Nádszálkisasszony a Moszkván – Szalóki Ági

– Egyszer egy interjúban azt mondtad, hogy nagyon vágysz már egy hónapnyi gondtalan, elutazós pihenésre. Megvalósult?
– Az egy hónap még nem jött össze, de hála a Jóistennek, azok közé tartozom, akiknek van erre lehetősége. Az elhatározás, úgy érzem, megszületett. Az időmet én osztom be, és ehhez nagy önuralom szükséges. Folyamatosan tanulom, hogy arra fókuszáljak, amire az adott helyzetben szükséges, és próbálom tiszteletben tartani a határaimat. Ennek pozitívuma, hogy az aktív időszakaimat nem a betegség vagy a teljes passzivitás váltja föl, hanem az előre tervezett pihenés. Le tudok állni, jobban tervezem az időmet, bár még van hová fejlődnöm. Ebben az évben télen két hétre elutaztam a párommal, és idén nyáron is adtam magamnak kétszer egy hetet. Ezzel nagyon elégedett vagyok.

– Otthon is azt láttad, hogy ritkán lehet lazítani?
– A szüleim friss nyugdíjasként is nagyon aktív életet élnek, soha nem látom őket lustálkodni. Édesanyám legkedvesebb tevékenysége, ha a nógrádi házunk kertjében dolgozhat. Szoros a kapcsolata a földdel, a természettel, és nagy örömet okoz neki. Emellett szívesen kapcsolódik ki egy kiránduláson vagy színházban, hangversenyen. Segít a munkámmal kapcsolatos háttérteendők ügyintézésében, s közben a legnagyobb hazai idős szervezet vezetőjeként végez önkéntes munkát. Szereti és örömmel éli az életet, pedig őt is érte súlyos csapás, a testvérem néhány éve megvakult. Nemrég családostul részt vettünk a vakok és gyengén látók egyesülete, a LÁSS jógatáborában. Mindenkinek nagy élmény volt. A szüleim elváltak. Édesapám is nagyon aktív, nemrég újraházasodott, a nászútjukra biciklivel mentek Ausztriába.

Én kicsit máshogy gazdálkodom az idővel, mint a naponta munkába járó emberek. Az időm látszólag tengernyi, de hétvégén és este, amikor más pihenhet, dolgozom, így a hétköznapokból tudok lopni szabadidőt.

– Egy fesztiválon vagy táborban sok lehetőség van a kikapcsolódásra, de te ott mégiscsak dolgozol. Tudsz azért pihenni is?
– A legjobb az, ha munka, sőt, bármilyen tevékenység közben megtalálom a kikapcsolódást. Soha nem fárasztott a munkám. Nem éltem meg teherként, és ezért nagyon hálás vagyok. Ami az életemben teher, arról a zene igazán nem tehet. Sőt, inkább segít, hogy letehessem a terheim.

– Azért ilyenkor van valamiféle elvárás feléd, ezt, gondolom, te is érzed. Hiszen nem csupán hobbiból énekelsz.
– Huszonéves lehettem, és jó pár éve énekeltem már, amikor elengedtem egy bizonyos félelmemet, és bátor lettem. Akkor először éltem meg, hogy hatok az emberekre. Emlékszem, hogy éneklés közben a kezemet magam elé tartottam, és egyszerre már nem csupán magamat láttam, hanem a kezem mögött egy arcot a közönségből. Évekig szinte öntudatlan állapotban, becsukott szemmel, a közönségről valójában tudomást sem véve énekeltem, noha több ezer ember előtt álltam. Akkor döbbentem rá, hogy a zene, a színpadi produkció nem rólam szól. Fokozatosan megértettem, hogy fontos része vagyok egy folyamatnak, amelyben a közönség tagjai egy bizonyos állapotból, például feszültségből vagy reménytelenségből eljutnak egy oldottabb, reménytelibb állapotba a zene segítségével. A gyerekek sokat segítettek abban, hogy ezt megértsem. Keresték a tekintetemet, azonnal észrevették, hogy valóban figyelek-e rájuk, adok-e nekik tiszteletet. A közönségben megvan a kíváncsiság, de mindenki más ütemben tud megnyílni, olyan ez, mint egy barátkozás, mindenkinek megvan a maga ritmusa.

Kép

Szalóki Ági - Kép: Emmer László

– Olyan is előfordul, hogy a közönség nem áll készen arra, amit adni szeretnél, és ezért változtatsz a műsoron?
– Igen, és az a jó, ha ezt megérzem. Ahogy a Karády-dalban éneklem, „a szív, az mindent nem bírhat el”. Módjával lehet adagolni a súlyokat, az emberek elsősorban könnyedségre, derűre és vidámságra vágynak. Melankolikus alkat vagyok, gyerekkoromban elvarázsoltak Halász Judit szomorkásabb gyerekdalai, szerettem a Három falevél balladáját vagy a Szabó Lőrinc verséből született Köd előttem, köd mögöttem kezdetűt. Szükségem van a nevetésre, a hangos jókedvre is, de mostanában talán szívesebben lennék csendben, a természetben. Most is szeretek eljátszani egy ággal, egy üveggolyóval, frissen szedett gesztenyével.

– Mennyire őrzöd még a gyerek-énedet! Vannak a felnőtté válásodnak meghatározó élményei?
– Azt hiszem, sokára nőttem fel. Emlékszem a kamaszkori verseimre, amelyekben arról panaszkodom, hogy át kellene eveznem a túlpartra, de nem akarok.

A nagymamám betegsége, haláltusája és elvesztése meghatározó élmény volt. Nagy beavatás.

Egy spirituális élménynek köszönhetem, hogy saját halálom élményét egy félig öntudatlan, relaxált állapotban átélhettem. Ez az élmény valamelyest megerősített és szembesített a halálfélelmemmel. Ebben az utazásban Kenderesi Gabi énekesnő volt a vezetőm. Amikor közeledett a „halálom ideje”, sírni kezdtem, rázkódtam, elfogott az önsajnálat, csupa rémes helyzetet képzeltem el, betegséget, tragédiát. Aztán hirtelen meggondoltam magam, és máris egy réten feküdtem a fűben, láttam a fákat és az eget, aztán egy madár szállt el fölöttem. Megnyugodtam és „meghaltam”. Ez az élmény segített, hogy a nagymamámat végigkísérjem, és az édesapám számára is erős támasz legyek. Jó, ha van lelki vezetőnk, aki az útmutatásaival segíthet. Jó, ha van kihez fordulnunk. Akár paphoz, akár pszichológushoz, bárkihez, akiben nagy bizodalmunk van. Egyik legkedvesebb barátom, a karácsonykor elhunyt Vízy Dorka halála után Muszbek Katalain pszichiáter, a Magyar Hospice Alapítvány vezetője nagyon sokat segített nekem. 

– És a zene hogyan segített a nehéz pillanatokban?
– Amikor a nagymamám meghalt, barátaink a katolikus szertartáshoz tartozó énekeket énekelték. Úgy éreztem, enélkül nehéz lett volna elviselni a fájdalmat, olyan volt, mint egy feloldozás. Jó, ha észre tudom venni, mi az, ami a megnyugvás felé visz. Éltem úgy is, hogy tobzódtam a sebességben, a hangerőben, az ájulásig feszítettem a húrt sokáig, mert csak így találtam megnyugvást. Kikapcsolódásra vágytam, de ma már tudom, ez inkább menekülés volt. 

– Előfordul, hogy akárcsak a közönség, te sem vagy készen lelkileg valaminek az előadására?
– Horváth Mónika, az Ando Drom együttes egykori énekese egyszer azt mondta, nem énekel többet olyan tradicionális cigány szöveget, amelyben halál, gyilkosság, betegség, átok szerepel, mert nem akarja magát ezzel kínozni. Persze általában előadóként ezt el lehet távolítani magunktól, de a szavaknak nagy ereje van, és nem tudhatjuk, kinek az életében milyen jelentőséggel bírnak. Volt egy dal, a Pünkösdi rózsa, még Nikola Parovval énekeltem korábban – ez egy sötétebb tónusú, régi stílusú moldvai ének. Nemrég a Tavaszi Fesztiválon Bognár Szilvivel és Herczku Ágival közös előadásunkon ezt kellett volna előadnom, és mondtam, hogy ne haragudjatok, nagyon szép ez a dal, csak ne kelljen többet elénekelnem. 

– A magyar népdaloktól sem áll távol a szomorúság…
–  A szegény ember sokat szenvedett mindig is. Mit tehetett? Az ének mindig ott volt a torokban, azt mindig elő lehetett venni segítségül. Ahol nagy volt a szenvedés, ott a szomorú dalok tárháza is gazdagabb. Alapvetően az jellemző a magyar népzene előadásmódjára, hogy nem szentimentális, van benne méltóság és nyersesség, legyen szó egy altatóról, egy dunántúli ugrósról, egy lakodalmi énekről vagy egy gyimesi keservesről. Sok vidéken ugyanakkor finoman cizellált díszítmények gazdagítják a dallamot, ezek előadásához figyelem és szorgalom is kell, hiszen azokat a díszítéseket meg kell tanulni, elő kell csalni a torokból.

A népzenénk végigkíséri az ünnepeket és a hétköznapokat, az emberi élet fordulóit, minden helyzetben adni képes.

A somogyi vagy a gyimesi csángó paraszt énekesek bátran énekeltek ki sokak számára talán illetlen szavakat is. De hiszen a szerelem, a szexualitás is az élethez tartozik! Kell a humor, és bizonyos helyzetekben a szókimondás is.

Kép

Szalóki Ági - Kép: Emmer László

– Könnyű észrevenni a népdalokban a nemzeti karaktert vagy történelmet?
– Énekeljük a Gryllus testvérekkel a Volt egyszer, volt egy kis zsidó című műsort, erdélyi jiddis népdalokkal. Jópárszor előadtuk már, mire rájöttem, hogy miért is az a gondolati gazdagság a szövegekben, hogy miért is különböznek ezek az általam ismert magyar, bolgár vagy török dalok szövegeitől. Az 5000 éves írásbeliség a jiddis népzenei folklórban is tetten érhető. Csupa megkapó költői kép, filozofikus mélység, és ironikus humor is jellemzi ezeket a dalokat. Például a Mit akar az eső nékem elmondani, mit akarhat kezdetű: „Mit akar az óra nékem elmondani, mit akarhat / az ő sárga számlapjával, és amikor nagyot kongat? / Csak egy kigondolt szerkezet, élettelen, lelke sincsen. / Üt akarva-akaratlan, óránként előbbre biccen.” Persze jegyezzük meg, ahhoz, hogy ezt ma így énekelhessük, Kányádi Sándor zseniális műfordítása is kell! 

Sokszor gondolok arra, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy a munkám ennyi szépséggel gazdagít. 

– Volt olyan műfaj, amire a szüleid is azt mondták, hogy na, nem gondoltam volna, hogy ezt is tudod?
– Talán a portugál fado. Abban benne van mindaz a szenvedélyesség, amit nem tudok mindennap megélni. Mindez a fadóban különös eleganciával jelenik meg, egy visszafogott, feszült állapotból hullámszerűen tör fel a szenvedély, majd elcsendesül. Olyan, mint amikor egy selyemkendőt feldobsz az égbe, és könnyedén, mégis jelentőségteljesen hullik alá.

– A szülők nehezen látják meg a lányukban a dívát. A férfiakat is megleped ezzel?
– Ránézésre nem vagyok a végzet asszonya, de aki belém szeret, ismeri ezt az oldalamat is. És persze a színpadi megjelenésnél szükség van néha a dívára is.

– Te és a mai fiatal nők távol álltok azoktól a lányoktól, akik annak idején megszólaltak a magyar népdalokban?
– Nehéz válaszolni, mert ezerfélék vagyunk. Ha a Szegény emberek életét olvasom vagy Móricz elbeszéléseit, látható, hogy nagy volt a magyar népdalokat éneklők ínsége, kiszolgáltatottsága. A szegény sorba született lányok, a napszámosok, a cselédek, a proletárok kutyául szenvedtek, sokan korán meg is haltak. Gyakran megerőszakolták, megverték, kihasználták őket. A gazdagok sem voltak mindig boldogok, eladhatták, erőszakkal házasíthatták meg őket. A rideg házasságban a hallgatás, az elfojtás, a bántalmazás következményei, az agresszió, a szorongás, a keserűség generációról generációra öröklődik. A mai fiatal lányok, asszonyok élete nagyon más, de sajnos korántsem szűnt meg teljes mértékben mindez a szenvedés.

Egyértelmű, hogy a tanulás, a tudatosság, a hit, az egészséges életmód, a szeretetteljes nevelő közeg jelenti az esélyt a szenvedésmentesebb élethez, a könnyebb boldoguláshoz.

Rengetegen élnek ma is létbizonytalanságban. Azért tartom fontosnak az önkéntes munka intézményét, mert az önkéntes feladhatja a maga érdekeit egy jó ügy szolgálatában, együttérezhet másokkal. És erre nagy szüksége van az emberiségnek. 

Kép

Szalóki Ági - Kép: Emmer László

– Mik a pihenés utáni tervek? Mivel lépsz a közönség elé?
– Szeretnék egy új anyagot készíteni, amiben lesz Szélkiáltó-, Kaláka- és Kispál és a borz-feldolgozás is, de lesznek saját megzenésített versek, például Weöres Sándor, és persze marad a népzenei hangzás. Három külföldi utat is tervezek: Párizs, Koppenhága, Isztambul. Az előbb a művészi mérföldköveket kérdezted, azt hiszem, a külföldi fellépések is azok. Talán az idei májusi tokiói volt az egyik legfontosabb, mert bár a fél világot bejártam, itt önállóan, saját jogon léptem föl, nem egy esemény részeként. Kálmán Andrea japán kulturális attasénak köszönhetem, hogy egyáltalán elhittem, hogy sikerülhet. Nyolc lemezem jelent meg Japánban, és ez alapján úgy gondolta, megérdemelném, hogy személyesen is bemutatkozzak. Nem mondta, hogy van pénz vagy biztos kapcsolatokra épített ígéret, de azt mondta, mindent megtesz, hogy sikerüljön. Felkereste a legrangosabb japán jazzklubokat, a kiadót, aki a lemezeimet megjelentette. Az indított el, hogy elhittem, képes vagyok rá. 

– Nemcsak elénekelsz dalokat, hanem fel is kutatod azokat a közönségnek. Ez sok idő? Mennyire kell alámerülni, mire egy-egy gyöngyszemet felhozol?
– Egy jó előadóművész attól is jó, hogy tud választani, tudja, mi az, ami neki jól áll. Ehhez keresni kell. Cecilia Bartoli egy félistennő, aki hihetetlen szenvedéllyel veti magát a barokk zene vagy a romantika korának tanulmányozásába. Vagy Sebestyén Márta, aki a Muzsikás együttessel a '80-as években újrafogalmazta a tradicionális magyar népzenét, ma pedig régizenével is foglalkozik. Szeretném, ha a lemerülési kedvem sokáig tartana, és örömet okozna. Vannak az életünkben olyan szakaszok, amikor több idő és kedv jut ilyesmire, máskor kevesebb. Jó ideje érzem, hogy a kreativitásomat más területen is szívesen bontakoztatom ki, például a konyhában. És rég vágyom az anyaságra, arra, hogy valakiről gondoskodjak. De közben persze itt vagyok énekesnőként is, és szeretem, hogy az vagyok.

Ahogy leírtam az utolsó mondatot, megint a tér jutott eszembe. Egy nagyobb tér, mint amin a metró felé igyekeztünk: mindannyian törekszünk az úti célunk felé, a számunkra kijelölt kerülőutakon, ki bosszankodva, ki fásultan, ki futva, ki ráérősen, köztük egy tűnődő mosolyú, törékeny, tiszta hangú, virágot lépő nádszálkisasszony, aki nemcsak a színpadon bátor.