A Nagy Szökés – Egy német fogolytáborban is diadalt aratott az emberi leleményesség, összefogás és lelkierő
Ha még ma is élnének Roger Bushell, Herbert Massey és társaik, könnyedén milliárdosok lehetnének. Multinacionális vállalkozásban oktathatnák a világ cégeit arra, amit az 1940-es évek első felében egy német hadifogolytáborban elértek. Azt, hogy milyen módszerekkel lehet a lehető legszűkösebb erőforrásokból – sőt, tulajdonképpen a semmiből – hihetetlenül nagyarányú, lélegzetelállító infrastruktúrát építeni, több száz ember hónapokon át tartó munkáját koordinálni, majd végrehajtani a világtörténelem egyik legmerészebb titkos akcióját.
A szökevény pilóta és a tábor
Roger Bushell ígéretes fiatal ügyvéd volt. Jómódú brit családba született a 20. század elején Dél-Afrikában, és minden esélye megvolt arra, hogy komoly karriert fusson be a birodalom szolgálatában. Folyékonyan beszélt németül és franciául, brit síbajnok volt, és már a húszas évei elején belépett a hadseregbe, ahol kiváló pilótát képeztek belőle. 29 éves volt, amikor kitört a második világháború, ő pedig minden más tervét félredobva azonnal belevetette magát a harcokba.
A balszerencse 1940 májusában, a dunkerque-i csatában érte el, amikor a teljes brit hadsereget, valamint a francia és a belga sereg egyes részeit menekítették ki a kontinensről. Bushell repülőgépét lelőtték, ő pedig valahol Németországban hajtott végre kényszerleszállást. Elfogták, majd egy fogolytáborba vitték. Itt kezdődött el az a megdöbbentő kalandokból álló sorozat, ami kitöltötte rövid életének hátralévő négy évét.
Politikai fogolyként rögtön megszökött, majd, amikor újra elfogták, újra megszökött. A hónapokon át tartó bujkálás során romantikusnál romantikusabb kalandokba keveredett: volt közöttük szerelem, árulás és gyilkosság is.
Aztán harmadszor is elfogták, és elküldték abba a fogolytáborba, amelyet később néhány társával együtt ő tett világhíressé, és amelyik aztán vérforralóan igazságtalan halálát is okozta.
Sorozatos szökései után 1942-ben egy kiválóan őrzött, újonnan épült fogolytáborba vitték, a Stammlager Luft 3, ismertebb nevén a Stalagluft 3 nevű telepre. Itt nagyrészt brit és amerikai pilótákat őriztek, méghozzá a német légierő, a Luftwaffe irányításával. Kezdetben egyetlen körletet hoztak létre tizenöt fa barakkal, mindegyikben tizenhat szobával, amelyek mindegyikében nyolc fogoly lakott. Később, ahogy a rabok száma folyamatosan nőtt, egyre újabb körleteket hoztak létre, végül már hat volt belőlük.
A tábor vezetője egy többszörösen kitüntetett első világháborús veterán, Friedrich von Lindeiner-Wildau ezredes volt. A Stalagluft nem megsemmisítő tábornak épült, Lindeiner nem arra szerződött, hogy embereket öljön. Igyekezett a maga módján viszonylag civilizált módon viselkedni, ami persze nem azt jelentette, hogy a raboknak könnyű élete volt a lengyelországi Sziléziában épült barakkokban.
A tábort magas, szögesdrótos kerítések védték számos őrtoronnyal, amelyekben éjjel-nappal fegyveres őrök vigyáztak.
A kerítésen belül egy drótkötél is ki volt feszítve; az őrök arra kaptak parancsot, hogy aki ezen átlép, azt agyon kell lőni.
A németek jól tudták, hogy az intelligens és találékony pilóták mindent meg fognak tenni a szökés érdekében, ezért különösen szigorú óvintézkedéseket léptettek életbe. Ilyen volt többek közt egy érzékeny szeizmológiai mikrofonokból álló hálózat, amely a talaj rezgéseit figyelte. Ennek azért látták szükségét, mert az ehhez hasonló táborokból a legtöbb szökési kísérletet alagutak fúrásával kockáztatták meg a rabok.
Agyafúrt tervek
Jó figyelmeztetés volt a németek számára az a szemtelen és merész akció is, amelyet néhány rab 1943-ban hajtott végre. Kihasználva a pilóták közötti, nemzeteken átívelő szolidaritást, elérték a táborvezetőnél, hogy a kerítésen belül felállíthassanak egy hagyományos tornaszekrényt, amelyen gyakorlatozva megőrizhetik a fizikai kondíciójukat. Amint az őrök egy pillanatra nem néztek oda, a legbátrabb rabok a szekrény alá bújtak, és elkezdtek alagutat ásni a kerítés túloldala felé. A tornázás robaja, az ugrálás és a kiáltozás minden zajt elnyomott, és a mikrofonok sem tudták elkülöníteni a dübörgést az ásás hangjaitól. A több mint harminc méter hosszú alagút három hónap alatt elkészült, és hárman megszöktek. Mindannyian eljutottak Angliába, amivel nagyon felbőszítették von Lindeinert. A biztonsági szabályok még szigorúbbá váltak.
A táborparancsnok nem tudhatta, de ebben az időszakban a rabok között már javában folyt a tervezgetés. Roger Bushell és néhány társa – egy több száz fős szavazás lebonyolítása után – katonai rendtartást vezetett be a hadifoglyok körében, és szigorú parancsuralmi rendszerben felvázolták a szökés menetét. A rangidős tiszt, Herbert Massey dandártábornok jóváhagyásával nem egy, hanem mindjárt három alagutat terveztek ásni, mivel feltételezték, hogy a németek sem ma jöttek le a falvédőről.
Az „alagút” szó kiejtését hadbíróság elé állítással rendelték büntetni, így mind a három járat saját álnevet kapott: Dick, Tom és Harry.
Ahhoz, hogy biztonságos távolságban bukkanjanak ki a kerítésen kívül, egészen a tábort körülvevő, sűrű fenyőerdőig el kellett ásni. Ez legalább százméteres távolságot jelentett. Ráadásul annak érdekében, hogy a mikrofonok ne érzékeljék az ásás keltette rezgéseket, az alagutaknak legalább tíz méter mélyen kellett húzódniuk. Mindezt szinte lehetetlenné tették az állandó őrjáratok, amelyek minden egyes barakkot rendszeresen átkutattak bármiféle gyanús jelre vadászva.
A tábori őrség tagjait menyéteknek hívták, és komoly, összetett figyelőrendszert alakítottak ki a mozgásuk állandó monitorozására. Eldöntötték, hogy a függőleges aknákat csakis az épületeken belül lehet kiásni, ezért egészen különleges leleményességre volt szükség. A Harry és a Tom becenevű alagutakat úgy rejtették el, hogy arrébb húzták a 104-es és a 123-as barakkban elhelyezett tűzhelyeket, majd óvatosan felszedték az alattuk lefektetett padlócsempéket, és aprólékos munkával megbontották a betont. Dick bejáratát egy zuhanyozó lefolyótálcája alatt kezdték el.
Amikor elérték a talajszintet, fém edényekből, tábori evőeszközökből és konzervdobozokból készített ásókkal láttak neki a munkának. Naponta két műszakban dolgoztak, a műszakok után visszahelyezték a csempéket, és visszahúzták a tűzhelyeket az eredeti helyükre. A talaj laza, homokos volt, ezért életbevágó volt, hogy teljes hosszában aládúcolják az alagutat. Ehhez persze egy fogolytáborban lehetetlennek tűnik megtalálni a megfelelő faanyagot. Ők azonban rájöttek, hogy az ágyaik fekvődeszkái közül észrevétlenül elvehetnek néhányat. Rövidesen parancsba adták a vállalkozásban részt vevő raboknak, hogy szigorú rendben beszolgáltassák a megfelelő mennyiségű fát. Az alagutat tehát tíz méteres mélységben kezdték megásni.
Bányászok, nyomdászok, pingvinek
Szigorú titoktartás mellett hatszázan tudtak a tervről, így akadt köztük sokféle foglalkozású katona, aki hozzá tudta adni a tudását és a tapasztalatát. Bányászok és mérnökök számolták ki, hogy merre kell ásni, illetve, hogy a föld alatt se vétsék el az irányt.
A kezdetben mindössze hatvan centiméter átmérőjű járatban minden egyes váltás órákig dolgozott, állandó életveszélyben. Kimerülten, izzadva, piszkosan kaparták a talajt, miközben az áporodott levegőt annyira kitöltötte a por, hogy szinte lehetetlen volt lélegezni.
Nem volt más hátra, létre kellett hozni egy szellőztetőrendszert. A szükség és az elkeseredettség találékonnyá tette a rabokat: kiürült konzervdobozokból fabrikáltak hosszú csöveket, amelyeket bőr- és ponyvadarabokból összerótt fújtatókkal működtettek. Ehhez külön kamrát mélyítettek a talajba mindhárom alagút kezdeténél, és az erre kijelölt rabok egymást váltva, izomerővel pumpálták a levegőt.
A legkomolyabb probléma a kibányászott talaj elhelyezése volt. Mindennap mázsaszámra ásták ki a homokos talajt, így nagyon alaposan meg kellett gondolni, hova teszik. Végül korábban szabóként dolgozó fogvatartottak hulladékanyagokból készítettek kis, hosszúkás zsákokat, amelyeket megtöltöttek földdel, majd az erre kiválasztott rabok a nadrágszárukba rejtettek. Szinte művészet volt az a látszólag gondtalan sétafikálás, amelynek során a veteményeskertekben és más kijelölt felületeken kiszórták az anyagot a cipőjük mellett. Jellegzetes mozgásuktól ihletve ezeket a rabokat pingvineknek nevezték. Mivel mind az ásás, mind a szórás nagy volumenű tevékenység volt, a tábor stratégiai pontjain és a barakkok ablakai mögött elhelyezett figyelőszolgálatok tevékenysége létfontosságúnak bizonyult. A hibák végzetesek lehettek, ezért szigorúan büntették őket.
A kitermelés a három alagútból egyre komolyabb méreteket öltött, így a járatokat meghatározott távolságonként külön kamrákká, „műhelyekké” bővítették. Itt állították össze a dúcolást alkotó palánkokat. Egy idő után – a munkahatékonyság növelése érdekében – fából készült síneken kötelekkel húzott csillerendszert létesítettek, így sokkal több anyagot sokkal gyorsabban tudtak kitermelni.
Újabb eredmény volt, amikor a tábor világítását szerelő munkásoktól több száz méter villamosvezetéket sikerült lopniuk: ettől kezdve világítás is volt az alagutakban.
Mindezzel párhuzamosan gőzerővel folytak az előkészületek a szökést követő kulcsfontosságú napokra. Egykori grafikusok és nyomdászok – hónapokig tartó, aprólékos munkával – szinte tökéletes német dokumentumokat hamisítottak, amelyekhez a foglyok kifinomult kémhálózata szerezte az információt. Volt szabók civil ruhákat és német egyenruhákat varrtak mindenféle anyagból, amelyekkel kielégítő módon imitálhatták a valódit. A megvesztegethető őröket hamar kipuhatolták, így fényképezőgépet, fotópapírt és vegyszereket is szereztek az igazolványok megalkotásához.
Menekülés az éjszakába
Sok szenvedés, elvetélt kísérlet és az egyik alagút lelepleződése után végül 1944. március 24-ét jelölték ki a menekülés napjára. 200 rabot választottak ki a szökésre, mindannyiukat ellátták ruhákkal, igazolványokkal, sőt, még saját maguk által készített térképekkel és iránytűkkel is. Vaksötét éjszaka volt, amikor egyesével elindultak a Harry nevű alagúton.
Sajnos már az elején kiderült, hogy a valóság keresztülhúzza a számításaikat. Néhány terjedelmes batyu beszorult az alagútba, egy helyen omlás is keletkezett. Mindez értékes perceket, órákat vett el a menekülőktől. A legnagyobb csapás akkor érte őket, amikor az első rab kibukkant a kerítés túloldalán. Ekkor derült ki, hogy elszámították magukat, és az erdő biztonságos sötétje helyett a kerítéstől nem messze, egy őrbódéhoz életveszélyesen közel értek a felszínre. Ráadásul ezek voltak azok a pillanatok, amikor egy nem várt szövetséges légitámadás miatt áramszünet keletkezett, és az alagút vaksötétségbe borult. Az eluralkodó frusztráció és pánik ellenére sikerült észrevétlenül megkezdeni a menekülést.
76 ember jutott be az erdőbe, mire az egyik őr felfedezte, mi folyik. A szirénák megszólaltak, az alagútban rekedt rabok pánikszerűen menekültek vissza a barakkba, és nekiláttak elégetni a bizonyítékokat.
Hosszas kihallgatások, fenyegetőzések, elzárások következtek, a Gestapo pedig nekilátott levadászni a szökevényeket. Von Lindeinert leváltották és hadbíróság elé állították. A legtöbb szökevényt egy-két napon belül elfogták a jeges lengyel vidéken, másokat vasútállomásokon vagy magánházakban rejtőzködve tartóztattak le. Mindössze három rabnak sikerült megmenekülnie, ők épségben visszajutottak Svédországba és Angliába.
Amikor Hitler tudomást szerzett az esetről, a szokásos dührohamai egyikét produkálta. Kiadta a parancsot, hogy minden szökevényt meg kell ölni. Végül ötven embert választottak ki, hogy példát statuáljanak. Egyesével vagy kisebb csoportokban szállították őket, majd egy elhagyott vidéken kiengedték őket a teherautókból, hogy könnyítsenek magukon. Ekkor lőtték agyon szinte mindegyiküket. A hivatalos verzió szerint szökési kísérlet közben lelték a halálukat.
A háború után a szövetségesek alapos vizsgálatot indítottak. Hamar fény derült a barbár tömeggyilkosságra. Előkerült például Roger Bushell halotti bizonyítványa, amelyet már napokkal a halála előtt gondosan kiállítottak. Végül a haditörvényszék tizennyolc náci katona ellen emelt vádat, akik közül tizenhármat kivégeztek.
Akármilyen tragikus volt a Nagy Szökés, mégis dicsőséges történet. Az emberi eltökéltség és találékonyság diadala volt, és talán minden másnál hitelesebben tanúskodik arról, hogyan lehet összefogni, úrrá lenni a legsúlyosabb akadályokon is. Szinte hihetetlen, hogy ezek a bátor emberek szinte a semmiből hozták létre ezt a hatalmas infrastruktúrát.
Utólagos számítások szerint a rabok legalább 100 tonna talajt termeltek ki és szórtak szét észrevétlenül a tábor területén.
Amikor a szökés után a németek leltárba vették a felhasznált anyagokat, a következőt találták: eltűnt 4000 ágydeszka, 635 matrac, 192 ágytakaró, 161 párnahuzat, 52 húszszemélyes asztal, 76 pad, 34 szék, 1219 kés, 478 kanál, 582 villa, 1400 tejporkonzervdoboz és több mint 300 méter elektromos vezeték.
Felhasznált források:
- https://www.stalagluft3.com/the-great-escape/
- The true story of The Great Escape https://www.history.co.uk/article/the-true-story-of-the-great-escape
- Vaulting to Victory: The Story of the Wooden Horse https://www.throughouthistory.com/?p=1246
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
A világ legtöbbször ellopott műkincse, amely után diktátorok és tolvajok is vágyakoztak
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
