„Elhitette vele, hogy bárhol megtalálja és megöli” – beszélgetés a kapcsolati erőszak szakértőjével, Boglacsik Tímeával

Hatéves korában elváltak a szülei, nevelőapja pedig bántalmazta. Úgy szabadult meg, hogy kiemelték a családjából, és a nagyszüleinél nevelkedett. Hogy lehet, hogy egy anya nem lép közbe, amikor látja, hogy a gyerekét bántják?

Ha mondjuk húsz évvel ezelőtt kérdezi ezt tőlem, akkor azt mondtam volna, hogy érthetetlen, mert egy anyának anyatigrisként kellene védelmeznie a gyermekét. Azóta sokat tanultam és tapasztaltam erről a témáról, és azt kell hogy mondjam: nehéz védelmező anyának lenni, ha az anya is terrorban él. A nevelőapám az édesanyámat az utcán annyira megverte, hogy utána egy hétig nem tudott felkelni – ilyen körülmények között nyilván nem tudott megvédeni engem a nevelőapámtól. Ráadásul függött tőle anyagilag is, és ott volt még a kisebb testvérem, akinek a nevelőapám volt a vérszerinti apja, nyilván az ő érdekeit is valamennyire szem előtt próbálta tartani.

A nagy félelem a magyarázata, miért nem mert a védelmemre kelni. Ez az ember elhitette vele, hogy soha nem fog megszabadulni tőle, bárhol megtalálja és megöli.

És sajnos több alkalommal is megtalálta az elköltözni próbáló édesanyámat, és ő visszament hozzá minden alkalommal. Aztán egyszer már nem tudott visszamenni, mert meghalt…

Előfordul, hogy a vérszerinti szülő az elkövetője a bántalmazásnak, vagy pedig erőszakos kényszerítés nélkül is elfogadja, hogy párja az ő gyerekét bántalmazza, sőt, önként kiszolgáltatja neki. Miben reménykedhet ilyen esetben az áldozat?

Ma már törvény írja elő, hogyan kellene működnie az elsődleges gyermekvédelmi jelzőrendszernek. Már az én gyerekkoromban is működött valamiféle mechanizmus, mert az én tanító nénim jelzett a gyámhatóság felé, a gyámhatóság pedig intézkedett, a bíróság döntést hozott, és viszonylag rövid idő alatt kikerültem a családból. Ez a gyorsaság ma már nem feltétlenül jellemző, mert szakértőkkel több körülményt vizsgálnak, a késlekedés pedig veszélyeztetheti a gyereket. Ahogy az is, ha az ítélet szerint kapcsolatot kell tartania azzal az emberrel, aki bántalmazta őt, még akkor is, hogyha egyébként fizikai rosszulléte van a gyermeknek a bántalmazó szülővel való találkozás előtt… Ha pedig ezt megtagadja a másik szülő, akkor még őt büntethetik meg a kapcsolattartás akadályozása miatt.

Önkéntelenül is apákról, férfiakról beszélünk mint bántalmazókról. Ön sok bántalmazási esetet látott. Előfordul, hogy nők a bántalmazók?

Igen. A férfiak is lehetnek erőszak áldozatai, csak a társadalmi nyomás miatt még kevésbé mernek ezzel előhozakodni. Gyakori a pszichés és szóbeli bántalmazás, az anyagi kihasználás, társadalmi bántalmazás, amikor elszigeteli a nő a férfit a családtagjaitól, a barátaitól.

Két nagyon jellemző példát említek a praxisomból, ezek jól mutatják, mennyire nehéz egy férfinak segítséget kérni, felvállalni a nyilvánosság előtt, hogy ő áldozat.

Telefonált egy katona férfi, hogy fizikailag bántalmazza őt a párja: összetépi a ruháját, karmolja, üti, ahol csak éri. Azt kérdezte tőlem, hogy mit tehet. „A rendőrségen feljelentést tud tenni” – válaszoltam, de ő mondta, hogy beszélt már rendőrökkel, akik kinevették, és azt mondták neki, hogy „nehogy már egy katonaember ne tudja ezt elintézni otthon”. Ha viszont ő fizikailag megvédi magát, a nő biztos, hogy feljelenti, és akkor katonai ügyészség elé kerül. Most akkor mit csináljon?

A másik még tipikusabb probléma. Férfi ismerősöm mesélte, hogy reggel főzött teát a párjának, amelyben a filtert az előírtnál két-három perccel tovább hagyta a forró vízben. A neje felháborodva látványosan kiöntötte a csapba a teát. Ez lényegtelen esetnek tűnhet, de amikor sokszor ismétlődnek hasonló gesztusok, a lekicsinylés folyamatosan jelen van az életükben, az már bántalmazásnak számít. Hasonló, amikor az ágyban nem tud úgy teljesíteni a férfi, ahogy elvárná tőle a párja, ezért degradáló megjegyzésekkel megszégyeníti; vagy amikor azt kell hallgatnia egy férfinak rendszeresen, hogy alkalmatlan arra, hogy egy szöget beüssön a falba, vagy képtelen eltartani a családját… Személyiségleépítő hatása van ezeknek a szavaknak, mondatoknak, súlyos lelki sérülést okozhatnak, ami később fizikai betegségekben is megjelenhet.

Mivel tudunk harcolni a kapcsolati erőszakcselekményekkel szemben?

Szerencsésnek érzem magam, mert az állami ellátórendszer születésének a bölcsőjénél ott lehettem. Civil szervezetek korábban is foglalkoztak már ezzel a témával, és próbáltak segítő programokat megvalósítani. Ma már vannak nagyon jól kidolgozott tréningek, felvilágosító anyagok, applikációk azok számára, akik az erőszakot észrevehetik és jelezhetik. A rendőröket folyamatosan képzik, tanároknak is lehetőségük van részt venni képzéseken. Viszont a gyerekekhez még nehezen jutnak el az információk. Egyetemeken már elindultak jó kezdeményezések, ilyen volt nemrég a 3 Lépés címet viselő kétnapos rendezvény is, amelyet a Budapesti Corvinus Egyetem hallgatói szerveztek. A bántalmazás három különböző aspektusával foglalkoztak: párkapcsolati erőszak, utcai zaklatás (catcalling) és mindezek megjelenése a kommentkultúrában. Az első napon engem is meghívtak, és üdítő volt számomra, hogy ilyen fiatalok ennyire lelkesen, szakmaian járták körül a témát. Visszaadták a hitemet abban, hogy van utánpótlás az erőszak elleni küzdelemben.

Kép

Fotó: Szakál Szilvia

Akik viszont úgy vélik, ők nem lehetnek érintettek, azok továbbra se fogékonyak a témára. De honnan tudjuk biztosan, hogy a környezetünkben nincs bántalmazott?

Lehet, hogy én is évek óta bántalmazó kapcsolatban élek, viszont a rugalmasságom olyan fokú, hogy ez nem tudatosul bennem. A kampányoknak az is a célja, hogy segítsék a felismerést.

Tehát a küzdelem egyik eszköze felvilágosítás, és vannak telefonvonalak, ahol be lehet jelenteni erőszakot, segítséget is lehet kérni. A védett házak fogalmát viszont misztikum övezi, mert titokban működnek. Tényleg be tudják fogadni azokat, akiknek menekülniük kell az erőszaktevőtől?

Azt szokták mondani az áldozatok, hogy inkább maradnak a megszokott rosszban, mint hogy kilépjenek a bizonytalanba. Én mindenkit arra bíztatok, hogy lépjenek ki, ha ezt abban a pillanatban biztonsággal meg tudják tenni, és higgyenek abban, hogy jobb lesz. Ezekben az intézményekben csak támogató emberekkel fognak találkozni.

Legjobb tudomásom szerint továbbra is nagyjából 300 férőhely van országosan, közel 30 krízisközpontban, kifejezetten a kapcsolati erőszak áldozatainak, és van olyan intézmény, amely férfiakat is fogad. Ha valaki fölhívja az OKIT-ot, akkor felkészítik arra, hogy menekülés esetére miket kell titokban előkészíteni – iratok, a gyerekek iratai, a szedett gyógyszerek, a legalapvetőbb ruhaneműk, esetleg egy-két kedvelt játék a gyereknek –, ami befér egy táskába. Ha erre nincs lehetőség, mert az éjszaka közepén kell menekülni, akkor ezek az intézmények biztosítanak minden szükséges dolgot. S hogy mi történik ott velük? Ha valaki számára ismerősek az anyaotthonok, nagyjából olyan környezetet kell elképzelni, ahol szociális munkások, pszichológusok, jogászok gondozók, szükség esetén fejlesztőpedagógusok is segítik a mindennapokat, azért, hogy ne kelljen visszamenni a bántalmazóhoz.

Mit tegyek akkor, ha nem én vagyok az áldozat, hanem valaki a környezetemben?

Hozok egy életszerű példát: hallom, hogy a szomszédban üvölt a gyerek. Vajon csak egy kimerültségből fakadó hiszti, vagy bántalmazzák? Ha ez hosszabb ideig vagy gyakran fennáll, akkor feltételezhető, hogy probléma van a családban. Nem a mi dolgunk kinyomozni, hogy mi miatt visít keservesen a gyerek, nekünk az a dolgunk, hogy a helyi gyermekjóléti szolgálatnál jelezzük ezt. Ha viszont egészen biztosan gyermekbántalmazás van folyamatban, akkor azonnal a rendőrséget kell értesíteni, illetve a gyámhatóságnál is érdemes jelezni.

Ha felnőtt a bántalmazott, akkor rá lehet kérdezni, de ez nem könnyű, mert a bántalmazó sokszor együtt megy mindenhová az áldozattal, hogy elszigetelje és kontrollálja őt. Hogyha közelébe tudunk férkőzni, jelezhetjük neki, hogy látjuk, valami nincs rendben, látjuk esetleg a foltokat. Nyilván mindig lesz hárító magyarázat: leestem, nekimentem, összetörtem... De akkor is megmondhatjuk neki, hogy ott vagyunk, ha segítségre van szüksége. Viszont el kell tudnunk fogadni, ha azt mondja, hogy nem kér a segítségből.

Azonban, ha azt halljuk, hogy éppen bántalmaznak valakit, akkor a rendőrséget kell hívni. Ebben az esetben sem kell mérlegelni, hiszen életveszélyről is szó lehet.

Azon se csodálkozzunk, ha az áldozat a rendőrnek is azt mondja, hogy nem történt semmi. Ha ugyanis a rendőr nem talál elég terhelő bizonyítékot, hogy elvigye a bántalmazót, akkor az áldozat otthon marad vele, és egészen biztosan megbünteti.

De az erőszaktevő tudni fogja, hogy én hívtam ki a rendőröket. Lehet, hogy majd engem vesz elő!

Egyrészt lehet anonim bejelentést tenni a rendőrségnek is, a gyámhatóságnak is. A másik érvem pedig egy érzelmi megközelítése a kérdésnek. Mindenki félti magát meg a családját, és ez teljesen rendben van. Viszont bele kell képzelnünk magunkat annak a kisgyereknek vagy felnőttnek a helyzetébe, akit tényleg rendszeresen bántanak. Vajon mi lenne a rosszabb: azt hallgatni mindennap, hogy egy kétéves gyereket földhöz csapnak, bántalmaznak, leforrázzák, vagy az, hogy ebből esetleg nekem lehet kellemetlenségem? Nem is beszélve arról, ha haláleset következik be, és mi nem tettünk ellene semmit…

A gyerekek elleni erőszakot megakadályozni egyébként nemcsak morális, hanem hivatalos kötelesség is: gyakorlatilag mindenki a gyermekvédelmi jelzőrendszernek a tagja, tehát mindenkinek jelentenie kellene ezeket az ügyeket.

Egy tanár ismerősöm egy jó nevű középiskolában szembesült olyan jelekkel, hogy az egyik kamaszlányt otthon a sztárügyvéd apa abuzálja. Nagyon meg volt ijedve az igazgatóval együtt, hogy mi lesz, ha feljelentik a nagy hatalmú apát. Mi a véleménye az ilyen helyzetekről?

Ha megerősödik a gyanú, akkor az iskolaigazgatónak jelzési kötelezettsége van a gyermekjóléti szolgálat felé. Ez nem megvádolás, hanem csak a gyanú közlése. Ugyanakkor megértem a félelmét is a pedagógusoknak, hiszen egy prominens személyiség sokféleképpen árthat nekik. Mégsem kérdés, hogy kell-e lépéseket tenni, mert egy gyermek életének a tönkretételét senkinek nem szabad büntetlenül megúsznia. Inkább tévedjünk, és derüljön ki, hogy nem történt abúzus, mint hogy hagyjuk azt, hogy tovább bántalmazzák a gyereket.

Mit tehetünk, ha köztéren leszünk szemtanúi egy zaklatásnak?

Ha éppen dulakodás van, vagy mondjuk egy szülő elkezdi verni a gyerekét, de a mi testi épségünket nem veszélyezteti a helyzet, akkor odaléphetünk, szólhatunk hozzá, kizökkenthetjük ebből a szituációból. Ez nem fogja megoldani a bántalmazást, de legalább visszajelzést kap a bántalmazó, hogy ez nem oké.

Én magam is tapasztaltam, hogy ez a szolidaritás mennyire fontos lenne. Utaztam az 1-es villamoson pár évvel ezelőtt a kislányaimmal, és egy férfi elkezdett fogdosni, simogatni. Én határozottan megfogtam a karját, és hangosan elkezdtem hozzá beszélni, hogy ezt mégis hogy képzeli. Egy utas sem kelt a védelmemre! A kislányaim nagyon megijedtek, mert nem értették, hogy mi történik. Milyen jó lett volna, ha valaki támogat, feláll, és azt mondja ennek az embernek, hogy ezt nem teheti meg, nincs hozzá joga!

Ha viszont a szituáció veszélyes ránk nézve, akkor azonnal hívni kell a 112-es számot, és el kell mondani, mi történik és hol. Sose menjünk el az ilyen helyzetek mellett!

Furcsa, hogy van, akit a nyilvánosság se rettent vissza a zaklatástól, bántalmazástól.

Kétféle bántalmazó típus van. Az egyik, akit nem fognak vissza a körülmények, bárhol bárkinek nekimegy. És van a másik, a rafináltabb, aki látszólag példamutató polgár, szülő és házastárs. Ő a veszélyesebb, mert sokszor elismert tagja a társadalomnak, és senki se hinné róla, hogy bántalmazó.

Kép

Fotó: Szakál Szilvia

Szerelemnek álcázott csapda – ez a találó címe annak a cikknek, amelyben ön a párválasztás veszélyeire hívta fel a figyelmet. Hogyan lehetne ebben segíteni?

Azt kellene tudatosítani a fiatalokban és az idősebbekben is, hogy ne engedjenek bizonyos elvárásokból. Ha a partnerük túllép ezeken, akkor „köszönöm szépen, eddig tartott”. Ilyen határ lehet például egy pofon, bár nálam jóval „kevesebbért” is felvillan a piros lámpa. Aki még a szerelem rózsaszín ködében él, ezt egyszeri alkalomnak vélheti. Aztán ha megismétlődik, ezek a határok kitolódnak, és nem veszi észre, mennyire belecsúszik a bántalmazó kapcsolatba. A végén ott áll elszigetelten a családjától, rendszeresen sértegetve és fizikailag is bántalmazva.

Nagy divatja van annak a pszichológiai elméletnek, hogy mind az áldozati, mind a bántalmazó szerep a rossz gyermekkor következménye. Ez mintha felmentené a bántalmazót és még tehetetlenebbnek állítaná be az áldozatot. Mit lehet mondani erre?

A pszichológiai ismeretek a bántalmazó indítékainak megértését segítik, de semmiképpen sem mentik fel a döntései, a tettei alól.

Nekem a statisztika szerint bántalmazónak kéne lennem, hiszen engem is nagyon súlyosan bántalmaztak gyerekkoromban. Mégsem az lettem. Már gyerekként tudtam, hogy az a helyzet, amiben élek, nem jó, el is szöktem több alkalommal. A barátnőméknél és a tanító nénimnél láttam, hogy ott másképp működik egy család. Az volt a szerencsém, hogy a nagyszüleimhez kerültem, illetve olyan pedagógusok vettek körül, akik szeretettel támogattak. A segítő környezet tehát nagyon sok jót tehet.

Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat a nap 24 órájában Magyarországról ingyenesen elérhető a következő telefonszámon és e-mail címen:
+36 80 20 55 20
[email protected]