Lackfi János: Üzlet-e az irodalom?

Párizsi és vers

Lackfi János bevezetőjében kortárs magyar írók facebookos levelezéséből és egy klasszikus író leveleiből bontakozott ki a jelen és a múlt: hogyan is állnak és álltak az írók és költők a pénzzel. A közösségi média kommentjeiből egyértelműen kiderül, hogy önbecsüléshiányos szakma az irodalmároké, amely pénzhiányt teremt, és viszont. Dilemmát okoz számukra, hogy az államilag támogatott szerzők kérhetnek-e pénzt például előadásaikért. Ha viszont ingyenes egy műsor, az azt sugallja a kapitalizmusban, hogy értéktelen. Mégis fel-felmerül az igény, hogy mindenkinek alanyi jogon kellene részesednie a kultúrából, nem belépőjegyekért. „A párizsit miért nem lehet alanyi jogon kapni? –veti közbe némi iróniával Lackfi János. – Lehetne egy olyan, alanyi jogon járó kulturális egységcsomag, hogy mondjuk, mindenki megkapná reggel a kis versét meg zeneszámát. Kérdés persze, hogy honnan lenne erre anyagi fedezet.” Más szempont, hogy a fizetőssé tett rendezvény a közönséget rendszerint az előadás nagyobb megbecsülésére, a fellépőket pedig minőségibb produkcióra ösztönzi.

Bezzeg régen!

Egykor micsoda rangja volt még a művészetnek! – mondogatjuk. Lackfi siet hozzátenni, hogy Ady Endre két kötetnyi levelezésében a „pénz” szó kétszázötvenkétszer szerepel, a „művészet” szó mindössze hatszor. „Sajna az élet úgy van berendezve, hogy pénz is kell hozzá” – sóhajtja Ady Hatvany Lajoshoz írott levelében. Életét meghatározta a folyamatos „pénzbehajtás”. Lédának írta: nem tud hozzá elutazni, mert az útiköltséget ugyan még csak-csak össze tudná szedni, de azon a napon felolvasást tart pénzért. „Legközelebb a jövő hét végén megküldöm a fogorvos pénzét” – teszi még hozzá.

„Irodalom és pénz – mintha közszemérembe ütköző viszony lenne. A költő lángoljon, vezesse népét, haljon éhen, aztán fedezzék fel”.

A sztárcsinálás költségeiről csak egy kiadó képviselője tudna érdemben nyilatkozni, Lackfi János ezért saját útjáról beszélt. Egy énekesnő ismerőse mondta egyszer – látva, hogy előszedi a dobozból a könyveit, árulja, dedikálja, mosolyogva kezet fog a vásárlóval –, hogy ő „ezt a kofa-tempót nem bírná csinálni”. Valóban van fáradság a könyvárusítással, de a költő bevallotta, ezzel megkeresi még egyszer a gázsiját. Egy másik ismert író így vélekedett: „Nekem nem feladatom a könyveim árusítása”. Valóban véget ér azzal az író feladata, hogy megírja a művét, azután szimbolikusan beteszi egy palackba, bedobja a tengerbe, és várja a társadalom (anyagi) elismerését? A kevesek kincse-e az irodalom, vagy lehet tenni azért, hogy többeké legyen? Lackfi válasza egyértelmű: lehet és kell is tenni azért, hogy az irodalom közkinccsé váljon.

Vonalkódot a kultúrára!

„A hagyományos, életidegen bölcsész mentalitás: zöld a hajunk, nagy a tarisznyánk, a földön ülve spanglizgatunk, és minden más csak kispolgári időtöltés. A kultúra nem árucikk, fúj, kapitalizmus! – figurázta ki Lackfi a művészi életidegenséget. – Vajon ha a rossz zene árucikk, akkor a jó zene ingyenes? Valami attól nem árucikk, hogy jó minőségű? Ilyen logikával a bio dolgokat is ingyen kéne adni” – világít rá az elmélet tarthatatlanságára. „Érdemes lenne onnan elindulni, hogy maga a kultúra legyen árucikk, és ha már beáraztuk, kapott vonalkódot meg mindent, amit kell, akkor elkezdhetünk gondolkodni azon, hogy ez valami több, szellemi üzenet is. De ha még csak nem is tekintjük árucikknek, nem kerül be a forgalomba, a könyvesboltokba, hanem klubszórakozás marad” – summázta véleményét.
Mi a jelentősége az államnak a kultúra fenntartásában? – tette fel a kérdést. Kompenzálás, szolidaritás. Döntse el szakértők bevonásával, ki az, aki rászorul a támogatásra, mert miközben értéket képvisel, nem tud fennmaradni a piaci törvények szerint. Ez természetes, nem kell szégyellni.

Pepecselős meló

„Minden művészeti ágnak van egyetemi szintű képzése (sőt, már középiskolai képzése is), csak az irodalomnak nincs, mintha írónak csak születni lehetne, tanulni nem. Ez egy mítosz, amit szakmabéliek is támogatnak” – állítja Lackfi János. Ő viszont olyan irodalmár családból származik, ahol a felmenőik kétkezi munkások voltak, ezért a szellemi tevékenységüket mindig természetes módon kiegészítették a hétköznapi munkáik. „Szerelőaknából láttam az irodalmat. A legtöbb kezdő irodalmárral szemben, akik lobogó hajjal jönnek be Vereckénél, és azt mondják, ide nekem a grizzly medvét, én láttam, hogy ez egy elég pepecselős munka.”
Lackfi János receptje pénztelenség ellen a sok munka. Dolgozni kell: írni (akár egy napi penzumot), emellett fordítani, szerkeszteni, tárcát írni, interjúzni, kritikát írni, szöveget gondozni, tévézni, rádiózni, tanítani, zsűrizni… „Nem elég otthon ülni és várni a mannát.” Évi száznál több fellépése van, és mindig furcsa visszailleszkednie abba az irodalmi közegbe, ahol mindenki sajnálja magát, a rossz körülményeket, az érvényesülés hiányát, miközben lenézik a „haknizót”.

A gyerekek és a zene

Amikor egy belga kollégája felhívta a figyelmét a gyerekirodalomra, először nem tudott vele mit kezdeni, de ahogy megszülettek a gyerekei, egyre nagyobb kedvvel írt gyerekeknek. A magyar irodalomnak nagy hagyománya van ezen a téren, a legszínvonalasabb szerzők írtak gyerekeknek: Weöres Sándor, Kormos István, Szabó Lőrinc, Csukás István, Lázár Ervin… Megtiszteltetés beállni ebbe a sorba.
A zene, amit fiatalon elhagyott (először operaénekes szeretett volna lenni), „visszalopakodott” az életébe a megzenésített versekkel, a Kalákával és Lovasi Andrással közös fellépésekkel. Lackfi János szerint az ő sokféle közelítése az irodalomhoz összeadódik, anyagilag is, és ha az ember szerencsés csillagzat alatt született, akkor meg tud élni az irodalomból. Pedig ő ráadásul nehezített pályán mozog: „Hat gyermekem van, ami luxuskiadás, olyan, mintha lenne egy Jaguárom. Én erre költök.”

Élőhely-e a könyvtár

A Képmás-est második felében beszélgetés következett, amelyben részt vett dr. Tóth Péter Benjámin, az Artisjus (Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület) stratégiai és kommunikációs igazgatója. Segített átláthatóbbá tenni a jogdíjak bonyolult világát, és megtudhattuk tőle, hogy az irodalmi alkotások az oktatásban ingyenesen felhasználhatók. A könyvtárak szerepét szerinte tíz éven belül újra kell gondolni, össze kell egyeztetni a (szinte) ingyenesen nyújtott olvasást – digitális változatban is – a szerzői megélhetést biztosító könyvértékesítéssel. Lackfi pozitív tapasztalata, hogy a könyvtárosok egy része már rájött, hogy „élőhellyé” kell válnia a könyvtárnak, népszerű rendezvényekkel becsalogatva az olvasókat.

A Képmás-estet átszőtte az a gondolat, hogy alapvető fontosságú eljuttatni az irodalmat az emberekhez. A verslavina-jelenség mérföldkőnek számít ebből a szempontból: 330 ezer ember olvasta el Lackfi János válaszversét, amelyet Szabó T. Annának az ő negyvenedik születésnapjára írt (és öt évvel később a Facebookon megosztott) versére szerzett. Ez verslavinát indított el, ami 6-700 ezer embert ért el – így költészettörténeti rekord lett. „Gondoltunk egy nagyot, megkerestük az Athenaeum Kiadót, és egy hónap alatt verseskötet lett belőle.” Meg is kapta egyik kolléganőjétől, hogy az ő verseskötete három éve vár kiadóra… „Még könyveladási sikerlistákra is felkerült a kötet, ami majdnem botrányos” – tette hozzá Lackfi, bár azt is elmondta, a megjelenés gyorsasága vagy lassúsága nem feltétlenül függ össze a versek minőségével.

Itt a videó az estről: