Más-kép 7.: A katona hite

E. J. Poynter (1865): Híven, mindhalálig, forrás: Wikimedia

Acies bene ordinata (jól rendezett arcvonal) – ez volt a híresen hatékony római hadsereg egyik erőssége. Helye volt az egyéni hősiességnek, de a szervezettség, logisztika, hierarchia sokszor döntőbbnek bizonyult. Ám az ilyen artikulált erőt nem csak jóra lehet használni, sőt, mai szemmel nem tudunk rajongani a mégoly dicsőséges1 hódító háborúkért sem. Itt ezért nem a szervezettségről vagy eredményekről zengedezünk, hanem az egyén belső tisztaságát, engedelmességét és hitét helyezzük a középpontba, amely a „római erény” sokáig működő megnyilvánulása.

„Calamitas virtutis occasio est” – A megpróbáltatás alkalom az erény gyakorlására.
Seneca

A pompeii ásatások idején, a XIX. század elején megtalálták egy katona csontvázát teljes vértezetben. A kor romantikus történészeinek feltételezése szerint ez a katona rendületlenül őrhelyén maradt, miközben Pompeii többi polgára fejvesztve menekült a Vezúv Kr.u. 79-ben történt végzetes kitörésekor. Ezt a képzelt vagy valóságos jelenetet festette meg Sir Edward John Poynter. Műve, ha nem állókép lenne, az akciófilm kategóriába illene: repülő tüzes mennykövek, menekülő emberek, romok, törmelék, halottak. Az előtérben egy kapuban álló őrszem, akit élesen és szinte beállított módon megvilágít a kitörés tüze. A festménynek már a kompozíciója is remekmű, ám ez a történelmileg egyébként hiteles, véres makrokozmosz-ábrázolás mégis eltörpül az elképzelt mikrokozmosz szimbolikája mellett.

 
A katonát elsőre nem tarthatjuk túl okosnak. Mi értelme passzívan állva várni a halált egy olyan kapu védelmében, amelyet vagy kétezer évig garantáltan nem kell őrizni? Ám egyből felmerül a következő kérdés: mi értelme lett volna menekülni? 
Mai ismereteink szerint a végleg kialudtnak hitt Vezúv kráterét évezredek óta elzáró lávadugó váratlanul, iszonyú erővel lökődött ki – stílszerűen Vulcanus isten ünnepén. Kilométernyi magasba repültek a kövek, a tűzhányó csúcsa felrobbant, a várost 7-8 méter hamuréteg és apró kövekből (ún. lapilli) álló eső temette maga alá. (Pompeiit tehát – Herculaneummal ellentétben – nem a láva öntötte el.) Cassius Dio leírásából tudjuk, hogy a lakosság a kőeső elől a pincékbe menekült, ahonnan nem tudott többé előjönni. Az emberek egy része a Vezúvval ellentétes irányba menekült, s a Sarno-folyónál lelte halálát. Összesen kilenc milliárd tonna vulkanikus anyag szóródott szét a Nápolyi-öböl területén. Amikor a vulkán végül lecsillapodott, Herculaneumot 25 méter vastag hamu- és kőréteg, Pompejiit pedig négyméteres törmelék temette be. A Vezúv körüli táj teljesen elpusztult, a városoknak pár évvel később már a pontos helyét sem ismerték, egészen XVI–XVIII. századi újrafelfedezésükig. A Melbourne-i Múzeum nyolcperces rekonstrukciós animációjából jó képet kaphatunk a pusztítás folyamatáról.

Ki ne akarna egy ilyen halál elől elmenekülni, még ha alig van is rá esély?

Tehát: érdemes lett volna menekülni? Ifjabb Plinius jelentéseiből tudjuk, hogy nagybátyja vezette a misenumi flottát, amely a közelben horgonyzott. Idősebb Plinius a mentés közben vesztette életét. Más források szerint a flotta meg sem merte kockáztatni az öngyilkossággal felérő mentőakciót, mivel látták, hogy a hamuból és kövekből álló tűzhányó-oszlop már 30 kilométer (!) magas a levegőben. A túlélésnek vajmi kevés volt az esélye. Második válaszunk szerint tehát nem volt értelme menekülni! Ám ki tudta ezt akkor?

Végül tegyük fel harmadszor is a kérdést: érdemes lett volna-e menekülni a katonának? Hősünknek egyértelműen a lelkiismeret és az életösztön, az ész és a szív szava között kellett választania, s az előbbi mellett tette le a voksát. Utólag világos: jól cselekedett. Ha már mindenképp meg kell halnunk, legalább tegyük azt helyesen, férfihoz méltón. Mit szólnánk egy olyan katasztrófafilmhez, ahol a tűzoltók elsőnek menekülnek el a lángoló felhőkarcolóból? Mi lenne, ha lavinaveszélyes helyeken a hegyimentők nem vállalnának szolgálatot? Mi a véleményünk egy fertőzésveszélytől kórosan rettegő orvosról? A kapitány nemcsak azért hagyja el utoljára a süllyedő hajót, mert így erkölcsös, hanem mert ő irányítja a mentést.

Nem tudjuk, a katona keresztény volt-e. Az időpont szerint elméletileg már lehetett. 15 évvel járunk Szent Pál vértanúsága után, aki Néró császár keresztényüldözésének lett áldozata. Titus császár ül a trónon, aki még csak három hónapja vette át apjától, Vespasianustól a hatalmat. Nero öngyilkossága (68) után a keresztények üldözése egy ideig szünetelt. Vespasianus és Titus, a két józan katonacsászár jóindulattal bánt velük, ami nagy megkönnyebbülés volt a torkosságáról elhíresült, mindössze nyolc hónapig uralkodó Vitellius császár kegyetlenkedése után.

A kereszténység vértanú hőseivel, töretlen terjedésével, tisztaságával és rendjével közel állt az erkölcstelenségből, hatalmi harcokból kiábrándult római katona ősi lelkületéhez.

Poynter katonája mindenesetre Isten felé fordítja arcát, mintha ezt kérdezné: „Miért van ez? Segítesz? Végül meg kell halnom nekem is, mint azoknak ott hátul, vagy megmentesz, Uram? Látod, én a helyemen állok, s hiszek Benned! Mi mondasz hát?” S Isten hallgat. Hallgat, mint Scorcese legújabb filmjében a japán vértanúknak, mint első választott népének a holokauszt idején, mint Jézusnak a Getszemáni kertben. De hallgat-e valóban? Ha hallgatott volna, Jézus nem bírja ki férfiként a tortúrát, s nem váltja meg a világot. A Biblia tanítása szerint az erő a látszólagos gyengeségben rejlik.

„Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket.” (1Kor 1,27).

Ha lemondunk saját erőnkről, akaratunkról, Isten tud megnyilvánulni bennünk. A vértanúkban maga Jézus szenved, s Ő áldozza fel újra és újra életét a mi bűneinkért.
Ha a katona nem marad posztján, Poynter sosem festi meg ezt a csodálatos festményt, s ma nem elmélkedünk mindezekről. Szemünk előtt eggyel kevesebb lángolóan tiszta példakép állna. Tanuljunk meg hát azon a helyen kitartani, ahová Isten állított minket. A relativizálódó értékek, válások és váltogatott munkahelyek világában lassan a márkahűség lesz a legtartósabb elkötelezettségünk. De az idős Dávid király fiához, Salamonhoz szóló intelme így szól: „Légy erős, és légy férfi. Tartsd meg, amit Istened, az Úr rád bízott!” (1Kir 2,1-4,10-12). 
Gondoljuk meg hát kétszer is, mielőtt otthagyjuk posztunkat! Hátha Isten állított bennünket oda…

Sir Edward John Poynter (1836-1919) angol neoklasszikus festőművész, rajzoló és műszaki rajzoló, aki hivatalosan is igen magasra emelkedett: a Royal Academy elnöki tisztjét is betölthette, és a National Gallery igazgatójaként is működhetett. Az angol parlament épületének két központi mozaikját is ő tervezte: az egyik Szent Györgyöt, Anglia védőszentjét, a másik Szent Dávidot, Wales védőszentjét ábrázolja. Manapság divat azt hinni, hogy minden igazán nagy művész nélkülözött, sziszifuszi küzdelmet folytatott, s jobbára csak halála után ismerték el munkásságát. Ebből a szempontból Poynter talán Mozart ellenpontja lehet, aki – aktuális képünkhöz érdekességként megjegyzendő – maga is ellátogatott Pompeiibe. A történelem nem mindig ismétli önmagát: Mozart közmondásosan szegényen, megvetve, elfeledve halt meg, Edward John Poynter viszont művészete által szerzett hírnevet, vagyont, nemességet. Párizsban született, de építész-festőművész édesapja hamar visszatért családjával Londonba. Alsófokú iskoláit rossz egészsége miatt idő előtt befejezte, s a jobb klíma miatt Madeirára, majd Rómában költözött. 17 éves korában, az Örök Városban találkozott a legismertebb preraffaelita festővel, Frederick Leightonnal, aki nagy hatást gyakorolt rá. Londonban és Párizsban tanulta tovább a festészetet a legjobb iskolákban, nagy mesterek és pályatársak között. 1866-ban elvette a kor híres szépségének számító Agnes MacDonaldet, akinek egyik nővére Edward Burne-Jones, egy másik, messze földön híres preraffaelita festő felesége lett. A házasság révén rokonságba került Rudyard Kipling íróval és Stanley Baldwin miniszterelnökkel. Poynteréknek három gyerekük született. A festőművészt 34 éves korában professzorrá nevezték ki a University College Londonra, hat évvel később pedig a Királyi Akadémia tagja lett. 1896-ban választották meg az intézmény elnökévé, ugyanebben az évben lovaggá ütötték, majd a Cambridge-i Egyetem díszdoktora lett. 1902-ben bárói rangot kapott. Történelmi és szimbolista festményei mellett készített rajzokat, illusztrációkat, érméket, tervezett csempéket, mozaikokat, freskókat. Minden alakját alapos tervekkel készített elő, mélyen hitt az élő modell erejében. Sir E. J. Poynter tehetsége tehát kibontakozhatott a szerencsés körülmények között, és kiváló hirdetője lett a szépnek és a jónak.

 

Kép forrása