„Gyerekkoromban babáztam és fociztam is” – interjú Berkesi Judittal, a női foci nagykövetével
A női labdarúgás népszerűsítéséért lobbizik folyamatosan az M4 Sport riportereként és az MLSZ Női Bizottságának tagjaként is. Most éppen nagyköveti minőségben készül a legrangosabb európai kupasorozat szombati fináléjára. Berkesi Judittal beszélgettem a női foci hazai megítéléséről, arról, hogy milyen kihívásokkal szembesült nőként a sportriporteri pályán, és persze gömbölyödő pocakja mellett sem tudtam elmenni szó nélkül.
– Győzz meg, kérlek, engem, aki alapvetően nem érdeklődik a foci iránt, hogy szombat este leüljek a TV elé!
– Nem vagyok az a győzködős típus. De annak, aki nyitott rá, szombaton egyértelművé fog válni, hogy a női foci létezik, színvonalas és élvezetes. Az lett volna a legjobb egyébként, ha a stadionba jössz ki, hiszen az élmény a helyszínen, testközelből az igazi.
– Lehet még jegyet venni?
– Nem, minden jegy elkelt a szombati Lyon–Barcelona döntőre. A Lyon ugyebár a címvédő, ott játszik a magyar származású Marozsán Dzsenifer, aki bár Németországban nőtt fel, Budapesten született, ezért a szívének nagyon kedves, hogy itt játszhatja a döntő mérkőzést. Miatta, bevallom, én is a Lyonnak szurkolok egy kicsit, de külön elismerésre méltó a Barcelona teljesítménye is, hisz először jutottak be a döntőbe.
– Nálunk milyen a női foci megítélése?
– A foci itthon eddig egyet jelentett a férfi labdarúgással. Elindultunk egy úton, de a női szakág a férfihoz képest még gyermekcipőben jár.
Az lenne egyébként a szerencsés, ha a női csapatokat, legyen szó kézilabdáról, kosár- vagy vízilabdáról, nem a férfiakhoz viszonyítanánk, hanem önmagukban értékelnénk.
A férfi labdarúgás hagyományai több mint egy évszázadosak. Ehhez képest a női foci bő három évtizeddel ezelőtt jelent meg, és az utóbbi időszakban indult csak el a professzionalizálódása. Valójában az elmúlt éveket érzem igazán meghatározónak, előtte ez a szakág itthon szinte láthatatlan volt. A Bajnokok Ligája döntő viszont egy kiváló alkalom arra, hogy a szélesebb közönség is megismerkedhessen vele, és megtapasztalja, hogy a lányok játéka mögött is micsoda teljesítmény áll. A nézettségi adatok is egyébként azt mutatják, hogy folyamatosan növekszik az érdeklődés: egy Fradi–MTK meccs miatt már akkor is sokan leülnek a tévé elé, ha történetesen nők játszanak.
– Mit jelent számodra, hogy te lehetsz a női BL döntő nagykövete? Milyen feladataid vannak?
– Hatalmas megtiszteltetés. Eleinte picit furcsa volt, hogy átkerültem a mikrofon másik oldalára, és most engem kérdeznek, de élvezem nagyon ezt a feladatot is. Egyrészt meg kell ismertetnem a külföldi érdeklődőket a magyar női labdarúgás helyzetével, a BL döntő helyszínével, Budapesttel. Egy picit tehát Magyarországot is képviselem, ez a kommunikációs feladatok egyik része, a másik pedig, hogy itthon népszerűsítsem az eseményt, a csapatokat. A szervezési feladatokból is kiveszem a részem valamelyest. Szombaton is sok kísérőprogram lesz a döntőt megelőzően, a meccs előtt pedig bemutatjuk a BL trófeát is a nézőknek. Azért nem tudok teljesen kibújni az „M4 sportos bőrömből” sem: valamilyen formában bekapcsolódom majd a közvetítésbe is.
– Honnan ered ez a szenvedélyes fociszereteted?
– Édesapám nagy focidrukker. Három lánya született, de ez őt egyáltalán nem fogta vissza, rendszeresen vitt minket is a mérkőzésekre.
Gyerekkoromban babáztam és fociztam is, a kettő szerintem nem zárja ki egymást.
Az általános iskolában sem néztek rám ferde szemmel, ha együtt rúgtam a bőrt a fiúkkal az udvaron, a gimnáziumban pedig már lett egy női csapatunk. A kerületek közti teremfoci-bajnokságban nagyon szép eredményeket értünk el. Már akkor érlelődött bennem, hogy nagypályán is szeretném kipróbálni magam. Aztán nyolc évig játszottam NBI-ben, majd NBII-ben. Az egyetem alatt is aktívan sportoltam, de munka mellett már egyre nehezebben ment.
Többször abbahagytam, majd újrakezdtem, állandóan hívogatott a gyep.
Még múlt ősszel is voltam edzeni, de versenyszerűen sportolni csak úgy lehet, ha az ember rendszeresen ott tud lenni, és a meccseken is stabilan lehet rá számítani. Az utolsó időszakban többször kérdéses volt, hogy munka után vajon be tudok-e esni egy adott meccsre. Ezt így, félgőzzel nem akartam és nem is lehetett folytatni.
– Ahogy a női focinak is egy hosszú utat kell bejárnia az elfogadásig, nőként a sportriporteri pályán boldogulni sem lehetett egyszerű. Mit tapasztaltál?
– Az eleje talán tényleg nehezebb volt.
Először azon kell sokaknak túllépniük velünk kapcsolatban, hogy nők vagyunk, és csak ezt követően jön az, hogy mit is tudunk. Egy férfinél rögtön az a kérdés, hogy mit tud.
Nem akarok persze mártírt csinálni magunkból, pláne azért, mert ma már abszolút előnyét is érzem annak a munkámban, hogy nő vagyok. A női empátiának, megközelítési módnak szerintem ebben a szakmában is vannak előnyei. Ha például fiatal sportolók jönnek a stúdióba, akik még soha nem ültek kamera előtt és meg vannak szeppenve, igyekszem mindig segíteni őket abban, hogy minél kevésbé feszengjenek. A pályaszéli interjúknál pedig egy edzővel vagy egy sportolóval verseny után, meccs végén, sokszor nagyon szélsőséges hangulatban, lelkiállapotban kell tudni beszélgetni.
A kapcsolatfelvételben is lehet előny, ha valaki nő, de csak akkor, ha ez felkészültséggel, hitelességgel társul.
Ma már tudom azt is, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni, ezért elsősorban a szakmai kritikákra figyelek, nagyon fontosak számomra egyes kollégák visszajelzései. Hálás vagyok, hogy végigjárhattam a ranglétrát. Kezdtem gyakornokként, interjúkat vágtam, figyeltem a forgatásokat. Ez adott egyfajta magabiztosságot, és bízom benne, hogy a nézők is elsősorban a felkészültségemért, a stílusomért jegyeznek meg. Nekem egyébként a közvetítés a legkeményebb pálya, borzasztó nehéz egy egész meccset végigbeszélni jó ritmusban, élvezetesen. Rengeteg még a tanulnivalóm ezen a téren, de épp ez a kihívás is inspirál.
– A stílusodon változtattál a kezdetekhez képest?
– Eleinte rettenetesen görcsös voltam, nagyon akartam szakmailag bizonyítani. Már sokat finomodtam ezen a téren, de továbbra is egy karakán karakter vagyok, azt hiszem, nem pedig egy negédes, bratyizós típus. Persze a bizalom és hitelesség megszerzéséhez mégiscsak kell egyfajta közelség az adott sportághoz, sportolókhoz.
– Ki tudsz kapcsolni a nap végén?
– Sportesemény mindig van. Ezt nem lehet befejezni, csak félretenni, ha pl. tudatosan azt mondom, hogy na jó, ezt a mai meccset most már tényleg nem fogom megnézni, menjünk inkább végre el egy színházba. Csak így lehet.
Egy időben mindent a munka mögé helyeztem, de ma már nem így csinálom. A család sok mindent felülír.
– Amikor felkértek nagykövetnek, már lehetett tudni, hogy gyermeket vársz?
– Én tudtam. (nevet) Szerencsére nagyon pozitívan állt hozzá mindenki a csatornánál és a BL-döntő szervezői körében is. Amikor kiderült, hogy kislányom lesz, sokan viccesen meg is jegyezték, hogy ennek milyen jó üzenete van. Aztán persze megértették, hogy direktben nem szeretném „reklámozni” a várandósságomat. Sokkal szívesebben beszélek szakmai érdekességekről, mint a magánéletemről. Ez utóbbi nem is hiszem, hogy a családomon kívül bárkinek is izgalmas lehet.
– Hogy vagy? Második trimeszterben jársz, jól saccolok?
– Igen, teljesen jól vagyok, köszönöm, a 26. héten járunk. Igyekszem kímélni magamat, amennyire lehet, de elég nehezen engedem el a munkát. Június elején lesz a női labdarúgó bajnoki döntő, azt még szeretném megcsinálni. Pontosan tudom, hogy egy merőben más, de csodálatos időszaka következik az életemnek, az agyamat viszont még nem tudtam teljesen átprogramozni. (nevet) Amikor megtudtuk, hogy jön a baba, kiszámoltam, hogy a nyári vizes világbajnokságra már nem fogok tudok kiutazni, a 2020-as olimpiára viszont szeretnék visszatérni.
– A férjed, nem szakmabéliként, el tudja fogadni a sokszor hektikus időbeosztásodat?
– Mindenben támogat. A kapcsolatunk elején különösen sokat voltunk távol egymástól. 2016-ban egy hónapot a férfi labdarúgó EB miatt töltöttem külföldön, aztán újabb egy hónapot az olimpia miatt. Kis túlzással egész nyáron nem találkoztunk. Akkora könnyebbséget jelentett, hogy bízott bennem, hogy nem nyaggatott, hogy miért nem vagyunk többet együtt, hanem átérezte, hogy ezek a feladatok nekem most nagyon fontosak, mondhatni mérföldkövek! Kifejezetten büszke arra, ha pozitív visszajelzéseket kapok szakmai berkekből vagy a szurkolóktól.
– Édesapád református lelkipásztor. Neked milyen a kapcsolatod Istennel?
– Hálás vagyok a jó Istennek az ajándékaiért.
Hálás vagyok a munkámért, a feladataimért, az egészségért és természetesen a családomért. Mindig mellettem állnak. Ez egyáltalán nem egy magától értetődő dolog.
A neveltetésem, a gondolkodásmódom, hozzáállásom a munkához, az élethez a szüleim és testvéreim érdeme, ők szolgálnak mintául a saját életükkel, és én is a tőlük kapott értékeket szeretném majd továbbadni.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>