Az Édes Annák valósága – Mit mesél a cselédek sorsa a női szerepekről?

Család vagy cseléd? 

A cseléd a szláv cseljad, háznép szóból ered, ebből származik a család szavunk is, így nem meglepő, hogy a XIX. századig a család fogalom alatt nem csupán a szoros értelembe vett családtagokat, de a ház körül dolgozókat, a szolgálókat is értették. A szó a nyelvújítással nyerte el mai jelentését, amely a vérségi köteléket tekinti mérvadónak. 

A mezőgazdaságban uradalmi cselédek dolgoztak, míg a nagyvárosokban, főleg a fővárosban a háztartási cselédeket alkalmazták, akiknek jogi helyzetét 1876-tól törvény szabályozta. Ekkor vált ugyanis tömegessé a cselédek alkalmazása, ami nem pusztán a háztartási feladatok ellátása miatt volt kulcsfontosságú, a középosztálybeli családok megítélésének mérvadója volt, hogy hány fizetett segítőt foglalkoztatnak. 

Az 1876-os törvény arról is rendelkezett, hogy csak cselédkönyv birtokában lehet munkát vállalni. 

A kis könyv fénykép híján az alapvető adatok − név, születési dátum, vallás − mellett részletes személyleírást is tartalmazott, amelyek között a haj- és szemszín, a testmagasság, valamint a különös ismertetőjegyek, például hegek, szemölcsök is szerepeltek. 

A munkaadók nem csupán névvel és címmel szerepeltek benne, hanem értékelést is kellett írniuk a cselédekről. Ez sokszor okozott problémát, így „a konfliktusokat kerülendő, többnyire az az általános megjegyzés került a könyvecskébe, hogy »egészségesen elbocsájtott«” − olvasható Szécsi Noémi könyvében, amely a Régen minden lánynak jutott férj címmel jelent meg. 

A cselédek nagy része néhány havonta új helyre került. Voltak olyan nemtörődöm gazdák, akik arra sem voltak hajlandók, hogy megjegyezzék az új lány nevét, így Marinak szólították „az egymást követő cselédlányokat, ezzel kimondatlanul is jelezve, hogy a háztartást ellátó személy nem is személy, hanem egy bárki által betölthető funkció”.  (…)

Kép

Fotó forrása: Fortepan/Schoch Frigyes

Koszt és kvártély 

Az 1870-es években Budán és Pesten minden ötödik lakos házicseléd volt. Egészen a századfordulóig emelkedett a számuk, ekkor az ipar és a mezőgazdaság fejlődésével, a munkaerőigény által létrejött versenyhelyzetnek köszönhetően picit emelkedett a cselédek bére, de még így is nagyon keveset kerestek. Sokan arra hivatkoztak, hogy mivel a munkaadó biztosítja a lakhatást és az étkezést, sőt sokszor a család nőtagjainak kiselejtezett ruháit is megkapták, tulajdonképpen nem is volt mire költeniük. 

„Egyszerűen cseléd volt. Nagyon rosszul fizették – rosszabbúl, mint akármilyen bérmunkást, gyalázatosabban, mint a napszámosokat – agyondolgoztatták, s a legelső veszekedésnél kitették a szűrét, »kétheti felmondással« utilaput kötöttek talpa alá, mégha húsz esztendőt dolgozott is elébb egyhelyben. 

Cserébe »megvolt mindene«, mint a polgári háziasszonyok mondották, »kosztja, kvártélya«, mi kell több? 

A kvártély az a fiókos láda volt, mely a konyhában állott, megrakva vörös és csíkos-cihás »cseléd-ágyneművel« – éjszakára kinyitották a láda tetejét, kihúzták az alsó fiókot s ebben aludtak a cselédek – a koszt minősége persze helyenként változott, de még abban a kánaáni, háborúelőtti magyar bőségben is »kiadtak« legtöbb helyen a cselédeknek, megjelölték a falatokat, melyeket elfogyaszthatnak a tálak maradékaiból, levágták számukra a napi karéj kenyeret, kimérték a tejet, kávét, – persze csak frankosat kaptak a cselédek – s kiszámolták hozzá a cukordarabkákat. A »spájzot« legtöbb helyen csukták” – írja Márai Sándor az Egy polgár vallomásai című regényében.  (…)

„Pest feketére fest” – szólt a mondás. A cselédlányok többsége épen és egészségesen visszatért szülőfalujába, de nem mindenki volt ilyen szerencsés. „Sok polgári családban elvárták a fiatal paraszt-cselédektől, hogy a ház úrfiait átsegítsék a pubertás nehéz idején, s rendelkezésükre álljanak testük intimebb szolgálataival is. (…) Ha a cseléd teherbe jutott az úrfitól, kitették, s a gavallér polgári nagyapa, a snájdig kölyök-apa helyett bizonyos kacér és somolygó büszkeséggel fizetgette a két-három forint tartásdíjat. Berögzött szokás volt ez” − írja Márai. 

Kosztolányi Édes Annájának tragédiája nem volt egyedi eset.

A cikk folytatása a Képmás magazin legfrissebb, 2025. novemberi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A magazinra előfizethet itt.