Bár sokaknak a téli feltöltődés egyenlő a síeléssel a francia Alpokban, másoknak inkább Délkelet-Ázsia fehér fövenyei jelentik a „telelés” csimborasszóját, mi most olyan hazai, könnyen elérhető helyszíneket javaslunk a rekreációhoz, ahol családunk minden egyes tagja felüdülhet.

Utazási ajánlóinkban rendszeresen figyelünk arra, hogy családbarát programokat, szálláshelyeket ajánljunk.

Az 1990-es évek közepétől kezdve a családbarát szálláshely egyre inkább hívószó lett a turizmusban, ez azt is eredményezi napjainkban, hogy a kínálat felhígult, divat lett családbarát, bababarát szálláshelyet üzemeltetni, de a hangzatos szavak mögött időnként kevés a valódi tartalom.

Érdemes ezért jól körülnézni foglalás előtt, ebben segítségünkre lehetnek a különböző tematikus oldalak. A Szállás.hu blogján például évről évre szemlézik a legjobb családbarát szállodákat (blog.szallas.hu/top10_csaladbarat_wellnesshotel), a Wellness.hu családbarát keresőjében pedig rengeteg feltétel kiválasztásával szűrhetjük az ajánlatokat (wellness.hu/csaladi-wellness). Nagyon jó kezdeményezés a Kidsoasis védjegyrendszere is: a szervezet 50 szempont alapján, a helyszínen tájékozódva méri fel a szálláshelyeket, így bizonyosodnak meg az elnevezés mögötti tartalom minőségéről (kidsoasis.hu).

Magyarországon elsőként Zala megyében épültek családbarát szolgáltatásokat kínáló szállodák, az egyik úttörő az alsópáhoki Kolping Hotel, amely már több mint húsz éve várja a vendégeket.

A szálloda az elmúlt években teljesen megújult, a babákat például higiénikus krómmedence várja, a nagyobbakkal dadák, óvónénik, animátorok foglalkoznak, ha a szülők pár órán át kettesben szeretnének kikapcsolódni. Az ugyancsak a Szállás.hu által is ajánlott Hotel Kapitány (Sümeg) tematikus történelmi lovasjátékokkal, középkori lakomákkal, keleti hangulatú fürdőjével és gazdag programkínálattal kényezteti az összes családi generációt.

Az elmúlt években sorra épültek a kitűnő szolgáltatásokat és különleges tematikát kínáló családbarát wellness‑szállodák, és ma már érezhető, hogy jót tett a kínálatnak a valódi piaci verseny. Így már az ország számos pontján, többek közt Gyulán, Hajdúszoboszlón, Velencén, Eger és Miskolc környékén is fantasztikus helyszíneken pihenhetünk, de az is igaz, hogy az ilyen szálláshelyek számát tekintve továbbra is a legrégibb hagyományokkal rendelkező Zala megye a zászlóshajó itthon.

Most az egyik legújabb és egyben legígéretesebb kezdeményezést mutatjuk be.

A miskolctapolcai Avalon Resort&Spát egy miskolci – üdítőitalok gyártásával is foglalkozó – családi vállalkozás építtette, 2016 óta fogadja a vendégeket.

„Ha mindenáron kukacoskodni szeretnénk, egy hibát hozhatunk fel a miskolctapolcai szálloda- és szórakoztatókomplexum kárára: a GPS nem vezet az 5,5 hektáron, bükkerdő mélyén található luxusszálláshoz – a városrész más pontjára kalauzol” – fogalmaz ajánlójában a Gault&Millau kalauz, de azóta ezt a csorbát is kiköszörülték. Az Avalont kevés is egyszerűen szállodának nevezni, mert a nagyközönség számára is nyitott parkjában Közép-Európa egyetlen erdei gokartpályája található. Az 560 méter hosszú, 10–12 méter széles pályán 35 Rimo típusú gokart várja a versenyzőket, ezek közül három versenyautó kétszemélyes. A pálya mellett van a 2500 négyzetméteres Maya Játszópark kötélpályákkal, mászótornyokkal és gyerekgokarttal, a felnőttebbek kikapcsolódásához pedig műfüves futballpálya, sörkert, olasz étterem ad lehetőségeket.

Az Avalon fő különlegessége – nem mintha a fentebb írt bemutató kismiska lenne – az, hogy az összes épülete HONKA típusú rönkház. „A finnországi erdőkből származó 60–70 éves fenyőfatörzseket lézerrel vágják, hogy az illesztések tizedmilliméter pontosak legyenek.

Az így készült épületek mellett a remek szigetelőképességükön kívül azért döntöttünk, mert a természetes „lélegző” anyag aromája nagyon kedvező hatással van a légutakra és általános közérzetünkre” – mondja Poncsák Pál szállodaigazgató. Nagyobb családoknak különösen érdemes a 15 különálló rönkház közül választani, hiszen a kétszintes épületekben két fürdőszoba, erkély, terasz és három hálóhelyiség található, a lakószintek pedig jól szeparáltak. A kisebbek szórakozásáról játszószoba és szakképzett személyzet gondoskodik, téli estéken pedig – ha a wellnessrészleg kevés lenne – felejthetetlen élményt nyújt a fürdőzés a szabadtéri, 38 fokos medencében. A szálloda alkalmazottai és az étterem személyzete a legkisebb részletekre is odafigyelnek, csakúgy, mint a tulajdonosok, akik megvásárolták a Forma 1-es Williams csapat 2010-es versenyautóját, amit a szálloda mélygarázsában állítottak ki Rubens Barrichello versenysisakjával együtt.

Az Avalon méltán nevezhető az egyik legjobb családbarát szállodának 2018-ban is.

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült.

A februártól májusig tartó előadássorozaton minden alkalommal új megközelítésből tárgyalják az apai szerepeket. Böjte Csaba testvér, több ezer árva „atyja” nyitja meg az „apa-sorozatot”, "Az apák szerepe" a családban címmel. Csaba testvért senkinek nem kell bemutatni. Közismert, hogy nézeteiben mindig nagy hangsúlyt kap a család egysége és megtartó ereje, a lelki egészség, az egyéni és nemzeti önazonosság, az érzelmi intelligencia.

Kép

- 2018-ban, a családok évében különösen időszerű az apai szerepekről beszélni. Mi lenne a legfontosabb, amit ennek kapcsán üzen a családoknak, az édesapáknak?

- A korom alapján nekem már nagyapának kellene lennem, de másként alakult az életem. De ha már kérdeznek, merészkedek megszólalni az apai feladatokról is. Van ezzel kapcsolatban egy nagyon szép élményem. Az egyik tanév végén történt, már nagyon fáradtak voltunk. Az utolsó szentmise után bementünk a dévai gyermekotthon ebédlőjébe. Ott volt vagy 300 gyermek. Párolgott a finom húsleves, és én odaálltam az asztalfőre. Nagy csend lett hirtelen, és én megáldottam a betevő falatot. Utána leültem és elkezdtek potyogni a könnyeim.

- Az örömtől kezdett el sírni?

- Igen, mert hihetetlenül jó érzés volt az asztalfőre ülni és „családfőként” gondoskodni ennyi gyermekről. Ez egy olyan tiszta öröm, egy olyan felemelő boldogság, amit nagyon szeretnék megosztani minden férfival. Isten mindannyiunk számára felkínálja azt az örömet, hogy merjünk az asztalfőre ülni, merjünk a családunkról gondoskodni, atyja lenni a közösségünknek. Ez egy csodaszép hivatás, feladat, adja Isten, hogy minél többen megtapasztaljuk, megérezzük, és a magyar nők mellett legyenek ott a férfiak, férjek, akik szeretettel és jósággal gondoskodnak az ők szeretteikről. Ahogy mondani szoktam, merjenek magokat ültetni: merjenek párt választani, amellett kitartani, és közösen gyermeket vállalni…

Az interjú további részét a Felelős Szülők Iskolájának honlapján olvashatják, ahol emellett több információt is megtudhatnak az Apa-sorozatról. 

Az agy metabolikus értelemben a legdrágább szervünk, a szervezetünk által használt energia 20 százalékát emészti fel. Emészti – írom, mert egy 1995-ben megjelent, elterjedt tudományos hipotézis szerint – amelyet természetesen többen igazoltak, mások pedig kritizáltak – ahhoz, hogy az agyunk ennyi energiát fogyaszthasson, más „sokat fogyasztó” szervünknek kellett csökkennie és kisebb energiát felvennie.

A költséges szerv-hipotézis azt állítja, hogy az emésztőtraktusunk rovására, annak tehermentesítésével tudott az agy naggyá válni.

Az értelmiségi szabadúszó, technológiai innovátor, JP Rangaswami ebből a nézetből vezeti le elképzelését arról, hogy az agy is egyfajta „emésztő szerv”: kiválaszt, felszív, továbbít. Ha ez így van – folytatja –, akkor az információ olyan, mint az étel.

Vagyis a gyomrunk mintájára az agyunkat is el tudjuk „rontani” azzal, ha összevissza fogyasztunk információt, ha émelyítő vagy felkavaró mennyiségben, minőségben visszük be őket szervezetünkbe.

Miért nem agy-diétázunk néha? Miért nem engedünk az agynak információs tisztítókúrát? Sőt, miért nem nézzük meg jobban az információk lejárati idejét és E- összetevőit (a mesterséges és sokszor káros elemeket)? Talán mert nincs a csomagolásukra írva? Tényleg nincs. Ezért igazán fontos az a józan, önálló és magabíró tudatosság, amelynek segítségével – és ezt már nem Rangaswami állítja – tényleg salaktalaníthatunk. Sőt, amely abban is segít, hogy egy sokkal korábbi, megalapozó figyelmeztetés szerint éljünk:

„Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön a szájából, az teszi tisztátalanná az embert.” (Mt 15, 11). Vagyis, ne csak ne együnk, hanem ne is tegyünk rosszat.

Ne csak magunkat védjük attól, ami elrontja a gyomrot, hanem, sőt, leginkább másokat. A tisztaság nem lehet kizárólag belső állapot –a másokkal való együttélés alapjának is kell lennie.

Ha drága is az agy, megdolgozik a béréért. Nincs könnyű dolga manapság, amikor egy fél világ forrong és háborog az álhíreken, úgy, hogy ezzel sokszor maga is álhíreket gerjeszt, és profitorientált nagyvállalatok munkatársai jelölik meg kis zászlóval az „igazság-tartalmat”. Digitális karszalagokkal mérjük a vérnyomásunkat, szívdobbanásunkat és légzésszámunkat, de nem is merünk belegondolni, naponta hány rossz gondolat foglalkoztat minket, hátha ezzel elrontanánk – ezúttal a kedvünket. Arról nem is beszélve, hány mondatot mondunk ki megszűretlenül, emésztetlenül, másoknak okozva émelygést.

A kihívás nem kicsi – lehet, hogy eljött az ideje annak, hogy végre a lélek nőjön ­a legnagyobbra.

Schaffler Orsolya, a szerző egyike a Creighton-módszer hat magyarországi oktatójának – vagyis a női menstruációs ciklus standard szempontú megfigyelésének tudományára oktatja a párokat. Két magyar orvos alkalmazza a Creighton-módszeren alapuló NaPro Technológia nevű orvosi gyógymódot, amely egyénekre szabottan alkalmazza a reprodukcióval kapcsolatos tudományos ismereteket. E módszerek kifejlesztője az Egyesült Államokban élő Thomas Hilgers nőgyógyász, aki több új megfigyeléssel gazdagította, tökéletesítette és tudományosan alátámasztotta a már létező Billings-féle ovulációs módszert az 1960-as évek második felétől. Katolikus meggyőződése arra ösztönözte, hogy minél természetesebb és megbízhatóbb módszert dolgozzon ki, amelyet a keresztény párok is alkalmazhatnak anélkül, hogy lelkiismeretükkel szembe kerülnének. A nem hívő párok közül is egyre többen tartják fontosnak, hogy a fogamzásgátlás során elkerüljék a szexuális aktus folyamatába beavatkozó, a lelki-testi egységet megbontó eszközök használatát és a sokszor drasztikus mellékhatású kémiai szerek alkalmazását – nekik is „zöld” alternatívát kínál a Creighton-módszer.

Drámaian növekszik napjainkban a meddőséggel küzdő párok száma. A lombikeljárás sokuk számára kivitelezhetetlen, ám a NaPro Technológia nekik is alternatívát jelenthet.

A NaPro orvosok is alkalmazzák a modern diagnosztika, endokrinológia és sebészet módszereit, de céljuk, hogy a meddőség okát szüntessék meg, és senkit nem küldenek inszeminációra és lombikeljárásra. A módszer jóval olcsóbb, sikeressége pedig az anya–megszületett gyerek-arány terén megegyezik a mesterséges megtermékenyítés eredményességi mutatóival. Alapvető eltérés a kétféle meddőségkezelés között a NaPro-orvosoknak az a felfogása is, hogy a megfogant életet a megfoganás pillanatától kezdve embernek tekintik, így egyetlen megtermékenyült petesejt sem pusztulhat el vagy válhat feleslegessé az orvosi beavatkozások következtében. Ez különösen az életveszteség fényében nagyon jelentős: a lombikeljárás során a megtermékenyült petesejt–megszületett gyermek arányában számított hatékonyság csak 3 százalék, hiszen 100 megfogant embrióból csak három születik meg.

A könyv két neves lengyel, NaPro technológiát alkalmazó nőgyógyásszal készített interjúval indul – ők saját szakmai és emberi szempontjaikról beszélnek. A könyv második felében olyan házaspárok mesélik el gyermekük foganásának történetét, akik régóta meddőséggel küzdve a Creighton-módszernek és a NaPro technológiának köszönhetően jutottak gyermekáldáshoz.

A legelgondolkodtatóbb megállapítás az egyik anyuka véleménye: úgy gondolja, hogy ha a nőgyógyászok jobban figyelembe vennék a nők megfigyeléseit a szervezetükben napról napra bekövetkező változásokról, és nem egy orvosi rutin szerint cselekednének, akkor sokkal több vetélést meg lehetne előzni, vagyis több életet lehetne megmenteni. Sajnálatos, hogy ez a módszer még kevéssé ismert, az egész világon mindössze kb. 500 orvos tanulta meg és alkalmazza. A 2000-es évek elején jutott el Európába, és Lengyelországban ma kb. 60 orvos használja. A magyarországi helyzet még szomorúbb egyelőre.

Reméljük, hogy e holisztikus szemléletű (az embert a maga teljességében kezelő) és az emberi méltóságot szem előtt tartó családtervezési és  meddőségkezelési módszer meghonosításához hamarosan a katolikus egyház és a magyar állam is hathatós anyagi segítséget nyújt, hogy minél több ember élhessen vele.

E könyv az eddigi legátfogóbb magyar nyelvű híradás a meddőség új kezelési lehetőségéről, amely reménységgel, ugyanakkor elvárásokkal tölti el a gyermekre vágyó párokat.
 

Schaffler Orsolya: „Gyermekáldás természetesen – Beszélgetések a NaPro Technológiáról”. Magyar Kurír – Új Ember kiadványok, 2017. 101 o.

Az előadók között meghallgathatják Bagdy Emőke klinikai szakpszichológust és Böjte Csaba ferences rendi szerzetest is. Az esemény házigazdái Balatoni Kata és Novák Péter lesznek. A látogatók az alábbi szekciók közül válogathatnak: bölcsőde, óvoda, iskola, határon túli magyar oktatási intézmények és magyarországi nemzetiségi oktatási intézmények. A rendezvény bevételéből a Bethesda Kórház Alapítványt is támogatják a szervezők.

A rendezvény weboldalán elérhető a részletes program. 

Jegyek ITT rendelhetők. 

Hedwig Eva Maria Kiesler 1914-ben született Bécsben, egy felső középosztálybeli zsidó családban. Apja lembergi származású bankigazgató volt, anyja pedig budapesti zongoraművész. A kislányt feltűnő szépsége miatt már kamaszkorában színésznek képezték Berlinben. Az első komolyabb megbízása mindjárt botrányt kavart. Még tizenkilenc éves sem volt, amikor 1933-ban eljátszotta az „Eksztázis” című film főszerepét. Ebben egy elhanyagolt fiatal feleséget alakított, és néhány pillanatra meztelenül mutatták, sőt, orgazmust is eljátszott premier plánban. Még ebben az évben férjhez ment egy nála tizenöt évvel idősebb fegyverkereskedőhöz, Friedrich Mandlhoz. A férfi nagyban szállított lőszert Mussolini fasiszta hadseregének, és bár apai ágról ő maga is zsidó származású volt, szívélyes és gyümölcsöző kapcsolatot ápolt Adolf Hitlerrel is.

A fiatal feleséget tárgyként, dekoratív babaként kezelte, semmiben nem engedett neki önállóságot. Minden lépését figyelte, kontrollálta, a filmezést egyszerűen megtiltotta.

A szó szoros értelmében várfogságban tartotta őt saját erődítményében, a Schwarzenau-kastélyban, ahol egyébként Hitler és Mussolini is részt vett a luxuspartikon.

Szökés a várkastélyból

Akármilyen fiatal és tapasztalatlan volt Hedwig, ezt a bánásmódot nem sokáig tűrte. 1937-ben kalandos körülmények között, cselédlánynak öltözve szökött meg a férje várkastélyából.

Párizsba ment, ahol egy európai tehetségekre vadászó amerikai producer, Louis B. Mayer nagyon hamar rátalált, és kiutaztatta őt Hollywoodba. Itt aztán viharos sebességgel filmsztárt csináltak belőle. Az akkoriban közismert „Extázisos nő” elnevezés helyett ettől kezdve ő lett Hedy Lamarr, „a világ legszebb nője”, és egymás után kapta a filmszerepeket.

Igaz ugyan, hogy soha nem volt képes kilépni a gyönyörű, egzotikus csábító szerepéből, de akkoriban a hozzá hasonló helyzetben lévő színésznőknek nem is sokszor adódott lehetőségük ilyesmire.

Nemcsak szép, okos is

Márpedig ő több akart lenni, mint egy szép test. Hamar kiderült, hogy komoly műszaki érdeklődés és jelentős kreativitás szorult belé. Műszaki képzésben soha nem részesült, kizárólag autodidakta módon tanult, illetve az első férje hadiipari tudásából is csipegetett. Számos találmányt dolgozott ki, és jegyeztetett be Amerikában, mint például egy közlekedési lámpát és a világ egyik első üdítőital-tablettáját. A dúsgazdag Howard Hughes repülőgépmágnás is belépett számos hódolója sorába, és rendelkezésére bocsátotta teljes technikai fejlesztőcsapatát a repülőgépek szárnyprofiljának továbbfejlesztése érdekében.

Nemsokára kitört a második világháború, és Hedy szembekerült a lelkiismeretével. Bár az édesanyját sikerült kimentenie Európából, a saját csillogó karrierje éles ellentétben állt a világ szenvedéseivel. Úgy érezte, hogy mindenképpen hozzá kell járulnia valahogyan a tengelyhatalmak legyőzéséhez.

Gépzongora mint fegyver

A lehetőség nemsokára elérkezett. Egy George Antheil nevű avantgard zeneszerzővel közösen egy lyukszalag‑vezérlésű gépzongorát alakított át hadi célokra. A megoldandó probléma az volt, hogy a haditengerészet rádiótávirányítású torpedóit a németek és a japánok könnyedén el tudták téríteni a rádiójelek zavarásával.

Hedy Lamarr olyan megoldást képzelt el, amely nagy sebességgel változtatja a felhasznált frekvenciát, így az ellenség egyszerűen képtelen beleavatkozni a távirányításba. Mivel a felhasznált gépzongora nyolcvannyolc billentyűt vezérelt lyukszalag segítségével, Hedy szerkezete is éppen ennyi frekvencia között ugrált teljesen véletlenszerűen.

A haditengerészet ugyan megvásárolta a licencet, de egészen a hatvanas évek elejéig, a kubai rakétaválság idejéig nem tudta alkalmazni. Ettől kezdve aztán beindult a gépezet: az alapelv széles körben elterjedt, és olyan katonai megoldások kiindulópontját képezte, amelyeket a nyolcvanas évek közepéig el is zártak a nagyközönségtől. Amikor végül közkinccsé tették, erre alapozódott a későbbi wifi- és bluetooth-technológia is.

Öt férj, három gyerek és nehezen viselt öregkor

Hedy Lamarr tizennyolc filmben játszott, aztán az ötvenes évektől kezdve fokozatosan visszaszorult az élvonalból. Kevesebb szerepajánlatot kapott, és ő maga is válogatós lett. További öt férjet fogyasztott el, két gyereket szült, egyet örökbe fogadott. Az öregedést is egyre nehezebben viselte.

Kétszer kapták bolti lopáson, állandóan pereskedett, és a saját nevelt fiával is annyira összeveszett, hogy évtizedekig nem szóltak egymáshoz. Idős korára rákapott a plasztikai műtétekre: arcplasztikák, ajakfeltöltések, mellnagyobbítások rabja lett, eltorzítva a legendás szépséget, amely még sokáig látható maradt volna.

Hedy Lamarr a nyolcvanas-kilencvenes években szinte teljesen visszavonult a világtól, és megkeseredett emberként, életének nyolcvanhatodik évében halt meg. Találmányai révén azonban 2014-ben felkerült a legmeghatározóbb amerikai felfedezők listájára. Mi pedig, akik egyfolytában mobilozunk, internetezünk és bluetooth-on küldünk egymásnak adatokat, jobb, ha tudjuk, hogy mindezt többek közt egy hollywoodi színésznő tette lehetővé.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Építeni csak az képes, aki tudja, hogy ő nem tulajdonosa, hanem sáfára kincseinek, dolgainak, értékeinek, képességeinek. Semmije nincs önmagától, mindenét kapta, mégpedig letéteményként, arra kapta, hogy jól gazdálkodjék vele, a maga és mások valódi javára.

Életétől, házastársától, gyerekeitől kezdve anyagi javaiig, tehetségeiig, jó tulajdonságaiig, erejéig mindene adomány.

Csak az az enyém, amiről tudom ezt – mindaz, amit kaptam Istentől, közvetlenül vagy emberek közvetítésével. Ha ezt nem látom be, hiába veszek luxusautót, palotát, Rolex órát, mindebből semmi sem lesz igazán az enyém, nem is lehet.

Milyen bölcs a nyelv! Nemhiába jelenti a latin gratia, grácia szó egyszerre az ajándékot is meg az érte való hálát is. Elfogadás nélkül nincs adás, ajándékozás, az igazi elfogadás pedig a hála.

Aki nem ad hálát szóban, szívben, mindazért, amit kapott, meg sem kapta azt.

A korszellem sok más értéken kívül a háláról is leszoktat: követelőzésre nevel. Arra ösztönöz, hogy az ember legjobb esetben is természetesnek, magától értetődőnek tartsa javait. A reklámok kulcsszavai – márpedig, amint Ákostól tudjuk, „a reklám a főnök / meg a sorozathősök” – a szerezd meg, csapj le rá, mert megérdemled, mert jár neked szemléletére nevelnek.

Hogy mi lesz javaink sorsa az élet végén, arról Jézus is csak a példázat tompító szűrőjén keresztül beszélt. A példázat emberének élete végén a gazda-Isten elé kell állnia, aki egyetlen dolgot mond neki:

„Adj számot sáfárságodról!” (Lk 16,2). Mire költötted tálentumaidat? Önmagadra vagy másokra? Elfecsérelted vagy kamatoztattad kincseidet? Ez a kérdés.  

Vas István:
A Teremtőhöz

Köszönöm, hogy megteremtettél,
ó, Szeretet, és idetettél,
hogy csillagok, ködök, hegyek
között ember legyek.

Köszönöm, amit látok,
a teremtett világot,
hogy még a rossz sem céltalan,
mindennek jelentése van.

És én is neked kincset-érő
egy vagyok, soha-visszatérő,
s akár a férgek, vagy a szentek,
valamit jelentek.

Meghalok, semmit nem veszítek,
művedet meg nem semmisíted,
s a mennyben vagy pokolban
az leszek, ami voltam.

A testvérpár édesanyja magyar, édesapja kínai, aki még harminc évvel ezelőtt választotta új hazájául Magyarországot. A Liu fivérek számára mindkét kultúra egyformán fontos, perfekt beszélnek magyarul és kínaiul, ugyanúgy megünneplik a karácsonyt és a kínai holdújévet is. Szüleik válása óta együtt élnek, legénylakásuk kiválasztásában az volt a legfontosabb szempont, hogy mindössze negyedóra távolságnyira van a Gyakorló Jégcsarnoktól. A beszélgetés során kiderült: minden gondolatuk, szavuk, cselekedetük a gyorskorcsolya körül forog.

Rövid ideig az úszással is kísérleteztek, de mivel gyakran megbetegedtek, ezért új sportágat kerestek maguknak. 2005-ben találtak rá a gyorskorcsolyára, és az akkor tízéves Sanyi szerint szerelem volt első látásra. A sportágban való fejlődésüket egy váratlan fordulat is elősegítette. „Akkoriban Amerika, Kanada, Korea és Kína számított nagyhatalomnak ebben a sportban. 2006-ban részt vettünk a testvéremmel a budapesti felnőtt gyorskorcsolya-világbajnokságon, ahol megismerkedtünk a kínai versenyzőkkel, akik felajánlották, hogy vállalják a képzésünket. Mi pedig megragadtuk ezt a lehetőséget” – meséli Sanyi. A másfél éves tanulási időszak alatt tökéletesre fejlesztették kínai nyelvtudásukat, és a gyorskorcsolya-technikájuk is rengeteget fejlődött.

Miért nem egy sikersportot választottak, kérdezem, mire Sanyi bölcsen csak annyit mond: „Nem a sport teszi népszerűvé a sportolót, hanem a versenyzők teszik naggyá sportágat.”

Sanyi kissé fáradtan válaszol az újabb kérdésekre, érzem, hogy az edzés után inkább menne végre pihenni, hogy aztán feltöltődve jöhessen vissza a délutáni „műszakra”. Amikor ezt megemlítem neki, végre elmosolyodik: „Fárasztó, hogy a sikereimről beszéljek” – mondja viccelődve. Pedig viccet félretéve valóban volna mire büszkének lennie. A 2017-es év nagyon pozitív volt mindkettejük számára. Összesen hét érmet nyertek testvérével, s az olimpiai kvalifikációs világkupa-sorozat mind a négy állomásán dobogós helyezést értek el. Sanyi ötször, öccse, Shaoang, becenevén Ádó kétszer állt dobogóra, előbbi két aranyat és három ezüstöt, míg utóbbi két bronzot gyűjtött. Sándor ráadásul világkupagyőztes lett 1000 méteren. „Nagyon köszönjük, hogy szeretnek minket, és sokan szurkolnak nekünk. Azért csináljuk, hogy tudjanak értünk izgulni.”

Erre a sportra születni kell, vagy inkább eltökéltnek lenni? – kérdezem, és Sanyi meglepő választ ad: „Ha látnám magam, amikor elkezdtem, akkor azt mondanám magamnak, hogy hagyjuk abba. Nincs olyan versenyző, aki mindent tökéletesen meg tud csinálni.

A gyorskorcsolya egy nagyon specifikus sport, amelyet mindennap, minden egyes kis mozdulattal javítani, tökéletesíteni kell. Ha nem figyelünk oda egy hétig egy apró változtatásra, akkor az már meglátszik a jégen.

Milliméternyi eltérésekről beszélünk, amelyek mégis óriási hatással lehetnek a teljesítményre. Szerencsére az edzők nagy segítségünkre vannak ebben. Mentálisan is nagyon nehéz ugyanazokra a dolgokra fókuszálni, amelyeket már tíz éve csinál az ember, de amikor felkelek reggel, úgy vagyok vele, hogy a legjobbat kell kihozni magamból.”

Napi hat-hét órát edzenek, Ágó mindezt érettségire készülés mellett. Sándor egyelőre csak a sportra koncentrál, ő majd az olimpia után fog egyetemre jelentkezni. Általában hat óra körül kelnek, egy óra múlva már bemelegítenek, majd másfél-két órát töltenek a jégen. Ezt „száraz edzés”, követi, amikor a jégen kívül imitálják a mozdulatokat. Ha van idejük, ezt követően pihennek pár órát, majd délután háromtól kezdődik elölről az egész. Kivéve vasárnap, akkor akár nyolcig is alszanak.

Sanyi huszonkettő, testvére tizenkilenc éves. Nem bírom megállni, hogy ne faggassam arról, mégis hogyan pihennek.

„Nehezen. Azt is próbáljuk maximálisan jól csinálni.” Elárulja, hogy alig emlékszik már arra, mikor is pihent utoljára. „Talán tavaly márciusban, mivel nálunk a szezon szeptembertől márciusig tart. Márciustól május 1-ig van pihenőnk. Ez idő alatt úgy próbálunk pihenni, ahogy tudunk.” Az viszont kizárt, hogy összefussunk a Liu fivérekkel a pesti éjszakában. „Néha elmegyünk moziba, vagy megiszunk egy kávét, de ezeket a tevékenységeket is megpróbáljuk minimalizálni. Nem maradunk ki órákra. Még a ruhavásárlást is online intézzük. Bulizni néha ugyan el tudnánk menni, de mégsem tesszük meg, mert az egy hétig is kihatna a teljesítményre. Kevés idő jut a boldogságunkra” – teszi hozzá nevetve.

Az idő markában vannak ezek a fiúk, hiszen tudják, közeleg pályájuk csúcsa. Még közel tíz év lehet ebben a sportban, bár ezt nem mondja ki Sanyi, hiszen tudja jól, a gyorskorcsolya az egyik legkevésbé kiszámítható sport, sok múlik a szerencsén is, és a legidősebb versenyző sem idősebb harmincöt évnél.

Maximalizmusukat csak egyetlen dolog befolyásolja, ez pedig a testvériesség. „Amikor felmegyünk a testvéremmel a pályára, nagyon figyelünk egymásra, mivel azt szeretnénk, hogy mindketten a legjobban tudjunk teljesíteni. Néha félve vágunk neki az egésznek, hiszen tudjuk, hogy ez még nagyobb koncentrációt igényel, mint ha csak magunkra figyelnénk.

Ha csak két továbbjutó hely van, és az egyikünk megnyeri a futamot, de a másik csak harmadik lesz, akkor hiába volt a nagy küzdelem, hiszen a harmadik helyezéssel egyikünk nem jutott tovább. Próbálunk olyan opciókat kitalálni, amelyeknek köszönhetően mindketten nyerni tudunk.”

A sajtótájékoztató lassan a végéhez ér, de nem adom fel, továbbra is igyekszem az elhivatott sportoló lelkéhez közelebb jutni. Sanyi Instagram-oldaláról tudom, hogy barátnője, Elise Christie is élvonalbeli gyorskorcsolyázó. Finoman puhatolódzom afelől, hogy logisztikailag hogyan tudja a sportot és a magánéletet összeegyeztetni, mire Sanyi csak annyit válaszol egy félmosoly kíséretében: „Kitartó gyerek vagyok…”

Edzőruhája alól kikandikál néhány tetoválás. Ha jól látom, az egyik az olimpiai ötkarikát ábrázolja. „A 2014-es szocsi téli olimpia után varrattam magamra. Apu rajzolta meg a régi kínai írásokat. Azt jelentik: Fájdalom nélkül nincs haszon. Az oroszlánt Angliában tetováltattam a karomra, erős állat, ő az állatok királya. Motivál miden edzésen, és ha rá nézek, arra gondolok, hogy még keményebben is meg tudom csinálni.”

Szurkolok, hogy a 2018-as olimpia után újabb erőt adó emlék kerüljön Sanyira.

– Kipihented a fesztivált?
– Még nem voltam itthon a fesztivál óta, most öt napig vagyok, aztán egy hét Libanon, majd megint Ukrajna, és csak novemberben jövök haza. De munka közben szerencsére megvannak azok a kis katarzisok, amelyek a fizikai erőmet is újragenerálják.

– A fesztivál Ukrán Udvarának tizenhárom vendége, gondolom, különlegesen figyelmes vendéglátást kívánt.
– Nagyon is, mivel idős asszonyokról van szó, akik nemcsak először kerülnek ki a szűk környezetükből – három ukrajnai kis faluból – és ülnek repülőgépre, hanem például útlevelük sincs. Egy busszal elvitték őket a nagyvárosba, Csernyihivbe, hogy elkészítsék az okmányokat. Kértem őket, hogy mindig jelezzenek, merre járnak éppen.

Küldtek is a segítőink egy képet, ahogy a váróban ülnek, ölükben a csomagolt elemózsia, a szalonna, és énekelnek. Egy óra múlva látom, hogy megjelenik a csernyihivi lapban, hogy az útlevélközpont igazgatójával állnak egy fotón. Helyi hír lett belőlük.

Magam is tudom a saját utazásaimból, hogy hiába beszélek nyelveket, sokszor a helyi nyelvet is valamennyire, olyan sok impulzus éri ilyenkor az embert, hogy borzasztóan el tud fáradni. Többen voltak a csapatból 80 év fölött, nagyon figyelni kellett arra, hogy ne hajtsák túl magukat, ráadásul akkor voltak a 40 fokos kánikulák is. Persze ezek a mi félelmeink voltak, azaz a szervezőké – ők meg közben úgy táncolták, énekelték végig a fesztivált, mint a húszévesek.

– Akkor az már félsiker, hogy hazaértek épségben, de úgy tudom, a siker másik fele sem maradt el. Honnan jött az ötlet, hogy nénistül szállítsd az ukrajnai népzenét?
– Tavaly felkértek díszvendégnek, annak kapcsán jött a hirtelen ötlet, hogy elhívom őket. Akkor már harmadik éve jártam Ukrajnába falusi énekeseket felkutatni, és éreztem, hogy a sok erőfeszítés ellenére tökéletesen soha nem fogom tudni elhozni az ott átélt élményt, hacsak nem az emberekkel együtt. Az idén sokkal több, 4–5 hónapnyi előkészülettel és nagyobb stábbal indultunk neki. Ez azt jelenti, hogy nagyobb a nyomás is, de úgy érzem, sikerült átugrani a lécet, és sok olyan pillanat született, amikor szervezőből én is közönséggé váltam.

– Ha már szerepváltás: hogyan lettél a Napra zeneszerzőjéből és gitárosából népzenegyűjtő?
– Zeneszerzőként sokszor indultam neki a világnak, Kínába, Indiába, Iránba, hogy inspirációkat gyűjtsek.

Bementem az ottani kis falvakba, általában a szegény területekre, mert a szegénység konzerválja a kultúrát. Nem népzenegyűjtés volt ez, annál kevésbé módszeres és alapos, inkább olyasmi, mint amikor egy író sztorikat hallgat a kocsmában, hogy legyen miből megalkotnia a saját történeteit.

Aztán egyszer csak, egy ukrajnai utamon megéreztem, micsoda elképesztő emberi innováció és kulturális érték van ezeken az eldugott helyeken, és ez sehol sincs lejegyezve. Lassan átalakult az önös művészi érdek valami társadalmilag is értelmezhető céllá. Egyre inkább igyekeztem mindezt rendszerezett felvételsorozatra menteni, hogy mások is megismerhessék, használhassák.

Both Miklós – Kép: Emmer László

– Hogyan tudod mások számára hasznossá tenni?
– Szép lassan egy projektté duzzadt az egész, Ukrajnában például az Ivan Honchar Néprajzi Múzeum a partnerünk. Áprilisban az összes eddigi videónkat szeretnénk a YouTube-ra feltölteni, addigra a múzeum elkészíti a dalszövegeket, a kommenteket, megalkotjuk az egész rendszerét, és bárki elérheti majd. Ezt nagy dolognak tartom, mert a magyar népzenei felvételek sem érhetők el egyszerűen bárki számára, eldugott honlapokon keresgélheti az ember, ha kíváncsi rá. 60 falu 1200 dala gyűlt össze.

– A zene mellett nyilván sok emberi sorsot is megkapsz ráadásul.

– Az első expedíciómon egy 92 éves néninél laktunk, hatalmas trombitahangja volt, súlyos élet húzódott meg az ereje mögött. Az apja segítette világra, de közben kinyomta a fél szemét, és ez egy falusi közösségben számunkra felfoghatatlan teher. Nem is lett férje, egy szeretőjétől lett terhes.

A családja azt mondta neki, akassza fel magát az udvarban, mert itt nem lesz semmiféle zabigyerek. Elment egy falu végére egyedül, megszülte a lányát, aki felnőve alkoholista lett. Ez a néni rengeteg dalt tudott, elképesztően énekelt – azt mondta, az tud a legszebben énekelni, akinek szomorú élet jutott. Volt egy hatalmas ládája telis-tele a gyönyörű hímzéseivel meg kendőkkel, mesélte, hogy azt mindig a halottakról szedi le, ott ez a szokás. Májusban meg akartam látogatni, és messziről látom, hogy a ház ablakai kiverve. A szomszédok mondják: tavaly meghalt. Kérdezem, mi ez a fekete folt a háza előtt, azt felelik, a lánya elégette az összes holmiját, a bútorait, a ruháit, a ládát. Nem nemtörődömségből – ez a hatalmas kulturális kincs a következő generáció számára a szegénységet, az immár kellemetlenné vált falusias jelleget jelenti. Ez számukra a múlt, amelyet nem akarnak tovább hordozni.

– Sok fogadott nagymamád lehet…
– Sajnos Ukrajnában a falvakban a férfiak jóval korábban halnak meg. A hetvenes, nyolcvanas éveikben járó generációkból már alig talál az ember férfi énekeseket. Ebből adódik, hogy ezt a kultúrát az idős asszonyok őrzik. Persze sok emberi kapcsolat is alakult az évek során, amely túlmutatott a felvétel adta kereteken.

– Libanonba is gyűjteni mész?
– Palesztin és drúz táborokba megyünk énekeket felvenni, ottani kutatók is jönnek velünk, és megnézik, hogyan dolgozunk.

– Egy palesztin táborban nem kérdeznek vissza, hogy „kinek van kedve énekelni?”
– Minden ember szeretné felejteni a problémáit. Ezeknek a közösségeknek megvan a természetes receptjük, hogy az éneken és a zenén keresztül hogyan tegyék ezt meg. És ahogy elindul az ének, megjelenik a jókedv.

– Közben pedig készülnek a fotók, az utazófilmek? Azzal szembesültél, hogy csak zenébe csomagolva mégsem lehet minden élményt áthozni?
– Pontosan.

– Szóval, ha kell fotózol és filmezel, ha kincsekre bukkansz, gyűjtővé alakulsz, ha pedig nem tudod a hangszereden eljátszani, amit szeretnél, építesz egy hangszert. Akad olyan, aki követni tud?

– Lenyűgöztek a szituációk, amelyekbe belekerültem, és éreztem, hogy egyrészt ezek már sokáig nem ismételhetők meg, másrészt a következő generációknak is fontosak lehetnek ezek a felvételek.

Nem volt arra lehetőségem, hogy tévéstábot fogadjak, másrészt, ha fogadok, feltehetően hamar unni kezdik, mert nincsenek benne a témában, és ha ők unják, akkor másképp énekelnek azok is, akiket felveszünk. Akárhogy gondolkodtam rajta, mindig az jött ki, hogy vagy én felveszem, vagy a dolog nem fog létrejönni, és csak sajnálkozhatok, hogy micsoda értékeknek voltam én még tanúja, de senki nem foglalkozott vele. A másik oldala pedig az, hogy ha ebbe belerak az ember egy csomó energiát, nagyon öncélúvá válhat mindez a közösség szemében, ha nem kap egy olyan formát, amelyen keresztül a többi ember is hasznát veheti.

Both Miklós – Kép: Emmer László

– Eddig a médiában egy pipával és gitárral barangoló világfinak tűntél, akit a kíváncsiság hajt, és sokszor ki is nyilatkoztatja, hogy nem missziónak tekinti a kutatómunkáját. Most viszont egészen más a benyomásom: mintha nagyon is patikamérlegen mérnéd, mi a hasznos és mi a számodra izgalmas.
– Ez így van, de nyilván össze is függ a kettő. Azért szoktam ezt mondani, mert mindig nagyon gyanúsak az olyan szólamok, hogy én a jövőért meg a hazáért… Én azért csinálom, mert érdekel és inspirál, ugyanakkor persze szeretnék elszámolni az időmmel magam és a többi ember felé.

– Elmagyarázod, miért volt szükséged a hegedűgitár elkészítésére?

– Annyira meghatározta a hangolás a dallamokat, amelyeket el akartam játszani, hogy nem lehetett a gitáron, ezért készítettem egy olyan hegedűszerűt, amin el tudtam játszani. Ha a zenészre egy dallam nagy hatással van, akkor folyton az jár a fejében, és azért gyakorol annyit, mert csak akkor tudja birtokolni, ha el is tudja játszani.

Szerettem volna gitárosként magamévá tenni a hegedűvirtuóz felvételeket.

– A hegedűvirtuózok mindezt értékelték?
– A kalotaszegi Mérában például most játszottunk a Rendhagyó Prímástalálkozó koncertsorozatunkkal azok előtt a zenészek előtt, akiktől tanultunk, és nagyon szerették.

– És a tanáraid általában mit szólnak a gyűjtéseidhez?
– Hívnak előadást tartani, nyilván érdekli őket; de tisztában vagyok vele, hogy mindennek megvan a maga helye, én pedig sokféle dolgot csinálok, nehéz besorolni. A Zenetudományi Intézetben például tartottam előadást, és érzékeltem, mennyire fontos, hogy mindezt tudományos módon is rendszerezzem. Majd, ha a terepmunkából visszaveszek.

– Szét tudod szálazni a saját zenédben, hogy mi honnan származhat?
– Az új hatások mindig jobban láthatók, mert még a felszínen vannak, de aztán később, amikor leülepszik, és már csak a belső logikájuk dolgozik a mélyben, nehezen visszafejthető.

– A jó turista felkészül az úti célból, de hogyan készül fel a zenei nyelvből?
– Jól látod, kulcskérdés egy utazásnál, hogy az ember hogyan készül fel. Tanulmányozza a hely kultúráját, a történelmét, a nyelvét, megtervezi, mit szeretne megnézni. Úgy ugrasz bele az élménybe, mint akit már kiéheztettek az étlap olvasgatásával. A zenére a legnehezebb készülni, sokszor a környezet és az ottlét hozza elő az igazi kérdéseket, szempontokat. Én a Himalájában voltam főleg, és a kisebbségek zenéit tanulmányoztam. Csak akkor tudtam összehasonlítani a magyar népzenével vagy a környező falvakéval, amikor már ott voltam.

– Több interjúban említetted, hogy Kínában nagyon megfogott, mennyire másképp gondolkodnak a zenéről. Mit értesz ezalatt?

– Ahogy a kínai nyelv is teljesen másképp gondolkodik a beszédről és a hangtanról, mint a magyar vagy egy indoeurópai nyelv. Ahogy a nyelvi információt egészen máshogy adja át, ugyanígy a zenei katarzist is más módon éri el. Az évszázadokon át kialakult belső logikája különbözik.

Vegyük a matematikát. Aki nem ismeri a nyelvét, annak egy bonyolultabb számsor valami ákombákomnak tűnik, de mondjuk tíz darab egymást követő kettes számjegy már elnyerné a tetszését. Ha valaki beavatott, akkor őt a bonyolult egyenlet nyűgözi le. Az utóbbi sokkal hosszabb távú öröm, mintha tíz darab kettest néznénk.

Both Miklós és Emmer László a címlapfotózáson – Kép: Páczai Tamás

– Ha egy külföldi zenész magyar zenét keresne, mit mutatnál meg neki?
– Most Libanonban a bejrúti egyetem zenetanáraihoz látogatok el. Őket korábban már elvittem Erdélybe. A Ceauşescu-rendszer sok települést elzárt a világtól, sok negatív hatása mellett a népi kultúrát megóvta. A másik irány, amit mutattam nekik, nem a népzene, hanem a magyar nóta utolsó nagy, fül alapján tanuló játékosai. A magyar nóta az 1800-as években keletkezett műdalokra épül, sokszor bugyuta dallammal, szöveggel, mégis hihetetlen zenei virtuozitást építettek rá a cigány zenészdinasztiák, az improvizáció mesterei. Úgy játszanak a hangszerükön az épp feldobott témákra, ahogy az improvizációs színház művészei. Egy nagy tehetségű zenész a legegyügyűbb témákat is képes többlettel megtölteni. Mindkét téma nagyon izgalmas volt az arab kutatók számára.

– Szerinted mindazt, amivel te zenészként több lettél, meg is tanulhattad volna, ha tegyük fel, tizenévesen készen kapod valakitől a gyűjtéseidet?
– Az ukrán népzene törvényszerűségeinek elsajátításához kihagyhatatlan a terepmunka. Egész egyszerűen nem található meg az interneten vagy tankönyvek formájában olyan mennyiségű és minőségű anyag, amely ezt kiváltaná. Azon dolgozunk, hogy ez megváltozzon. Számomra érdekes kérdés lesz, hogy a jövő néprajzkutatói milyen módon fogják értelmezni ezt a paraszti kultúrát, amelyet csak felvételekből ismerhetnek. De alkotói oldalról is érdemes közelíteni: ha valaki soha nem mélyült el a mezőségi hegedülésben, de megtetszik neki egy részlet, ebből inspirálódva létrehozhat egy új minőséget. Emellett a terepmunka mindig kitettebb, mint szobában tanulni.

Egy 50 km-es földúton behajtok egy ismeretlen településre, megérkezem, megismerem a helyieket, felépítem a lámpákat, a kamerát, összerakom a képet, felveszem őket, aztán lebontom az egészet, alszom, és másnap megyek tovább… Ha ilyen nagy rajtad a nyomás, hihetetlen tempóban tudsz tanulni és értelmezni.

– Lehet ennek a munkának vége? Nem olyan ez, mint egy szerencsejáték? Nem lehet abbahagyni, mert hátha épp most jön a legértékesebb, legnagyobb felfedezés. Vagy csak még a szomszéd falut megnézem… És ha így van, lehet ezt egy életen át ilyen tempóban hajtani?
– Nem lehet. Épp ez a tempó jelöli ki a határaimat. Egy ponton túl biztosan jobban visszakanyarodom a zenélés felé, de most minden együtt áll, amiért eddig dolgoztunk. Egyre több a felvett anyagunk, ezáltal egyre több az információ, és egyre elképesztőbb összefüggések rajzolódnak ki a felvételekből. Ráadásul több ukrán barátság is szövődött az elmúlt időszak alatt, akikkel öröm együtt dolgozni. Sok év előkészítése után anyagilag is megalapozódott a tevékenységünk az Európai Unió Creative Europe programjának köszönhetően.

– Az utazófilmek a népek zenéjéről szólnak, vagy inkább rólad?
– Nyilván végtelenül össze van gabalyodva az egyén a környezetével. Az utazófilmekben leginkább a témaválasztás az én részem, és hogy azt milyen minőségben és narratívában tudom végigvinni.

A téma a takarásban lévő zenei világok bemutatása, hogy ellensúlyozzuk a szép lassan mindent beborító popkultúrát, amely az egész világon egyre egységesebb képet mutat. Az egységes gondolkodásnak lesz sok pozitív hozománya, de ugyanakkor magával hozza az egyediség eltűnését.

– Te magad is részt veszel az asszimilációban azzal, hogy beépíted mindezt a saját zenédbe, nem? Ennek a kompenzálása is a konzerválás?
– Próbálom keresni az újat alkotóként, de nem érzem ezt asszimilációnak, hiszen épp a globális zenei gondolatot igyekszem tágítani. Közben sokat változom. Ahogy a tudomány művelőjénél is magától értetődik, hogy folyamatosan fejlessze magát olvasással, terepmunkával, konferenciákkal, ugyanúgy a művészembereknél is így kell lennie. Ha valaki arra hivatkozik, hogy erre már nincs ideje, akkor lényegében elvesztette a talajt a lába alól. Mert a talaj nem az a dal, ami meghozta a sikert, hanem a folyamatos kíváncsiság, amivel a dalt is megtaláltuk.

A történet

Ha azt halljuk, troll, akkor biztosan valami ormótlan, nagy, szurtos, durva bőrű, meglehetősen büdös, tohonya és buta lény jut először az eszünkbe, riasztó tekintettel, ami elől a kisebb gyerekek az ágy alá menekülnek. Esetleg a „Harry Potter” bamba hegyi trollja, aki romhalmazt csinált egy lányvécéből. Nos, ezúttal mégsem erről lesz szó, mert a „Trollok” című animációs film apró méretű hőseire egyáltalán nem illik a fenti jellemrajz.

Valahol ebben a képzeletbeli világban él ugyanis egy csapat aprócska, színes lény, akik leginkább kis manókra hasonlítanak, és a szivárvány minden színében pompáznak.

Emellett legfőbb tulajdonságuk, hogy állandóan jókedvük van, könnyen és magabiztosan fejezik ki a pozitív érzelmeiket – talán ennek köszönhető, hogy minden órában ölelőperceket tartanak, amikor egymást ölelgetik –, és bármikor kaphatók egy kis spontán énekelgetésre, ugrabugrálós bulizásra.

Legfőbb ellenségeik, a Bergeniek inkább hasonlítanak arra a képre, ami eredetileg él bennünk a trollokról. Koszosak, büdösek, csúnyák, rendetlenek, de legfőképpen szörnyen boldogtalanok. Egész nap csak morgolódnak, zsörtölődnek, és minden szürke és unalmas körülöttük. Legfőbb hitvallásuk, hogy csakis akkor érhetik el a boldogság állapotát és érezhetik jobban magukat, ha megesznek egy trollt.

Emiatt sokáig túszként tartották fogva királyi udvarukban a kis trollokat, hogy évente megrendezett trollala elnevezésű ünnepségükön díszes lakoma keretében fogyaszthassák el „jól megérdemelt” trolladagjukat. Egészen addig így ment ez, míg végül a trolloknak sikerül megszökniük, és a Bergeniek elől elbújva felépíteniük saját, védett kis birodalmukat. Ám ez a biztonság nem tart sokáig, mert a gonosz Bergeni főszakácsnő rájuk talál, és a trollok közül jó néhányat elhurcol a Bergeniek udvarába. Két kicsi trollra, Pipacsra és Ágasra hárul a feladat, hogy megmentsék a társaikat – van azonban egy kis bökkenő.

Ágas és Pipacs, akár a tűz és a víz, nem is különbözhetnének jobban egymástól. Mindketten furán méregetik, de legfőképpen nem értik a másik mentalitását, és hogy miért viselkedik úgy, ahogy. Az eseményeket folyton teljesen eltérő szemszögből közelítik meg, és mást helyeznek a fókuszba egy‑egy probléma kapcsán, ami kezdetben igencsak megnehezíti köztük az együttműködést.

Ágas majdnem olyan morgós és mufurc, mint a Bergeniek, és Pipacs el nem tudja képzelni, miért ilyen nyomott a hangulata minden egyes nap.

Ágas pedig egyáltalán nem érti, hogy lehet holmi ölelgetéseket meg dalolászást előtérbe helyezni, amikor egy troll fő feladata az, hogy mindig résen legyen, és felkészüljön a közelgő veszélyekre.

A trollok hajszája, avagy a boldogság nyomában

E két kis apró lény nem csupán a gyerekek kedvencévé válhat, hanem nekünk, felnőtteknek is fontos leckét ad az életből. Először is azt, hogy különbözőségeink ellenére mindannyiunkban vannak olyan értékek, pozitív tulajdonságok, ugyanakkor rejtett sérülések, eltitkolt bánatok is, amelyeknek életünk során egy adott ponton fontos szerep jut majd. Minden élőlény taníthat valamit a másiknak, és egyben tanul is a másiktól. A kihívások és a furcsa helyzetek nem csupán azért jönnek, mert az univerzum vagy a Mindenható bosszantani akar bennünket, hanem egy edzésprogram részei, amit máskor személyiségfejlődés néven emlegetünk.

Másodszor pedig a boldogság egyetemes, univerzális érzés, ugyanakkor mindenki számára mást jelent. Nem kell trollokat vagy más egyéb dolgokat elfogyasztani hozzá. Nem szükségeltetik a tárgyi javak és a státuszszimbólumok felhalmozása, hiszen ezek boldogságfaktora tiszavirág-életű, és nem tart soká a hatásuk.

A boldogságra való képesség azonban mindenkiben benne lakozik, a legfontosabb pedig az, hogy megismerjük önmagunkat annyira, hogy sikeresen beazonosíthassuk, mi az, amitől igazán boldogok lehetünk, annyira, hogy szinte kedvünk támad énekelgetni egyet. Ez persze nem könnyű vállalkozás, mert néha az orrunk előtt a megoldás, csak éppen nem vesszük észre, mert annyira elmerülünk a boldogság kutatásában, mint a trollkirályfi a trollok hajszolásában.

A „tudományos boldogság”

A boldogságot nehéz megfogni, nemcsak az ezt hajszoló embereknek, hanem maguknak a tudósoknak is.

A kutatók sokáig gondolták úgy, hogy a boldogság leginkább az élettel való elégedettséggel mérhető, de ez zsákutcának bizonyult, ugyanis az ilyen kérdőívek esetében az aktuális hangulat rendkívül nagy mértékben, mintegy 70 százalékban befolyásolja a kapott eredményeket.

Sőt, az introvertált emberek kevésbé mutatják ki a vidámságukat, mint az extrovertáltak, így a kutatások alapján úgy tűnhet, mintha ők kevésbé lennének boldogok, mint a kifelé forduló társaik.

A Seligman nevéhez köthető „jól-lét elmélet” felhagy azzal, hogy trollmércével, azaz örömmel, tánccal, kacagással és ölelő percekkel mérje a boldogságot, ehelyett a pozitív érzelmek mellett hangsúlyt fektet négy másik tényezőre is.

• Az első ezek közül az elmélyülés, amikor annyira elmerülünk egy feladatban, hogy úgy érezzük megállt az idő. Ilyenkor többnyire nem igazán érzünk semmit, de később, visszatekintve általában megfogalmazzuk, hogy milyen csodálatos élmény volt.
• A második tényező az értelem, amikor olyan cél szolgálatában cselekszünk, ami valamiképp túlmutat rajtunk.
• A harmadik a teljesítmény, amely az eredményes életet foglalja magába.
• A negyedik elem a pozitív kapcsolatok, vagyis az a tény, hogy igen kevés boldog pillanatunkról mondható el, hogy magányosan éltük volna át, ezek a történetek általában a számunkra fontos másokhoz köthetők.

„Látom, duzzogsz, menj, és segíts valakinek!”

Történetünkben végül a Bergeniek is megtapasztalják, hogy a boldogságra való képesség belülről fakad, ugyanakkor fontosak a társak, akik az életben körbevesznek bennünket, akikkel együtt átélhetjük az érzelmek széles skáláját. A másik ember nemcsak azért fontos, hogy legyen kivel táncolni, duettet énekelni, vagy az ölelőperc idején legyen kit átkarolni, hanem azért is, hogy a szomorúság, aggodalom, csalódottság, kétségbeesés perceiben legyen kivel megosztani a bánatunkat. Sőt, a kutatások szerint gyakran éppen az a megoldás, hogy ezekben a nehéz helyzetekben mi magunk kezdünk el segíteni másokon.

Jól tudta ezt a bölcs Mrs. Post is, akitől a fenti, fiának intézett tanács származik („Látom, duzzogsz, menj, és segíts valakinek!”), és akinek a történetét Seligman az Élj boldogan! című könyvében vetette papírra.

S ugyanezt tapasztalja meg a filmben Ágas is, aki egy szörnyű traumát követően hamuszürkévé és kissé szarkasztikussá változik, de a segítés nyomán rálel a gyógyulás útjára.

Csupa süti és szivárvány?

„Az életben nem minden süti és szivárvány, hanem vannak rossz dolgok is, és te nem tehetsz ellenük semmit” – hangzik el a filmben a kissé pesszimista mondat, amely nyomán kirajzolódik a derűlátók és a borúlátók között feszülő örök ellentét. A kutatók között régi vitatéma, hogy a határtalan optimizmus mennyiben járul hozzá az egészségesebb, boldogabb, kiegyensúlyozottabb élethez. Vannak, akik amellett érvelnek, hogy az optimista emberek gyorsabban gyógyulnak, jobb megküzdési stratégiákkal bírnak, találékonyabbak, és nem utolsósorban kedveltebbek, így több támogató társas kapcsolatuk van, mint pesszimista társaiknak.

Mások olyan kutatási eredményekről számolnak be, amelyek szerint az optimizmus szerepet játszik az elővigyázatosság csökkenésében, így a határtalan optimisták sokkal több veszélynek teszik ki magukat, mint kellene, sőt, olykor még a legalapvetőbb biztonsági lépésekről is elfeledkeznek abbéli meggyőződésünk miatt, hogy ők a szerencse kegyeltjei, akiket nem érhet baj.

Trolljaink, Ágas kivételével, ez utóbbi kategóriába esnek, rózsaszín, csillámporos világukban nem történhet semmi rossz, így igencsak veszélyes helyzetbe sodorják magukat.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az optimizmus minden esetben rossz választás lenne. Sőt, a derűlátó emberek a már kialakult nehéz helyzetekben könnyebben megtalálják a megoldásokat, jobban alkalmazkodnak a megváltozott szituációkhoz, és mivel hisznek a pozitív végeredményben, képesek harcolni is érte, és végül győzedelmeskednek. Nem baj tehát, ha nem látjuk úgy, hogy körülöttünk minden süti és szivárvány, de képesnek kell lennünk arra, hogy erőfeszítéseket tegyünk a siker érdekében. Ha pedig ez lehetetlen, akkor arra, hogy elfogadjuk az új helyzetet, meglássuk a pozitív hozadékait, esetleg némi humorral enyhítsük azt.