Némaság – Ki vallja meg Jézust az emberek előtt?

Hosszú, nehezen elviselhető, de nagyszerű film. Valósággal lenyűgözi, belenyomja a nézőt a székbe, már azt, aki egyáltalán megérti, hogy mi ennek a lélektani drámának az értelme és tétje: aki tudja, mi a hitehagyás. Már-már heroikus az a küzdelem, az az akaraterő, ahogyan Scorsese megmutatni szándékozik a világnak ezt a nagyszerű, de nyomasztó művet. Nemcsak a regényt magát, hanem a japán történelemnek azt a 17. századi korszakát, amikor a japán keresztényekre és a misszionáriusokra nagyon nehéz, megfélemlítésekkel és kínzásokkal fenyegető időszak köszöntött. A japán állami vezetők rájöttek, hogy a vértanúk példája csak megerősíti a hitet a keresztényekben, ezért hitehagyásra kényszerítették a keresztény vezetőket, hogy ezáltal elbizonytalanítsák híveiket. Erre a sorsra jutott Ferreira jezsuita atya is (Liam Neeson), aki hitét megtagadva a japán társadalmi elvárásoknak megfelelő életformára tért át, és megírta a keresztény tanok cáfolatát. Jezsuita tanítványai, Rodrigues atya (Andrew Garfield) és Francisco Garrpe atya (Adam Driver) nem akarják elhinni mesterük hitehagyását, ezért a kínai Makaóból Japánba szöknek, hogy megkeressék őt. „Csak a szívüket vitték” – hangzik el a filmben, és a legnagyobb megpróbáltatást valóban a szívükben szenvedik majd el. Találkoznak a japán falvakban élő keresztényekkel, akik hosszú ideje pap nélkül őrzik és élik hitüket, miközben szörnyű megpróbáltatásokkal zaklatják őket a hatóságok. Szabad-e feláldozni őket azért, hogy a két portugál szerzetes hű maradjon Jézusba vetett hitéhez? Vajon mit tenne a helyükben Jézus? Szinte megoldhatatlan dilemma, és bármelyik döntés csak szörnyű lehet annak, aki tisztában van a hit és a hitehagyás jelentésével.

De vajon értik-e ma az emberek ezeket a fogalmat? Ugyan miért olyan nagy dolog rátaposni egy képre, leköpni egy fakeresztet, amikor emberi életek forognak kockán? A nem hívők számára a halálon inneni élet az egyetlen valóság, az egyetlen fizikailag is megtapasztalható érték. Aligha tudják átérezni, mit jelenthet – akár ma is – leköpni egy görögkeleti kereszténynek egy ikont, megtaposni egy római katolikusnak egy Máriát a gyermek Jézussal ábrázoló képet, vagy bármelyik felekezet tagjának összetépni a Bibliát, és azt mondani, hogy nincs Isten.
Pedig a hittagadás szinte valamennyiünk családjában jelen volt az elmúlt évtizedekben, még a mai ateisták családjaiban is.  A szocializmus ideológiájának nevében hívők ezreit kényszerítették keresztény hitük eltitkolására vagy megtagadására. Ha pedig mégis vállalták – és voltak ilyen emberek is –, akkor megszégyenítették, állásukból kitették vagy be is börtönözték őket, a gyerekeik pedig nem kerülhettek be az egyetemekre. A sok hittagadás következménye több, gerincében megroppantott nemzedék lett. Ez (is) a mi szellemi örökségünk. Ahogy a filmben a többször is árulóvá váló, ám vétkét mindannyiszor látszólag szívből megbánó Kicsidzsiró (Yosuke Kubozuka) mondja: ha az üldöztetés előtt élt volna, lehetett volna példamutató keresztény. Számunkra ez megadatott: mi vagyunk a megroppantott gerincű nemzedék (és a kevés hitvalló) gyermekei, akik számára ritkán adódik olyan éles helyzet, amelyben hitünknek valódi próbát kell kiállnia.

Igaza volt-e a két portugál szerzetesnek, Ferreirának és Rodrigues-nek, hogy a keresztény japán emberek életéért cserébe lemondtak hitükről, vagy legalábbis ezt mutatták kifelé? Nem tudjuk. Azt viszont egyértelműen tudjuk, hogy aki megvallja Jézust az emberek előtt, azt Jézus is magáénak vallja az Atya előtt. Aki ezzel ellentétesen cselekszik, annak lelki üdvösségéről nem tudhatunk semmi biztosat – csak reménykedhetünk, hogy Isten, aki a lelkek mélyére is lát, irgalmában feléjük is megértéssel fordul.
A filmet (és a regényt) mindenkinek ajánlom, aki nem retten meg attól, hogy tőle távol álló szellemi utakat járjon be. Aki így indul neki, az maradandó élménnyel gazdagodhat.