Levél az unokahúgomnak Közép-Amerika legújabb szentjéről

Biztosan emlékszel rá, hogy én magam hosszú évekig Latin-Amerikában tartózkodtam, ahol az elnyomott, megvetett néprétegek között éltem. Utcagyerekekkel foglalkoztam, szegény-negyedben laktam, a bajban levőkkel törődtem. Azokra figyeltem, akik nem voltak szabadok, mert az erősebbeknek és erőszakosoknak kiszolgáltatottjai voltak.

Sok példaképünk volt, akik állást foglaltak az igazságtalanságok ellen. Életüket kockáztatták, sőt, életüket áldozták az elnyomottak szolgálatában. Közéjük tartozott Oscar Romero, közép-amerikai katolikus püspök, akit mise közben meggyilkoltak harmincnyolc évvel ezelőtt. S akit szentté avatott Ferenc pápa 2018. október 14-én.  

Ehhez tudnod kell, hogy a szentté avatás egy kitüntetéssel hasonlítható össze. Például a Nobel-díjjal. Az egyház egy szenten keresztül olyan személyre hívja fel a figyelmünket, akinek az élete és halála fontos emberi témára, erkölcsi magatartásra emlékeztet minket.   

A közép-amerikai vértanú püspök kitüntetése megerősíti az úgynevezett felszabadítási teológiának az irányzatát. Eszerint az elnyomottak Isten számára elsőbbséget élveznek. Isten azt kívánja, hogy szabadítsuk fel őket. Ne legyenek rabszolgák többé, a gyarmatosított népek kapják vissza önállóságukat, ne értékeljük le a színes bőrű embereket, a nők ugyanazokat a jogokat élvezhessék, mint a férfiak. És így tovább. Az egyház, vagyis az Istenben hívők kötelessége volt mindig, hogy küzdjenek az elnyomottak felszabadításáért. Ezt sajnos nem mindig tartották szem előtt a keresztények. A felszabadítási teológiának az egyik érdeme, hogy újra felhívta rá a figyelmünket: Isten nemcsak engedelmességet kíván tőlünk, hanem azt is, hogy vegyük észre, kik vannak közöttünk elnyomva, megnyomorítva, és álljunk ki a hatalmasok hatalmának korlátozásáért, az önbecsülésüktől megfosztottak emberi méltóságának visszaadásáért.

Oscar Romero személyén keresztül Ferenc pápa a hatalmon levők erőszakára és a vesztesek méltóságára hívja fel a figyelmünket.

Oscar Romero (1917–1980) a közép-amerikai El Salvadorban a Caritas, a Katolikus Szeretetszolgálat vezetője volt, mielőtt a főváros, San Salvador püspökévé nevezték ki. Csendes, nyugodt, kiegyensúlyozott, konzervatív beállítottságú ember volt. Éppen ezekért a tulajdonságaiért bíztak meg benne az ország vezetői is, mert akkor már forrongó, nyugtalan hangulat kezdett uralkodni az országban.

Az új püspök figyelemmel kísérte azt, ami a hazájában történik. Mint a Szeretetszolgálat volt igazgatója, jól ismerte az egyszerű embereket és azok mindennapi küzdelmeit, családjuk nehézségeit a túlélésért.

El Salvador tizennégy gazdag család tulajdona volt abban az időben. A városi nyomortelepek lakóinak az életkörülményei és a vidék ültetvényein dolgozók helyzete elviselhetetlenné vált.

Egyre többen tiltakoztak az ellen, ahogyan a gazdagok és a földesurak a munkásaikkal bántak. Fennállt a veszélye annak, hogy lázadás tör ki az országban.

A polgárháború áldozatainak emléket állító falképek San Salvadorban. (Forrás: Wikimedia)​​​​​​

A tiltakozásokat sem a jómódúak, sem a munkaadók nem szeretik. A földbirtokosok és a gazdag családok nem tűrték el, hogy gazdasági érdekeik veszélybe kerüljenek. Nem engedték, hogy az ültetvényeken elkövetett kegyetlenségek, megalázó munkahelyzetek, megszégyenítően alacsony fizetések a nyilvánosság tudomására jussanak.

Mi magunk sem örülünk annak, ha kiderülnek gyengeségeink, helytelen döntéseink. Szívesen elhallgatjuk és elhallgattatjuk mi is azt, ami rossz fényt vet ránk. De azt, amit mi nem tudunk megakadályozni, a hatalommal rendelkezők megtehetik: a tiltakozás hangját erőszakkal elnyomják. Ez történik mindenhol, ahol önkényuralom van. A tiltakozókat megfélemlítik. A tüntetőkre lőnek. A sajtót elhallgattatják. A bíróságok függetlenségét megszüntetik. Az emberek elemi jogait eltiporják. Ez történt sok latin-amerikai államban. Ez történt El Salvadorban az 1970-es években.

A védteleneknek szükségük van szószólókra egy önkényuralommal szemben, hogy ne csak a hatalmon levők akarata érvényesülhessen. A jogrendszer hiányában azonban szószólók gyakran vértanúk lesznek. Így Oscar Romero püspök is.

Nem volt forradalmár. Inkább félénk ember volt. De amikor az egyik papját és barátját, Rutilio Grande atyát is meggyilkolták a katonák két kísérőjével együtt, attól kezdve kötelességének érezte, hogy felemelje a hangját az állami erőszakkal szemben.

Megbízott hat-hét embert, hogy gyűjtsék össze a sérelmeket az egész ország területén minden héten. Jegyezzenek fel minden erőszakos tettet, különösképpen azokat, amelyeket a hatóságok, a katonák, rendőrök, állami alkalmazottak követtek el.

A sérelmek gyűjteményét adják le nála minden csütörtökön. Ezekből az adatokból állította össze a vasárnapi prédikációját. Pénteken átbeszélte a vázlatát két-három bizalmasával. Szombaton imádkozott. Vasárnap pedig, amikor a katedrálisban prédikált, az egész ország lélegzetét visszafojtva hallgatta. 

1980. március 23-án a prédikációjában felszólította a katonákat, hogy szüntessék meg az erőszakot, és Isten nevében megparancsolta nekik, hogy ne kövessenek el gyilkosságokat. Válaszként másnap reggel mise közben agyonlőtték a szerzetesnővérek kápolnájában.

Temetése lett a polgárháború kezdete. A hatóságok annyira féltek az elhallgattatott Romerótól, hogy a sírját nem volt szabad látogatni senkinek sem.

Egy kivételt tettek évekkel később, amikor II. János Pál pápa El Salvadorba látogatott. Neki engedélyezték egyedül, hogy imádkozzon a sírja előtt.

Az egyház sem akarta elismerni sokáig, hogy Oscar Romero a hite miatt szenvedett vértanúhalált. Haragosai politikai ellenfelet láttak benne. Ferenc pápa hirdette ki végre, hogy El Salvador püspöke példakép számunkra. Ezzel megerősítette, hogy a keresztény hit elválaszthatatlan attól a szolgálattól, amellyel állást foglalunk a rászorulók mellett annak érdekében, hogy a védtelenek elsőbbségben részesüljenek, a kiszolgáltatottak jogai érvényre jussanak, az elnyomottak felszabaduljanak.

Nagybátyád, Mustó Péter