Ki védi a homoszexuális életmódot elhagyni vágyók érdekeit? – Közéleti perpatvar a homoszexualitás kezelése körül

Annyi minden eszükbe jutott erről az újságíróknak – dilettáns pszichiáterek átnevelő táboraitól az öngyilkosságba torkolló, sikertelen terápiákon és az örök klasszikus homofóbián át az ördögűzésig –, hogy felsorolni ugyancsak terjedelmes lenne (de elolvashatók a lesajnáló, ám annál magabiztosabb írások itt, itt, itt és itt).

Szőnyi Szilárd határozottan kiemelte, hogy ezek a terápiák, amelyek több esetben(!) segítenek, nem kimondottan a homoszexualitásra irányulnak, hanem arra törekszenek, hogy az egész személyiség harmóniába kerüljön, és ennek keretében vannak arra példák, hogy homoszexuálisok heteroszexuálisokká válnak.

Lehet-e igaz, amivel nem tudunk egyetérteni?

A műsor apropóját az IFTCC (Terápia és Tanácsadás Szabad Választása Nemzetközi Föderációja) nevű szervezet magyarországi konferenciája adta, amelynek elnökével, az egykor homoszexuális Mike Davidsonnal készült interjút lejátszották a műsorban. Az IFTCC azokat a pszichiátereket tömöríti, akik a hozzájuk forduló, identitásukkal vagy orientációjukkal megbékélni nem tudó vagy akaró homoszexuálisoknak tartanak terápiát.

Davidson nem mondta, hogy elektrosokkolni kéne a bűnös homoszexuálisokat, és semmi hasonlót nem említett. Pedig, ha elolvassuk a 24.hu, az Index, a Mérce, a 444 recenzióit, hát azt gondolnánk, hogy ennél csak keményebb kijelentéseket tett.

Ezzel szemben azt mondta, hogy az általa kezelt emberek nem a társadalom vélt vagy valós elítélése miatt nem akartak megbékélni a homoszexualitásukkal, amint azt a jogvédők hirdetik, hanem saját maguk miatt.

Ez az a tény, amit az említett portálok egyszerűen elhallgattak, holott ez a lényeg. Hogy bármennyire hihetetlen, az LMBTQ érdekvédelmi szervezeteknek a homoszexualitásról ma elfogadott és terjesztett narratívája ellenére is vannak emberek, akik saját maguk döntenek úgy, hogy szeretnének a homoszexualitásból kitörni. Az, hogy ezt nem tudják elképzelni egyes újságírók meg jogvédő aktivisták, még nem azt jelenti, hogy nincs így.

A tudományos kutatások nem bizonyították, hogy csak genetikai oka lenne a homoszexualitásnak – ezt még a 24.hu is megerősítette. Ebből persze még távolról sem következik, hogy minden esetben „ki lehet gyógyulni” belőle, de ezt így senki nem is állította a műsorban, sőt! Ellentétben a terápiát (és a tévéműsort) támadó cikkek címeivel, azt állították, hogy aki belső indíttatásból elmegy hozzáértő (nem ördögűző, nem átnevelő) szakember által vezetett terápiára, az sikerrel járhat.

De honnan tudjuk, hogy van létjogosultságunk a terápia lehetőségéről beszélni? Ki védi azok érdekeit, akik a saját életükben tapasztaltak alapján azt állítják, hogy homoszexuálisból heteroszexuálisok lettek? És ki védi az ő terapeutáik működési szabadságát?

A tudományt befolyásolja a politika

Az egyre aktivizálódó melegjogi aktivisták, valamint a melléjük állt ügyvédek és pszichiáterek lobbitevékenysége hatására az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) 1973-ban felülvizsgálta korábbi álláspontját, és levette a homoszexualitást a mentális betegségek listájáról. (1970-ben és 1971-ben a melegjogi aktivisták az APA éves találkozóját is félbeszakították ennek érdekében.) Nem volt azonban teljes az egyetértés a tagságban, és ma is vannak még kételyek, amelyek nem annyira ismert szeletei a teljes igazságnak.

Azok a pszichiáterek, akik ellenezték a változtatást, azt mondták, hogy ha leveszik a homoszexualitást a mentális zavarok listájáról, azzal elveszik a reményt és a lehetőséget azon személyektől, akik nem tudnak megbékélni a homoszexualitásukkal, és annak megváltoztatását szeretnék.

Robert Spitzer, a kérdés kivizsgálására létrehozott albizottság vezetője egy köztes megoldást ajánlott: töröljék a homoszexualitást a betegségek (szexuális devianciák) listájáról, de hozzanak létre egy új kategóriát az állapotukkal megbékélni nem tudó homoszexuálisoknak („a szexuális orientáció zavara”). A pszichoanalitikusok szekciója azonban a változtatás ellen foglalt állást, és petícióban kérte a Társaságot, hogy a kérdésről az egész tagság referendum útján szavazhasson. A referendumon az albizottság javaslatát (vagyis törlés a listáról, de külön „szexuális orientációs zavar” kategória létrehozása) a tagság 58 százalékban támogatta, és ezután érvénybe lépett a változtatás. (A „szexuális orientáció zavara”, ill. későbbi nevén „egodisztóniás homoszexualitás” aztán 1987-ben került ki teljesen a listából.) A közhiedelemmel ellentétben tehát 1973-ban a tagságnak csak 58 százaléka szavazott igennel a változtatásra, és nem is arról szavaztak közvetlenül, hogy maradjon-e a homoszexualitás a diagnosztikai kézikönyvben, hanem csak az albizottság kész tények elé állító javaslatáról.

Ritkán említik az Amerikai Pszichiátriai Társasággal összefüggésben, hogy 1973-as döntésével egyidejűleg még elfogadták: a pszichiáterek segíthetnek azoknak, akik meg szeretnének szabadulni a saját nemük iránti vonzalmuktól.

Az APA később fokozatosan kétségbe vonta az ilyen irányú terápiák szükségességét és hatásosságát – párhuzamosan azzal, hogy állásfoglalásaiban eljutott a hetero- és homoszexualitás egyenlőértékűségének deklarálásáig –, és kizárólag a megerősítő terápia létjogosultságát ismerte el.

Változhat-e a szexuális orientáció?

A mai napig nem zajlott le megfelelő tudományos kutatás arról, hogy a szexuális irányultság megváltoztatását célzó terápiák biztonságosak-e, hatékonyak-e vagy pedig kárt okoznak és hatástalanok-e. Az ellenük szóló szakmai állásfoglalás szórványos, kudarccal végződő, egyéni példákra alapozott aggodalmakra támaszkodik, és sokkal inkább politikai, mint tudományos. (Lásd itt a 7. kérdésre adott választ.) Ugyanakkor nem veszik figyelembe azoknak a tanúságtételét, akik reparatív, reintegratív terápián vettek részt és szexuális orientációjuk heteró irányváltásáról számolnak be. Nem létezik például olyan tanulmány sem, amely a felnőtt élet időtartamában vizsgálta volna a szexuális orientáció maradandóságát. Akkor viszont hogyan lehetünk biztosak abban, hogy a szexuális orientáció nem változik? Mindezeket figyelembe véve a kettős mérce alkalmazásának tipikus példája, hogy szakmai és társadalmi kiközösítést kockáztat az, aki megfelelő pszichológusi képzettséggel vállalja a helyzetükkel elégedetlen homoszexuálisok terápiáját.

Hazánkban a téma egyik legnagyobb szaktekintélye, a nemrég elhunyt Buda Béla professzor is aggodalommal érzékelte, hogy az ideológiai doktrínát gyengítő kutatási eredmények elutasítása nem tudományos, hanem politikai okokra vezethető vissza.

„A homoszexuálisok diszkriminációja elleni küzdelem ma már politikai cél. A jogvédelem érdekében szerveződő melegmozgalmak (…) egy tudományos magyarázatot kanonizáltak. (…) Közben a kutatások kimutatták, hogy a heteroszexualitás és homoszexualitás a sokoldalú emberi szexualitás egy dimenziója, és sokféle változat van ezen a spektrumon, s mindegyik a pszichoszexuális fejlődés folyamatában alakul ki, e folyamatban változhat is, és a felnőttkori, nagy részben választott szexuális identitásban állandósul. De ekkor sem véglegesen. E dimenzióban lehet mozgás, különösen a vágy és a viselkedés síkján, de akár az önazonosság vetületében is. E tudományos felismerések nem épültek be a melegmozgalmak önmeghatározásaiba.” (Az Utószó részlete Joseph J. Nicolosi: Szégyen és kötődésvesztés című könyvéhez.)

Mindez magyarázatot is ad arra, hogy miért keresték a szavakat a műsort felvezető szövegben („Állapot? Betegség? Másság?”), amikor a homoszexualitás mibenlétét próbálták megfogalmazni, és amin nem győztek felháborodni az említett orgánumok, pont a tudományosságra hivatkozva! És magyarázatot adhat arra is, miért gondolják úgy – tudományos alapon! – egyes melegek és pszichiáterek a politikai nyomás ellenére is, hogy e szexuális orientáció nem megváltoztathatatlan.

Tehát „keep calm and enjoy reality”, tisztelt felháborodott kollégák!

Felhasznált irodalom a belinkelt forrásokon kívül:

Kórász Krisztián, Koras Réka, Simon Lajos: Homoszexualitás az orvostudomány tükrében. In: Lege Artis Medicinae, 2008. 18(4): 346–350.

Kórász Krisztián: A homoszexualitás demedikalizációja. In: Lege Artis Medicinae, 2013. 23(5-6): 316–320.