Isten a sebeinken, küzdelmeinken át ér el leggyorsabban a szívünkig

Ezután a továbbengedés fájdalma következett: a nevelt kicsik (a vér szerinti testvérüket nevelő) másik családhoz kerültek. És ha ez még nem lett volna elég: Katának a rákkal és a halálfélelemmel is meg kellett birkóznia. 

Egy anya, sok harc, egyetlen kapaszkodó: Isten szeretete. Katát a napi csendes imádság és a bibliai édesanyák történetének szemlélése vezette rá, hogy az elvárások és az önvád satuja helyett a személyre szabott szabadságban is megélheti az anyaságot – minden fájdalommal és krízissel együtt.  

Ezt a saját, különleges anyai utat és hat bibliai nő anyaságának történetét mutatja be az Anyák (h)arcai című, immár második kötete. 

Az „elég jó anya” a pszichológia közismertté vált kifejezése, olyasmit jelent, hogy anyaként a tökéletlenségünket felvállalva igyekszünk biztonságot és támogatást adni a gyermekeinknek. Az Anyák (h)arcai című könyvedben azt írod, „elég jó anya” helyett Isten szíve szerinti anyává szeretnél válni. Tehát milyenné? 

Mindannyian Istentől kaphatunk válaszokat az életünkre nézve: mi velünk a terve, mi az álma rólunk, milyen anyának lát és milyennek szeretne látni minket. Az Isten szíve szerint való anyaság minden anyánál egyedi, túl személyre szabott, hogy definiálni lehessen. Abban, hogy a sajátunkat fölfedezzük, a mi részünk az, hogy Istennel kapcsolatban legyünk, kérdezzünk tőle, töltsünk vele időt, jelen legyünk és fürkésszük, mit gondol rólunk, az életünkről. A bibliai asszonyok, például Hanna történetéből azt olvasom ki, hogy azért tudta a gyümölcsöző anyai útját végigjárni, mert a legnehezebb időkben sem engedte el Istent, nála keresett menedéket, vigaszt, vele küzdötte végig a harcait. (Hannának sokáig nem született gyermeke, s ezt panaszolta az Úr előtt a silói szentélyben, amikor a főpap, Éli figyelmes lett rá. Megjósolta neki, hogy esztendőre fia születik, Hanna pedig megfogadta, hogy ha fia lesz, az Úrnak ajánlja – a szerk.) 

A könyved szerint nem azok egy anya fő dilemmái, hogy például meddig szoptasson vagy mikortól járjon intézménybe a gyereke. Milyen kérdéseket érdemes feltennünk inkább? 

Milyennek lát engem Isten? Van-e kapcsolatunk, hol tart? Mit tehetnék, hogy egyre élőbb, elevenebb legyen? Ha azt érzem, hogy nem hallom a hangját, miként tudnék hozzá közelebb kerülni? Mi az az imamód, hol van az az imaidő, amivel és amiben bensőségesen tudnék hozzá fordulni? Az Istennel való kapcsolatban az a szép, hogy abba a fenti praktikus kérdéseket is nyugodtan bevihetjük.  

Eddig egy szoptatott gyermekem volt, akit el kellett választanom. A szoptatás nekünk nagyon megharcolt út volt, sok nehézséggel. Amikor én már érezni kezdtem, hogy talán lassan vége kellene, hogy legyen, a kisfiam még erősen ragaszkodott hozzá. Sokat imádkoztam, mit tegyek. Isten nagyon izgalmas választ „húzott”: az első, nehezített gyermekáldással szemben a második gyermekemmel nagyon gyorsan várandós lettem, és ezzel el is dőlt a dolog. A kisfiam is és én is addigra értünk oda lelkileg, hogy el tudtuk engedni. Egy nagyon szép szoptatással tudtuk lezárni ezt a korszakot, ami alatt végig imádkoztam a fiamért.  

A napi vívódásainkat is bátran odavihetjük Isten elé, csak érdemes tudatosítani, hogy a kapcsolat fontosabb a válaszoknál. 

A könyvedben hat bibliai anya történetét veszed sorra, Éváéval kezded. A női identitás alapjait keresve olyan kulcsszavakat említesz, mint: segítőtárs, gondoskodás, engedelmesség, alázat. Sokan ezekben puszta alárendelődést látnak, ami riasztó lehet. Hogy lehet ma érvényes, sőt vonzó az alázat? 

Csak úgy, ha ezt egy nő önszántából vállalja fel. Amíg ez csak elvárás, addig a szemében minden kényszer és feladat marad. Amíg csak elvárás, hogy anyaként odaadónak, türelmesnek, alázatosnak kell lenni, addig csak az önfeladást, az áldozatot tudjuk látni benne. Én hosszú ideig hajszoltam ezeket, mert azt gondoltam, hogy ezek a fő célok – tévedtem. A valódi cél az Istennel való kapcsolat, mert csak abból tudok én magam is töltekezni, abból tudok továbbadni a gyerekeimnek, a férjemnek, másoknak. Csak az istenkapcsolatból fakadóan tudok alázattal fordulni különböző helyzetek, például betegség idején a 0-24-ben gondoskodást igénylő nyűgös gyerek felé.  

Isten nem várja, hogy kizsigereljük és föladjuk magunkat. De azt tapasztaltam, hogy amikor egy-egy helyzetben azt kéri, hogy legyek alázatos, annak mindig van valamilyen gyümölcse. Tehát nem az a fő cél vagy elvárás, hogy alázatos legyek – az mindig inkább egy kérés, hogy kibontakozhasson általa valami még jobb. Isten nagyon figyelmes velünk, teret ad nekünk, gazdagít minket. És ki is teljesít: nem várja, hogy háttérbe szorítsuk magunkat. Ránk is gondja van. 

A semmi közepén a fia éhhalálának lehetőségével szembenéző Hágár története kapcsán említed sokak mottóját: „Anya vagyok, megoldom.” Miért írod, hogy ez önámítás? 

Egyszerűen azért, mert nem tudunk mindent megoldani. Ha mégis azt hangoztatjuk, hogy igen, akkor csak egy újabb irreális elvárás lesz, amit teljesen fölöslegesen cipelünk, egyrészt mert nem kell, hogy mindent mi oldjunk meg, másrészt mert ezt Isten sem várja tőlünk. Nagyon magányosak tudunk lenni az anyaságunkban. Teljesen értem, hogy ez a mondat biztatás, megerősítő üzenet akar lenni, és amíg ez megmarad ennyinek, addig jó is. De könnyen nyomasztássá válhat, átfordíthat minket önmarcangolásba.  

Nem kell, hogy mindig nekünk sikerüljön minden. Kérhetnénk többször segítséget, engedhetnénk el dolgokat.  

Az egyik szívderítő történeted, amikor vezetés közben, mindenféle ceremónia nélkül csak úgy megszólítottad Istent, és ráébredtél, hogy ő tényleg „ott ül melletted az anyósülésen”. Hogy lehet a folyton intézkedő, sokfelé szakadó anyaságban fölfigyelni a Gondviselés jelenlétére? 

Isten mindig velünk van, és mindig készen áll arra, hogy kapcsolatban legyen velünk, csak általában mi nem állunk készen rá. Túl elfoglaltak vagyunk, máshová figyelünk. Ő ismer minket, épp ezért akár az anyósülésen ülve is szívesen szóba elegyedik velünk, de főzés vagy kertészkedés közben is, vagy amikor a játszótéren lökjük a hintában a gyermekünket. De ahhoz, hogy erre a folyamatos közvetlenségre fogékonyak legyünk, hogy könnyen bekapcsolódjunk ebbe a párbeszédbe, amit Isten mindig kezdeményez, szükséges, hogy megteremtsük azt a fix időt is, amit csak erre a kapcsolatra szánunk, amikor csak imádkozunk.  

Kicsi gyerekek mellett könnyű elveszni a sok feladatban, a priorizálást nagyon nehéz megoldani, és az ima könnyen csúszik a sor végére. Az ima nem egy látványos kupac mosatlan szennyes, hanem egy belső szükség, amit észre kell vennünk. Viszont ha elkülönített időt szánunk Istenre, ő egyre közelebb jön, egyre jobban megismerjük a hangját, meghalljuk a teljesen hétköznapi szituációkban is azt, amit mond.  

Mária kimondja Istennek azt, hogy „Legyen nekem a te igéd szerint” – de ebben a ráhagyatkozásban mégis nagy szenvedéseken kell keresztülmennie. Az ő Fia meg Hágár fia is a szeme láttára haldoklott... Te is több krízist megéltél már nevelőszülőként, anyaként. Hogyan lehet mindezek ellenére kitartani az Istenbe vetett bizalomban?  

Szerintem akik benne bíznak, az ilyen nehéz helyzetekben való helytállást is tőle kapják. Az istenkapcsolatuk gyümölcse az, hogy megküzdenek a nehézségeikkel, hogy felállnak az eleséseik után. Valóban nem válik feltétlenül könnyebbé az életünk attól, hogy szoros vagy egyre szorosabb kapcsolatban vagyunk Istennel. Johannes Hartl teológus azt mondta, hogy a legrövidebb út a szívünkhöz a sebeinken át vezet, hiszen bármi a seben jut be legelőbb a véráramba, onnan a szívbe.  

Ez a hitben is így van: Isten a sebeinken, küzdelmeinken át ér el leggyorsabban a szívünkig, úgy tud minket a legjobban formálni, magához vonni.  

Ma ezt nagyon nehéz elfogadni, mert nem gondolunk rá, hogy keresztényként a legfontosabb célunk az üdvösség. Isten fő szándéka, hogy üdvözítsen, hogy a szívünket megnyerje. Az ő akaratában megnyugodva minden nehézségünk tud könnyű lenni. Nem fizikailag. Hanem kapunk egy olyan belső békét, bizalmas közelséget, amiben akár betegségeket, hiányokat is el tudunk hordozni.  

Idézel a naplódból, évekkel korábbról: „Utálom az anyát, aki vagyok.” Ha új lapot kezdenél, most mit írnál magadról? 

Nagyon hálás vagyok, hogy mindazon keresztülmentem, ami már mögöttem van az anyaságom útján, és hálás vagyok, hogy Istennel tudok haladni ebben, mert én magam is látom, hogy mennyivel teljesebb és jobb így élni. Nem tökéletes, de jobb anya vagyok. Nagyon sok elvárás kiszorult az életemből, sokkal több lett benne a rácsodálkozás, a hála, a gyönyörködés. Nemcsak az elvárásoktól, de kicsit a saját anyaságomtól is hátrébb tudtam lépni, tudom csodálni a gyermekemet, hogy Isten milyen tökéleteset alkotott, és örülni, hogy nekem ebben részem lehet.  

Sok nő nem rendezett családban, hanem nagyon kitett helyzetben éli meg az anyaságát: egyedülállóként, szegénységben, sérült gyermeket nevelve... Ők, illetve a nem hívő anyák is meríthetnek erőt a bibliai anyatörténetekből? 

A Bibliában számos példa van rá, hogy egy gyermek nem stabil környezetbe érkezik. Gondoljunk Máriára, ő sem rendezett kapcsolatban és biztos anyagi háttérrel lett édesanya. Sok bibliai nő él át szörnyűségeket mindenféle segítség nélkül, sőt olyan anyákról is beszámol a Szentírás, akik nem is a zsidó népből valók, tehát nem „hitből indulnak”. Úgy látom, hogy éppen az Istenből fakadó személyre szabottság az, ami minden helyzetben vigaszt tud adni.  

Akik nem hisznek, vagy épp nem hallják Isten hangját, ők is erőt meríthetnek abból, ha rácsodálkoznak az életükben lévő jó dolgokra, és hálát adnak értük.  

A hálaadással valójában Istennek adunk szabad kezet, még ha nem is nevesítjük. 

A könyv végén imákat, bátorító zsoltárokat gyűjtöttél egy csokorba. Az egyikről azt írtad: abban erősít meg, hogy nem nekünk, anyáknak kell biztosítani gyermekeink jövőjét. De akkor mi az, ami rajtunk múlik? 

Istennek hála, neki számtalan B-terve van talonban. Tehát ha van egy nagyon zilált életű, mondjuk függő szülő, aki nem képes jól gondoskodni a gyermekéről, nem tud helytállni a szülői feladataiban, attól még Isten gondoskodik arról a gyermekről, küld mentőöveket, új utakat, akár más biztonságos személyeket az életébe. Istennek a gyermekünk nem a mi szülői érdemeink alapján fontos, hanem önmagáért.  

Ezért nem gondolom, hogy lenne olyan, amit csak mi tudnánk megtenni anyaként. Olyan viszont van, amit Isten elsősorban a mi kezünkbe helyez: ez pedig Isten megismertetése a gyermekeinkkel. Nyilván az apával együtt kapjuk a feladatot, hogy Istenre irányuló szívet formáljunk a gyermekünkben. De ezt sem egy súlyos teherként akarom felfogni, mert számunkra is sok segítőtárs meg B- és C-terv van Isten tarsolyában.