– Érdemes onnan kezdeni, hogy a párok hogyan válnak el, mert ott dől el, hogy tudnak‑e valami újat létrehozni. A válás a legtöbb esetben a szülők döntése. Az ő felelősségük, hogy mi lesz aztán a gyerekekkel. Aki el akar válni, az régóta készülődik erre, és úgy tesz, mintha a másik fél és a gyerekek is készültek volna erre, holott ez nem így van. Időt kell tehát hagynia nekik arra, hogy fölkészüljenek. Arra is idő kell, hogy az apa vagy anya új kapcsolatát elfogadják. A válást nem bíróság mondja ki, hanem belül történik meg, amikor valóban eloldottuk a kötelékeket. Vannak pozitív kötelékek, és van a harag, ami lehet ugyanolyan, vagy még erősebb kötelék is. Akkor vagyunk igazán szabadok, amikor már nem érzünk haragot, gyűlöletet, nem akarjuk sakkban tartani a másikat és nem akarunk bűntudatot kelteni a másikban. Csak akkor tudok értelmes új kapcsolatot létrehozni, ha elhiszem, hogy a másik ugyanolyan jót akar a gyerekünknek, mint én. Ha nem, akkor bekövetkezhet, hogy új apát keresek a gyerekemnek azért, hogy a régi társamat helyettesítse, vagy – és a nők gyakran így gondolják – majd ő megnevelje a gyerekemet, akit nekem nem sikerült megnevelnem. 

Ez őrült csapdahelyzet a gyereknek is, hisz van, aki őt megnevelje, másrészt az új társamra is indokolatlanul nagy terhet ró, hiszen ha kibújik alóla, akkor úgy tűnik, mintha a kapcsolatot utasítaná el.  

– Valahogy mégiscsak viszonyulnunk kell a velünk lévő gyerekekhez, akár a miénk, akár nem…

– Fontos tudni, hogy az én gyerekem nevelése akkor is az én feladatom, ha új házasságot kötök. Ugyanakkor nem lehetek más gyerekének apja vagy anyja, nem is kell megpróbálnom, untig elég, ha a sajátomé vagyok! Ha mozaikcsalád jön létre, akkor világosan tisztázni kell, hogy ez nem lesz olyan, mintha eredeti „mag‑család” lenne. Ne akarjunk olyan családot létrehozni, mintha nem lenne mindegyikünknek előtörténete. Amikor együtt növekszik a család a gyerekekkel, akkor kialakulnak a szabályok. Itt azonban kész helyzet van, és le kell fektetni az együttélésünk peremfeltételeit, méghozzá jó lenne azelőtt, mielőtt összeköltöznénk. A kudarc‑ és konfliktustűrésünket kell nagyon jól felmérnünk, amikor ilyen kapcsolatba lépünk. 

– A mozaikcsaládokban talán többször hangzik el, hogy „ne szólj rám, semmi közöd hozzám, nem vagy az apám/ anyám!” Hogyan lehet mégis elfogadó, szeretetteljes viszonyt kialakítani?

– Az elfogadás és a szeretet két különböző dolog. Az elfogadás attitűd, a szeretet pedig érzés. Érzéseket nem lehet akarni: se gyerektől, se felnőttől nem lehet elvárni, hogy bármilyen érzést létrehozzon magában. Elfogadni, és megfelelő kommunikációs stílust használni, az más dolog. Nagyon fontos, hogy a gyerekemnek nem kell szeretnie a társamat, a gyerekeknek nem kell szeretniük egymást – ez vagy kialakul, vagy nem. Ha egy kamasz gyerek azt mondja, hogy „nincs közöd hozzám”, az nem a válás terméke, hanem természetes dolog, hiszen az ő identitása úgy fejlődik, hogy a mi szabályainkat próbálja magáról lerázni. Igaz, nagyon nehéz megtenni, hogy na, most nem reagálok rögtön, és nem söprök be mindent a „persze, mert nem az én gyerekem, és ez biztos a válás miatt van”‑dobozba, hanem megvizsgálom, hogy vajon ez most a normális kamaszkori reakció, vagy esetleg arról van szó, hogy átléptem az ő határait. Fontos alapelv, hogy nagyobb  határokat kell tartani, nagyobb személyes teret kell hagyni egymásnak a mozaikcsaládban, fizikailag is. Az érintés és közeledés sokkal finomabb módjait kell használni. Nem simogatjuk meg, nem ültetjük az ölünkbe, nem megyünk be a szobájába egy gyereknek csak azért, mert az édesanyjával vagy édesapjával házasságot kötöttünk. Persze ha a gyerek kifejezetten ellenségesen áll az új társamhoz, akkor még időben föl kell mérnem, hogy el tudom‑e viselni, ha otthon áll a bál. 

Különben ez nem csak a mozaikcsaládokban nehézség: egy „átlag” családban is lehet, hogy egy gyerek és valamelyik szülő között tartósan vagy átmenetileg nagyon feszült a kapcsolat. 

– Várhatjuk‑e, hogy a gyerekek „testvérként” viszonyuljanak egymáshoz?

– Én azt mondom, ne várjuk! Ha kialakul a testvérihez hasonló viszony, akkor legyünk nagyon boldogok, de ne akarjunk feltétlenül testvért „csinálni” belőlük. Fogadjuk el, hogy mindegyikük független, önálló személyiség igen eltérő gyökerekkel, s ezek nagyon meghatározóak. Egyébként nagyon jó kapcsolatok tudnak kialakulni köztük, leginkább már felnőttkorban.  

– Jobb, ha úgy szervezzük, hogy egyik hétvégén az egyikünk gyerekei vannak velünk, a másikon a másikunkéi, vagy igyekezzünk‑e a gyerekeket „összehozni”, hogy legalább karácsonykor vagy más családi ünnepen legyünk „egy nagy család”?

– Itt a kulcsszó a „legalább”. Legalább ne! Ha az a célunk, hogy legalább ekkor tegyünk úgy, mint ha család lennénk, az biztos hogy nem jó. Ez is olyan dolog, amire föl kellene készülni. Megérett‑e a kapcsolatunk arra, hogy együtt legyünk? Mindenkinek igénye‑e ez? Vannak olyan alapkapcsolatok és ‑rituálék, amiket a szülők tartanak fönn egy átlag családban is. A kamaszok gyakran tiltakoznak a szeretetteljes ünnepek ellen, nehéz megélniük az áhítatot, mondják is, hogy „utálom a karácsonyt”, ennek ellenére fontos, hogy a rituálék fönnmaradjanak és túléljék ezeket az időszakokat. Ám egy mozaikcsaládban ez sokkal nagyobb óvatosságot kíván. Figyelni kell arra, hogy hol tart a családunk, a gyerekünk. Nem érdemes előre kitűzni, hogy márpedig ekkor együtt leszünk! A „most azonnal mondd meg, hogy eljössz‑e vagy sem” helyett hagyjunk időt, hogy megérlelődjön benne, mi szól az együttlét ellen és mi szól mellette. Persze, hogy jó, ha össze tud jönni a család, erre valók az ünnepek. De ha ez csak látszat, ha ezen a néhány napon úgy teszünk, mintha minden rendben volna, az nem szokott jót tenni. Engedjünk el inkább valamit az álmainkból, hogy valami megmaradhasson belőlük!  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2010 februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.

Ha arról kezdenek szólni a mindennapok, hogy miért nem hozol haza több pénzt, mikor csinálsz már rendet, legyen vasalt ing a szekrényben, hallgattasd már el azt a gyereket, miért nem vagyunk többet együtt, bezzeg más férjek, bezzeg más feleségek – az a kapcsolat lassú halálát jelenti. Az elvárásokkal ugyanis együtt jár a követelőzés, elégedetlenség vagy akár a becsapottság érzése az egyik oldalon, a feszültség, harag vagy az értéktelenség érzése és az értékesség bizonyításának kényszere a másikon.

Sokszor nem is a párunk elvárásai okozzák a problémát, hanem a saját elvárások magunkkal szemben.

Él bennünk egy kép arról, hogy milyennek kellene lennünk, mint jó feleségnek, jó férjnek: elégedettek lehetünk-e magunkkal és megfelelünk-e a magunkkal? Tudom-e hozni a mindig fiatalos, hatékony, sikeres férfit? Az a vonzó és „tüchtig” asszonyka vagyok-e, mint amilyennek szeretném látni magam?

Nem létezik kapcsolat elvárások nélkül. Személyiségünk rejtett zugaiban mindig megbújhat egy főkönyvelő, aki hegyezgeti a ceruzát, és figyeli az egyenleget: követel – tartozik. Majd váratlanul benyújtja a számlát, például egy veszekedés vagy egy érzelmi zavar képében. Ne próbáljuk meg teljesen száműzni az elvárásainkat, mert úgysem sikerül.

Néha fontos lehet, hogy egyértelművé tegyük, mit várunk a másiktól. Segít, ha jól tudjuk kifejezni a másik felé az igényeinket. Úgy, hogy az valódi kérés legyen, ami meghagyja a másik számára a döntés szabadságát, és ne követelés, zsarolás vagy ultimátum. Ettől azonban még legfeljebb csak „korrekt” lesz a kapcsolatunk.

Elvárásaink kordában tartásának legjobb módja, ha felismerjük, mik is a valódi igényeink, és beszélgetünk ezekről a párunkkal. Így felfedezhetjük, hogy miben hasonlítunk egymásra, miben vagyunk mások, mit tudunk adni egymásnak és mit nem. A valódi, nem elvárásokon, hanem kölcsönösségen és bizalmon alapuló kapcsolatban megkapunk és megadunk sok mindent, amire szükségünk van.

Nem követelünk, nem tartozunk, mégis egyensúlyba kerül a legfontosabb belső „nyilvántartás”.

A kisgyermek tányérján lehet valamilyen mesefigura, így ha megette az ebédjét, a jutalma, hogy felbukkan a kedves motívum. Kicsit nagyobbaknál az ételek díszítésével is próbálkozhatunk.

Amikor egy nagy tányér ételt teszünk a rosszevő gyerek elé, frusztrációt okozhatunk bennük. Kis adagokban kínáljuk!

Gyakran ott követjük el a hibát, hogy hagyjuk az asztalnál játszani vagy tv-t nézni. Ha már hozzászokott, nehéz leszoktatni. Az asztalra helyezhető ilyenkor a kedvenc játéka, de ne játsszon, csak nézegesse, ha megette, újra folytatódhat a játék.

Érdemes a gyermeket bevonni a vásárlásba, közben pedig megbeszélni vele, mit is enne szívesen.

Fontos, hogy sose mutassuk ki, hogy idegesek vagyunk amiatt, hogy nem akar enni. Ezzel csak fokoznánk a problémát, mivel úgy érezné, minden az ő étkezése körül forog.

A rostdús táplálkozás is eredményhez vezethet, főleg ha székrekedés is fennáll.

Csak azután érdemes orvoshoz fordulni, ha már minden trükköt bevetettünk. Egy teljes vérkép felfedheti a valódi problémát. Vitaminhiány esetén általában megoldja az étvágytalanságot, ha napjában többször kínáljuk gyermekünket zöldséggel és gyümölccsel. A C-vitamin, és a B-vitamin család étvágyfokozó hatásúak, de a vashiány megszüntetése is segíthet.

Orvosi javaslatra kipróbálhatók a keserű gyógyteák, melyek hatására az emésztőenzimek működése fokozódik, de ezeket nem szabad hosszú ideig fogyasztani.

Egyre gyakoribb probléma manapság az ételallergia és az ételintolerancia, mindkettő okozhat étvágytalanságot. Kisgyermekkorban a tejfehérje allergia okozza a legtöbb problémát. A lisztérzékenység és a tejcukor érzékenység a táplálék intolerancia csoportba tartozik. Előbbi esetében a glutén a bűnös, utóbbinál pedig egy hiányzó enzim, a tünetek az étvágytalanság mellett leggyakrabban hasfájás és hasmenés. Ilyenkor bőrteszt, hidrogén kilégzési teszt vagy vérvizsgálat segíti a diagnózis felállítását.

Vannak gyermekek, akik lelki okok miatt utasítják vissza az ételt, ilyenkor pszichológus segíthet. A főként kamaszkorban kialakuló anorexia és a bulímia is lelki eredetű.

Kenyérlepény, fűszeres olaj fokhagymával, majoránnával, rozmaringgal, kakukkfűvel ízesítve és a közeli erdőben szedett medvehagyma, kakaskukorékolás. Ez a fenséges reggeli várta a budapesti életből kizökkent újságírót a visnyeszéplaki Bódis család asztalán.
21 éve kezdődött meg a városiak kivándorlása a kies Zselic déli lankáira. A budapesti Bariska Gábor megunta a végtelen kocsmai beszélgetéseket fenntartható fejlődésről, ökogazdálkodásról, és a tettek mezejére lépett. Pár kéziszerszámmal felvértezve találta meg az akkor még elhanyagolt Széplakot, és hosszú évek munkájával a semmiből építette fel házát és gazdaságát. Mára önellátó, a 20 évvel ezelőtt még pusztuló falurész pedig virágzik. 

Gábort ugyanis sokan követték, a tavalyi népszámlálás adatai szerint 150-en laknak Széplakon, ebből 61 gyerek.

„Domán fiam nem egészen egyéves volt, amikor párom nagyszüleinél eltöltöttünk pár napot. Az élmények hatására elhatároztuk, hogy a közös jövőt nem városban képzeljük el, és rá két hétre már egy tanyán éltünk. Ez 13 éve történt, addig egy ceglédi panelban laktunk. Később aztán a tanyát is elhagytuk, és ideköltöztünk Széplakra” – meséli Bódisné Gál Éva lepénysütés közben. „Az átállás azonban nehéz volt, ugyanis mi nem tanultuk sehol, hogyan kell megélni falun, hiszen városban nőttünk fel. Évtizedek alatt eltűnt az a vidéki kultúra, ami egykor több száz évig természetes volt. Csak a nagyszülők emlékeztek arra, hogyan kell villany nélkül élni, milyen ehető növényeket találunk a természetben, hogyan kopasszuk a tyúkot, azonban az én generációmban is szerencsés az, aki megkaphatta ezeket a tapasztalatokat az ősöktől. Így most nincs más lehetőség, mint a megérzéseinkre hagyatkozni.” 

Kép

Bódisné Gál Éva, kép: Páczai Tamás

Bódisné elsőszülött fia több hónapos vándorlás után döntött úgy, hogy szintén Széplakon kezdi el életét. Rackákat fog tartani, ottjártamkor a karám alapját ásta ki, Éva pedig mesélt: „Amikor az ember egy munkahelyen dolgozik és pénzt keres, abból valamit vásárolnia kell. Nem azon gondolkodik, hogyan lehet megépíteni pénz nélkül egy Árpád-korihoz hasonló veremházat, mint amit mi kezdtünk el idén tavasszal. Ez is csak egy rendszer, de a várositól eltérő alkotóelemekkel. 

Érthető, ha egyes kiköltözők átesnek a ló túloldalára. Sokan évtizedeket töltenek el egy környezetben, amikor rájönnek, hogy nem arra van szükségük. Ilyenkor természetes, hogy túlzott vehemenciával vetik bele magukat az új életbe. Csak ezután lehet középre rendeződni.” Évának a gyerekek oktatásáról az a véleménye, hogy van helye a mesternek, a tanítónak a gyerek életében, de sokkal később, mint mostanság. 

„Egy 3-4 éves gyereknek nem egy idegen nénivel, bácsival kell töltenie az egész napját, hanem az édesanyja ölében” – véli határozottan.

Béla egy tapasztalt kútásótól „leste el” a mesterséget évekkel ezelőtt. Azóta őt hívják hasonló munkákhoz a környéken. A kút alján egyedül dolgozik, azonban négy ember segít, amikor az 550 kilogrammos kútgyűrűket emelik be. Éva is így volt a kenyérsütéssel. Három évig Széplakon is „a hetente egyszer végigszáguldó »mozgó üzletben« vásároltam a kenyeret, aztán egyszer döntöttem, és azóta itthon sütöm.”
Az asszonyi szerep is átértékelődik a falusi környezetben, ami a „tyúkanyóság” romantikus oldalát leszámítva abból áll, hogy reggeltől estig lehet takarítani, mosni, főzni, gyerekekkel foglalkozni, párja lelkét ápolni, és csak a nap végén kerül sorra az asszony baja. „Elég városias nő voltam külsőségekben, amikor ideköltöztünk. Kezdetben csak azért öltöztem szoknyába, mert úgy éreztem, hogy nem rondíthatok bele ebbe az idilli környezetbe. Aztán észrevettem, hogy a ruha és egyéb külsőségek a lelki életünkre is hatással vannak. Ma már nem gondolom, hogy egy nőnek nadrág kéne, mert abban a férjem jár. Mint ahogyan övé az asztalfő, és minden este csak ő kezdheti az asztali áldást. Gyönyörűséggel tapasztalom a páromon, hogy ezek az apró hétköznapi szabályok is megerősítik és tartást adnak neki.”

Isten hozott! Réka vagyok Boldogszerről. Kedvesemmel, Nimróddal és öt gyermekemmel (Virág Tünde, Kende Buda, Csillag Csenge, Tündér Ilona, Kincső Enikő) élek boldogan. A kerttel és írással foglalkozom, meg gyermekek képzésével családi élet-iskolánkban. (Részlet Tihanyi Andrea Réka blogjáról; boldogszer.blogspot.com)

Kép

Tihanyi Andrea Réka és Nimród, kép: Páczai Tamás

A Bódis családhoz hasonlóan szinte mindenki azért költözött Visnyeszéplakra, hogy a gyerekeiknek nyugodt és természetes környezetet biztosítsanak. Legtöbbjük azt vallja, hogy szülőnek és gyereknek egyaránt az a legjobb, ha az időt együtt töltik el. A 37 éves, ötgyermekes Tihanyi Andrea Réka is azért költözött családjával Széplakra, mert „szimpatikus volt, hogy itt a szülők közösen okítják a csemetéket. A gyerekek magántanulóként be vannak íratva az iskolába, ahol a kötelező felmérőkön számot adnak tudásukról, de a hétköznapokban mi foglalkozunk velük. A mienk például a keddi nap, régi magyar mondákról, mesékről tanulunk, éneklünk és zenélünk sokat.” Réka szerint az iskola által előírt kritériumokat rendre sikeresen teljesítik a gyerekek, sőt a nemzeti alaptanterv elvárásai olyan minimálisak, hogy mellette bőven jut idejük mással is foglalkozni. „Szerintünk az iskola nem csak arról szól, hogy a kicsiket a családjuktól elválasztva teletömik ésszel idegen emberek egy otthontól távoli épületben. 

Ennél sokkal fontosabb, hogy a gyerekek egymás közötti kapcsolatai erősödjenek, mi szülők pedig a nap minden percében figyelemmel követhetjük, hogyan fejlődnek, milyen irányba mozdul tehetségük. Egy szülőnek nem lehet ennél nagyobb ajándék az életében. 

Ezért tekintjük a mi nevelési módszerünket hagyományosnak, mert valahogy így csinálhatták ükszüleink is hajdanán. A mi családunk a gyerekekre fogja bízni, hogy hol és milyen formában szeretnének továbbtanulni. Ha a gimnázium helyett valamilyen szakmát választanak, akkor ebben fogjuk őket támogatni. Elküldjük a mesterhez, vagy a mestert próbáljuk meg idehozni a faluba.” 
Füszfás Balázs polgármester szerint ezt a falut az tartja meg, hogy nincs lehetőségük magukba fordulni. „Az, hogy a gyerekeket mi tanítjuk, intellektuális kihívás és mindennapos elfoglaltság, ami kizökkent minket a falusi élet mókuskerekéből. Iskolánk rendszere nagyjából úgy működik, mint egy állami iskola: órák vannak, feleltetünk, dolgozatot írnak, jegyeket kapnak a gyerekek. Az a különbség, hogy nem egy külön épületben tanulnak, hanem családról családra vándorolnak.”

Kép

A Füszfás család imádkozik, kép: Páczai Tamás

S hogy hogyan képzelik el a jövőjüket a visnyeszéplaki fiatalok? A 18 éves Sápi Anna osztja meg velünk álmát, aki a kaposvári Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium tanulója. „Szeretnék tisztes jószomszédi távolságba költözni a szüleimtől. Az érettségi után elvégzek egy tanfolyamot, közben diákmunkából szerzem meg azt a pénzt, amiből tudok venni egy legalább hathektáros földterületet. Szükséges, hogy elhagyatott helyen legyen, mert szeretnék két tehenet, két lovat, és dogokat fogok tenyészteni.”

Ez a cikk a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Alapterületének még a törpenyulak esetében is legalább fél négyzetméternek kell lennie. Fontos a megfelelő almozás, mert a nedves, szennyezett alom a talpak kisebesedését okozhatja.

A nyúl ugyan a zöldtakarmányból sok nedvességhez jut, de azért szüksége van ivóvízre, amit legjobb önitatóból kínálni neki, mert így nem szennyeződik be. Emellett szemestakarmányt és szénát is fogyaszt, de szívesen elrágcsálja a keményre száradt kenyérvéget is.

Állandóan növekvő metszőfogait folyamatosan koptatnia kell, s mivel a ketrecben nem tud eleget mozogni, a karmai is vágásra szorulnak időnként.

A lakásba vagy az udvarba, kertbe felügyelet mellett ki lehet engedni időnként, hogy futkosson egy kicsit. Az idegen helyen (pl. parkban) való sétáltatás viszont több stresszt és egészségügyi, baleseti kockázatot jelent, mint amennyi hasznot hoz.

A kisgyerekekkel pedig fontos megértetni: a nyuszi nem játékszer, hanem élőlény!

Tudtad?

A házinyúl őse az üregi nyúl. Ez a faj a jégkorszak idején eltűnt a Kárpát-medencéből, és később a rómaiak telepítették be újra. Állítólag a mai Margitszigeten is ők tenyésztettek nyulakat egykor, ezért hívták Nyulak szigetének.

A nyúl köztudottan szereti a sárgarépát, méghozzá nemcsak a gyökerét, hanem a zöldjét is. A zöldség és gabona mellett fontos számára a sok rostot tartalmazó széna.

Egyes vitaminokhoz a nyúl szervezete csak úgy tud hozzájutni, ha a saját vakbelében termelődő lágy bélsarat elfogyasztja. Ez nem olyan, mint a szokványos „nyúlbogyó”, hanem szőlőfürt alakú.

A házinyúlnak számtalan fajtája létezik, amelyek méretükben, színükben és szőrzetük jellegében különböznek egymástól. A legkisebb nincs egy kiló sem, a legnagyobb viszont 12 kg is lehet.

Ezért nem jó az a kérdés, hogy mi az „igazi” boldogság.

A teljes élet megtapasztalásához legalább háromféle boldogság szálait érdemes fonallá összefűznünk: az öröm, az aktivitás és az értelem szálait.  

Megtanulhatjuk átélni az örömöket, élvezni az élet kellemes oldalát. Átélhetjük a tevékeny és aktív élet örömét is, ahogy fejlődünk és kiteljesedünk abban, amivel éppen foglalkozunk. Végül kereshetjük és megtapasztalhatjuk,, hogy mi a helyünk a világban és mi a célja az életünknek. Legalább háromféle a boldogság, és még mennyi más arca is lehet. Egy egész élet kevés mindehhez? Ki kell próbálni.

Olvassa el a következő három leírást, és állítsa ezeket sorrendbe aszerint, hogy melyik jellemző Önre leginkább. Kérje meg párját, gyerekeit, ismerőseit ugyanerre, és beszélgessenek el arról, ahogy választottak. Vigyázat: semmi győzködés, csak párbeszéd! Önmagunkkal is!

A. A jó élet számomra elsősorban kellemes élményeket, érdekes, izgalmas tapasztalatokat jelent. Keresem és élvezem az élet nyújtotta örömöket, szeretem jól érezni magam a bőrömben, vagy egyszerűen csak lazítani.

B. A jó élet számomra elsősorban azt jelenti, hogy olyan tevékenységeket végezhetek, és olyan kapcsolatokban lehet részem, melyekben szinte elmerülök, feloldódom. Szeretem próbára tenni a képességeimet, és gyakran bele tudok feledkezni abba, amivel éppen foglalkozom.

C. A jó élet számomra egyet jelent az értelmes élettel. Meglátni a cseppben a tengert, a jelenben a Nagy Egészet, keresni azt, ami értelmet és állandóságot ad a folyton változó tapasztalatoknak.

Beszélgess velem!

A 14 éves Emma állandóan összetűzésbe került az anyjával, mert nem volt hajlandó a szobájában élni. A nappaliba hozta ki a könyveit, ott gépezett, nézte a tv-t. Szépen berendezett, korszerű technikával felszerelt szobájába csak aludni járt. Szeretne többet beszélgetni az anyjával, aki későn ér haza és mindig azt mondja: „Majd beszélgetünk, ha rendet raktál, megírtad a leckédet és lefürödtél.” Mire mindez megvalósul, anya fáradt és olvasni szeretne egy kicsit.

Az a tapasztalat, hogy a serdülők általában nehezen nyilvánulnak meg. Ezért nem a legjobb stratégia, ha beléjük fojtjuk a szót, olyan számukra jelentéktelen dolgokra hivatkozva, mint a rendrakás, szemétlevitel.

Ilyenkor úgy érezhetik, minden fontosabb, mint ők, pedig lelküket élethalál kérdések szaggatják. Emma anyukája is jobban megerősíthette volna a kapcsolatukat, ha leül és figyelemmel végighallgatja leánya közlendőjét. Megúszhatta volna a mindenki számára kínos élményt: ügyeletet kellett kihívni az agyonfrusztrált lány egyik kiborulásánál. Azt, hogy a gyerekek magukra maradnak gondjaikkal, a segélyvonalak működtetői tudják a legjobban alátámasztani. Sajnos nem minden rászoruló fiatal jut el hozzájuk.

Megrázó volt annak a 9 év körüli fiúnak az esete is, aki kifigyelte egy telefonos cég szervizügyeletét. Mindig akkor hívta a szolgálatot, amikor a „türelmes bácsi” volt beosztva. Hajnali 5 körül érkeztek a hívásai. Elmondása szerint akkor már felöltözve, táskáját összekészítve várta a szülei ébredését. Senki nem beszélget velem, panaszolta. A türelmes ügyeletesnek végül sikerült segítenie, hogy szakemberrel is felvegye a kapcsolatot.

Valóban olyan életet élünk, hogy a szülők este, sokszor késő este érnek haza. Telítődve a napi gondokkal, már úgy érzik, egy apró zökkenőt sem tudnak elviselni. Gyermekükkel való kommunikációjuk gyors és rutinszerű számonkéréssé alakul át. Elmentél, nem mentél, tanultál, hányast kaptál, elvégezted - kérdések záporoznak, a válaszok is egyszavasak, kipipálás jellegűek. Utána már csak a sürgetés marad: egyél, fürödj, bújj az ágyba.

Nincs feloldás, megkönnyebbülés, csak az elmarasztalás biztos, ha valami nem a megbeszéltek szerint történt.

Figyelsz?

Kamaszoknál a hétközi nyomasztó fásultság érzését a pörgős hétvége követi, minimum két átbulizott éjszakával, de nem ritka az első 30-40 percben az agy „szétcsapása” alkohollal vagy egyéb tudatmódosító szerrel. A vágy titokzatos tárgya: törölni mindent, ami a hétköznapokhoz tartozik, valami új, szokatlan trendi élményt kicsikarni a helyzetből. Nagyot kell szólnia, mert tanúk nélkül talán meg sem történt, hiszen az érzéki csalódás összemosódik a valósággal. Azok a gyerekek, akikben nem alakult ki az érzés, hogy fontos, amit gondolok, érzek, képes vagyok felkelteni szüleim érdeklődését, a társas kapcsolataikban sem bíznak. Csak az állandó jelenlét, a folyamatos klikkelés ad némi biztonságot, hogy nem esnek ki a másik figyelméből, tudatából.

Kép

Kép: Freepik

Antal képtelen volt kiengedni a kezéből okostelefonját. Beszélgetések közben elküldött egy-két rövid SMS-t, vigyorgó fejecskét, vagy a neki küldött üzenetet böngészte. Egy fiatalokból álló filmklubban azonban számára is érdekes beszélgetés folyt, neki is megvolt a mondanivalója, gyakran kapott elismerést egy-egy érdekes gondolata. Mégis őszintén elcsodálkozott, amikor a viselkedése keltette feszültség közepén találta magát. Nem értette beszélgetőpartnerei frusztráltságát. Nem is gondolt bele, hogy a másik számára sértő lehet szakaszos jelenléte, azt meg végképp nem tudta belátni, hogy a valós kapcsolatokban a néhány órás szünet nem okozhat totális felejtést. Kisiskolás korában ő volt a mintagyerek. Szinte észre sem vették, annyira nem volt gond vele. Szülei ambiciózus, dolgos emberek, a gyerek jó teljesítményét természetesnek tartották, úgy gondolták, ezzel a boldogság élménye is együtt jár. Antal 15 éves korában kezdte fellőni jelzőrakétáit. Leállt a tanulással, a sporttal. Indulatkitörései, követelődzései először megdöbbentették, majd feldühítették szüleit. Ekkor kezdték észrevenni fiuk kortárs kapcsolatainak fura jellegzetességeit. Egész udvartartása volt fiatalabb, kevésbé eszes, előnytelen külsejű fiatalokból. Őket kedve szerint rángatta, ha nem akart egyedül menni valahová. A vele egykorúaknak viszont behódolt, illetve szüleivel zsarnokoskodott, hogy a státusszimbólumoknak tartott kütyük anyagi hátterét folyamatosan biztosítsák a számára.

Nem vagyok jól

Csak a folyamatos kommunikáció, az őszinte figyelem az egyetlen hatékony eszköz a fiatalok nevelésében, segítésében. Akkor tudunk bármit is tenni, ha a legilletékesebbtől, tehát tőle tudjuk, hogyan is érzi magát a bőrében, ehhez sok idő, türelem és figyelem szükséges.

A 10 éves Anna évek óta járt úszni apukájával, az öccsével esténként a közeli uszodába. A kislány fél éve kezdte el mondogatni, hogy nem szereti az úszást, nem akar menni. Lustaságnak, a számítógép, tévé csábításának tudták be a szülők kedvetlenségét. Egyikőjük sem kérdezte meg, mi változott meg, miért viszonyul most másképp ehhez a családi programhoz. Az igazi okra akkor derült fény, amikor az anyuka szabadságon volt és velük tartott. Az esti órákban már szinte üres női öltözőben egy erősen agitált állapotban lévő, pszichésen beteg hölgy mondta indulatos monológjait, csapkodta ruháját. A kislányt valószínűleg észre sem vette, soha nem bántalmazta. A gyerek viszont nagyon félt, úgy érezte, veszélyben van.

Természetes, hogy a gondoskodó szülő a gyermekét az általa legjobbnak tartott intézménybe igyekszik beíratni. Még így is előfordulhat, mégsem olyan jó számára az a közösség, vagy mindenki jó szándéka ellenére kisiklanak a dolgok.

Lotti abba a gimnáziumba került, ahol a család korábbi generációinak lányai is tanultak. Mindenki meg volt győződve arról, hogy ennél jobb helyet még elképzelni sem lehet a cseperedő leánygyermeknek. Az első tanév még eltelt különösebb gond nélkül, a második év felénél kezdte mondogatni a kislány, hogy szívesen elmenne. Osztályfőnöke nyugtatta a szülőket, legyenek türelemmel, majd betörik a gyermek. Valóban, egy idő múlva már Lotti sem panaszkodott, de mire a szülők feleszméltek, annyit fogyott, hogy a havi ciklusai is elmaradtak.

Hitelt kell adni a gyerek jelzéseinek, még akkor is, ha a körülmények nem látszanak igazolni az állítását. Türelemmel, többszöri nekirugaszkodással lehet eljutni a probléma gyökeréhez. Mindenkinek joga van így vagy úgy érezni, ennek hitelességét megkérdőjelezni megsemmisítő élmény lehet a gyerek számára. Az elfogadás nyitja meg a csatornákat, segít tisztázni a helyzeteket, azután el lehet dönteni, szükség lesz-e valami konkrét intézkedésre.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>