„Ha kaptam egy vasdarabot, már láttam is benne a művem” – Károly bácsi számára a fizikai munka sosem volt szégyen

Az asztala tele volt műszaki rajzokkal, a fiókjában lánya gyerekkori rajzait őrizte. Műhelye padlóján szerteszét hevertek az ezüstszínű esztergaforgácsok, középen még egy bokszzsáknak is jutott hely. Az egyik sarokban egy sokat használt marógép állt, a munkaasztalon pedig számos olyan eszköz – reszelő, tolómérő, menetfúró – sorakozott, amelyek a mai fiataloknak talán már semmit sem mondanak. Károly bácsi jövőre lesz 70 éves – tavaly végleg lehúzta műhelye redőnyét, s ezzel lezárult élete egyik legfontosabb korszaka. 

Egy kis faluban, Szentmártonkátán született és élt a családjával egészen 18 éves koráig.  Milyen volt ott az élet?  

Szüleink egyszerű munkásemberek voltak. Egyáltalán nem éltünk fényűzésben, elég, ha annyit mondok, hogy mind a négyen egyetlen szobában laktunk, a mellékhelyiség pedig kint volt a ház mellett. Kivételes alkalmakkor ettünk csokit, de azt a testvéremmel addig felezgettük igazságosan egymás közt, amíg el nem fogyott. Így van ez a mai napig. Szerencsére olyan erős kötelék van köztünk, hogy soha senki és semmi nem tudott minket egymás ellen fordítani.  

A szüleink olyan, manapság nem túl népszerű értékeket adtak át nekünk, mint a becsületesség, a szeretet, a kitartás és az igazságért való kiállás. 

Édesapám rengeteget dolgozott, hogy megéljünk, rendszerint este ért haza a gyárból, Pestről. Ekkorra édesanyám kikészítette neki a vacsorát, és ha csirkehús volt, akkor azt elosztotta négyfelé. Apám nem mind ette meg az ő részét – azt füllentette nekünk, hogy nem bír többet enni, csak hogy mi repetázhassunk.  
Egyébként a csirkehúsért mindig is odáig voltunk, különösen a bátyám. Néha azon gondolkodtunk, vajon mekkora lehet a világ legnagyobb csirkéje, s mi meg tudnánk-e enni egy ültő helyünkben. (nevet) Még édesapámra visszatérve, élete során egyetlen kérése volt felénk: végezzük el a gimnáziumot. Ez a hatvanas években nem sok fiatalra volt jellemző. Megfogadtuk a tanácsát. 

Aztán – akárcsak a bátyja – kitanulta a szerszámkészítő szakmát. Tudom, viccesen azt szokta mondani, hogy a két legősibb szakma közül az egyiket űzi.  

És szerencsére ez a szerszámkészítés! (nevet). Fiatal felnőttként összeszedtem a bátorságom, odaálltam apám elé és azt mondtam: „Édesapa, én vagy szerszámkészítő leszek, vagy semmi!”. 

Erre ő? 

Áldását adta. Azért akartam ebben a szakmában dolgozni, mert mindig is szerettem volna alkotni. Olyan volt ez nekem, mint másnak a szobrászat. Ha kaptam egy vasdarabot, már láttam is benne művem. A századmilliméteres pontosságra megmunkált, tömeggyártásra alkalmas szerszámot, ami lehetett például egy mobiltelefon, egy autó vagy egy laptop alkatrésze, vagy épp egy üdítősflakon.   

Kép

Időközben Budapestre költöztem – ahogy a bátyám és a szüleink is –, egyéni vállalkozó lettem, kialakítottam a magam műhelyét és kapcsolatrendszerét, majd családot alapítottam. De, aki azt hiszi, hogy ez olyan könnyű volt, ahogy elmesélem, annak csalódnia kell. Házmesteri lakásban kezdtük az életünket a feleségemmel, munka mellett takarítottuk a lépcsőházat, hordtuk a szemetet. Végül el tudtunk költözni egy saját lakásba, utána pedig megszületett a kislányunk.  

Amikor megtudta, hogy apa lesz, nem ijedt meg a felelősségtől? Vagy attól, hogy mi lesz, ha nem lesz elég a pénz? Elvégre egyéni vállalkozóként az élet akkoriban is kiszámíthatatlanabb volt, mint bejelentett alkalmazottként.  

Én az apaságdolgot nem töprengtem úgy túl, mint a mai fiatalok.  

Soha nem ijedtem meg, mert a világon a legjobb dolognak tartottam azt, hogy jön közénk egy új kis élet, aki majd bearanyozza a napjainkat. Ilyenkor az anyagiak nem számítanak. 

Csak arra tudsz gondolni, hogy minden nap elvégezd a feladataid, ezáltal megteremtsd, ami az ő életéhez szükséges. Egyébként nem is úgy indult, hogy kislányunk lesz – az utolsó percig azt mondták, fiú érkezik. Csak én sejtettem, tudtam, hogy nincs igazuk. Két órával a kislányom születése után már a kórházban voltam. Jött egy ápoló, aki odavezetett egy ablakhoz, amely mögött körülbelül húsz újszülött feküdt. Egy picurka integetett nekem. „Látja, ő a maga lánya!” – mondta az ápoló. 

Amikor a lányom nagyobb lett, ügyeltem rá, hogy ne a saját vágyaimat akarjam rajta keresztül megvalósítani. Mindig elmondtam a véleményemet és az érveimet egy adott dologról, de a döntés joga az övé (volt), minden jó és rossz következményével együtt. Örülök egyébként, hogy ő még olyan klasszikus meséken nőhetett fel, mint például a Vuk, az Öreg néne őzikéje, a Kipkopp karácsonya, a Micimackó vagy A kis herceg. Utóbbi az én személyes kedvencem is. Fontosnak tartottuk, hogy sokat olvassunk neki, hogy fejlesszük a képzelőerejét és az empatikus készségét, de kirándultunk, sportoltunk is együtt. Sajnálom, hogy manapság a tablet lett a babysitter.

Kép

Ön szerint boldogabb életük lenne tablet és telefon nélkül?  

Tudom, nem leszek népszerű a véleményemmel, de vállalom. Nyilván a digitális eszközök is kellenek az élethez, de én azt látom, hogy a mai gyerekek (és szüleik) – tisztelet a kivételnek – nem érzik az arany középutat, ha erről van szó. Azt egyenesen szánalmasnak tartom, amikor a gyerekek azt rögzítik telefonnal, ahogy a diáktársuk veri a tanárt vagy az osztálytársát. A buszmegállóban nem is beszélgetnek egymással, csak állnak egymás mellett telefonnal a kezükben. Az az ember érzése, mintha nem is ismernék egymást.  

Ez a kor nem A kis herceg mesének kedvez. Már csak kevesen akarják egymást igazán megismerni, „megszelídíteni”. Szerintem a mai „gyors” játékok és mesék hatására a gyerekek egyre türelmetlenebbé válnak.  

Némelyik 9-10 éves korára öntörvényű lesz, mindent azonnal akar, és így lesz ez felnőttként is, amikor nem akarják majd megmászni a ranglétrát a munkahelyen, hanem egyből a vezetői pozíciót pályázzák meg. Feje tetejére állított világban élünk, ahol 12 éves lányokat azért piszkálnak a kortársaik, mert még szüzek, és ahol a fiúk nőiesebben öltözködnek, mint a lányok. De, hogy valami derűsebbet is mondjak: több éve foglalkozom fiatal sportolókkal ökölvívóedzőként – velük kifejezetten jó tapasztalataim vannak, tehát nincs veszve a remény. 

Merthogy a szerszámkészítés mellett a másik nagy szenvedélye az ökölvívás. Ha jól tudom, versenyszerűen is űzte.  

1970-től nyolc éven át a Budapesti Honvéd ökölvívó egyesület első osztályú versenyzője voltam, ahol a „legnagyobbak” között sajátítottam el az ökölvívás „művészetét”. Számomra ez az egyik legkeményebb embernevelő sport. Fegyelmet, erőt, kitartást ad, taktikus gondolkodásra késztet. Mindig hangsúlyozom, hogy ezt a sportot nem azért kell megtanulni, hogy verekedjünk egyet a kocsmában! A versenyszerű sport után egyértelmű volt, hogy edzőként adom át a tudásomat és a sport iránti elkötelezettségemet a fiataloknak. Dolgoztam a Boksz Barátok Klubjánál, a Magyar Ifjúsági Válogatottnál, és az Erdei Zsolt nevével fémjelzett Madárfészek Ökölvívó Akadémián, ami életem talán legszebb időszaka volt.  

Kép

Már nem edzősködik?  

Egy bizonyos kor felett inkább visszavonul az ember, de a mai napig figyelemmel kísérem a hazai ökölvívás alakulását és az általam edzett gyerekek pályafutását. Most, a hetvenedik életévemhez közelítve a vállalkozásomat is felszámoltam, a kényszer hatására kellett abbahagynom. Eladtam a műhelyem, amely gyakorlatilag a második otthonom volt. Minden eszköz és gép a szívemhez nőtt, mindegyikhez fűződött egy-egy emlék. Harminckét év gyorsan elrepült. De ez érzékeny téma, nem is szeretnék mélyebben belemenni.  

A harminckét év alatt két infarktus érte. Azóta nem fél a haláltól?  

Vállalkozónak lenni mindig stresszes, mert az ember nem tudja, lesz-e holnap megrendelése, vagy hogy belekötnek-e a munkájába. Nyilván a sok stressz vezetett a két infarktushoz, az első 1995-ben volt.  

A kórházba bejött hozzám az akkor tizenhárom éves lányom, leült az ágyam szélére, és azt kérdezte: „Apu, ugye nem halsz meg?”. Megígértem neki, hogy soha nem halok meg. (kacsint)  

Egyébként a halál egyáltalán nem foglalkoztat. Az agyam tudomásul vette, hogy minden elmúlik egyszer. De azért persze szeretnék még sokat sétálgatni, fényképeket nézegetni, figyelni éjjel az autómra felmászó szemtelen kis nyesteket, és jó volna egyszer még újra Párizsban, a szeretett padomon üldögélni. Szeretném még szemlélni, jobban mondva élni az életet.