A maffia fogságában, Dunaszerdahelyen
Hosszú idő óta nem történt velem meg az, hogy pár nap alatt „felfaljak” egy könyvet. Durica Katarina regénye viszont újra megadta nekem ezt a rég elfelejtett élményt. „A rendes lányok csendben sírnak” mondhatni csak úgy a kezembe akadt, de le se tudtam tenni. A ’90-es évek dunaszerdahelyi maffiauralmáról én mit sem tudtam eddig, pedig nem is volt olyan régen és nem is olyan messze Budapesttől. Az én életemben, a Kárpát-medencében. Ez a felismerés megrázó!
A cselekmény három szálon fut. Három nő szinte teljesen eltérő életútján keresztül mutatja be az akkori – számomra elképesztő és mindezidáig elképzelhetetlen – eseményeket. Egy olyan világba kalauzol el az írónő, ami tőlem, az én békés és kerek világomtól teljesen távol áll. A félelem, a kényszer és a meghunyászkodás rémuralma ez egy városban, ahol hétköznapi emberek élték a nem mindennapi életüket. Nagyon érdekes volt számomra a közelmúlt történelmét ilyen testközelből megélni, ugyanis szinte minden szereplő helyzetébe bele tudtam képzelni magam, velük együtt féltem, aggódtam és sírtam. Bár a személyiségemtől mindegyik szereplő teljesen eltérő vonásokat mutat, mégis ki tudtam lépni önmagamból, a „jó kislány” mivoltomból, és őszinte szeretettel be tudtam fogadni őket, a sorsukat. Együtt tudtam érezni az alkoholista Erzsivel, elfogadtam, hogy miért került ilyen helyzetbe és éreztem, mennyire küzd a szeretetért, ahogy a fia is, aki az alvilági létbe sodródott. Júlia sorsa is magával ragadott. Küzdeni egy kihűlt házasságban szenvedély nélkül, úgy, hogy a férje rendőr, aki a mocskos bűntényeket becsukott szemekkel nézi, hősies cselekvés és áldozatos élet helyett. De még a rossz rendőr viselkedése is emberileg érthetővé válik, habár Júlia vágya is kézenfekvő: neki férfi kell, akire felnézhet és tisztelheti is azt. Feri is lehetett volna az, ha nem gyáva.
Talán a tizenéves Hilda esete érintett meg a legjobban. A ’90-es évek végén én is jártam bulizni, koncertekre, és álmodoztam szerelemről, a nagybetűs életről. Hasonlóan hozzá én is utáltam levinni a szemetet. Rendes lány voltam, ahogy ő is mindaddig a napig, amíg el nem vitte a maffia egyik autója az utcáról, amikor egyszer mégis levitte a szemetet, és elsétált papucsban a konténerig…
A regény közelebb hozott hozzám eltérő személyiségeket és élethelyzeteket. Átéreztem, milyen lehetett magyarként élni elcsatolt területen, magyar szóval szlovákok között, pro és kontra egyaránt. A maffiauralom kivételével közös a múltunk, mert volt szocialista országként itthon is hasonló folyamatok zajlódtak le abban az évtizedben, ezért a könyv valódi retró utazást is nyújtott számomra. A könyv befejezését követően még nagyobb hála van a szívemben, hogy én Budapesten születtem és élek, ahol amióta az eszemet tudom, szabadon és félelem nélkül közlekedhetek a városban. Jókor, jó helyen születni – milyen nagy kegyelem ez!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
