A „Kisasszonyok”: egy új, kedves, értékorientált filmváltozat
Greta Gerwig keresve sem találhatott volna alkalmasabb pillanatot Louisa May Alcott regénye, a Kisasszonyok újabb feldolgozásának bemutatásához, mint 2020 elejét. Most, amikor Natalie Portman az Oscar-díjátadón a szerinte mellőzött női alkotók – köztük Greta Gerwig – neveivel hímeztette ki gyönyörű estélyiruháját, most, amikor a nőket ért egyenlőtlenségektől hangos a sajtó, természetes, hogy nagyot szól a klasszikus lányregény megújítása modern felfogásban. Gerwig korábbi filmjeiben, a Frances Ha-ban és a Lady Birdben már bizonyította kitűnő stílus- és arányérzékét a női sorsok bemutatásában.
A rendező szerint a történet szereplői mind ambiciózus, karakán nők, akik nagy dolgokat akarnak elérni – legyen az sikeres írói karrier vagy boldog és kiegyensúlyozott családi élet. A March lányok a vidéki Amerikában élnek a polgárháború idején, és mivel apjuk a háborúban szolgál, anyjukkal magukban kell boldogulniuk és irányt találni mindennapjaiknak.
A négy nagyon különböző karakterű nővér szeretetkapcsolatban él egymással, azonban hétköznapjaikat átszövik a jellemükből adódó konfliktusok, az irigység és a féltékenység is.
A film keretét a tehetséges Jo March megjelenő regénye adja, ami a cselekmény szempontjából a történet végét jelenti – innen ugrunk vissza időben a kezdetekhez. A film első felében kissé zavaró és nehezen követhető az idősíkok váltakozása, ám idővel megszokjuk és egyértelművé válik, mikor hol járunk. A bő kétórás játékidőnek azonban tetemes része telik el értetlenkedéssel, hiszen az át- meg átugrált hét év a szereplők külsején például sajnos egyáltalán nem látszik.
Gerwig új filmjének szereplőgárdája lázba hozta a mozirajongókat, hiszen olyan fiatal sztárok, mint Emma Watson vagy Saoirse Ronan mellé odakerült Meryl Streep és Laura Dern neve is. Izgatott várakozás előzte meg a „Kisasszonyok” bemutatását, hiszen ki, ha nem Gerwig lenne képes megújítani és felfrissíteni ezt a szeretetre méltó, ám kissé poros és enyhén butácska történetet? Szerencsére a rendezőnő ragaszkodott a regény korához, és az eseményeket nem ültette át a jelenbe, ahogy tette ezt néhány korábbi, gyengébb feldolgozás. Ehelyett megőrizte a polgárháború idejének miliőjét – korhű jelmezek, impozáns villák, a gyönyörű ruhaköltemények, az esti gyertyafénynél írás – sőt, a film zenéit is a klasszikus vonalon maradva válogatta össze.
Mitől mondhatjuk mégis, hogy ez egy modern adaptáció? Ami elsőre feltűnik, az a színészek modorosságának hiánya. Olyan, mintha mai tiniket és fiatalokat látnánk a korabeli díszletek között, gesztusaik, reakcióik, hanghordozásuk mind kifejezetten „mai”.
Ehhez hozzájárul a szereplők gondos megválogatása. Miután nagyvonalúan túllépünk Emma Watson rémisztően mesterkélt játékán, örömmel fedezzük fel Saoirse Ronan (Vágy és vezeklés, Brooklyn, Lady Bird, Két királynő) és Florence Pugh (Lady Macbeth, Fehér éjszakák) erőteljes és üdítően természetes jelenlétét a filmben. A beteges March nővért alakító Eliza Scanlen szerepénél fogva nem igazán teljesedhet ki, de rá sem lehet panasz. Laura Dern hozza a tőle megszokott színvonalat, Meryl Streep pedig a sunyin és bölcsen hunyorgó vénkisasszony-nagynénit, aki valahogy mindig úgy mozgatja a szálakat, hogy azok a lehető legtöbb bonyodalmat okozzák a testvérek között. A férfiak gyakorlatilag biodíszletek ebben a filmben: a sármos James Norton a tanító szerepében épphogy megszólal egyszer-kétszer, de még a bölcsész-prototípus Friedrich Bhaert alakító Louis Garrel játéka is kimerül a szikrázó tekintetű nézésben. Náluk hálásabb szerepet kapott a napjaink egyik legnagyobb sztárjának számító, pimaszul még mindig csak huszonnégy éves Timothée Chalamet, aki Laurie szerepében töri össze a March lányok szíveit.
Hogy a film mégis sokszor unalomba hajlik, az a már említett időbeli ugrások mellett elsősorban a bő kétórás játékidőnek köszönhető. A „Kisasszonyok” első fele néha kifejezetten leül, a párbeszédek laposak, az események kiszámíthatók.
Az igazi dráma, a karakterek komfortzónán kívül mozdítása későn jön el, és bár ettől a film második fele izgalmassá kezd válni és mélyebb tartalmak felé tart, sajnos az összhatás nem hozza a várt katarzist.
Gerwig adaptációja tehát annyiban „feminista”, amennyiben maga az eredeti regény is: hogy csupa női főszereplő játszik benne, meg persze ott van Amy March monológja a társadalmi nemről és a klasszikus női szerepekről, illetve a fináléban egy kis bevándorlózást is kapunk. Azonban ezek a momentumok kevésnek tűnnek ahhoz, hogy a Kisasszonyokat korszakalkotónak vagy forradalmian modernnek könyvelhessük el. A végeredmény összességében egy kedves, értékorientált tanmese.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
