Az Édes Annák valósága – Mit mesél a cselédek sorsa a női szerepekről?
A századfordulón a nagypolgári, sőt a középosztálybeli családok élete is elképzelhetetlen volt fizetett háztartási segítők nélkül. A paraszti származású fiatal lányok a kelengyéhez szükséges pénz összegyűjtésének reményével álltak cselédnek a fővárosban, hogy aztán néhány év múlva szülőfalujukba visszatérve családot alapíthassanak. Bár sokan jártak sikerrel, számtalan történet szól arról, hogy a „Mariknak” a kosztot és a kvártélyt nem adták olcsón, ahogyan Kosztolányi Dezső Édes Annájának tragédiája is megmutatta a cselédsorsban lévők kiszolgáltatottságát.
Család vagy cseléd?
A cseléd a szláv cseljad, háznép szóból ered, ebből származik a család szavunk is, így nem meglepő, hogy a XIX. századig a család fogalom alatt nem csupán a szoros értelembe vett családtagokat, de a ház körül dolgozókat, a szolgálókat is értették. A szó a nyelvújítással nyerte el mai jelentését, amely a vérségi köteléket tekinti mérvadónak.
A mezőgazdaságban uradalmi cselédek dolgoztak, míg a nagyvárosokban, főleg a fővárosban a háztartási cselédeket alkalmazták, akiknek jogi helyzetét 1876-tól törvény szabályozta. Ekkor vált ugyanis tömegessé a cselédek alkalmazása, ami nem pusztán a háztartási feladatok ellátása miatt volt kulcsfontosságú, a középosztálybeli családok megítélésének mérvadója volt, hogy hány fizetett segítőt foglalkoztatnak.
Az 1876-os törvény arról is rendelkezett, hogy csak cselédkönyv birtokában lehet munkát vállalni.
A kis könyv fénykép híján az alapvető adatok − név, születési dátum, vallás − mellett részletes személyleírást is tartalmazott, amelyek között a haj- és szemszín, a testmagasság, valamint a különös ismertetőjegyek, például hegek, szemölcsök is szerepeltek.
A munkaadók nem csupán névvel és címmel szerepeltek benne, hanem értékelést is kellett írniuk a cselédekről. Ez sokszor okozott problémát, így „a konfliktusokat kerülendő, többnyire az az általános megjegyzés került a könyvecskébe, hogy »egészségesen elbocsájtott«” − olvasható Szécsi Noémi könyvében, amely a Régen minden lánynak jutott férj címmel jelent meg.
A cselédek nagy része néhány havonta új helyre került. Voltak olyan nemtörődöm gazdák, akik arra sem voltak hajlandók, hogy megjegyezzék az új lány nevét, így Marinak szólították „az egymást követő cselédlányokat, ezzel kimondatlanul is jelezve, hogy a háztartást ellátó személy nem is személy, hanem egy bárki által betölthető funkció”. (…)
Koszt és kvártély
Az 1870-es években Budán és Pesten minden ötödik lakos házicseléd volt. Egészen a századfordulóig emelkedett a számuk, ekkor az ipar és a mezőgazdaság fejlődésével, a munkaerőigény által létrejött versenyhelyzetnek köszönhetően picit emelkedett a cselédek bére, de még így is nagyon keveset kerestek. Sokan arra hivatkoztak, hogy mivel a munkaadó biztosítja a lakhatást és az étkezést, sőt sokszor a család nőtagjainak kiselejtezett ruháit is megkapták, tulajdonképpen nem is volt mire költeniük.
„Egyszerűen cseléd volt. Nagyon rosszul fizették – rosszabbúl, mint akármilyen bérmunkást, gyalázatosabban, mint a napszámosokat – agyondolgoztatták, s a legelső veszekedésnél kitették a szűrét, »kétheti felmondással« utilaput kötöttek talpa alá, mégha húsz esztendőt dolgozott is elébb egyhelyben.
Cserébe »megvolt mindene«, mint a polgári háziasszonyok mondották, »kosztja, kvártélya«, mi kell több?
A kvártély az a fiókos láda volt, mely a konyhában állott, megrakva vörös és csíkos-cihás »cseléd-ágyneművel« – éjszakára kinyitották a láda tetejét, kihúzták az alsó fiókot s ebben aludtak a cselédek – a koszt minősége persze helyenként változott, de még abban a kánaáni, háborúelőtti magyar bőségben is »kiadtak« legtöbb helyen a cselédeknek, megjelölték a falatokat, melyeket elfogyaszthatnak a tálak maradékaiból, levágták számukra a napi karéj kenyeret, kimérték a tejet, kávét, – persze csak frankosat kaptak a cselédek – s kiszámolták hozzá a cukordarabkákat. A »spájzot« legtöbb helyen csukták” – írja Márai Sándor az Egy polgár vallomásai című regényében. (…)
„Pest feketére fest” – szólt a mondás. A cselédlányok többsége épen és egészségesen visszatért szülőfalujába, de nem mindenki volt ilyen szerencsés. „Sok polgári családban elvárták a fiatal paraszt-cselédektől, hogy a ház úrfiait átsegítsék a pubertás nehéz idején, s rendelkezésükre álljanak testük intimebb szolgálataival is. (…) Ha a cseléd teherbe jutott az úrfitól, kitették, s a gavallér polgári nagyapa, a snájdig kölyök-apa helyett bizonyos kacér és somolygó büszkeséggel fizetgette a két-három forint tartásdíjat. Berögzött szokás volt ez” − írja Márai.
Kosztolányi Édes Annájának tragédiája nem volt egyedi eset.
A szigorúbb erkölcsök szerint nevelt lányok közül nagyon sokan az öngyilkosságban látták a kiutat, az 1930-as években számuk évente négyszáz-négyszázötven közé volt tehető, de a fővárosi prostituáltak jelentős része is a cselédlányok közül került ki.
„Cselédeknek és hordároknak a főlépcsőn közlekedni tilos”
„A cselédek a konyhában aludtak, (...) ahol naphosszat főztek és mosogattak. Reggel ott mosakodtak a konyha vízcsapjánál, melynek leöntőjébe a moslékot és szennyvizet is öntötték. (...) Ocsmány és érthetetlen helyzet volt ez, de senki nem törte a fejét rajta, a társadalom így rendezkedett be, az uraságok öt, nyolc vagy tíz szobában laktak, a szobákban volt zongora, bronz-dísztárgyak, csipkefüggönyök, szekrények tele könyvekkel, ezüsttel és porcellánnal, s minden ragyogott a tisztaságtól, a cselédek naphosszat port törültek a lakásban és tollseprüvel űzték a »bacillusokat«, az asztalt tisztán és gonddal terítették, az étel, mely az asztalra került, ízes volt és különös műgonddal készült – de a cselédek ott főttek és aszalódtak életükhosszat a konyha ételgőzében, s testi kipárolgásuk elvegyült az ételek párájával és ízével, melyek aztán az »úri lakás« asztalára kerültek” – olvasható Márai regényében.
A XX. század elején épültek azok a fővárosi bérházak, ahol a lakások tervezése során már számoltak a cselédekkel is, így egy szűk, gyakran ablaktalan vagy tűzfalra néző ablakos cselédszoba is helyet kapott a konyha mellett.
Gyakran ide nyílt az a sötét és szűk lépcsőház, ahol ezek a lányok a cselédlépcsőn közlekedtek.
„Bejáratánál felirat hirdette: Cselédeknek és hordároknak a főlépcsőn közlekedni tilos” − olvasható John Lukács könyvében (Budapest, 1900). A cselédek az 1940-es évek végére eltűntek, feladataikat a takarítónők és bejárónők vették át. Emléküket számos fővárosi, Teréz körúti, Király utcai vagy VIII. kerületi bérház gangról vagy udvari folyosóról nyíló cselédlépcsője őrzi.
Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„Mi lesz vele a fészekmeleg otthona nélkül?” – Teréz, a kis sváb cselédlány története 1.
Valódi történetek. Valódi értékek. Segíts megőrizni!
A Képmásnál hiszünk abban, hogy a család, az emberség és a minőségi újságírás iránytű a mai világban. De ahhoz, hogy cikkeink, podcastjaink és videóink továbbra is elérhetők maradjanak, rád is szükségünk van. Ne csak olvasd, tartsd is életben a Képmást! Légy a támogatónk, és építsük együtt ezt a közösséget!
Támogatlak titeket>>
