Többen talán fintorognak most: minek egy magyar író magyar tinédzsereknek szánt könyvébe angol neveket rakni? A helytelenítésben azonban már benne van a válasz: éppen azért kell, mert magyar tinédzsereknek szól, akiknek a fantáziája otthonosabban mozog ebben a képzeletbeli külföldi miliőben, mint saját budapesti vagy vidéki életterükben. Sokkal szívesebben olvasnak egy bestseller-sémákhoz igazodó felvilágosító tanmesét, mint hogy ugyanezt a mondanivalót megértsék egy tantermi előadás keretében.

A regény főszereplője, pontosabban a cselekményt elénk táró két napló szerzője két 17 éves lány: a jómódú családból származó Laura és a jóval szegényebb Arlene. Helyzetüket bonyolítja, hogy Arlene édesanyja Laura gazdag szüleinek háztartási alkalmazottja, ráadásul a két lány egy iskolai osztályba kerül. Kezdeti erős ellenszenvüket csak nagyon lassan váltja fel az őszinte érdeklődés, majd elfogadás.

De hol van ebben a történetben a szexuális felvilágosítás?

Naplóikkal párhuzamosan fut egy iskolai, belső levelezés, a Write!, ahol inkognitóban tehetnek fel a kamaszok bármilyen intim kérdést egy titokzatos DrC-nek. A doktor nyílt, kendőzetlenül szókimondó válaszaiból és a lányok – időnként nagyon kemény – életeseményeiből kerekednek ki a könyv tulajdonképpeni fő mondanivalói: légy óvatos és megfontolt a nagy döntéseidnél; „a szex akkor a legjobb, ha mindkét fél örömét szolgálja, szabad akaratból történik, és senki nem csinál semmi olyat, ami neki negatív érzést, élményt okoz”; a védekezés (kamaszok számára elsősorban gumióvszerrel) pedig nem opció, hanem kötelesség.

Emellett olyan fontos kérdések is terítékre kerülnek teljes nyíltsággal, mint a gyerekek elleni családon belüli erőszak, vagy hogy mi van akkor, ha egyik melled kisebb, mint a másik; hogyan éld túl a szakítást vagy a szüleid válását; szó esik a plasztikai beavatkozásokról és más olyan, látszólag kisebb horderejű kérdésekről, amelyek nagyon is jelentősek. A hasznos tanácsok mellett pedig Arlene és Laura jellemfejlődése mutat irányt a történetüket olvasó kamaszoknak.

A szülők persze szintén okulhatnak: megtanulhatják a könyvből azt a nyelvezetet, azt az (ál)szemérem nélküli nyílt kommunikációt, ahogyan serdülő gyermekükkel a szexualitás kérdéseiről beszélgethetnek, „ódivatú” allűrök nélkül. Sőt, már annak a felnőttnek is érdemes elolvasnia, aki csak ismereteket szeretne gyűjteni a fiatalok világáról a megértés szándékával.

Persze a szülők kiegészíthetik gyermekük számára a könyv szexuális etikáját a saját világlátásuknak megfelelően.

Mert lássuk be: Beck Andrea könyve nem említi, csak utal rá, hogy a szexuális kapcsolat jelképesen, sőt, fizikailag is önmagam odaajándékozása a páromnak, tehát szinte a lehető legtöbb, amit magamból adhatok; nem hangsúlyozza eléggé, hogy a nemi közösülés még védekezéssel sem választható el teljesen a gyermek foganásának lehetőségétől – ezt figyelembe véve viszont a szex biztonságát csak az a fajta párkapcsolati elköteleződés adhatja meg, amelyet leginkább a házasság fejez ki.

A fiatalok számára oly otthonos digitális világot is megidézi a könyv: a regényt tulajdonképpen három párhuzamosan futó elektronikus napló szövegei alkotják. Nagyra értékelem ezt az írói bravúrt: Beck Andrea egy hagyományos adathordozóval, a nyomtatott könyvvel „játszatja el” a számítógép- és internetalapú modern blogok és más applikációk szerepét. Ez is igazolja, hogy a már sokszor eltemetett könyvforma mindig képes megújulni, alkalmazkodni, és még meglepetéseket is okozhat.

Örülök e könyv megjelenésének, mert hasznos, fontos és élvezetes olvasmány kamaszoknak és szüleiknek!

(Andrea Beck: B+ Be positive! A felvilágosító könyv. Konkrét válaszok kényes kérdésekre, és egy hihetetlen sztori, ami veled is megtörténhet. Beck M. Menedzsment Kft., Veszprém, 2016.)

– Úgy tűnik, elég egy Bolyki is a megfelelő hangulathoz, de azért nem lehet mindennapi testvérkapcsolat, amely köztetek van. Nemcsak együtt nőtettek föl, hanem szinte a kezdetektől együtt zenéltetek, dolgoztatok.

– Igen. Kicsit talán természetellenesen is egymásra voltunk utalva, hiszen összekapaszkodva nőttünk föl, sokáig semmit nem tudtunk elképzelni egymás nélkül. Aztán amikor a bátyáim elkezdtek önálló életet is élni, emlékszem, árulóknak tartottam őket. Azt hiszem, nekem volt a legnehezebb megérteni, hogy már megvan a saját életünk, a saját családunk, saját problémánk, és kevesebbet vagyunk együtt. Talán mert én vagyok a legkisebb, és tőlem vették el a legkorábban ezt a közösséget, ezt a szoros együttélést.

– A párjaitok jól viselték ezt a szokatlanul szoros szimbiózist?

– Alapvetően a mai napig senki nem tudott kívülről bejönni ebbe a körbe. Szeretettel elfogadjuk egymás oldalbordáit, de nekik is tudomásul kellett venni, hogy a múlt összeköt minket: a mindennap megvívott harcok és örömök, a közös zenélés. De végülis mindig vannak ilyen belterjes, zárt közösségek. Ha valaki focizni vagy bridzsezni jár, az is egy sajátságos kapcsolat, amiben nem vesz részt a házastárs.

– Talán az is erősítette ezt a szoros kapcsolatot, hogy édesapád elhagyott benneteket. Nagyon hiányzott az apa a családból?

– Édesanyámnak egyedül kellett végigcsinálni a kamaszkorunkat, a felnőtté válásunk időszakát. Öt fiúval. Ez nagyon nagy feladat. De ha engem kérdezel, én akkor nem foglalkoztam azzal, hogy másképp is lehetne, ebben szocializálódtam.

Előbb utóbb mindenki találkozik egy-egy ilyen traumával. Megtanulja, hogy semmi sem természetes. A boldog család sem, de például az sem, hogy, meleg van a szobában, és folyik a csapból a víz, vagy hogy fel tudok kelni az ágyból.

Minél előbb nyílik ki az ember szeme erre, annál több dolgot talál, amiért hálás lehet, annál tartalmasabb lesz az élete. Én például emiatt sokkal intenzívebben érzek, sokkal érzékenyebb vagyok, mint mások. Ez néha nehéz, de az alkotáshoz, az énekléshez ez is éppolyan fontos, mint a jó hang.

– Az édesapáddal végleg megszakadt a kapcsolatod?

– Kimaradt egy pár év, és felnőtt fejjel – bár én nem így csinálnám – megértem. Én kerestem meg, saját kapcsolatot kellett kialakítanom vele. Nem az a „bújós, ölelgetős” apuka, aki naponta felhív, hogy ebédeltem-e, de ma már úgy érzem, számíthatok rá.

– Te „bújós apuka” vagy? Hiszen a fiaid mellett kicsit az anyaszerepet is vinned kellett.

– Igen, a feleségem elköltözött. Mivel gyerekként egy anya szeretetét tapasztaltam meg, nyilván eleve anyás, kicsit feminin beállítottságú férfivá váltam. Számomra egyenlőségjel van az édesanya és a szeretet fogalma között. Anyám tényleg mindig mellettem volt, amikor szükség volt rá. Emberként még soha nem láttam senkitől azt, hogy szereti a bűnöst, és utálja a bűnt, csak tőle. Az eltörölhetetlen istenszeretetet is az édesanyámtól kaptam.

Az én apa- és férfiképem sokat alakult azzal, hogy egyedül maradtam. Szembe kellett néznem az összes démonommal. Megértettem, hogy mennyire hajlamosak vagyunk használni a környezetünket, a párunkat is beleértve. Amire szükségem van belőle, azt szeretem, amire nincs, az nem tetszik. Azt hisszük, hogy jár nekünk a vasalt ing, a tiszta terítő, a tiszta edény. Ha pedig valami nem jól működik, nyilván a másik a hibás.

A legfontosabb, amit Isten megtanított nekem ebben a kis halálban, hogy fel kell állni, abbahagyni a sajnálkozást, a hibáztatást, az okok keresését.

Nem így képzeltem a házasságomat, de adódott egy helyzet, amely az elveim ellen van, és nekem mégis el kellett fogadnom. Nem mentem válóperre, nem akartam a gyerekeim édesanyjával bíróságra menni, hiszen itt nem az a kérdés, hogy ki nyer. Krisztus is leszállhatott volna a keresztről, és arathatott volna ott és akkor azonnal győzelmet, de nem tette. Én ebben az egész történetben csak arra koncentrálok, hogy a gyerekeimnek mi a legkevésbé rossz. Nem akarok beleszólni abba, hogy az édesanyjukkal együtt legyenek. Az a fontos, hogy a velem töltött idő alatt a legjobban fölemeljem őket.

– A gyerekek előtt mertél gyengének mutatkozni? Vagy mindenáron meg akartad őket óvni attól, hogy elveszítsék a biztonságérzetüket?

– Ez az, amiről nem tudom, hogy jól tettem-e…de én egész életemben őszintén megmutattam mindent, a színpadon is, mert úgy éreztem, hogy a sebeinken keresztül tudunk a legjobban kommunikálni egymással, ezzel segítünk másokon és magunkon is a legtöbbet. Hogy hazudhatnék épp nekik?  Nemrég a nagyfiam születésnapját nem tudtuk eléggé megünnepelni, és egy áruház kellős közepén bizony megöleltük egymást, és elsírtuk magunkat.

– Hogy boldogulsz négy fiúval?

– Tudatosan próbálok differenciálni köztük. A két kisebb gondolatvilága még inkább a gyerekekéhez áll közel, a nagyobbak 14 és 15 évesek, már szeretnek a felnőttek beszélgetéseinél is ott ülni, okosakat és vicceseket mondanak. Próbálok velük külön-külön foglalkozni, de praktikusan alapvetően „csapatmozgásokra” van lehetőség, ha valahol megjelenünk – öt pasi –, az már hadműveletnek számít. Próbálom a legtöbbet adni nekik. Nem fognak tőlem palotát meg veterán autógyűjteményt örökölni, én is azt tudom a gyerekeimre hagyni, amit én kaptam az édesanyámtól.

– Alanyi jogon jár a hit, ha valaki vallásos környezetben nevelkedett?

– Néha nehezebb is annak, aki mindezt készen kapja, hiszen tetszik, nem tetszik, ez van: istentisztelet, bibliaóra, közös ima. A vallásos családok kötelező útvonalán haladnak, majd tizenévesen a legtöbben tékozló fiúvá válnak, megélik a nagy szabadság fájdalmait és a hogyan szerezzünk magunknak örömöket buktatóit. És aztán küzdelmesen, fájdalmak után megtalálják a személyes Istent. Édesapámnak van egy dalszövege: Ha azt hiszed, hogy elfelé futsz tőle, fáradtan karjába érkezel. Én azt szoktam mondani, olyan ez, mintha Isten egy hózentrógert csippentene a gatyádra. Amikor futni kezdesz, minél távolabb kerülsz, annál nehezebben haladsz előre, és végül annál nagyobb erővel csapódsz vissza ahhoz, aki tartja.

Én például rengeteget fohászkodtam, hogy szabadítson meg Isten a bűneim következményeitől, mert tudtam, hogy imádkozni fontos. Mint amikor a gyereked folyton bocsánatot kér, de érzed, hogy már csak megszokásból. De éreztem, hogy ez már kevés.

Meg kellett fogalmaznom, milyen az az Isten, akit én szeretek. Az én Krisztusom deviáns. Hiszen az ő korában annyi elfogadott szabálynak ellentmondott, annyi mindent át tudott értelmezni, a farizeusokról is másképp gondolkodott, mint elfogadott volt.

Ő megélt minden emberi érzést a földön, hiszen ezért jött ide Mária és József gyermekeként. Az élete egy óriási demo. Egy bizonyíték, hogy meg lehet csinálni, érzésekkel, vágyakkal, fájdalmakkal. Pontosan ismer engem, a hibáimat, a tévedéseimet; egy dolgot figyel, hogy szeretet van-e a szívemben.

– Vajon az édesanyád át tudta volna adni ezt a feltétlen hitet, ha nem éli át ezeket a tragédiákat?

– Nem ilyenek lennénk, ha minden úgy történt volna, ahogyan a vágyainkban elképzeltük. Az édesanyám egy miskolci copfos kislány volt, egy kis zseni, aki már gyerekkorában is kórust vezényelt, és a tévében szerepelt, akkor, amikor még tévékészülék is alig egy-két lakásban volt. Innen aztán elszármazott Biatorbágyra, ahol nem volt víz, villany, gáz. Aztán öt gyerekkel egyedül maradt. Aztán meghalt az elsőszülött fia, a bátyám, 21 évesen. Attila temetésén annyian vonultak át Biatorbágyon, mint még soha. Sokan sírtak, de mi ünnepeltünk. Mert a bátyám, aki hazafelé jött Németországból – az autópályán érte halálos baleset –, azért jött haza, hogy elmondja, hogy van édesanyámnak egy új fia, aki egy napja megtért. A mögötte ülők is arra emlékeztek, hogy erről beszélt nekik a halála előtt, örömmel. Megtalálta újra az Istent, és amikor kinyílt számára a mennyország, már mehetett is. A csúcson hagyta abba. Ennek nem lehet nem örülni. A temetés után tudtunk nevetni is, édesanyám be is csukta az ablakokat, hogy megszólnak minket a szomszédok.

Nem igaz, hogy ha valaki hisz Istenben, annak nincsenek problémái. Ezeket nem lehet mindig megúszni, de ha van, ami éltet, ha van gyökered az élő vízhez, akkor bármennyire is nagy a szárazság, életben maradsz.

– A keresztény embernek mindig kötelező vidámnak lennie?

– Az örömködés és a boldogság nem ugyanaz. A boldogság belső béke, nem csupa kacagásból és rózsaszín virágszirmok szórásából áll. Sokszor hívnak, hogy menjek különböző közösségekbe, mert ott majd megtapasztalom a felszabadító örömöt, de erre nem vágyom. Én végtelenül boldog vagyok attól is, ha csak ülök otthon a kanapén a fiaimmal. Ha pedig föl kell pattanni a biciklire és fütyörészve elkerekezni a Velencei-tóra, arra is kapható vagyok. A boldogság leginkább az, hogy nincs bennem félelem.

– Tényleg nincs?

– Tényleg. Beteltem azzal az élettel, amit az Isten szánt nekem.

– Melyik félelmedtől volt a legnehezebb megszabadulni?

– Hogy nem tudok százszázalékosan megfelelni. Elsősorban a színpadon. Tudtam, hogy nagy tehetséget kaptam, és rettegtem attól, hogy nem tudom hozzátenni azt, ami rajtam múlik. Féltem attól, hogy hibázok. Sokszor, amikor a többiek már hazamentek, hajnali négyig is dolgoztam két-három akkordon. Amikor meg tudtam békélni azzal, hogy igenis van olyan, hogy kimész a színpadra, és az utolsó hang helyett már csak levegő jön ki a torkodon, van, hogy felkészültél, és mégsem jut egy szó sem az eszedbe, vagy éppen elmegy a stadionban az áram – rájössz, hogy ez még jobb, mint az eredeti verzió. Mert életszerűnek kell lenned, nem tökéletesnek. A rendeződ odafenn intelligens, humoros, és szeretetteljes.

Emögött a félelem mögött nyilván az a másik félelem áll, hogy nem szeretnek eléggé. Ez, gondolom, nem használt a házasságomnak sem. És ezzel a félelemmel rengeteg sebet is ejtettem, azokon is, akik szerettek, és magamon is.

Amióta egyedül maradtam, missziónak fogom fel, hogy ha az ismerőseim között valaki nősül, kérjek tőle pár órányi beszélgetést, mert úgy érzem, nem azért kaptam ezeket a tanulságokat, hogy megtartsam magamnak.

– És mit tudsz nekik mondani?

– Sok kívánatos férfi és nő van, és lehetőség mindig lesz, hogy megkapjuk őket. Ez nagyon kegyetlenül hangzik, de így van, ezt el kell fogadni. Előfordulhat, hogy az a másik mosolygósabb, csinosabb, ápoltabb, jobban működik vele a kommunikáció, mint az én párommal, de ha felnőttként döntöttem, hogy nekem ő kell, és nem kell jobb, akkor mindez nem igazi kísértés. Az apák nem beszélnek a fiaikkal, vagy maximum azt mondják tréfásan: „Megnősülsz? Nem baj, neked se legyen könnyebb!” Az anyák pedig ezt adják útravalóul a lányaiknak: „Én csak szenvedek ebben a házasságban, látod? Vigyázz, te sohase veszítsd el a függetlenségedet!”

Pedig a házasság másról szól: a férfi a szőlőkaró, amely statikusan áll a földben, a nő a kacsokkal fölfutó, zöld, élettel teli hajtás, amely a férfira támaszkodik. És ha eléri a karó tetejét, onnan még húsz centit fölfuthat, de tovább nem, mert nem képes megtartani egyedül a gyümölcsöket.

– Úgy tudom, a zenében is egyre nagyobb kedvvel fordulsz a tanítás felé. Énektanítási módszered pedig nem éppen tipikus. Miért adtad például szólókarrier helyett pedagógiára a fejed?

– Mindig vártunk a testvéreimmel, hogy majd most jön a nagy bumm. Aztán közel a negyvenhez rájöttünk, hogy volt már egy csomó bummunk, van egy csomó díjunk, világsztárokkal léptünk föl, stadionokat töltöttünk meg. Másnak három élet alatt nem adatik ez meg. A Megasztárba azért mentem el, mert valaki benevezett, és épp mélyponton voltam, amikor felhívtak. Alázat kellett hozzá, de ki akartam próbálni magam, mire vagyok képes, ha kapok egy mikrofont, és egy idegen közönségnek, akik nem feltétlenül szeretik a zenémet, elmondhatom, elénekelhetem azt, amit fontosnak tartok. De nem engedett be magába ez a közeg. Volt párbajom, énekelhettem duetteket, elmondták, hogy bravó, de ezt a lehetőséget nem kaptam meg. Ekkor eldöntöttem, hogy nem ez az én utam. Charlie-nak van egy dala, minden küzdőnek ajánlom: Ha győztél, most sírj. A csúcs. Látod majd, ha fenn leszel. A csúcs, az mindig magányos hely. Küzdöttél végig, évekig, hogy ott állj majd egyedül. Nem véletlen, hogy megkattannak a sztárok. Fölmegyek a színpadra, ahol ezrek ünnepelnek, lejövök, és mindenkit távol kell tartanom magamtól. Ennél sokkal több, ha valaki közösséget épít. Amikor először elkezdtem emberekkel foglalkozni, azt hittem, típusokba fogom őket sorolni, de azzal kellett szembesülnöm, hogy lehetetlen. Nagyon félnek megnyílni az emberek, de másképp nem lehet jól énekelni sem. Lehet, hogy az első próbán együtt sírunk, de csak így érdemes elkezdeni. Őszintén. Ez a lelki oldal. Emellett olyan módszertant szeretnék felépíteni, amellyel bárki megtanulhat énekelni. A gyerekeknek azt szoktam mondani, hogy olyan ez, mintha lenne egy jó kis bőrdzseki, ami mindenkinek nagyon tetszik, de már kopik. Mi lesz, ha elszakad, hisz nem tudom elolvasni már a gyártót a címkén? Föl kell fejteni a varrást, darabokra szedni, és megnézni, mitől jó. Én is öregszem. Megpróbálom elemeire bontani mindazt, amitől idáig eljutottam. Sokan segítenek abban, hogy aztán újra összerakjuk, és mindenki meg tudja varrni a maga bőrdzsekijét. A felnőtt gospelkórusban már megtapasztaltuk, hogy sokan meg tudtak gyógyulni az énekléssel. Szeptember-októberben 13-14 éves gyerekeket toborzunk egy új kórusba, a gyerekeknél még annyi minden nincs elrontva. Izgalmas feladat lesz velük dolgozni.

Az interjú 2012-ben készült.

A Bolyki Brothers a legjelentősebb magyar a cappella együttes, több mint húsz éve alakult. A komolyzene, a pop és jazz világában is komoly sikereket értek el. A Zeneakadémián és a Bartók Konzervatóriumban tanuló testvérek az éneklést amolyan zenei kirándulásnak tartották. Egy németországi siker azonban megváltoztatta terveiket. Mintegy száz koncertet adtak Németország-szerte, és Magyarországon is telt házas koncerteket adtak a Millenáris Teátrumban, a Zeneakadémián, a Kongresszusi Központban, a Művészetek Palotájában és a Budapest Sportarénában is. Egyedülálló hangzásuk, magával ragadó humoruk és legendás színpadi jelenlétük hamarosan az ország legkiemelkedőbb zenei formációi közé emelte őket. Rendszeresen fölléptek Európa legkiemelkedőbb jazz-, a cappella és gospel rendezvényein. A 2005-ös grazi Vokal Total Nemzetközi A Cappella Versenyen – a verseny történetének legeredményesebb együtteseként - jazz kategóriában első, gospel kategóriában második helyet szereztek, elnyerték a szervezők aranydiplomáját, a közönségdíjakat. Felléptek Európa legfontosabb jazz- és a cappella fesztiváljain (Bécs, Graz, Milánó, Amszterdam, Belgrád, Ljubljana, München stb.), énekeltek a párizsi Saint-Sulpice-katedrális patinás falai közt, Európa legnagyobb evangelizációs rendezvényén, a ProChristen. 2007-ben 25 koncertet adtak különböző amerikai gospel szentélyekben Philadelphiától Orlandóig, de felléptek Disneylandben is. 2008-ban Kínában a telt házas Shanghai Concert Hall közönségét kápráztatták el. Olyan világsztárokkal dolgoztak együtt, mint Al Di Meola vagy Johnny Cash, olyan együttesekkel, mint a Holmes Brothers (akik több alkalommal voltak az év blues együttese az USA-ban) vagy a The Cathedral Singers. Joe Murányi, Louis Armstrong utolsó klarinétosa mondta róluk: „Ezek a fiúk mindenből viccet csinálnak, kivéve a zenét.” Bolyki Balázs saját kórust is alapított Bolyki Soul & Gospel Kórus néven. Az együttes az énekes által kifejlesztett különleges módszerrel tanul énekelni. A kórus ma már több mint 70 fős.

Ez az emberrel egyidős ősi tudás és bizonyosság minden vallási kultúra alapja; szilárd és biztos lelki otthon a benne élők számára. Az utóbbi két évszázadban nyugati, európai, keresztény világunkban ez a szilárd értelmezési keret elemeire hullott. Nem az emberből kiirthatatlan vallásos érzék, a hit iránti vágy enyészett el, hanem a bizonyosság és magabiztosság, amivel vallást, egyházat, lelki-szellemi identitást örökölnek, fogadnak el, ápolnak és adnak tovább az emberek.

Az önzés, a szerzés és fogyasztás, az érték- és eszménytelenség, a mának élés világában élő nyugati társadalmak embere számára a világ szent rendje olyan múló értékeknek adja át a helyet, mint a technika és a tudomány. A hétköznapok reménytelen egyformaságának és a szépség, a jóság, az igazság viszonylagossá formálásának kísértése.

Mindez azonban sok emberben nem volt képes kioltani azt az alapvető igényt, hogy hitet, fél-hitet, tévhitet kreáljon a maga számára.

Így érkezett el a vallási eklekticizmusok és egyéni hit-építések ideje, amikor sokan a maguk módján hívőknek, alapvetően meg egyenesen keresztényeknek tekintik magukat, csak éppen a lélekvándorlásban vagy az asztrológiában, a jógában vagy az agykontrollban lelnek megnyugvást, mágikus praktikákat választanak, egyházat, templomot, rendszerezett tanítást vagy szilárd erkölcsi elveket meg nem akarnak. Az új bálványok és hiedelmek tarka kavalkádjában pedig megjelennek azok az immár közösségi mozgalommá szervezett ellenvallások is, amelyek a szabadgondolkodás vagy a hitként megélt ateizmus különféle formáitól a vallásivá fokozott modern bálványimádásig, sportimádatig, sztár- és drog-kultuszokig és keleti veretű misztikákig terjednek.

És egyre terjed az első hallásra hátborzongatóan izgalmasnak tűnő sátánizmus, kielégítve a mindenből kiábrándultak romboló fanatizmusát.

Gyökeresen eltérő módon újjáértelmezni az élet elillant értelmét: egy feje tetejére állított értékrend mentén lerombolja és újraalkotja az értékvesztett, értelmetlennek tűnő világot. A szándék és indulat még talán érthető is, de gyorsan a visszájára fordul, amikor olyan embertelen és emberellenes alakot ölt, aminek kirívó példája, amikor szélsőséges csoportok Isten helyett a Sátánt, a Gonoszt, az Anti-Istent kezdik imádni.         

Mondhatjuk persze, hogy nem több ez, mint a megzavarodott emberi lélek lázadása önmaga, a többiek, az élet értelme ellen, de nem szabad alábecsülnünk a pusztítás és önpusztítás kultuszának, az erőszak imádatának a modern sátánista mozgalmakban testet öltő veszedelmét. A sokak számára csak falfirkákon életjelet adó, komolytalan hóbortnak tűnő, időről időre bulvárszenzációt jelentő sátánizmus korunk vallásinak álcázott, a keresztény hagyománnyal különösen szemben álló veszedelmei sorában az egyik legfenyegetőbb. Rejtett formában ugyan, de ott lapul a mai proteszt-mozgalmak egész sorának hátterében, a zenei, képzőművészeti, irodalmi ellenkultúra bástyái mögött; ott van a rockban és a heavy-metalban, a drog-kultúra és a szexuális forradalom szervezeteiben. Korunk sátánizmusa nem egyszerűen vallás vagy egyház - bár e szellemiségnek vannak tantételei és szervezetei is - hanem alapvetően egy szellemi magatartás, a hitre vágyó emberi erőfeszítések tragikus karikatúrája, a tagadás, az elutasítás, a mindennel szembefordulás ösztönvilága.

Kiindulópontja Isten és a világ gyűlölete, elutasítása, az ember eszközzé tétele és állati természetének újjáépítése, a közösségi lét lerombolása.

A sátánizmus, ha vallásnak tekintjük, nem más, mint a kereszténység kifigurázása, ezoterikus mágia, önimádat és erőszakkultusz. Ha meg ideológiaként tekintünk rá, az anarchizmus olyan formája, amely az egyes emberekben, főleg a fiatalokban meglévő bizonytalanságot, ellenzékiséget, rombolási ösztönt engedi szabadjára. Végül, lelki hatása tekintetében olyan téveszmék és kényszerképzetek rendszere, amely, ha rabul ejt valakit, teljesen kifordítja önmagából, hogy egy olyan személytelen erőnek állítsa a szolgálatában, amitől szinte lehetetlen épségben megszabadulni, és ami nem más, mint a bennünk, emberekben mindig is rejtőzködő gonoszság, erőszakosság, reménytelenség.

Arra a kérdésre pedig, hogy legyőzhető-e ez a rossz bennünk és a világunkban, ha igennel akarunk válaszolni, csak a Gonosz felett mindig győzni képes személyes és közösségi szeretet erejére, az emberi lélekben rejtőző pozitív képességekre hagyatkozhatunk, amelyek elevenné és időszerűvé teszik minden jóakaratú ember számára ma is Jézusnak az evangéliumban mondott szavait: „Távozz tőlem, Sátán.”

„A vallásoktól feleletet várnak az emberek létük megoldatlan rejtélyeire, amelyek most is, mint régen, mélységesen nyugtalanítják a szívet. Mi az ember? Mi az értelme és a célja életünknek? Melyik az igazi boldogsághoz vezető út? Mi a halál? Mi az a létünket körülölelő, legvégső, megnevezhetetlen titok, amelyből eredünk, és ahová megyünk?”  (A II. Vatikáni Zsinat Nostra aetate kezdetű nyilatkozata az egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról)

„A bálványimádás az ember veleszületett vallásos érzékének eltorzulása. Bálványimádás, ha az ember teremtményeket tisztel és imád Isten helyett, legyenek azok istenek vagy démonok (például a sátánizmus, az ördögimádás), a hatalom, a gyönyör, a faj, az ősök, az állam, a pénz.” (A Katolikus Egyház Katekizmusa)

Martin Sheen ugyanis – ma így mondanánk – szociálisan rendkívül érzékeny. Első sztrájkját 14 éves korába szervezte, amikor az Ohio állambeli Dayton egyik exkluzív magán golfklubjában labdaszedőként, úgynevezett „caddy”-ként dolgozott. „Ocsmányul beszéltek előttünk, kisfiúk előtt, és megengedhetetlen módon viselkedtek olyanok, akik egyébként a közösségünk prominens személyiségei voltak”, magyarázza Sheen, hogy miért szűntette be a labdaszedést. Az esetért természetesen kirúgták az állásából – majd visszavették. „Kiváló munkát végeztem, én voltam a legjobb, és nem akartak elveszíteni.”

Megszületik Martin Sheen

A szülei sem akarták elveszíteni a rendkívüli igazságérzékkel megáldott és éles eszű kis Ramónt, ezért ellenezték, amikor azzal az ötlettel állt elő, hogy színész szeretne lenni. Mindkét szülője mélyen hívő katolikus volt. Édesanyja Írországból, édesapja Spanyolországból vándorolt ki az Egyesült Államokba, ahol megismerkedtek, összeházasodtak, 10 gyerekük született – kilenc fiú és egy kislány –, akik közül Ramón a hetedik a sorban. A szülőknek nem sok bizalma volt a színészmesterségben, de fiukat nem tudták eltántorítani elhatározásától. A legenda szerint Sheen szándékosan elrontotta a Daytoni Egyetemen a felvételi vizsgát, hogy színi tanulmányokat folytathasson.

Egy paptól titokban kapott pénzen jutott el New Yorkba, ahol az egész életét meghatározó találkozás várt rá: megismerkedett Dorothy Day-jel, a társadalmi igazságosság legendás katolikus élharcosával. Az elvetett mag termékeny talajra hullott Sheen szívében, aki belépett a Day által alapított Catholic Worker Movement-be, és egy életre elkötelezte magát a szociális ügyek mellett.

 Közben azért a színészettel is próbálkozott, társulatot alapított, és reménykedett, hogy valaki egyszer majd felfedezi. Eleinte nem sok reménnyel kecsegtették. „Amikor felhívtam valakit telefonon akár munka ügyben, akár albérletet keresve, és bemondtam a nevemet, hogy Ramón Estévez, egyből éreztem a vonal túlsó felén az elbizonytalanodást. És amikor odamentem a találkozóra, addigra már valahogy rendre betöltötték az állást vagy kiadták az albérletet. Ekkor találtam ki Martin Sheen-t. Azt gondoltam, megpróbálom így, hátha jobban fog menni. Sokkal jobban ment minden, és mielőtt észbe kaphattam volna, már ezen a néven váltam ismertté, és akkor már késő volt. Hivatalosan most is Estéveznek hívnak, ez áll az útlevelemben és a jogosítványomban. De az egyik legnagyobb bánatom, hogy a művészvilágban nem tartottam meg ezt a nevet, amit a szüleimtől kaptam. Tudom, hogy apámnak nagyon rosszul esett.” A művésznevét Sheen két embertől kölcsönözte – az egyik Robert Dale Martin, a CBS castingosa, aki először osztott rá komolyabb szerepet, a másik a nagyhatású teleevangelista, Fulton J. Sheen püspök.

A Félelem Egyházából a Szeretet Egyházába

 Az események 1967-től kezdenek begyorsulni, Sheen egyre több felkérést kap mozifilmekre, tévéfilmekre és sorozatokra egyaránt. Emlékezetes alakításai közé tartozik az 1970-ben forgatott A 22-es csapdája, vagy a három évvel későbbi Sivár vidék (Badlands), amelyet az egyik legjobb filmjének tart. Ám szülei aggodalma nem bizonyult alaptalannak, Hollywood Sheent is beszippantotta, a népszerűség mellett az alkohol és a kábítószer is a fejébe szállt. Így forgatta le 1979-ben az Apokalipszis most című filmet, ami igazán meghozta neki a világhírt és az elismertséget.

A forgatás azonban nem ment simán, Sheen infarktust kapott, és kétségessé vált, hogy tudja-e folytatni a filmet. Az egyik bátyja állt be helyette az olyan jelenetekhez, ahol nem közelről vette a kamera. Nem lehetett tudni, hogy egyáltalán visszatérhet-e. Néhány hét kényszerpihenő után mégis folytatni tudta a forgatást. Ám ezalatt az idő alatt valami megváltozott benne.

„A megtérésem itt kezdődött a Fülöp-szigeteken, a betegségem után. Újra elkezdtem templomba járni, annyira féltem, hogy meg fogok halni. Aztán megint nem mentem egy jó ideig. Igazából akkor nyílt meg először a szemem, amikor Indiában forgattuk a Gandhit. Aztán 1981-ben Párizsban elolvastam a Karamazov testvéreket. Terrence Malick adta a kezembe (a Sivár vidék rendezője, a szerk.) Nem tudtam letenni. Miután befejeztem, elmentem egy paphoz, akinek azt mondtam, hogy szeretnék hazatalálni. Rám nézett, és az volt a tekintetében, hogy „akkor a legjobb helyre jöttél!" Másnapra visszahívott, én meggyóntam neki minden rosszat, amit addig tettem, és sírtam. Egy olyan Egyházba tértem vissza, ami már más volt. Amit elhagytam, az a Félelem Egyháza volt, és ahová visszatértem, az a Szeretet Egyháza lett.”

El Camino 

Ilyen hazatérés a „Vándorút" című film is, ami apa és fia, Sheen és legidősebb gyermeke, Emilio Estévez alkotása, és az apa–fiú viszonyról szól. A történet dióhéjban annyi, hogy a fiú, Daniel elindul az El Caminón, de útközben meghal, édesapja, Tom pedig utána megy, hogy befejezze a megkezdett zarándoklatot Santiago de Compostelába. Az ötlet már 2003-ban megszületett Sheenben, amikor kis szünetet tartott a nálunk is sikerrel játszott „Az elnök emberei" című sorozat forgatása közben. „Én és az elsőszülött unokám, Taylor, Emilio fia, aki akkoriban nálam dolgozott, valamint Matt Clark barátom felkerekedtünk, és átruccantunk Spanyolországba. Azon töprengtünk, vajon lesz-e elég időnk végigjárni a Caminót, és amikor kiderült, hogy nem lesz, autót béreltünk, hogy legalább belekóstolhassunk egy kicsit anélkül, hogy rohannunk kellene. Az úton, Burgos közelében ismerkedett meg Taylor a későbbi feleségével, Juliával egy zarándokházban. Első pillantásra egymásba szerettek, és néhány évvel később össze is házasodtak.” Hazatérve Sheen győzködni kezdte színész/filmrendező fiát, hogy csináljanak egy filmet a Caminóról, de Emilio eleinte ellenállt, végül azonban beadta a derekát, és megszületett a „Vándorút". „Igazi, ódivatú történetmesélés folyik a filmben, valódi cselekménnyel és karakterekkel, akik változnak, alakulnak és magukkal ragadják a nézőket is. Valódi emberek, akik útra kelnek, és mi végig kísérjük őket”, mondja Sheen. „Ez a film a személyes ügyünk lett. Azt hittem, hogy az „Elnök emberei" után már nem fogok tudni semmi olyat csinálni, amiben ennyi örömöm lesz, és akkor jött a „Vándorút". Ez a legszemélyesebb munkám, amit valaha csináltam. Arról szól, azt az üzenetet hordozza, hogy bár biztosan rengeteg fájdalom, bánat és veszteség szomoríthatja sokaknak a szívét, de az élet csak most kezdődik. Használjuk fel minden megtörtségünket és szenvedésünket, hogy egy mélyebb és átfogóbb értelemre találjunk az életünkben. Fogadjuk el a fájdalmat, és ne fordítsunk hátat azoknak, akik ugyanúgy szenvednek, mint mi.”

Fürdőt a szeméttelepre

Sheen valóban elmondhatja magáról, hogy nem fordít hátat a szenvedőknek. „Nincs egyetlen nagy ügyem, amiért küzdenék, nekem lelkiismeretem van. És úgy érzem, hogy személyesen is meg kell jelennem bizonyos helyeken, hogy a béke és az igazságosság kérdéseire felhívjam a figyelmet. Igazából a Szentlélekre hárítom a felelősséget, Ő vezet, hogy hova menjek és hol legyek az elnyomottak képviselője, a kisemmizettek szószólója. Néha nagy árat kell fizetnem ezért.

Ugyanakkor rendkívül felszabadító érzés is egyben, mert minden letartóztatásban, amiben részem volt, megnyugodhatott a lelkiismeretem, hogy megtettem mindent, amit tudtam, és azt erőszakmentesen tettem, örömmel és emberséggel.

Sosem tudom előre, hogy hova fogok menni, és azt sem, hogy mit fogok csinálni. Két dologban viszont bizonyos vagyok: az egyik, hogy imádkozni fogok, a másik pedig, hogy bármit is teszek, azt erőszak nélkül fogom tenni. Ez az alapelvem, és ennek köszönhetem, hogy rengetegszer letartóztattak ugyan, de börtönbe egyszer sem kellett mennem. Persze, lehet, hogy ez sem marad így örökké, majd meglátjuk. Nem szeretnék börtönbe kerülni, és arra sem vágyom, hogy újra letartóztassanak, de igyekszem nyitott maradni, hogy ki tudjak állni, ha szenvedésre és igazságtalanságra kell felhívni a figyelmet.”

Sheen tűntetett már a békéért, a földművesek jogaiért, a fegyverkezés ellen, de legtöbbet talán a szegénység, a szegények kizsákmányolása és megalázása ellen. És abszolút nincsenek illúziói a saját társadalmát illetően sem. „Az Egyesült Államok lakossága a világ népességének hat százalékát teszi ki. Bár a mi társadalmunk a világ összes népét és kultúráját reprezentálja, ez mégis mindössze hat százalék. Ugyanakkor a világ össztermelésének az 59 százalékát mi használjuk fel. A maradék 41 százalékon osztozik a világ lakosságának 94 százaléka. ”

A nyomor az erőszak legrosszabb formája – ez a gondolat eredetileg Gandhitól származik, de Sheen is teljesen magáévá tette. Úgy véli, hogy a harmadik világ országaiban található elképesztő nyomorért a fejlett országoknak egyszer még nagyon súlyos árat kell fizetniük.

„A nyugati világ úgy tűnteti fel a kényelmet, biztonságot és jólétet, mintha ez lenne a mindenütt jelenlévő valóság. De a teljes igazsághoz azt is meg kellene mutatni, hogy hány boldog és elégedett ember található ma a nyugati kultúrákban. Mi küzdünk a legkomolyabb kábítószer-problémával. Nálunk a legmagasabb a válások és a gyermekbántalmazások aránya. Ebben az országban a legnagyobb a gyermekpornó-ipar. Nagyon sok a fiatalkorú bűnelkövető, rengeteg a fegyveres erőszak, és a széthulló családokban is egyre gyakoribbak az erőszakos cselekmények. Ez mind azt mutatja, hogy mennyire zavarodottak és magunkba-fordultak lettünk. Nem tudunk törődni más emberek bajával, mert annyira el vagyunk foglalva a saját nyűgeinkkel, amelyeknek mi magunk vagyunk az okai. Ám ha valaki megtapasztalja, hogy milyen méreteket ölt a szegénység a harmadik világban, ez az élmény mindörökre megváltoztatja – már ha egyáltalán maradt még benne bármi nyitottság. Ugyanahhoz az emberiséghez tartozunk, és úgy vagyunk megteremtve, hogy együttérzünk azokkal, akiknek fájdalmuk van. Lehetetlen, hogy valaki megőrizze az emberségét, és közben egyáltalán ne érintse meg az, amit a harmadik világban lát.” Sheen számára élete egyik legmegrázóbb élménye az volt, amikor a Fülöp-szigeteken eljutott Payatas grandiózus szeméttelepére, ahol ezrek élnek abból, hogy a rothadó szeméthegyek között élelmiszer és más használható vagy újrahasznosítható holmi után kutatnak. Egészen kis csecsemők és aggastyánok is naphosszat ebben a bűzben és mocsokban élnek és turkálnak, a többség a szeméttelepen is lakik. Sheen és barátai azon töprengtek, hogy miként lehetne ezeknek az embereknek valamit visszaadni a méltóságukból, és arra jutottak, hogy a legjobb az lesz, ha építenek nekik egy fürdőt. Az egész napos szemétben kutatás után a legnagyobb luxusérzést az nyújtja, ha az ember megmosakodhat. És megépítették a fürdőt, ami a szeméttelepen élő emberek legfontosabb közösségi színterévé vált. A fürdő lett az a pont, ami körül kikristályosodott egy közösség, amelyik aztán elkezdte megszervezni önmagát. Ez akkora siker volt, amiről Sheen álmodni sem mert.

Életpárti demokrata

Amik miatt sok kritika éri a sztárt, azok a politikai nézetei. Sheen megveszekedett demokrata párti, liberális demokratának vallja magát, őszintén csodálta Clinton elnököt, és Barack Obamát is támogatta. Teszi mindezt annak ellenére, hogy a közelgő amerikai elnökválasztásokra készülőben a demokrata konvenció újra és újra megerősíti a kiállását például az abortuszhoz való jog mellett. „Én egy életpárti demokrata vagyok”, mondja Sheen, aki eutanázia- illetve abortuszellenes nézeteit valóban soha nem is rejti véka alá. Keményen kampányolt például Washington államban az Initiative 1000 ellen, amelyik engedélyezni kívánta a halálos betegek orvosi közreműködéssel történő öngyilkosságát. Sok abortuszellenes tüntetésen is rész vett. Életpárti meggyőződését egy az RTÉ ír televíziónak a tavalyi év során adott interjújában foglalta össze.

Elmondta, hogy a felesége, Janet Templeton, akivel 1961 óta él házasságban, nemi erőszak következményeként fogant meg. És ha az édesanyja elvetette volna, vagy az Ohio-folyóba dobta volna születése után, ahogy ezt tervezte, akkor Janet ma nem létezne, ahogy négy gyerekük, Emilio, Ramon, Renée és Carlos – mind színészek – sem születtek volna meg.

A négy közül három apjuk eredeti nevét, az Estévezt vette fel, a negyediket, Carlost ma Charlie Sheenként ismeri a világ.

Az ír tévének adott interjújában Sheen azt is elárulta, hogy az első három unokája úgy született, hogy a szüleik nem voltak házasok, és a fiai „eleinte nem tudtak szívből örülni, de aztán nagyon megszerették a gyerekeiket. Mostanra már három felnőtt unokánk van – akik közül ketten már házasok –, és ők jelentik a legtöbb örömöt az életünkben.”

Névjegy: Ramón Antonio Gerardo Estévez néven született 1940. augusztus 3-án az Ohio állambeli Daytonban. Színészként összesen 232 filmben szerepelt, köztük olyanokban , mint a Sivár vidék, az Apokalipszis most, a Gandhi vagy a Vándorút. Feleségével, Janet Templetonnal 1961-óta élnek házasságban. Négy gyerekük – három fiú és egy lány – mind színészek. Sheen áll az élén annak a listának, amelyiken azok a filmsztárok szerepelnek, akik a legjobban megérdemelnék, mégsem kaptak soha egyetlen Oscar-jelölést sem.

– Gyere, gyere, Örömöm, Mezei Virágszálam, gyere, a barátom téged is meghív, amire csak szeretnéd. Ugye, a vendéged a kisasszony, Balázs, gyere, bemutatlak! Íme, egy forró pillanat a fiatalságomból! Mit kérsz, Gyönyörűségem, forró csokit, hideg mentát vagy zöldteát? Itt mindent megtalálsz, amit csak kívánsz…! Édes élet, igaz, Balázs, drága barátom!

Ráismerek. Régen is ilyen volt. Harsány, sajátos jelzőkkel, az imádatig túlzó megszólításokkal illette embertársait, különösen a lányokat, valami gyerekes feltűnési viszketegségben szenvedett, bármit mondtak, bárhogy próbálták elhessegetni, maradt. És soha nem sértődött meg. Azt hiszem, oda se figyelt. Őrült performanszokat rendezett, egyetlen szereplője volt ezeknek az estéknek – ő maga.

Verseket írt, prédikált, a szabadságról beszélt, hogy az ember szabadnak születik, maradjon az. Sajátos értelmezésében ő volt az abszolút szabadság megtestesítője.

Nem volt lakása, nem volt jövedelme, „élek, mint az ég madarai”, mondta széles mosollyal, és minden este más lánynál talált alkalmi szálláshelyet.

Gurunak hívtuk, így emlegettük: A guru. A legjobb helyeken vendégeskedett, soha nem fizetett, dumált, jósolt, horoszkópot fejtett, felolvasta a verseit, udvarolt nőnek, férfinak, fiatalnak, öregnek – ebből élt. Ismert fordulatát, „a barátom meghív” – senki nem szerette, de az erőszakosságával nem lehetett mit kezdeni. Mégis, volt benne valami szeretni való, a légynek sem ártott, mindenkinek jót akart, senkit soha be nem mártott.

Balázs, a tulajdonos friss ismeretség lehet, mosolyogva int, nem bíztatja nagyvonalú barátját, de nem is szól rá.

Mint ügyeletes Mezei Virágszál, leülök a keleti szőnyegeken tornyosuló párnákra, az én gurum hanyagul eldől, fél könyökére ereszkedve mustrálgat.

- Csillagos Egem, Gyöngyvirágom, hát mesélj, merre jártál, hogy élsz! Biztos vannak gyerekeid, a lányok mind ilyenek, jönnek, látnak, győznek, aztán eltűnnek, és egyszer csak gyerekeik lesznek… Igazam van?

Mintha figyelne, felém fordul, de a mi találkozásunk röpke pillanat az ő délutánjában, villog a tekintete, keresi a következő áldozatot, mert úgy véli, s ez valamennyire igaz is, hogy ismer mindenkit. Semmi történés nem kerüli el a figyelmét, odakapja a szemét a bejárathoz, nézi a pultot, közben int, hozzák már a mentateát az ő Üdvösségének, neki meg az ír kávét, na, és mellé – Balázskám, ugye nem gond – egy somlói galuskát. 

Nem változott. Mindig ilyen volt. Azt mondtuk rá, legyintve, tud élni.

Fiatalok voltunk, és a fiatalság mindennek ad valami könnyed bájt. Ideig-óráig.

Most nézem, ahogy elnyúlik a párnákon, a szeme kisebb lett, összeszűkült, sovány, kis sörhasat ugyan növesztett, a bőre is megereszkedett, de őrzi a nyár barnaságát. Ám a hosszú haja raszta, mint régen, igaz, nem fekete, erősen mákos, egyetlen hosszú laza kötegben hordja. Gyűrött indiai ingét betűri a puha vászonnadrágba, mezítláb van, pedig már hűvös az idő.

És hol a báj, a valahai könnyed báj…

A forró pillanat, amire célzott, egy réges-régi prágai találkozás volt, egy koncerten ezer ember közül rám köszönt, van szállásod, drágaságom, csak egy estére, cserébe megvacsoráztatlak, mondta. Öten aludtunk egy kétszemélyes sátorban, ez volt a forró pillanat. A vacsora persze elmaradt, de nem bántuk, másnap este valaki más gyanútlan ismerőst talált.

A teázóban gyér a forgalom, A guru magáról mesél, kötete jelent meg, kis verses füzet, egyszer bemutatták az egyik csatornán, óriási siker volt, gondolhatod, mondja.

– Van nálam egy-két példány, majd adok belőle. Hátha meg tudod jelentetni valahol…

És mondja, mondja. A nyarat végigvendégeskedi, hol itt, hol ott talál vendéglátót.

– Képzeld, tulajdonom van! Megörököltem a nagyapám házát, ott szoktam előadásokat tartani. Nincs terembér, a közönség kint az udvaron, óriási buli. Csak az a baj, hogy messze van, egy faluban a Tisza mellett, csodálatos hely, csönd, békesség, még kis kertem is van, egy lány ültetgetett, amíg ott volt, most nő minden szabadon. A növények is szabadok, nem?

Csak az a baj, panaszkodik, hogy az emberek elfáradtak, kispolgárok, beálltak a sorba, elfelejtették, hogy szabadnak születtek, alig néhányan jönnek a meghívásaira.

– Nem baj, ők veszítenek. Én élvezem az életet, a nyarat itt töltöm, és mint a fecskék, télre elhúzok valami melegebb vidékre. Egy olcsó repülőjegyre összeszedek annyit, amennyi kell. De Csillagom, mesélj, hogy élsz…

Inkább őt kérdezem, ismerősökről, mit tud róluk. Nem sokat, vagy semmit.

– A kapcsolatok megkötnek, kalodában tartják az embert. A világ nagy, a lehetőségek megnőttek, a szeretet összefog és megszentel mindent, ennyi kell, szeretet és szabadság…

Prédikál, mint mindig. Hallgatom, és nem jövök rá, hogy valójában mit gondol. Számolok, hetven felé járhat, lényegében semmi nem változott körülötte.

Érdeklődésének tárgya: ő maga.

Már kászálódom, hogy elmegyek, amikor egy hosszú hajú, álmodozó tekintetű fiatal lány érkezik, leül mellé. Egy édes, álmodozó tekintetű, fiatal lány. A guru az ölébe hajtja a fejét. Nem áll föl a párnákról, amikor elköszönök, onnan integet, és kiált:

– Távozz békével, Drágaságom!

Áldást int, de nem felejt el figyelmeztetni, hogy az asztalon ott a verses füzete, vigyek belőle.

Megérinteni a tabut

Viki és Feri lefekvéshez készülődnek, Viki már éppen kinyújtózott az ágyban, amikor megkérdi.
– Mi volt ma veled?
– Semmi különös. Találkoztam ma Timivel.
– … Igen?
– Született egy kislánya, és elhívott, hogy nézzem meg.
– Hát arca az mindig volt! És te mit válaszoltál?!
– Hogy … holnap felugrom – mondja kicsit kelletlenül Feri, mire Viki egy darabig csak szótlanul bámul, hol Ferire néz, hol mellé, a levegőbe.

Lefojtott gesztusok, csöndek, feszültség. Minden jel arra mutat, hogy Timi körül van valami Feri és Viki kapcsolatában, ami nehéz, ami talán fájdalmas, kibeszéletlen, félelmetes. Félelmetes lehet itt valami Feri számára, különben nem kezdene beszélni róla úgy, hogy rögtön próbálná jelentéktelennek beállítani. Az a megjegyzése, hogy a találkozásban nincs „semmi különös”, szöges ellentétben áll mindazzal a feszültséggel, ami körülveszi a helyzetet. Úgy tűnik, Feri egyszerre szeretne elmondani valamit, de közben tart is attól, hogy mi lesz a hatása. Valami félelmetes lehet itt Viki számára is, különben nem támadna rögtön Timire még a távolból is egy epés megjegyzéssel, és nem keresné aztán mégis hosszan a szavakat. Mintha ő is tétovázna, hogy akarjon-e többet tudni, belemenjen-e a beszélgetésbe. Amikor végül megszólal, hangjában feszültég bujkál.

– Azért ez nekem kicsit furcsa…
– Mi?
– Hogy a volt barátnőd elhív, hogy megnézd a gyerekét. Egyáltalán férje van?
– Nem tudom. Biztos. Nem beszéltünk sokat. De ennek mi köze az egészhez?

Feri kérdése logikus, és mégis teljesen értelmetlen: szeretne úgy tenni, mintha épp nem egy nagyon érzékeny és félelmetes témát kerülgetnének. Kerülgetik, de érinteni nem merik: hiszen tabu. És ebben most legyünk pontosak: a tabu itt nem Timi személye (bár elsőre úgy tűnne) nem az, hogy találkozik-e Feri egy volt barátnőjével (bár ez lehet kényes pont), nem is az, hogy van-e férje Timinek (bár ennek az információnak is lehet jelentősége). Ezekről mind lehet beszélni, vitatkozni, lehet rajtuk megsértődni, vagy haragudni miattuk. Lehet úgy tenni teljes őszinteséggel, mintha ezek lennének a fontos kérdések. A tabu azonban az, amiről nem lehet beszélni, amit megemlíteni sem szabad, amit csak kerülgetni lehet, azt is csak nagyon óvatosan. Ne csodálkozzunk ezen: a tabu természete ilyen.

A tabu vonz, mert érezzük, hogy hatalmas ereje és jelentősége van, de távol is tart, mert ez az erő félelmetes, kezelhetetlen. „Körbetáncoljuk”, hódolunk és áldozunk neki, körülvesszük szorongással, haraggal, de néven nevezni nem tudjuk.

Viki ezért csak annyit tud mondani, hogy „kicsit furcsa” és fennakad a részleteken. Feri ezért csak kitérő válaszokat ad, értetlenkedik. Mindketten érzik, hogy sokkal nagyobb a tétje a beszélgetésnek, épp ezért mindketten kiveszik a részüket a tabu kerülgetéséből. Így kerülik el, hogy érintsék azt, ami a valódi kérdés és a valódi félelem.

Hogy ez mi is valójában, azt csak ők tudnák megmondani pontosan, vagy talán még ők sem. Mi is csak találgathatunk, de valószínű, hogy van valami mélyen feszülő konfliktus vagy elcsúszás a saját kapcsolatukban, amibe Timi megjelenése „betalált”. Viki önmagával kapcsolatos bizonytalansága, ami miatt fél az elhagyatástól? Feri valamilyen kimondatlan elégedetlensége, vagy az, hogy annak idején nem „gyászolta el” Timivel való kapcsolatát, és túl hamar kezdett Vikivel egy újat? Esetleg gyereket szeretnének, csak épp nem jön, még mindig nem és már mióta nem – és ehhez képest Timinek sikerült…? Nem tudhatjuk, és talán ők is csak homályosan érzik, hogy dolguk lenne valamivel, de az túl nehéz, túl félelmetes.

De azzal, hogy csak kerülgetik, a hatalmas erőt is adnak neki – bármi legyen is az, a tabu elkezdi őket irányítani.

– Hát némi köze azért van. Megszakítottatok minden kapcsolatot nem? És te is elmesélted, hogy neked is van két gyereked? Meg mellesleg feleséged is. Szerintem mondd meg neki, hogy meggondoltad magad!
– Mert a feleségem eltiltott?
– Találj ki valamit! Persze, ha menni akarsz, menj, de ne hivatkozz arra, hogy muszáj, meg hogy a gyerek miatt. Legalább vállald, hogy Timivel akarsz találkozni.
– Te meg vagy őrülve…
– Többet nem akarok erről beszélni. A te döntésed. De nem ígérem, hogy nem lesznek következményei.

Azért valamivel most már többet láthatunk abból, ami a lényeg. Viki fél attól, hogy Ferinek még mindig sokat jelent Timi (nem is mellékesen: ettől valószínűleg Feri is fél, különben nem hárítaná ilyen erővel). Feri számára pedig a szabadsága a tét: engedheti-e, hogy Viki kontrollálja őt, előírja számára, hogy mit tehet meg és mit nem – és szankcionálja, ha Feri „rossz fiúként” viselkedik. De mivel a félelmeikben tabukat kerülgetnek, ezzel létre is hozzák magát a félelem tárgyát: Viki már elhagyva érzi magát, bármit is tesz Feri – Feri pedig sarokba szorítva érzi magát, akárhogy is dönt.

Mi pedig egy dolgot jegyezzünk meg: tabukra és mély félelmekre nincs recept, nincs gyors megoldás. De ha megmutatják magukat – ahogy most, Viki és Feri számára megmutatkozott valami ebből – akkor meg lehet próbálni szembenézni velük. Lassan megérinteni, mögéjük látni, vállalni az ezzel járó fájdalmat, kockázatot és bizonytalanságot is. Élni azt, ami a valóság, ahelyett, hogy körbetáncolnánk a látszatokat.

A nagyi dönt

A Lugu-tó körül élő 13 ezer ember valóságos néprajzi kavalkádot képez, tekintve, hogy eleve hét különböző nemzetiséghez tartozik. Közülük az egyiknek, a 6000 főnyi mosuo-népnek a sajátossága, hogy hagyományosan matriarchális társadalmi rendszerben él. Ennek lényeges vonása, hogy a családok az anyai ág vérségi kötelékei alapján épülnek fel – azaz a gyermekek nem az apjuk nevét kapják és viszik tovább. Itt nem a fiúk az óhajtott utódok, igazi családtagoknak a leánygyermekek számítanak, kirívó kontrasztként az éppen Kínában (és keleten máshol is) uralkodó felfogással szemben. A családfő a nagyanya, ő dönt mindenben. Külön szoba is dukál neki, amely egyúttal a legfontosabb családi összejöveteleknek is a helyszíne.

Házasság igény szerint?

A mosuók háromfajta párkapcsolatban élnek, a kötelék szorosságától függően.

Elfogadott a leglazább, „sétáló házasság”. A férfi és a nő hagyományos értelemben nem köt házasságot, és nem is él együtt. A férfi a lányos házban tölti az éjszakát és napfelkelte előtt távozik onnan. Az ebből a kapcsolatból születő gyermekek automatikusan a nő családjához számítanak és ott is élnek. Az apa rendszeresen látogatja őket, és felnevelésük anyagi részét is biztosítja. Ünnepnaponként pedig otthonában – mely saját anyja háza – fogadja látogatásaikat. 

Valamelyest szorosabb, és leginkább az újabban nálunk is egyre elterjedtebb élettársi kapcsolathoz hasonlít a mosuók egy másik együttélési formája. Ebben a pár már együtt él - vagy a nő vagy a férfi anyjának házában -, és együtt is nevelik a gyermekeiket, a ház körüli (és a háztartási) munkákat is megosztva egymással. Lényege, hogy nem kötelezően örök életre szól a kapcsolat, és szabad elhatározáson alapul. Ha bármelyiküknek elege lesz a másikból, akkor szétmennek, és ki-ki visszaköltözik az anyjához. A gyermekek maradhatnak akár a nőnél, akár a férfinál.

Végül tulajdonképpen már a mosuó-hagyományoktól való elszakadást jelenti az eseteknek immár mintegy 20%-ára kiterjedő együttélési forma, ami a mi fogalmaink szerinti, azaz (elvileg) mindhalálig szóló házasságnak felel meg. Ez még állítólag Dzsingisz kán idejére vezethető vissza, amikor is a mongol hódítók a lámaizmus mellett a monogám házasságot is bevezették.

A külvilággal való érintkezéssel a mosuók tradícionális világrendje szétesőben van. Már nem mindig építenek külön szobákat a nagymamáknak. Mivel azonban ez a különleges, nőközpontú világ jelentős turistacsalogató, a helyi kormányzat igyekszik odahatni, hogy ezek a hagyományok tovább éljenek.

A tó keletkezésének története is egy nő körül forog. Az okos, és egyúttal szép Gemu istennőt nem csak hazájának hegyi istenei, de távoli istenek is körülzsongták. Egy ízben egy messzi hegyi isten jött el hozzá, éppen akkor, amikor a lánynak egy másikkal volt találkája. Efelett a messziről érkezett idegen haragra gyúlt, és olyan gyorsan fordította vissza a lovát, hogy az háromszor is felnyerített. Gemu ezt hallva felugrott és utána szaladt, de már nem érte utol, csak a ló patkójának mély lenyomatát találta meg. Bánatában sírni kezdett, és könnyei megtöltötték a patkónyomot. Így keletkezett tehát a Lugu-tó. A távozó isten meghallotta a zokogást, és visszafordulva gyöngyöket és virágokat dobott a könnytengerbe. A gyöngyökből lettek a tó szigetei, a virágok pedig partra sodródva meggyökereztek és azóta ott virítanak, színpompás azáleák formájában.

Természeti szépségei miatt a Lugu-tavat és környékét 1993-ban természetvédelem alá helyezték. Vize olyan kristálytiszta, hogy nagy mélységig lelátni benne. Nyolc szigetének egyike, a Heiwawu ideális telelőhely a költöző madaraknak. Természetbarátok minden évben nagy számban utaznak ide madármegfigyelésre.

Sitku Tibor, pünkösdi teológus, gyülekezetvezető:

„Az öregség úgy szép, hogy csúnya” – írja frappáns humorral egyik blogbejegyzésében, amelyet az öregedés témájának szentelt. Ma, amikor a vitalitásnak nagyon fontos szerepe van, és minden módon próbálják az emberek fiatalítani magukat, a megöregedésben semmiféle értéket nem szoktak felfedezni. A Biblia azonban az „öreg” és „bölcs” szavakat szinte szinonimaként alkalmazza. Ahogy Jób könyve írja: „Az öreg emberek bölcsek, a hosszú életűek megfontoltak” (Jób 12:12).

Az ókori rómaiak úgy tartották, hogy „Senectus ipse morbus”, vagyis „az öregség betegség”. Jól mutatja ez a pogány római és a keresztény világlátás különbségét, de Sitku Tibor felhívja a figyelmet arra, hogy a keresztények gyakran túlidealizálják az idős kort, mintha az csupa áldás és bőség lenne, egyfajta lelki kiteljesedés. „Sőt, olyat is hallottam már, aki érvként emlegette: Isten »igaz emberei« sokáig élnek. Kétségtelen, hogy a Bibliában a magas kor azt fejezte ki, hogy az embert Isten jóindulata kíséri. Mégis, maga a Szentírás ír ragyogó képekben arról, milyen küzdelmekkel jár az öregség." (Prédikátor 12:3-7)”

Sebők Sándor, római katolikus pap:

„Azt szoktam mondani az időseknek, például az 50. házassági évfordulójukat ünneplőknek, hogy a naplemente is nagyon szép, nem csupán a napkelte" – osztja meg tapasztalatait. Szerinte a nőknek általában nagyobb gondot jelent az évek múlása, mint a férfiaknak: a termékenység megszűnése részint fizikai kellemetlenségekkel jár, részint önértékelési válságot okoz sok esetben. Azok a nők, akik ötvenes éveikben nagyszülőkké válnak, könnyebben viselik az évek múlását, nemcsak érzelmileg, hanem fizikailag is. A férfiak általában jobban elhagyják magukat, mint a nők, és ez fizikai és lelki megterhelést jelent a környezetnek, főleg a feleségnek. Ha a férfiak nyugdíjasként megtalálják a hobbijukat, akkor vidám, lelkiekben is gazdag öregséget élhetnek meg. Persze az ilyen férfiak jó része már aktív korában is foglalkozott valamivel a napi munkája mellett.

Sebők Sándor arra is felhívja a figyelmet, milyen szomorú gyakorlati következményei is lehetnek az öregedésnek, a nemzedékek közötti szakadéknak. Amikor egyedül marad egy férfi vagy egy nő, de akár egy idős házaspár is, és a gyerekeik vagy az unokák rábeszélik őket, hogy adják el a házukat, lakásukat, és költözzenek össze, „mindig igyekszem lebeszélni őket, mert sok esetben kiszolgáltatottá válnak, és a kezdeti ígérgetések helyett – hogy milyen jó lesz, nem élnek egyedül – a megtűrt ember keserű magánya vár rájuk.

Fekete Ágnes, református lelkész:

„Nagyon jellemző helyzet az, hogy középkorú emberek így sorolják be magukat: »Egy magamfajta öregember már nem érti ezt.« Magány, szerepkeresés, dezorientáltság érződik számomra az ilyen mondatokban. Nem tudjuk felvenni a tempót, és még jobban szétszakadnak a nemzedékek, mint korábban.A hit felszínességétől vagy mélységétől függ, hogy az emberek mennyire viselik természetesen az öregedést? A lelkésznő szerint „létezik egy olyan maszk a hívők körében, hogy én egy »szentasszony« vagyok, aki nem törődik a külsejével, csak állandóan serénykedik a gyülekezetben. Az álarctalanság álarca éppen a két végletben erős: a nudistáknál és a „szenteknél”. A hit, azt hiszem, inkább erőforrás arra nézve, hogy ezt a nagyon egyéni küzdelmet elviseljük, meg tudjuk vívni. De akár keresztyén valaki, akár nem, ugyanabban a társadalomban él, amely szinte végtelen mennyiségű maszkot tesz ránk.”

A hajfestés problematikája az az iskolapélda, amin le lehet mérni a nemzedékek és a kultúrák közötti különbségeket is. „Én egy puritán erkölcsi értékeket hordozó családban születtem. Harmincéves korom körül elgondolkodtam rajta, hogy talán befesteném a hajam. Emlékszem, mekkora lelki furdalást okozott, napokig tépelődtem rajta: Szabad? Mit szólnak hozzá? Keresztényi dolog? Illik ez egy lelkészhez? Aztán rájöttem, hogy nem jó ez a gyötrődés, valami el akarja venni a szabadságomat. És befestettem a hajamat. Nemrég Kanadában, a tévében láttam egy bemondónőt, akinek a haján már lenőtt a festett rész, és így egy fehér csík éktelenkedett a feje búbján. Ilyen Magyarországon nem történhet meg. Sokkal erősebbek az elvárások, hogy neked, nőnek, »jól kell kinézned«, fiatalabbnak kell látszanod, mint ahány éves vagy. Erre a helyzetre rátesz az, hogy manapság örökké mosolyogni kell. Nincs az a kép, amely a vidámság jele nélkül elfogadható lenne. De mi van akkor, ha az életünk éppen nem fölfelé ível?”

Spirituális öregedés

Az idős ember múltjának eseményei alakítják személyiségét és módosítják veleszületett adottságait, sőt, meghatározóak lesznek. Legtöbben az 50. életévük után, de különösen 65-70 éves koruk táján áttekintik, összegzik és értékelik ezeket, és megpróbálják megfogalmazni, elmondani másoknak (családtagjaiknak, de idegeneknek is). Identitásuk felépítésében nagyon fontosak ezek az életmesélések. „Nem vagyok jó már semmire, / Csak arra, hogy magamat tisztán lássam” – írta Csoóri Sándor „Várom az őszi esőket” című versében. Mélyebb gondolkodású embernél az életút végiggondolása az élet globális értelmének megsejtéséhez is elvezethet. Mások ugyanakkor az életüket értelmezhetik úgy, mint külső történések kavalkádját, amelynek során igazi bensőjük mindig fiatal marad. Az öregség számukra maszk, amely elfedi a valódi identitásukat: a gyermeket vagy ifjút. „A szívem fiatal maradt, szerepet játszom, a hetvenéves szerepét” – írta André Gide.

Ditti és Szabina története a Jurányi Ház büféjében kezd kibontakozni előttem. Ide ülünk le az alkotókkal a próba előtt, hogy elmeséljék, miképpen is született a MáSzínház legújabb előadása, a KépMás, amely egy testvérpár női identitáskeresését kíséri végig a gyerekkortól a középkorúságig. Közülük az egyik, Ditti fogyatékkal élő.

Az alapötlet Bakonyvári Krisztitől ered, aki tíz éve a társulat tagja, és már több darabot rendezett, mégis ez az első integrált színházi előadás, amelyet ő álmodott színpadra. A történet alakításában az egész szereplőgárda részt vett. „Furcsa módon a próbafolyamat éppen kilenc hónapot ölelt fel, akárcsak egy várandósság. Az első félévben főként beszélgettünk, játszottunk, improvizáltunk. Mindannyiunk közös élményanyagából született az előadás. A saját emlékeink, történeteink bújnak meg benne − kezdi Kriszti, aki az öt színészt is a koncepció nyomán válogatta ki a társulatból. − Mivel nem egy megírt szöveget dolgoztunk fel, fontos volt, hogy olyan társakat válasszak, akik meg tudták és meg akarták osztani magukról a gyermek- és kamaszkoruk i devonatkozó pillanatait.

Már az elején kiderült: a női identitással kapcsolatban egytől egyig felmerült bennünk a másság kérdése. Mindenkinek közös élménye ugyanis, hogy valamiben különbözik.”

Hús-vér mese születik

Az öt lány – hárman Ditti, ketten Szabina szerepét testesítik meg felváltva − egytől egyig szívesen hallja vissza a saját mondatait. Történeteiket Jozifek Zsófi írta kerek egésszé. Orsi, Dorka és Hanna azt mondja: szeretik a lányt, aki valahol hármukból gyúródott eggyé. „Ki tudom adni magam Ditti szerepében” − fogalmazza meg Orsi. Tőle ered egyébként a testvérek közötti viszony egyik legszívmelengetőbb vonása:

„Amikor csúfolják, a testvére megvédi” − meséli Orsi Dittiről. Közben azonban kiderül, hogy Kriszti próbák során feltett kérdésére: ki a legfontosabb férfi az életében, ő a bátyját említette. Az óvó, védelmező Áront. Hát, így írja az élet ezt a mesét.

Dorka mást hozott elő a gyerekkorából. A csontig hatoló élményt, amikor egy ünnepségen sokak előtt dalolhatta „A csudálatos Mary”-t, és hatalmas sikert aratott. Igazi ajándék, hogy újra elénekelheti a dalt. „Nagyon szeretek szöveget tanulni, és itt sokat beszélhetek” − mondja boldogan, és Kriszti megerősíti a lelkesedést. „A csapat 40 oldal szöveget dolgozott fel három hónap alatt. Dorka pedig az egész darabot kívülről fújja, ha kell, ő súg a próbákon, nem pedig én.”

Hanna mosolyog. Ő egy rég szeretett mesehőst hozott a történetbe, Ditti képzeletbeli barátjának személyét: Alizt, Csodaországból. Mert ahogy mondja: a többség furcsának látja, akárcsak őt saját magát.

Amikor a színpadra lépésről kérdezem, lesütött szemmel súgja: „Még csak kicsit izgulok, de aztán ez majd nő, nő, és az előadásra ekkora lesz” − húzza szét a két tenyerét a lehető legtávolabbra.

Orsi és Dorka rázza a fejét: ők nem lámpalázasak soha. „Hét éve vagyok itt − magyarázza Orsi −, úgyhogy kiállok, és megmutatom a nézőknek: képes vagyok rá. Ilyen egy vérprofi.”

Önismeret és egyenrangúság

„Sokkal nagyobb színpadi rutinjuk van, mint nekem. Mindent tőlük tanulok, de leginkább az önbizalmat – nevet Barbi, Szabina egyik megformálója, amikor arról kérdezem, mi az, amit a három Dittitől szívott magába. Ahogy meséli: nem volt nehezebb számára megnyílni, csak mert a testvére rendezi az előadást. Sőt, sokszor pillantottak össze nosztalgikusan Krisztivel, amikor előkerült egy-egy történet a múltból. − Pszichológushallgatóként látom, hogy a próbafolyamat felért számomra egy önismereti tréninggel.”

Réka, a másik Szabina először állt színpadra a MáSzínház tagjaként. „Sokféle társulatban játszom, és nem láttam furcsábbnak vagy nehezebbnek a próbafolyamatot, mint bárhol máshol. Nem kellett beilleszkednem: idejöttem, beálltam, és kész” – zárja rövidre a kérdést nevetve.

„Éppen ebben látom az előadás nagy erejét – fűzi hozzá Kriszti –, a mi hetünk közös működésében, az egyenrangúságban, amelynek létjogosultságát üzenni is szeretnénk. A megismert történetek hatására, ha meglátok egy sérült nőt az utcán, a hozzáállásom teljesen más alapról indul, mint eddig.”

Különböző, de ugyanaz

A próbateremben ugyanaz a derű marad velük, mint addig, de szép lassan minden sejtjüket átjárja a koncentráció. Ismételni, ismételni, ismételni – így hangzik a jelszó, hiszen ahogy Kriszti mondja, a fogyatékkal élő színészek esetében ez a legfontosabb: a folyamatos próba, két-három hét szünet után ugyanis elfelejtődnek a dolgok.

Annak érdekében pedig, hogy sikerüljön a legnehezebb: a váratlan helyzetekben is jól improvizálni, már egy-két hete nem változtatnak semmin, csak elejétől végéig játsszák újra és újra a darabot.

A bemelegítés során Zsófi mutatja a gyakorlatokat. Először érintik a vállat, a csípőt, a térdet, azután szép lassan mindenki körbe áll, és egymáson folytatják a feladatot. Közben mintegy csatakiáltásként együtt harsogják: váll, váll, csípő, csípő, térd, térd, boka, boka… és így tovább. A nézőtéren ülök, azt gondolom: mennyire különböznek egymástól. Heten ezerfélék. Közben meg ugyanazok: nők, lelkesek, boldogok, akik üzenni akarnak a világnak. A többi meg részletkérdés.  

A MáSzínház társulata 12 éve dolgozik enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékossággal élő színészekkel. A társulat pályázatot hirdetett középiskolai osztályok részére, 2017. szeptembere és júniusa között lehetőséget biztosítanak diákközösségek számára, hogy kedvezményes feltételekkel vegyenek részt a „KépMás – Próbálom túlkiabálni magam” című inkluzív színházi előadáson és az előadáshoz kapcsolódó feldolgozó foglalkozáson. Emellett a próbafolyamatról dokumentumfilm is készült, amelyet egyetemi órák során mutatnának be: gyógypedagógiai, pszichológiai, drámatanári képzések keretében szeretnének beszélni arról, mit is jelent létrehozni egy integrált színházi előadást.

Amikor pár éve bevezették a faluban a hulladékgazdál­kodást, a szüleim szemetesét hónapokig nem kellett kiüríteni: nem tudtak mit beletenni, hisz mindennek megvolt a maga helye és menete.

A biohulladékot takarmányozásra, illetve komposztnak használtuk, az elektromos dolgokat mindig megjavítottuk, amit pedig már nem lehetett, annak alkatrészeit gépész édesapám teljesen újragondolta, és új eszközöket alkotott belőle.

Textilhulladék sem akadt soha. Konfekciós holmit ritkán vettünk, inkább kötöttünk, horgoltunk, varrtunk és varrattunk. Az így keletkező maradék anyagokat gyerekként én használtam fel babaruhák készítéséhez. Az elhasználódó ruháknak is megvolt a maga útja: ünneplőből hétköznapi, hétköznapiból munkás, munkásruhából kifejezetten mocskos feladatokra (pl. festés) félretett darab lett, a végső fázis pedig nagymamám szőnyegszövőszéke volt.

Napjainkban az olaj- után a textilipar a világ második legszennyezőbb tényezője.

Ma ötször annyi ruhát veszünk, mint 30 évvel ezelőtt, miközben több mint 20 000 (igen, húszezer) liter víz kell egy kg pamut előállításához, amely nagyjából egy póló és egy farmer anyagának felel meg. A média és a nagy márkák által sulykolt túlfogyasztás, illetve a rapid menetben gyártott divatcikkek egyre gyatrább minősége miatt ráadásul pár év alatt a szeméttelepeken landolnak ezek a ruhák tonnaszámra.

És akkor még nem esett szó a több mint 8000 különböző kemikália alkalmazásáról, amely az anyagok előállításához szükséges, és a nagy, fast fashion márkák által igénybe vett tömeggyártás embertelen körülményeiről, valamint a sok mérföldes oda-vissza szállítás környezetkárosító hatásairól.

A környezettudatosság lényegét én elsősorban a túlfogyasztással szembemenő egyszerűségre való törekvésben, a slow motionnal (lassított életvitellel) és a minél kevesebb költekezéssel járó életmódban látom.

Ha mindenki a saját háztartása és családja apró szokásaira odafigyel, például a lehető legkevesebb zacskót és egyéb csomagolást használ, tudatosan vásárol, azaz nem halmoz felesleges kacatokat maga köré; amit lehet, maga készít el, és az étkezést is úgy szervezi, hogy alapanyagainak nagy része közeli helyekről származzon, már nagyon sokat tett!

Ezért tartom fontosnak azt is, hogy öltözékünk kialakításánál olyan márkákat részesítsünk előnyben, akik itthon gyártanak. Vásároljunk ritkábban, és akkor vegyünk értéket, minőséget helyi tervezőktől. A spektrum ma már igen széles: az extrém igényektől a mindennapok viseletéig bárki megtalálhatja a hozzá illő stílust a magyar tervezők kínálatában, amelyben segít eligazodni az asalon.hu oldal, a magyar divattervezők internetes adatbázisa.

A Földet amúgy megmenteni nem kell, mert – ahogy biológus öcsém egyszer levezette számomra – az élet utat fog találni magának a szeméthegyen és a betonrengetegen át is, de hogy mi, emberek akkor még ott leszünk-e, az kétséges.