Klarinétos, kamionsofőr, ráadásul nő! – László Diána nem mindennapi története

Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy kamionnal utazol majd szerte a világban?

2006-ban szereztem meg minden jogosítványomat ahhoz, hogy pótkocsis kamionnal tudjak dolgozni. Az autók iránti szenvedélyem már gyermekkoromban nagyon erős volt, mindenáron vezetni szerettem volna. 16 évesen kaptam meg a jogosítványt, de már akkor éreztem, hogy a személyautónál nagyobb autót is vezetnék. Aztán családot alapítottam, eltelt sok idő, és a válásom után kezdett ismét foglalkoztatni ez a lehetőség. Megszereztem a C kategóriára (teherautó), majd egy évre rá buszra is a vezetői engedélyt, aztán jött a CE nehézpótkocsira is a megfelelő vizsga. Annak idején apukám szerettette meg velem a vezetést, szerettem úton lenni vele, megnyugtató, biztonságos érzés volt, még jókat is aludtam az autóban.

Persze minden fokozatosan alakult. A CE típusú jogosítvány megszerzésekor már gépjármű-szakoktató voltam, de a felismerés akkor jött, amikor egy ismerősöm megengedte, hogy bemenjek vele a telephelyre, és tologassam a gabonás pótkocsit.

Az egy hatalmas autó óriási oldalfalakkal, de bennem nem félelem volt, hanem az, hogy minél hamarabb legyen meg a jogosítványom, amivel végre tekergethetem ennek a teherautónak a kormányát.

Ennél a gabonás cégnél kaptam további lehetőséget arra, hogy gyakoroljak, a kollégám néhány hétig jött velem, és segített nekem. Emlékszem, a bajai úton mentünk, ami nagyon-nagyon rossz állapotú volt akkor. Éjszaka érkeztünk haza, de már indultam is volna a következő útra.

A gabonás élet nagyon poros munkával jár, ami fizikálisan is megterhelő. A teherautóval földekre, dűlőkbe menni, mellette le kellett borítani az árut (zöldbabot, kukoricát, borsót megindítani a villával), beállni a paradicsomszedő gép mellé, fölmászni a pótkocsira, leponyvázni, visszaponyvázni, ha nem jó helyen volt az áru, akkor bemászni, lapátolni. Egy kantáros munkásruhában dolgoztam, fejkendővel a fejemen, de ha rajtam múlott volna, itt maradtam volna, annyira szerettem ezt a munkát, még ha fizikailag iszonyúan nehéz volt is.

Melyik volt az első igazi kamionos utad?

Egy tandempótos szerelvénnyel mentem Esztergomból. Nagyon sok céget megkerestem, hogy szeretnék kamionsofőrként dolgozni, de megmosolyogtak, nőként nem akartak foglalkoztatni. Már a gabonás időszakban is azt tapasztaltam (és az egy nagyon toleráns, segítő cég volt), hogy sokan rosszallják, amit csinálok. Sokszor kérdezték, mit keresek itt, miért nem főzöm otthon az ebédet. Végül ez az esztergomi cég adott lehetőséget. Jártam Csehországot meg Szlovákiát, gyors tempóban, kanyargós utakon, de nem éreztem jól magam. Sokszor megbántottak.

Végül elkerültem egy olyan céghez, ahol már úgynevezett ADR-es tartányos autóval dolgoztam, tehát veszélyes árut vittem. Szülői háttér nélkül, albérletben éltünk akkoriban, a gyerekemről pedig gondoskodni akartam, ezért 2008-ban kimentem Angliába a fiammal, és hét évig kint éltünk. Ott belföldi kamionosként dolgoztam, Rugby–Glasgow vonalában. Ügynökségen keresztül osztották ki, hogy melyik nap melyik céghez kell mennem. Volt, hogy öt nap öt különböző cégnek dolgoztam. Itt nem volt semmilyen nemek szerinti megkülönböztetés, mert már több női kamionsofőrrel találkoztak a cégek és az ország is. Nehéz időszak volt ez számomra, távol az otthontól, de sokat tanultam, tapasztaltam ezalatt a kamionos szakmában.

Talán túl lírainak tűnik, de a kamionom és én összeforrtunk, mindig vigyázunk egymásra. Soha nem félek az autóban, soha nem érzem azt, hogy veszélyben lennék.

A legtöbben nem szerettek román területen vezetni, nekem viszont az egyik kedvenc helyem volt mindig: a hegyekben az ember kinéz a szerpentinekről, látja a kis patakokat, folyókat, a hegycsúcsokat, a csodálatos látványt. A másik, amin a mai napig is, ha kamionnal megyek, pityergek: az M7-esen a Völgyhíd. Csodás látvány, Magyarország a szívem csücske, mindig a szememet legeltetve járok itthon is.

Kép

Képek: László Diána

Sokan a Bud Spencer-filmek alapján úgy gondolják, ha valaki kamionozik, akkor az autóban éli az életét, ott eszik, alszik. Ez valóban így van?

Sokan azért szeretik ezt az életet, mert tudnak bandázni, együtt főznek, beszélgetnek, iszogatnak. Az átlag kamionos viszi magával a kis edényeit, a fűszereit meg a kávéfőzőgépet, és amit csak tud, azt maga megfőzi, meg ott is alszik az autóban. Nekem is meg kell oldanom olykor az alvást is, az étkezést is az autóban, régebben én is főztem, de már nincs időm erre a sok lerakó miatt, inkább otthonról hozom. Két négyzetméter a kamionfülke, és mivel ez az ember otthona is, megpróbálja tisztán tartani, megszervezni a tisztálkodást, étkezést, olvasást, zenehallgatást. Sok kamionos elég olvasott, komolyzenét is hallgat vezetés közben. Nálam van, hogy semmi nem szól, mert a saját gondolataimra figyelek, de egyébként bármilyen zenét szívesen hallgatok, mert jó pár évig diszkósként is működtem.

DJ is voltál, jól értem?

Igen, kb. négy-öt évig. Az akkori párom diszkós volt, ő tanított meg keverni a zenét, pakolni a lemezeket, úgyhogy végül megcsináltam a diszkós vizsgát. Nagyon jó volt adni valamit az embereknek így is. A nők ebbe is visznek érzelmet: ha hozzám odajött valaki, és zenét kért, arra törekedtem, hogy ha nem is elsőre, de azért megszólaljon a kért zene.

A klarinéttal az első találkozásod mikorra datálható?

Óvodás voltam, amikor apukám felfedezte bennem a zenei tehetséget, furulyán kezdtem játszani, majd elsős koromban már klarinétoztam. Apu korán meghalt, anyu pedig úgy döntött, máshol folytatja az életét a tesóm nélkül és nélkülem. Minket visszahoztak ide, Orosházára a nagynénémékhez, itt kezdtem el iskolába és zeneiskolába járni. Később az élet úgy hozta, hogy megszakadt a legtöbb kapcsolatom nemcsak a rokonokkal, ismerősökkel, de a zenével is. Aztán tavalyelőtt nyáron összefutottam egy ismerősömmel, akivel 35 évvel ezelőtt egy zenekaros bandába tartoztunk. Hiába laktunk egy városban, soha nem találkoztunk felnőttként.

Aztán megkopogtatta a vállam, hogy „helló, veled egy zenekarban voltam”. Azóta már újra együtt zenélünk, az Orosházi Fúvószenekarban és az Amigo Bandben is.

Melyik volt az első olyan élményed az elmúlt másfél évből, amikor már azt mondtad, hogy „igen, ez az, én most már zenélek”?

Már korábban is elő-elővettem a hangszert, aztán az orosházi volt klarinéttanárom adott kottákat, hogy próbálgassam, fújjam, és én napról napra éreztem, hogy előjön a régi tudás. A nagy áttörés az volt, amikor beülhettem az Orosházi Fúvószenekarba. A zenekaros társam felhívott, és határozottan azt mondta: „itt van a zenekarvezető telefonszáma, van fél órád, hogy felhívd, aztán hívj vissza, hogy mire jutottatok”. Felhívtam, ő pedig örömmel engedélyezte, hogy beüljek a zenekari próbára. Előfordult akkor még, hogy olyan hangok szólaltak meg, amiket föl sem ismertem, de a zenekarban ott ült pár ismerős, akikkel együtt jártam régen is zenekarra, és biztattak. Láttam, hogy örülnek nekem, és ez annyira motivált, hogy már nem volt visszaút. Tisztáztuk a zenekarvezetővel, hogy én nemcsak benézek ide, hanem komolyan gyakorolok. A 2021-es szilveszteri koncerten már én is közöttük lehettem. Hatalmas, euforikus élmény volt.

Kép

A fúvószenekarban - Fotó: Palotás Rajmund

Mostanság hogyan alakul az életed? A kamionozást nem lehet csak úgy föladni, hiszen az is egy szerelem. Hogyan tudod megosztani magad?

Hétfőtől csütörtökig a kamionban vagyok, pénteken zeneiskolába járok, este próbálok a zenekarokkal, szombat-vasárnap pedig fellépések vannak, és közben sok-sok gyakorlás. Persze komoly torlódás van, de most azt érzem, hogy nekem a zene irányába kell mennem. Mindenhova viszem magammal a hangszert. Van, amikor a klarinétot, van, amikor a szoprán szaxofont, mert közben zeneiskolás lettem könnyűzenei szakon, s mivel nem volt klarinét szak, az elméleti képzés mellé csak a szoprán szaxofon maradt mint lehetőség.

Azt gondolom, ahol éppen vagyunk, teljes odaadással ott kell, hogy legyünk, csak akkor tud megtörténni velünk, aminek meg kell történnie.

Amikor például a régi zenekaros társammal egy próba után beültünk egy közeli bárba, beszélgetés közben elővettük a hangszereket, zenélgettünk. Másnap a tulaj szólt, hogy ő ezt nagyon szeretné itt, a bárban hallani, mert Orosházán nincs élő zenés szórakozóhely.

Megalakítottuk az Amigo Bandet. Mostanra igazi család lettünk mi, együtt. Van olyan tagunk, akinek ez a zenekar, a próbák, a társasági élet visszaadta az életkedvét, a rég elfelejtett céljait. Neki terápia, hogy itt zenélhet velünk. Több fiatal zenésztársunk van, 15, 17, 19 évesek, nekik ez óriási lehetőség, nagyon tehetségesek. Van olyan fiatal is, akit a szárnyaink alá vettünk, beiratkozott az orosházi zeneiskolába, és mi is foglalkozunk vele. Mi, bőven negyven felettiek igyekszünk nekik példát mutatni, segíteni őket, miközben a saját álmainkat is beletesszük a zenélésbe. És persze itt vagyok én, a nagy újrakezdő, de ezzel sem vagyok egyedül.

Kép: Amigo Band Orosháza

A klarinét, amin most játszol, kalandos módon lett a tiéd. Egy Facebook-csoportban rakták össze az árát neked, és ez a csoport most már másokat is segít...

A zeneiskolától kaptam egy hangszert kölcsön, de szerettem volna egy saját, szép hangú, profi klarinétot. Szorgalmasan rakosgattam félre a klarinétra szánt összegeket a fizetésemből, bízva abban, hogy a végére sikerül majd megvásárolni. Baráti társaságban mondtam először viccesen, hogy ha mindenki csak ezer forintot adna a hangszerre, pillanatok alatt össze tudnám gyűjteni az árát. Komolyan vették, és szó nélkül odaadták egy borítékban azzal, hogy akkor csináld. Eleinte a közösségi oldalon küldözgettem üzeneteket nagy szemérmesen, majd létrehoztam egy csoportot, amiben leírtam a kérésemet, de még azt sem nyilvánosan. Aztán egy ismerősöm biztatott: ne rejtőzködj! Vállald föl, és akkor tudunk segíteni. Nagyon sokan segítettek, köztük olyanok is, akikkel csak futó ismerősök voltunk. Sokan hívtak, hogy menjek el hozzájuk, személyesen akarnak segíteni, nem utalni. Sok elfeledett baráti, családi kapcsolatot élesztett újra ez a „klarinétot szeretnék” mozgalom.

Sok százezer forint gyűlt össze, de nemcsak a pénzzel segítettek. A biztatásukkal. A szeretetükkel.

Nagyon hálás vagyok mindenkinek ezért! Most, hogy az álmomat élem és zenélhetek, átalakítottam a csoportot, és az 50 pluszosok hangszeres álmait szeretném segíteni én is. Soha nem késő bármit is újrakezdeni.