„Engedjetek a betegek közé!” – Egy orvos, aki szerint a dongaláb nem ítélet, hanem gyógyítható állapot

Beszélgetésünk helyszíne egy családi házban kialakított barátságos orvosi rendelő, de neked ez ennél jóval több…

Ez a lakás a nagyszüleimé volt. A nagypapám nagyon szeretett minket, mindig ráért játszani velünk. Ő adta az első kalapácsot és csavarhúzót a kezembe, sokat barkácsoltunk közösen. Mélyen vallásos ember volt, a formalitások kevéssé érdekelték, inkább úgy mondanám, lényeglátó hívő ember, aki többször vitt el minket a testvéremmel a Ferenciek terére templomba. Édesanyám mély vallásossága is tőle jött. Apai ágon a felmenőim pedagógusok voltak. Apám egyszerű ember, gimnáziumi érettségivel és végtelen kézügyességgel. 

A szeretetnyelve a segítség. Most épp egy gipszelőágyhoz hegesztett nekem egy speciális acélszerkezetet. Felépített mindent, amit tudott, így szeret minket. 

De nekem volt egy erős apafigura-igényem. Ezt az apafigurát tizenéves koromban találtam meg a hittanon, a Szent Imre-templomban, ahol a mi csoportunk vezetője Bayer Robi lett, a mai napig jó barátságban vagyunk. Az ötvenedik szülinapomon ötven ember volt a házamban, és észrevettem, hogy Robi hosszan beszélgetett egy fontos kollégámmal. Később megtudtam, hogy faggatta az illetőt, jó-e nekem a mostani helyemen, van-e ott barátom. 

Nem családi minta volt ezek szerint, és nem is elvárás, hogy az orvosi pálya felé indulj. 

A piaristákhoz jelentkeztem, a felvételi előtti hetekben láttam egy sorozatot a tévében, amelyben kutatóorvosok voltak, fehér köpenyben jártak, ez nagyon megragadott. A filmben a rossz fordítás miatt az „orvoskutató” szót használták. A felvételi beszélgetésen a kérdésre, hogy mi akarok lenni, azt mondtam, hogy orvoskutató. Rám hagyták. Felvettek. 

Minden nagyon kikövezettnek tűnik. Szerető, támogató család, jó bizonyítvány…

Nem egészen. Jó tanuló voltam, de ez az egész azzal a fájdalmas érzéssel párosult, hogy ugyanakkor rossz gyerek vagyok. Örökmozgó voltam, ezért először beírattak vívni, amikor ez nem működött, beírattak még egy nyelvre, franciára, hátha majd a tanulás leköti ezt a gyereket. Valószínűleg azóta is bizonyítani akarom, hogy jó vagyok. 

Miért épp az ortopédiát választottad?

Az egyetemen eleinte élveztem az anatómiát és a többi tárgyat, de aztán harmad-, negyedéves koromra borzasztóan elfáradtam, türelmetlenül vártam, mikor tanulunk már valamit a gyógyításról. Marschalkó Péter volt az ortopédiai gyakorlatvezetőm, aki nagyon meggyőzően tudott beszélni erről a területről. Bementem gyakorlatra, aztán a kórházba, s onnantól minden kedden bejártam. 

Ott ragadtam, megfogott a gyakorlatvezetőm elkötelezettsége, a hely a kisbabákkal, a hangulatával. Szeptemberben kaptuk meg a diplománkat, és október elsején elkezdtem dolgozni a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézetben. 

Amikor ma már előadást tartok a hallgatóknak, azt mondom nekik: „Ne csak a szakmát nézzétek, hanem azokat az embereket, akik a szakmában dolgoznak. Milyennek tűnnek, milyen az életük? Szeretnél-e olyat? Ez alapján dönts!”

Amikor rád néznek, milyen életet látnak? Irigyelnek?

Remélem igen! Először is van egy működő, jó házasságom, amelyből született négy gyerekem. Másrészt a korábbi és a mostani munkahelyemet is az jellemzi, hogy a kollégákkal valóban együtt dolgozunk, jóban vagyunk egymással. Többnyire nagycsaládosok vagyunk, lettünk; volt és van időnk arra, hogy a munkán kívül mással is foglalkozzunk. Hiszem, hogy többen azért csatlakoztak hozzánk az elmúlt években, mert tetszett nekik, amit láttak.

Kép

Fotó: Bach Máté

Sikeres és eredményes vagy ezen a területen, a betegeid rajonganak érted. Hogyan kezdődött ez a történet?

Viszonylag egyszerűen. A dongalábas gyerekeknek megvolt a standard ellátása. Akkoriban, amikor odakerültem – sok minden más mellett – ez is tetszett. Főképp azért, mert lehetett gipszelni, és ez végre nem elméleti tudomány volt. Meg lehetett fogni egy anyagot, amely aztán megköt a kezedben, és úgy tudod formálni, ahogyan szeretnéd. Utána egy nagy műtétet lehetett csinálni, ez egy kezdő orvosnak igenis szempont volt. Ám ahhoz, hogy gipszelhess és operálhass, az is kell, hogy legyen ilyen beteged. Azokat a betegeket, akik nem jöttek időben, az idősebb kollégák általában lepasszolták nekem. Én pedig dolgoztam, követve a mintát, a gyakorlatot, amit mutattak, használtak akkoriban, de nem jöttek az eredmények. Sőt. 

Nem lettek jók az eredmények. Ezzel a fájdalmas tapasztalattal utaztam el 2005-ben Dubrovnikba egy továbbképzésre, miközben a főnökömmel is romlani kezdett a viszonyom. Valójában akkoriban már a pályaelhagyáson gondolkoztam. És ott egy idős bácsi, hallókészülékkel, Miki egeres nadrágtartóval, kitaposott cipőben, hetvenhét évesen tartott egy előadást az úgynevezett Ponseti-módszerről. Az előadás arról szólt, hogy a dongalábat egészen máshogyan kell kezelni, mint ahogyan mi tettük. Ignacio Ponseti, egy spanyol származású amerikai orvos 1946 óta kitűnő eredménnyel alkalmazta saját módszerét. 

Hazatérve ezt igyekeztem meghonosítani, de hamar megkaptam a „mit tudhatsz te erről”, aztán a „hagyjál minket az irodalommal” megjegyzéseket, sőt azt is, hogy ha folytatom, fegyelmit kaphatok. 

Emlékszem az első betegeim közül az egyikre: a szülészeten fölajánlották az édesanyának, hogy elvetetheti a gyerekét, mert dongalába van. Eljöttek utána prenatális konzultációra hozzám, én elmondtam, hogy van ez az új technika, és nehogy elvetessék a babát. Azt mondtam: anyuka, ha megszüli a gyerekét, akkor én meggyógyítom. Annyira hittem a módszerben, hogy ezt mertem mondani. Ma már én is megmosolygom ezt az akkoriban indokolatlan magabiztosságot. Réka végül megszületett, talán egy hónappal ezelőtt láttam, ma már húsz év körüli, gyönyörű, sudár, fiatal nő, jó funkciójú lábbal. Végül sorra jöttek az eredmények.

Mit tud ez a módszer?

Röviden: sorozatgipszelés, minimál műtét, hosszú távú sínhordás, kitűnő hosszú távú életminőség. Amikor elkezdtem dolgozni, akkoriban nagyságrendileg harminc olyan feltárásos műtétet kellett végezni, amelynek oka a dongaláb volt. Ma alig egy-kettőt. Ami szükséges, azt helyi érzéstelenítésben végzett pici műtéttel megoldjuk, nem kell elaltatni hozzá a kisbabát. Ez azért lényeges, mivel még ma sem tudjuk egészen pontosan, hogy a csecsemő érésben lévő agyára hogyan hat az altatás. Ez csak az egyik nagy eredmény, de összességében kimondható, hogy a Ponseti-technikával kezelt betegek rosszabb eredményei is általánosságban jobbak, mint az előző módszer jó eredményei. 

Kép

Fotó: Bach Máté

Ha jól sejtem, nemcsak a gyerekkel, hanem a szülővel is sokat kell foglalkozni. Meg kell nyerni őt is a kezelésnek.

Ezt a technikát azért sem szeretik annyira az orvosok, mert nagyon sok múlik a beteg szülein, sok minden van a kezükben, nem mi kontrollálunk mindent. Ahhoz viszont, hogy a beteg azt csinálja, amit te szeretnél, át kell tudni vinned a szándékodat. Ehhez pedig idő kell, sok együtt töltött idő. Kapcsolódás és bizalom. Kiérdemelt bizalom. Kipróbált bizalom abban például, hogy elérnek, amikor szükségük van rám. 

Egyszer kiszámoltam, hogy egy beteggel hatéves koráig körülbelül harmincszor találkozom. Meg tudom ígérni, hogyha együttműködnek velem, akkor a gyermek lábából olyan láb lesz, amely az életminőséget nem fogja negatívan befolyásolni. 

Híresen gyerekközpontú nálatok az ellátás.

Van kis csörgő, tengermoraj, zene, és bevittem a lányom mennyezetre csillagokat világító izéjét. Mondhatnánk, hogy „cukiskodunk”, de mindennek az a célja, hogy a baba nyugodt legyen, és hatékonyan tudjunk dolgozni. Egyik kedvenc íróm, Murakami Haruki idézi a futás kapcsán azt a hosszútávfutóktól kapott gondolatot, hogy a fájdalom elkerülhetetlen, de a szenvedés opcionális. A csecsemőnek valamilyen módon kényelmetlen érzést, fájdalmat okozunk: a gipszelésnél kevésbé, a műtétnél jobban. A szenvedés és a fájdalom megélésén viszont tudunk csökkenteni. Emlékszem, amikor először gipszeltünk úgy babát, hogy a mama közben szoptatta, az is nagy újítás volt. Ráébredtünk: a hatékonyság és a gyermek érdeke teljesen egybevág. Imádom a piciket, nem kell tettetnem, mert ez tényleg belőlem jön: taktilis ember vagyok, megölelem, megfogom a gyerekeket. 

Elégedettnek tűnsz. 

Ötvenkét évesen nagyon hízelgő, hogy az én nevemet írják előre, de ez nem egyszemélyes show. Az ellátás biztonságát soha nem az adja, hogy az adott orvos mennyire ügyes. Az ellátásbiztonság az, ha az orvosnak van lehetősége kiépíteni kicsiben egy csapatot, nagyban pedig egy hálózatot, amely ismeri és alkalmazza ezt a technikát. 

Szétválasztod az orvoslást és a hitet?

Szoktam imádkozni a betegeimért, főleg a súlyosabb állapotúakért. Otthon is, családi körben viszonylag rendszeresen leülök esténként. 

Amikor a betegekért imádkozom, egy picit önmagamért is teszem, például ha egy nehéz nap jön, egy csomó konfliktussal terhelve. És ima mellett is föl tudok rakni egy jó gipszet.

Az orvoslás önző, ha lehet így mondani, de nem rossz értelemben. Annyi közvetlen szeretetet kapok a betegektől… Például, amikor a kisbabával a kezében az anyuka rám néz, és az van a szemében, hogy a doktor úr csodát művelt a gyerekem lábával. Valójában Ponseti művelt csodát a gyerek lábával énáltalam. Emiatt nem erősségem az elméleti vonal, mert mélyen kapcsolódom a betegeimhez, hiszen általuk megtapasztalhatom a saját értékességemet. Azt szoktam mondani, ha nagyon elegem van, mert ez is előfordul: „Csak engedjetek a betegek közé!” 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2025. áprilisi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.