Schäffer Erzsébet: A megbocsátásról és a feltétlen szeretetről

A megbocsátásról

Az értelmező szótár szerint a megbocsátás azt jelenti, hogy valaki bűnt, sérelmet nem ró fel többé. A szó eredeti jelentése pedig: elenged, kiürül, kiürít. S a megbocsátás valóban egy olyan változási folyamat, amelyben az egyén legyőzi, elengedi a megbántottságból fakadó jogos haragját, bosszúvágyát, s szabad döntésből jóindulattal, empátiával, szeretettel fordul megbántójához. Hangsúlyos a megbocsátásnak a folyamat jellege, mert az igazi, a hiteles megbocsátás sohasem egy pillanat műve. 

A megbocsátás tulajdonképpen azt jelenti, hogy szeretetet adunk akkor, amikor semmi okunk nincs rá. 

Amikor a rosszat jóval viszonozzuk. Aki megbocsátás helyett a megtorlás mellett dönt, elindít egy végtelen bosszúláncot. De a megbocsátásra való képtelenséggel önmagát is pusztítja. Aki nem tudja elengedni a sérelmet, az újra és újra visszatér hozzá, s azzal előbb lélekben, majd később testben is megbetegíti magát. A megbocsátani nem tudó embereknek a közösségei is megbetegedhetnek, szétszakadozhatnak idővel, s kiterjesztve így egész nemzetet is megbetegíthet a megbocsátani nem tudás. A megbocsátás ezért nem magánügy, nem csak két ember magánügye. A társadalom életében éppolyan fontos, mint az egyes emberében, olyan, mint az oxigén a levegőben. Ha nincs bocsánat, nincs megbocsátás, „megfulladunk”.  …

A megbocsátást sokan negatívan értékelik, egyfajta morális gyöngeségnek tekintik, az önvédelmi képesség hiányának is. A modern pszichológia és teológia szerint viszont a megbocsátás erő, az emberséget erősítő, az egészséget védő, a stresszel való megküzdést javító erő. Nagyon komplex feladat, amit tanulni kell. Legelőször mindenki a családban, szűkebb környezetében sajátíthatja el...

Nem lehet racionálisan elemezni, értelmezni a megbocsátást, mert az valójában spirituális folyamat, amely magába foglalja az igazság és a kegyelem egyensúlyát. A zsidó hagyomány szerint Isten iránti szeretetből kell megbocsátanunk egymásnak. A keresztények tovább mennek: ellenségeinknek is meg kell (meg kellene!) bocsátanunk. Bibliai megközelítésben: a bűnt csak Isten bocsáthatja meg. Mert aki vétkezett más ellen, vétkezett Isten ellen is. A másoknak való megbocsátás tehát az Istennel való kapcsolatunk rendezése. Vagyis, ilyen értelemben az igazi megbocsátás nem természetes, hanem természetfölötti, benne egészen különlegesen gazdag erővel koncentrálódik Isten és ember szeretete. Belülről szabadulunk fel. A megbocsátás képességével Isten egy hatalmas és erős szeretetfegyvert adott az ember birtokába. Ha a megbocsátás életté válna, mi magunk is lelkileg felszabadultabbak, testileg egészségesebbek lehetnénk. (Gőgh Éva pszichiáter előadása Tihanyban)

A feltétlen szeretetről

Olyannak szeretlek, amilyen vagy... miközben a saját stílusodat keresed, amelynek révén kapcsolatba léphetsz a téged körülvevő világgal. Tiszteletben tartom, hogyan szeretnéd megtanulni a leckéidet. Tudom, hogy ez így van jól, tudom, hogy pontosan az vagy, aki lenni szeretnél, és nem az, amit én vagy mások elvárunk.

Tisztában vagyok vele, hogy nem tudom, mi a legjobb neked, még ha időnként talán azt hiszem is, hogy tudom. Én nem voltam ott, ahol te. És nem láttam a világot a te szemszögedből. Nem tudom, milyen tanulási feladatot választottál magadnak, hogyan és kivel szeretnéd megoldani, és mennyi időt szántál rá. Nem a te szemeddel néztem – honnan tudhatnám hát, hogy mire van szükséged?

Hagylak, hadd járd az utad – nem ítélem meg a tetteidet sem gondolatban, sem szóban. Nem tekintem tévedésnek, vagy hibának, amit mondasz vagy teszel. Látom, hogy sokan sokféleképpen látjuk és tapasztaljuk a világot.

Bármikor fenntartások nélkül elfogadom a döntéseidet. Egyáltalán nem ítélkezem, mert ha elvitatom a fejlődéshez való jogodat, akkor elvitatom a sajátomat és másokét is. Elismerem a szabad döntéshez való egyetemes jogodat, hogy a saját utadat járd, és előrehaladj, vagy megpihenj, ahogy éppen jónak érzed.

Nem ítélem meg, hogy ez a lépés kicsi-e vagy nagy, könnyű vagy nehéz, felfelé vagy lefelé vezet, hisz az úgyis csak az én nézőpontom lenne. 

Lehet, hogy tétlennek látlak és ezt értéktelennek tartom, miközben te mégis gyógyírt adsz a világnak, csupán azzal, hogy létezel. 

Nem láthatom át mindig az isteni rend nagy képét.

Az élet minden áramlatának elvitathatatlan joga, hogy maga válassza meg saját fejlődését, s én szeretettel vallom, hogy tiéd a döntés joga a saját jövődet illetően. Alázattal hajlok meg a felismerés előtt, hogy az, amit én a legjobbnak tartok, számodra nem feltétlenül helyes.

És nem csak olyankor akarlak szeretni, amikor úgy viselkedsz, ahogy szeretném, és ugyanabban hiszel, amiben én.