon, hogy Lenke milyen aranyos baba!

Sötét hajú csöppség néz rám a telefonról. Ahogy Boggie a kezében tartja a képét, érezni, hogy ő a szeme fénye. A másik nagy vonzerő, az éneklés és a színpad viszont csak elcsitul a babázás idején, de ugyanúgy meghatározza az életét, mint az anyaság.

 – Sokféle zenei képzésben vettél részt, de emellett franciatanári képesítést is szereztél. Mit jelent számodra a francia kultúra?

 – Azért végeztem el az egri főiskolán a francia szakot, hogy legyen egy diplomám, egy biztos polgári foglalkozásom. Évekig franciatanítással kerestem a kenyeremet, és sokáig bébiszitterkedtem francia családoknál. Amikor egy évig Párizsban éltem, azzal szórakoztattam magamat minden este, hogy az internetről leszedtem francia dalokat. Kinyomtattam a szövegüket, és hallgattam, hogyan ejti ki a szavakat Edith Piaf, Jacques Brel… A „leszedés” azt jelenti a zenész szlengben, hogy hűen lemásolom hangról hangra az eredeti dallamot, kiejtést, vibrátót, ahogyan éppen Edith Piaf énekel. A sanzonok stílusa része lett az életemnek.

Az idegen nyelvű énekléstől sokan tartanak amiatt, hogy majd kinevetik őket a rossz kiejtésük miatt. Egyáltalán nem így van.

Nyilván mindenkinek van egy akcentusa, aki nem anyanyelvű, de az legtöbbször bájos az angolok és a franciák számára. Amikor franciául énekelek francia közönségnek, odavannak, hogy hol tanultam meg ilyen jól a nyelvüket. Egyébként nagyon izgalmasnak tartom a francia popzenét, kár, hogy hozzánk kevésbé jut el.

Kép

– Sok dicséretet kaptál már, de a szeretet mellett meg­jele­nik a rosszakarat is. Hogyan birkózol meg ezzel?

 – Sok negativitással találkoztam a Dal kapcsán. A „Wars for nothing” rengeteg tévénézőhöz eljutott, és nagyon megosztónak bizonyult: nem illeszkedett a trendekhez, és a tartalma megértéséhez is kellett egy bizonyos fokú lelki érzékenység. Voltak, akik nagyon szerették, mások azonban unalmasnak, kevéssé látványosnak találták, ami csak elveszi a győzelmi esélyt. Ezt akkoriban nehezen viseltem, és bántott. Be kellett látnom, hogy akármilyen jók a szándékaim, akármennyire is lelkiismeretes vagyok, nem tudok mindenkinek tetszeni, és nem is kell, mert nem mindenki rezonál ugyanarra. Ezt be kell látnom, el kell engednem.

 – Interjúidban gyakran használod magadra az „outsider” fogalmat. Én inkább műfaji határokat feszegető művésznek neveznélek. Úgy érzed, hogy egy kicsit kívülálló vagy?

 – Persze.

Járatlan út az, amin haladok, és minden egyes sikerre csodaként tekintek.

Soha nem énekeltem olyan dalt, ami megfelelt volna a trendeknek, pedig ma az előadók többsége és a zenecsatornák is a tutira mennek: csináljunk olyan dalt, ami hasonlít a már beváltakhoz, ne egyénieskedjünk, ne újítsunk! Részben ez áll a retródivat mögött is. Hallgatom a rádiót, és nem ismerem föl, ki énekel, mert ömlenek a karakter nélküli zenék, és ez engem elszomorít. Nem tudom megérteni azokat, akik csak másokéhoz hasonló, „jól bevált” zenéket akarnak játszani.

 – Második, 2014-es lemezed óta eltelt három év, és idén új albumon dolgozol.

 – Ez lesz az első, teljesen szerzői lemezem: minden dalt és dalszöveget én írok, az angolok kivételével. Nem kapkodok, nem szorítanak a határidők, júniusban felvesszük, augusztusban zajlanak majd a gyártási folyamatok, és 2017. szeptember 23-án lesz a lemezbemutató koncertem az Akvárium Klubban. Most értem el abba korba, amikor már sok mindent el tudok engedni, ami korábban fontosnak tűnt, de valójában nem vitt előre – így az „elengedés” mint számomra fontos életérzés is megjelenik a zenémben. Már nem görcsölök annyit, sokkal kevesebb bennem a megfelelés, és kevésbé tartok a megítéléstől is. Hosszú út vezetett idáig, de nagyon megérte. A tavalyi évem egyik legszebb szakmai felismerése pedig az volt, hogy mennyire jól tudunk egymásért, együtt dolgozni a zenekarommal. Ez rendkívül ritka, és én nagyon meg is becsülöm! Ez az album közös próbatermi hangszerelés eredménye, a dalok pedig a producerek keze alatt nyerik el végleges formájukat.
Az utóbbi években sokat fejlődtem a dalszerzésben, sokat képeztem magam.

Határtalan öröm, hogy ezekben az új dalokban teljesen önmagam, vagyis egészen „Boggie-s” lehetek, és hogy ebben a hozzám közel álló emberek támogatnak és megerősítenek.  

1964-ben járunk. A bronxi St. Nicholas Egyházi Iskolát a legnagyobb szigorral igazgatja Aloysius nővér, aki szerint egyáltalán nem baj, ha a diákok rettegnek tőle, sőt, ez fontos eszköze a nevelésnek.

Az irodájába hívatja az egyik fiatal és lelkes nővért, megrója a diákokkal szembeni közvetlensége és naivsága miatt, majd kifaggatja az új tanítóval, Flynn atyával kapcsolatban.

A nővér elmeséli, hogy a gyerekek valósággal rajonganak az atyáért, aki kosarazni is tanítja őket, és hogy az atya különös figyelmet szentel az egyik diáknak, akinek szüksége is van az egyedi bánásmódra: az iskola egyetlen latin-amerikai diákjaként társaitól csak kiközösítésre számíthat. Aloysius nővér azonban gyanakvással tekint a modern gondolkodású papra, és azzal vádolja, hogy molesztálta a gyereket.

A darab sok fontos kérdést vet fel: Milyen módszerrel érdemes tanítani a gyerekeket?

Jól tesszük, ha a jót keressük és látjuk az emberekben, vagy legyünk óvatosabbak, gyanakvóbbak?

Jól tesszük, ha gyanakvók vagyunk, vagy legyünk nagyobb bizalommal az emberek felé? Az előadás súlyos témákról beszél, és még arra is figyel, hogy legyen időnk megpihenni néha a sok gondolkodnivaló között: ezt a célt szolgálja a humor, és a közönség fel is kacag a frappáns mondatok után.

Az előadást négy színész játssza: Udvaros Dorottya, Fekete Ernő, Kéri Kitty és Simkó Katalin.

Nem tudom kiemelni senkinek a játékát, mindenki remek volt, mindenkinek egy kicsit igaza volt, pontosabban minden színész hitelesen tolmácsolta saját karakterének az igazát.

Amikor azon gondolkodtam, hogy kinek higgyek, érdekes dolgokat tudtam meg magamról. Kívánom ezt az élményt mindenkinek!

A ma esti budapesti premierre már nincs jegy, de az előadást még kétszer játsszák szeptemberben, és a weboldalon már az októberi előadások időpontjai is elérhetőek.

Leonyid Ivanovics Rogozov olyan hamisítatlan szovjet hős volt, akinél jobbat a legalaposabban kidolgozott propaganda is csak nehezen képes produkálni. Jó belépőt biztosított neki a rendszerbe, hogy az apja elesett a második világháborúban, és az is, hogy a családja Kelet-Szibériából származott. Leonyid 1934-ben, egy eldugott kis faluban született a mongol és a kínai határ közelében, de felvételt nyert a leningrádi orvosi egyetemre, amelyet 1959-re el is végzett. Fiatal orvosként éppen a gyakorlatát töltötte, amikor a fülébe jutott egy közelgő déli-sarkvidéki expedíció híre. Nem sokat gondolkodott, hanem megszakította a tanulmányait, és friss diplomájával elszegődött az expedíció orvosának.

Vakbélgyulladás az Antarktiszon

Tizenhárman dolgoztak odalent, a Novolazarevszka nevű kutatóállomáson, amely a Schirmacher-oázis nevű területen, az Antarktika legszélén található. Amint a neve is mutatja, ez a vidék nem a szélsőséges klímájáról híres: nem borítja jég, és a legfőbb nevezetességei azok az édesvízi tavak, amelyek a felszín alatt összeköttetésben állnak a tengerrel. A hőmérséklet is szinte balzsamosnak mondható, mivel a napi átlaghőmérséklet az év leghidegebb időszakában sem száll mínusz húsz fok alá.

A kutatók élete csendesen és dolgosan telt mindaddig, amíg 1961. április 29-én reggel Rogozov arra nem ébredt, hogy nagyon rosszul érzi magát. Olyan gyenge lett, hogy lábra állni is nehezére esett, miközben folyamatosan erősödő hányingere volt. Nemsokára belázasodott, majd alattomosan, egyre jobban fájni kezdett a hasa. Ijedten diagnosztizálta magán a hashártyagyulladás tüneteit, majd amikor ezek egyre csak súlyosbodtak, rájött, hogy valószínűleg vakbélgyulladása van. (Az elnevezés a valóságban nem a teljes vakbélre, hanem csak annak az elvékonyodó végére, a féregnyúlványra utal.)

Önműtét vagy biztos halál

Mivel a megfelelően gyors beavatkozás ilyenkor élet vagy halál kérdése, Rogozov tudta, hogy haladéktalanul meg kell operálni. Sajnos azonban ő volt az egyetlen orvos az egész csapatban, és a legközelebbi emberi település az 1600 kilométernyi távolságban lévő Mirnij állomás volt. Helikopterek és repülőgépek nem álltak a rendelkezésükre, de a viharos idő miatt amúgy is használhatatlanok lettek volna. A huszonhét éves medikusnak tehát el kellett döntenie, hogy szeretne-e életben maradni. Az igenlő válasz azt jelentette, hogy saját magán kell végrehajtania a vakbélműtétet.

Előkészítette a műtőt, kipakolta a műszereket, és hozatott egy nagy tükröt. Ez utóbbit a csapat sofőrje tartotta, a meteorológus pedig a szükséges eszközöket adogatta a kezébe. Rogozov igyekezett a lehető legkényelmesebb, fekvő pozíciót felvenni, félig a bal oldalára fordult, Novocainnal érzéstelenítette a hasfalát, majd megejtette az első bemetszést.

Műtét a tükörben

Annak rendje és módja szerint felnyitotta a hasát, alatta a hashártyát, de sajnos véletlenül belevágott a saját vakbelébe. Nem volt más hátra, össze kellett varrnia, csak ezután kezdhette meg magát a féregnyúlvány-műtétet. Minden mozdulatát a tükörből figyelte, így fordított felállásban kellett gondolkodnia. Aki már próbált bármilyen, figyelmet igénylő munkát így elvégezni, az tapasztalhatta, micsoda koncentrációt igényel, ha tükörből akarunk dolgozni. A feszültségtől és a vérveszteségtől többször is elgyengült, megszédült, ilyenkor néhány perces szüneteket tartott.

Végül sikeresen végrehajtotta az operációt, és megállapította, hogy a féregnyúlványa borzasztó állapotban volt. Néhány órán belül szinte szétrobbant volna, ami nagy valószínűséggel a halálát jelentette volna. A hashártyát és a hasfalat összevarrta, és várta az eredményt.

A Munka Hőse

Szerencsére nagyon hamar jobban lett. A láza öt nap múlva teljesen lement, a fájdalmai elmúltak. Egy héttel a műtét után eltávolította a varratokat, és két hétre rá, mintha mi sem történt volna, újra munkába állt. Végigszolgálta az expedíció teljes időtartamát, majd hazatért a többiekkel. A szovjet propaganda persze azonnal rájött, hogy hatalmas kincs van a kezükben. Rogozov megkapta a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét, és hamarosan világhírű lett.

Az élete hátralévő része ehhez a kalandhoz képest nagyon csendesen telt el. Visszatért Leningrádba, megérte, amint újra Szentpétervárnak nevezik, és több kórházban is dolgozott orvosként. 2000-ben, hatvanhat évesen halt meg tüdőrákban. A vakbele élete végéig kiválóan működött.

Az áruhitel arra jó, hogy egy-egy terméket megvásároljunk vele, másra nem. Jellemzően kis hitelösszegről van szó, ha pedig tényleg nullaszázalékos a THM, akkor egy 100 ezer forintos termékért tízszer 10 ezer forintot kell fizetni. Ilyenkor a hitel mögött álló banknak a kereskedő fizeti a hitel díját. De azért a pénzügyi szolgáltatók is próbálkoznak.

„Több áruhitelező pénzintézetnek is az a gyakorlata, hogy az ügyféllel hitelkártyát is igényeltet az áruhitelek egy részénél. Nem feltétlen az áruhitel kihelyezésekor, hanem később: várnak párhavi törlesztést, megnézik, rendesen törleszt-e az ügyfél.

Ha igen, akkor kiküldenek egy hitelkártyát” – mondja Gergely Péter, a BankRáció hitelszakértője. Hozzáteszi: „ez semmit nem jelent, azt ugyanis az ügyfélnek aktiváltatnia is kell, az éves díja csak akkor kezd el ketyegni. Ekkor az ügyfelet telefonon fel is hívják, győzködik. Ha ezt követően aktiválja a kártyát, már indul is az éves díj, akkor is, ha a kártyát nem használja. Ha használja is, akkor az arról leemelt összeget jellemzően 30-45 napon belül kell visszafizetni, különben vége a kamatmentességnek, indul a nagyon magas kamat.

Folytatás a Képmás magazin szeptemberi számában.

„A nők ugyanis, mivel napjainkban mindinkább tudatában vannak emberi méltóságuknak, nem tűrik el, hogy vagy élettelen tárgyaknak vagy eszközöknek tartsák őket, sőt mindinkább követelik, hogy az emberi személyhez méltó jogok és kötelezettségek őket is megillessék, mind az otthon falai között, mind az államban.” (XXIII. János Pacem in terris körlevele, 1963. 41.)

A genderideológia radikális hívei szerint, akik a biológia törvényeire és a nemek közötti természetes szerep- és munkamegosztásra fittyet hánynak, a nem, a nemi identitás és a nemi szerep alapjában társadalmi és kulturális konstrukció, tanult, elsajátított emberi helyzet és viselkedési mód. Nem több és nem más, mint „férfiként és nőként végzett tevékenység”, amit a patriarchális férfidominancia jegyében a bibliai hagyomány és a belőle táplálkozó keresztény közgondolkodás, házasság- és családeszmény csak megerősít és konzervál. Ha e vita gyökeréig megyünk vissza, nyugodtan idézhetjük a közelmúlt jeles dogmatikusának, Karl Barthnak aligha vitatható megfogalmazását.

Lakonikus megállapítása szerint „az emberek egyszerűen férfiak és nők”, ami annyit jelent, hogy nem ők teszik azzá magukat, nem ők döntenek felette, hanem biológiai adottságként, a teremtés, a természet rendje szerint születnek bele férfi és női mivoltukba.

Ez az emberi erővel felül nem írható adottság a történelem folyamán a nemek közötti társadalmi szerepek, munkamegosztási kényszerek, hatalmi viszonyok szövevényes, sok vonatkozásban a nők hátrányára formálódó rendszerét szülte. A női méltóság és egyenjogúság követelése ezeknek a hátrányoknak a felszámolása érdekében jogos és időszerű, és a közhiedelemmel ellentétben éppen a kereszténység volt az, amely – miközben foglya is maradt a mindenkori társadalmi realitásoknak – sokat tett a nő méltóságának elismerése érdekében, ezt II. János Pálnak „A nő méltósága” kezdetű körlevele is megerősít.

A hiteles keresztény álláspont szerint a férfi és a nő egyenlő méltóság birtokosa, akik nemi különbözőségükben a lét teljességét elosztva és egymást kiegészítő módon birtokolják.

Ezt a kettősséget és megosztottságot a természet biológiai törvényeként adják tovább utódaiknak, hogy képesek legyenek teremteni és uralkodni, az életet, az egymásra utalt társiasságot és a szeretetet megélni és továbbadni. Ám az is világos, hogy ez a felfogás nem érthet egyet a feminizmus és a genderteória olyan radikális nézeteivel, amelyek a férfi és a nő közötti társadalmi különbségek megszüntetéséhez a nemi szerepek teljes átírását, viszonylagossá tételét, a biológiai adottságok és különbségek megkérdőjelezését követelik. Nem vitás, hogy a bibliai hagyomány és a kereszténység arra épülő két évezredes gyakorlata erősen férfiközpontú szemléletet tükröz, és ennek a női méltóság teljes elismerése érdekében való újragondolása hosszú feladat a teológiában, az egyházban, a keresztény családokban, a hívő emberek fejében is. De nem szabad elfelejtenünk, hogy a férfi és a nő megbecsültsége közötti aszimmetriának nem a nők felé mindig szeretettel és megbecsüléssel forduló Jézus, nem is a nőkkel szemben is harcias Pál apostol az oka.

A nők alárendelt helyzetének forrása nem a keresztény férfisovinizmus, hanem éppen a régebbi korok patriarchális szemlélete, könyörtelen történelmi realitása volt.

Ez persze hatott az egyház szellemére, szemléletére, formálva és deformálva azt. Ettől csak az utóbbi évszázadban sikerül fokozatosan megszabadulni.

Ám van, amin a posztmodern gondolkodás női méltóságot követelő harcosai fennakadnak, pedig a nőről, a nőiségről alkotott keresztény felfogásnak a nemek egyenértékűségét kétségbe nem vonó, természet rendjén alapuló eleme.

Így szilárdan állítanunk kell, hogy a nő legnagyobb adománya, legfontosabb rendeltetése az, hogy anyaként új emberi életek forrása legyen, ezzel pedig nem állhat ellentétben, hogy módot kell kapnia arra is, hogy tehetsége szerint tudósként, művészként, üzletemberként, politikusként, kétkezi munkásként, a társadalom teljes jogú és megbecsült tagjaként bontakoztassa ki személyiségét. Szó sincs arról, hogy a nőnek csak a konyhában a helye. Hiszen nem lehet másként ez a férfiak esetében sem: ők létük lényege szerint arra vannak rendelve, hogy apák és a szeretet kötelékében a nők társai legyenek, amihez a hivatás, a munka, a sikerek világa számukra is csak szükséges ráadásként társul. Ebből az is következik, hogy a női méltóság nem állítható szembe a férfi méltóságával, a nő jogai és kötelességei a férfi kötelességeivel.

Akkor sem, ha a méltóságok egyenlősége soha nem lesz, nem lehet azonossággá vagy egyformasággá, hiszen a két nem eltérő, mesterségesen fel nem cserélhető testi és lelki adottságai, fizikai, szellemi, érzelmi képességei olyan természetes különbséget jelentenek, amelynek tagadása vagy a felszámolására tett kísérletek nem a nők emancipációját szolgálják, hanem az emberi élet rendjébe való durva – és csak remélhetjük, hogy sikertelen –, önpusztító beavatkozások volnának.  

„Közeledik az óra, sőt, már itt is van, amelyben a nő hivatása teljesen feltárul, az óra, amelyben a nő a társadalomban eddig soha el nem ért befolyásra, kisugárzásra tesz szert. Ezért abban az időben, amelyben az emberiség mélyreható változáson megy át, az evangélium szellemétől áthatott nők hatékonyan segíthetnek az emberiségnek, hogy a széthullást elkerülje.” (A II. Vatikáni Zsinat üzenete a nőknek, 1965. december 8.)