Más-kép 6.: Parsifal hivatása

Münchenben – amely Párizs mellett a magyar festőknek sokáig második Mekkája volt – jelenleg látható egy időszakos kiállítás a Musée d’Orsay gyűjteményéből. A párizsi Szalon, amelynek klasszikus éves versenye köré a jelenlegi kiállítás szerveződik, a 17. század közepe táján jött létre a Francia Akadémia hivatalos kiállító intézményeként. Az első mai értelembe vett művészeti kiállítást 1648-ban rendezte a francia fővárosban a festők egy kis csoportja, felbolygatva a céh addigi rendjét.

A 19. század második felétől a festőművészek számára a Szalon volt az ismertséget biztosító fórum, amely ekkorra a világ leghíresebb kiállításává vált, százezreket vonzva. Magyar vonatkozás, hogy Munkácsy Mihály is nagy sikert aratott a Szalonban a Siralomház és a Műterem című festményeivel.

Rochegrosse tíz festményét állíthatta ki nagy sikerrel a Szalonban 1882 és 1935 között, háromszor nyerve el annak különböző díjait. A művész többször nyúlt mai horrorfilmeket megszégyenítő hatású háborús témákhoz, ám ez a festménye, A lovag és a virágleányok merőben más stílusú. S nem véletlenül vált a mostani müncheni kiállítás egyik vezető képévé, amellyel elsőként szembesül a látogató – a Németországban látható tárlatnak ugyanis a Jó – Igaz – Szép címet adták kurátorai. A 19. század végén forma- és hagyománybontó modern irányzatok gyors elterjedésével a Szalon zsűrijének tagjai a szép és igaz kifejezését tették kritériummá a forma szépségén keresztül, visszatérve a művészet klasszikus, antik ideáljához. S a törekvés üdvösnek bizonyult: ma békében élnek egymás mellett a szuperrealisztikus és absztrakt képzőművészeti irányzatok az olajfestményektől a digital art világáig.

A középkori témákon és vallási értékrenden fanyalgó újkori társadalomban a 25 éves Rochegrosse képe tehát formabontóként aratott hatalmas sikert, s a szimbolizmus új hullámának meghatározó darabjává vált.

Később mégis állatorvosi lóvá tették kritikusai: az akadémiai festészet giccsbe hajlását vélték rajta felfedezni. Ízlésekről és pofonokról nem szokás vitatkozni, de azért itt is érdemes óvatosnak lenni: az újkor lovagi festészetének kárhoztatásával könnyen a szemétkosárba dobhatjuk a wagneri hősi világot és ezzel az egyik legnagyobb zeneszerzőt is. A másik oldalon persze ott állnak a Parsifal-, Lohengrin- és Wagner-rajongók, élükön a hivatalosan őrültnek nyilvánított II. Lajos bajor királlyal – akinek többek között a Disney-logót ihlető neuschwansteini kastélyt köszönhetjük. S persze Adolf Hitlerrel és több, magát Grál-lovagnak vizionáló náci vezetővel. De térjünk vissza Parsifalhoz, a gáncstalan lovaghoz!

A kép első üzenete könnyen felfogható, amit az eredeti rámán lévő felirat meg is fogalmaz: „A kiválasztottak, akiknek öltözéke a szimbolikus ezüst páncél, követik az Eszményt, nem törődve az élet csábításaival.”

S valóban: Parsifal az égre emeli szemét, kezét hárítólag nyújtja a virágleányok felé, akik részben ugyan még finoman csábítgatják, részben azonban már meghökkenéssel veszik tudomásul az ifjú hős makulátlan páncélzatának áthatolhatatlanságát. Parsifal ágyékát a kereszt jelével díszített öv védi.

Ám aki tovább olvassa Wolfram von Eschenbach eposzát vagy Richard Wagner operáját, tudhatja, hogy a virágokká vált csodaszép lányok látványa és érzékisége tovább hajtja a hőst Klingsor varázskertjébe, ahol a saját érzékiségével elátkozott Kundry majdnem elcsábítja.

De lássunk túl a romantikus történeten!

A testet megtagadó és a lelket felmagasztaló eretnek mozgalmakon, sőt, a test durva megtörését célzó önsanyargatást hirdető középkori egyházon is rég túllépett korunk. Ma harmóniára törekszünk, felfogásunk szerint a küldetés és a boldogság összeegyeztethető, ha az utóbbi nem öncélú vagy kéjelgő.

Egy jóravaló fiatal ideális esetben kamaszkora közepén-végén eljut az ún. indoktrinációs időszakba, amikor nemes eszmék elkötelezettjévé válik.

Ha az élet nehézségei nem tántorítják el, de mégis el bírja viselni saját tökéletlenségének jeleit és súlyát egy életen át, boldogul: beteljesíti küldetését. Ez lehet dicsőséges, csodálatra méltó küldetés, mint Teréz anyáé és Gandhié. De lehet jellegtelennek látszó is, mint Lisieaux-i Szent Teréz kis útja, vagy egy családanya, egy becsületes munkás, egy zokszó nélkül szenvedő csendes életküldetése. Isten másképp méri a nagy tetteket, mint az emberek.

Ám ha küldetésünk rossz értelemben vett küldetéstudattá válik, a mánia és megszállottság jegyeit mutatva, annak nyomában tönkrement családok, harcok és háborúk, néha egész kiirtott népek hevernek.

Ma az emberiség nagy, önmegvalósító küldetésében gyakorlatilag a többi faj és a bolygó ellen visel harcot, tudattalanul, bár lassan talán tudatosodva.

Jobb lenne, ha mindenki megpróbálná maga megtalálni élethivatását, avagy isteni küldetését, s nem állna be kritikátlanul a globálkapitalizmus média-diktálta felszínes küldetésébe. Mert a gazdasági növekedés és verseny csillogó aranypáncélja mögött tunyaság, félelem és kapzsiság rejlik, amely nem a csábító viráglányok, hanem a világ szegényei iránt részvétlen, nem engedve egy jottányit sem saját, jogosnak vélt anyagi és biztonsági szintjéből.

Keressük hát Parsifallal küldetésünket, de ne vakítson el minket a Grál csillogása: a kehely, a lándzsa és a földi hatalom, még ha tiszta is, csak Isten jelképe, de nem maga Isten!

Georges Antoine Rochegrosse (1859–1938) francia szimbolista, akadémista festő. Versailles-ban született, Párizsban tanult. 1882-ben debütált a „Szalonban”, Vitelliust Róma utcáin át vonszolja a nép c. festményével. Máskor is gyakran ábrázolt véres témákat részletgazdagon, naturalisztikus módon. Ám az erőszak megjelenítése nem vált öncéllá nála, hanem a történelmi témákból eredt, gyakran meghökkentve a korabeli társadalmat. Ebben a sorban leghíresebb a Trója feldúlását megörökítő Andomakhé c. alkotása. Később kedvenc témájává vált a keleti háremek, rabszolgapiacok világa, ezzel előszeretettel ábrázolta a meztelen női testet is. A csábítás, erőszak és ledérség festője mindezek ellenére tetőtől-talpig felöltözött feleségéről alkotta egyik legsokatmondóbb képét. Rochegrosse már életében megtapasztalta a legmagasabb világi sikert; többször elnyerte a Szalon legfényesebb díjait, két világkiállítás bronz és arany medálját és más kitüntetések mellett a Francia Becsületrendet. Festményei, plakátjai és könyvillusztrációi Párizs mellett megtekinthetők a British Múzeumban, az amszterdami Rijksmuseumban, valamint az USA-ban. A művész utolsó éveit Algériában töltötte, ahol szintén sok műve látható.

Kép forrása