Mindent egy pillanatért – interjú Babos Tímeával

Interjúnk napján a világranglista 26. helyén szerepelt, rá egy héttel már a 25. legjobb teniszező volt. Babos Tímea egyre szebb eredményeket ér el, egyre előrébb lépdel. Nem titkolja, hogy célja a Grand Slam győzelem és a világelsőség.

– Mikor kezdtél sportolni, és miért épp a teniszt választottad?

– Sportos családban nőttünk föl, édesapám teniszedző, a mai napig oktat, a nővérem is teniszezik. Édesanyám is kézilabdázott, nem volt kérdés, hogy sportolok-e. Viszont eleinte úszónak készültem, de kiderült, hogy az nem az én terepem.

– Miért úszással indítottál?

– Igazából nem tudom, még az iskolában kezdtem el hat-hét évesen, mert már akkor is bennem volt a versenyszellem. Teniszezni kilencévesen kezdtem, amikor a nővérem már nagyon jó játékos volt. Ő az Egyesült Államokba ment ki tanulni teniszösztöndíjjal, és amikor a Berkeley Egyetemre járt, több bajnoki címet is szerzett. Én is amiatt kezdtem el játszani, mert őt láttam. Először nem örültek ennek a szüleim, mert tudták, mindez mennyi lemondással jár. Eleinte csak hobbiként, heti kétszer teniszeztem. Tíz és fél évesen csapatban már magyar bajnok voltam, aztán egyéniben is. Látszott, hogy van hozzá tehetségem. Azóta pedig sok dolog történt.

Tizennégy éves koromban kimentem Londonba, két és fél évet ott edzettem. Ott voltak adottak azok a lehetőségek, amelyek lehetővé tették, hogy profivá válhassak. Tizenhét éves koromban költöztem vissza Magyarországra.

– Édesapád beleszól a játékodba?

– Sokáig ő volt az edzőm, nagyon sokat köszönhetek neki, de ma már csak szülőként van velem, és örül a sikereimnek. Nem szól bele a munkámba, megvan a saját stábom, az ő dolguk az, hogy kritizáljanak. A szülők maradjanak csak szülők.

– Az eredményeid közül mit emelnél ki?

– Hogy felnőttként már többszörös wimbledoni döntős vagyok. De igazából nehéz kiemelni konkrét eseményeket. Sok olyan verseny van, ahol nagyon jól játszottam, és vannak olyan győzelmek is, amelyekre nagyon büszke vagyok. Viszont említeni inkább csak különleges pillanatokat tudnék, például azt a római salakpályás tenisztornát, ahol megvertem Venus Williams-et, vagy amikor Wimbledonban a center pályán játszottam, és ugyan kikaptam Serena Williams-től, de az élmény fantasztikus volt. Szívesen emlékszem az első ottani döntőre is, vagy éppen az első top százas győzelmemre még évekkel ezelőtt. Vagy említhetem a mostani US Open meccset, ahol Simona Halep ellen játszottam a világ legnagyobb stadionjában. Ezek az élmények megmaradnak bennem.

– Egymást érik a versenyek, rengeteget utazol. Pihenni lehet ilyen életvitel mellett?

– Nem igazán, mert a teniszszezon rettenetesen hosszú: december utolsó hetétől november elejéig tart, a kimaradó hat hét pedig – két hét kivételével – leginkább edzéssel telik. Ez a hivatás ezzel jár, de szeretem nagyon, sosem panaszkodom arra, hogy kevés az időm.

– Mennyire számít, hogy magyarként értél el komoly sikereket?

– Az eredményeimet egyre jobban elismerik, a legfrissebb világranglista szerint a 26. helyen állok (időközben még előrébb lépett a rangsorban – a szerk.). Az elmúlt években már lehetett rám figyelni, főleg párosban, de jó eredményeket értem el egyéniben is.

Nagyon pozitív dolog, hogy egy kis országból indulva, a nagy tenisznemzeteknél jóval szerényebb lehetőségek mellett is el lehet idáig jutni.

– Párosnál hogy választotok párt?

– Most a kazah Jaroszlava Svedova az állandó partnerem, vele szeretnék kijutni az év végi világbajnokságra is. Most negyedikek vagyunk, így nagyon jó esélyünk van erre. Amit én keresek egy partnerben, az az összhang, és hogy jókedvűen tudjunk játszani, ne stresszesen. Az egyéni játékomban elég sok a stressz, párosban ez kevésbé jellemző. Fontos az is, hogy megértsük egymást, hogy pályán kívül se legyen gond közöttünk, ne okozzon problémát, ha valamelyikünknek nincs ideje vagy kedve játszani. Hogy beszélgetni is tudjunk. Svedova kétszeres Grand Slam győztes párosban, nekem is jó eredményeim voltak, korábban is játszottunk már együtt. Én az Australian Open után befejeztem a játékot korábbi partneremmel, míg Svedova párja, akivel tavaly nagyon jól játszott, családot alapít. Így kerültünk össze.

– Család mellett lehet még versenyezni?

– Elég nehéz, a nőknél talán három játékos van, aki visszatért, de nem túl magas szintre: ők huszonhét éves koruk körül vállaltak babát. Én is nagyon szeretnék majd családot, de csak harminc-harmincöt éves korom körül, vagy ahogy alakul. Így, huszonhárom évesen ez még nagyon távolinak tűnik, most a karrier érdekel.

– Mi a legfőbb vágyad?

– Magánemberként egy hatalmas kertes ház, amit én rendezek be. A lakberendezés nagyon vonz. Lehet, hogy egyszer majd ezzel fogok foglalkozni.

Teniszezőként a top tízbe kerülés és a Grand Slam győzelem az álmom, valamint a világelsőség.

Azt gondolom, ezt a sportot nem is érdemes úgy űzni, hogy valakinek ne legyenek nagy céljai. Persze kellenek a könnyebben elérhető célok is. A legtöbbet egyébként az jelenti számomra – és mindent ezért a pillanatért csinálok –, amikor belépek egy hatalmas teniszcsarnokba, és több ezer ember nekem is drukkol.

– Ennyire sok szurkoló követ téged?

– Igen, szerencsére egyre többen. Francia edzőm van, ő is mindig meglepődik, mennyire sokan eljönnek a meccseimre. Talán azért kapok ennyire komoly figyelmet, mert egyetlen magyar teniszezőként vagyok jelen. Most is párosban játszottam a wimbledoni döntőt, és rengeteg magyar kiutazott. A center pálya melletti kivetítőn is sokan néztek, de a stadionban is.

Egy-egy sarokból mindig hallottam a magyar hangokat: nagyon jó érzés, hogy ennyire sokan drukkolnak nekem.

– A tenisz is olyan, mint a foci, mindenki ért hozzá. Hogy bírod az ebből adódó kritikát?

– Szerintem jól, nem sértődöm meg semmin, inkább nevetek rajta. Amióta újra itthon vagyok, rengeteg „incidensem” volt: előfordult, hogy egy boltban a pénztáros mondta azt, hogy meg kellett volna nyernem a legutóbbi meccsem, de volt példa arra is, amikor egy étterembe beülve a tulajdonos jött oda gratulálni. A pozitív visszajelzéseknek kifejezetten örülök, és nagyon jó, hogy többen is megismernek, noha ez nagy felelősséggel jár.

– Milyen egy átlagos napod?

– Amikor edzésnapom van, akkor 9-től fél 1-ig, aztán 3-tól 6-ig keményen dolgozom. A délelőtti programban két óra tenisz és másfél óra kondi szerepel, a délutániban pedig két óra újabb tenisz és egy óra kondi. Emellett kell időt szánni a regenerációra és a pszichológusra, gyógytornára is – mindennap van valami, így napi hét-nyolc órát mindig elvisz a tenisz.

– Mit gondolsz, a teniszhez is kedvet kapnak az emberek a sikereidet látva?

– Remélem, hogy igen, mert a tenisz nagyon jó sport. Nem kell ahhoz nagyon jól játszani, hogy az ember élvezni tudja, és örömöt jelentsen. Hobbiként űzve könnyen lehet vele sikerélményt szerezni, a nehézségek csak akkor jönnek, ha az ember magasabb szintre akar lépni.

– Idén még milyen feladatok várnak rád?

– Hátra van az ázsiai turné, elég nagy versenyekkel, és remélem, hogy az év végi szingapúri világbajnokságra is bekerülünk párosban. Tavaly ott egyedüli magyarként játszottam. A rákövetkező héten tartják a WTA Elite Trophy-t, ahol az idei év legjobbjai játszanak – remélem, még oda is beférek.