Petrik Andrea: „Nem kell mindenbe belehalni”

– Nehéz volt 15 évesen eljönni otthonról, a családi fészekből?

– Valahogy fel sem fogtam… A szüleim támogattak, bíztak bennem. Drámatagozatos gimnáziumba jártam, úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok. Most, 31 évesen döbbentem rá, hogy milyen korán eljöttem otthonról. Valahogy úgy látom az utam, mint egy hegymászó, aki amikor felér a csúcsra – nem mintha én már felértem volna, csak a hasonlat miatt mondom –, és visszanéz, meglátja, milyen hosszú utat tett meg. Egy 15 éves kamasz még gyerek, viszont én akkor egyáltalán nem éreztem magam kicsinek, csak mentem előre.

– Ha egy 15-16 éves kamaszlány azzal keresne meg, hogy színésznő szeretne lenni, lebeszélnéd vagy rábeszélnéd?

– Szerintem nem lehet semmit mondani, ha valaki ellenállhatatlan kényszert érez, úgysem lehet visszatartani. Nekem jól alakultak eddig a dolgaim, és ebben nagyon sok munka, szorgalom, kitartás, elhivatottság van. Jó, tehetség is!

– Te jól viseled a kiszámíthatatlanságot?

– Az, hogy valaki ebben a pillanatban sokat dolgozik, számítanak rá, egyáltalán nem garancia arra, hogy pár év múlva is így lesz.

A színésznőknél a 40 és 50 közötti időszak extrán nehéz… Azt hiszem, nem érdemes ezen stresszelni. Az ember csak annyit tud csinálni, hogy nap mint nap teszi a dolgát.

– Olvastam tőled egy olyan mondatot, hogy „gyűlölöm magamban azt, hogy mindent kibírok”. Ezt megmagyaráznád?

– Ez egy évekkel ezelőtti interjú volt, még sokkal fiatalabb voltam! Azóta már nem is akarok mindent kibírni. Az ember a pályája elején mindennek aláveti magát, nem kíméli az idegrendszerét, testét-lelkét… Nem szeretnék megkeseredetté, cinikussá válni, és arra jutottam, hogy lehet nemeket is mondani, és nem kell mindenbe belehalni, csak amikbe igazán érdemes, mert különben elég az ember. Most már szeretnék vigyázni magamra.

– Van olyan jelző, amit ha használnak veled kapcsolatban, örülsz neki? Mert rólad mindig azt hallom: kemény, erős, határozott, tudatos…

– Igen, ezek jó dolgok, de kicsit máshonnan indulnék el: ez pont olyan, mint a szerepek, amiket kapok. „Nagy nőket”, végzet asszonyait játszom a leggyakrabban, és borzasztóan örülök neki, amikor ennek épp az ellenkezője talál meg, például egy finom és lágy karakter, líra és költészet. Amit még nagyon szeretek: az „ezerarcú”.

– Nagyon sokat dolgozol, a kezdetektől fogva. Tudsz lazítani?

– Akkor vagyok jól, ha dolgozom, különben elkezdek szorongani. Szeretem hasznosnak érezni magam. Volt olyan, hogy hónapokig nem próbáltam, azt nagyon rosszul éltem meg. Ez a pálya ilyen szempontból kiszámíthatatlan, és ezt meg kell tanulni kezelni.

Nyáron például volt egy hónap, amikor nem volt dolgom, nagyon élveztem, és már nem „bántottam magam” amiatt, hogy ezalatt nem tanultam nyelvet, nem olvastam el egy halom könyvet, és nem sportoltam őrült módon.

Hajlamos vagyok az önostorozásra, ha valami nem úgy sikerül – a munkában és a magánéletben is. De az ember nem tud mindig jól próbálni, nem tud minden pillanatban tehetséges és tökéletes lenni!

– És mit kezdesz a kudarccal?

– Hát, szenvedek tőle… (nevet)

– Hosszan?

– Muszáj túltennem magam rajta. Az a jó ebben a pályában, hogy jönnek az újabb és újabb lehetőségek, mindig lehet javítani. Egyébként pedig mi az a „bukás”? Mert van úgy, hogy mindenki szereti, amit csinálsz – a közönség, a kritika, a kollégák, de te nem vagy elégedett magaddal, és fordítva ugyanúgy: te nagyon szeretsz valamit, minden tőled telhetőt megtettél, mégsem olyan a visszahangja – sem a nézői, sem a kritikai. Nem mindig térül meg a befektetett munka. Vagy nem a sikerben…

– Mennyire vagy kiszolgáltatott az emberek véleményének?

– Ez egy szubjektív szakma, nem mérhető úgy, mint egy mérnöké vagy orvosé. Egy színész jóval nagyobb dózisban kap jót és rosszat is. Már a felvételin szembesülsz ezzel: lelkiismeretesen felkészülsz, tökéletesen tudsz mindent, és mégsem kellesz. És akkor azt érzed, hogy a „személyiséged” nem kell, mert amúgy maximálisan felkészült voltál. Ezzel mit kezdesz? A színpadon is pont így van, teljes erőbedobással dolgozom, mégsem sikerül mindig. Ilyenkor azt érzem, nem a munkámat kritizálják, hanem engem, a lényemet, a családomat, a hitvallásomat, a vonásaimat, a hangomat… mindent, ami én vagyok. Ezt meg kell tanulni kezelni, ami szintén nehéz. De idővel kialakult már, hogy ki az a pár ember, akinek a véleménye fontos számomra.

– Szükséged van valami fészekre, egy helyre, ahol igazán otthon vagy, vagy a színpad az igazi otthonod?

– Egyedüllétre mindenképpen szükségem van. A munkámból kifolyólag hosszú ideig vagyok összezárva emberekkel, és akkor tudok jól kijönni mindenkivel, ha egyedül is lehetek néha. Bár olyan is volt már, hogy túl sokáig nem kerestem más emberek társaságát, átestem a ló túloldalára. Ebben is a mérték az, amit meg kell találnom.

– Szerbiai magyarként érzel bármilyen különbséget – lelki alkatban, habitusodban – az anyaországi kollégák és közötted?

– Nem, ilyesmit nem, azt viszont érzem, hogy egy kicsit mindig „hontalan” leszek és vagyok. Ez drámai, de nem tragikus. Szerbiából jöttem, a gyökereim nagyon fontosak, de nem akarok ott élni. Ezt cipelem a batyumban, viszont ez nem jó.

– A Kincsem-film kapcsán gondolkodtam el ezen: ha egy nép, egy ország, egy nemzet megfogalmazza, esetleg filmbe is önti a saját „kincseit”, ünnepli a kiválóságait, a sportsikereket – ez növeli egy nemzet öntudatát?

– Igen.

Viszont sajnos itt, Magyarországon, ha te büszke vagy egy magyar sikerre és a magyarságodra bizonyos helyzetekben, mindjárt van egy távolságtartás, és jönnek a vizslató tekintetek, mert politikai elköteleződést látnak a válasz mögött.

Bőven van mire büszkének lennünk. De talán nem is a büszkeség a jó szó, hanem vállalni, szeretni, hinni.

– A Kincsem c. filmben Klara von Oettingent játszod. Szeretted?

– Nagyon szerettem, bár nehéz feladat volt. Folyamatos készenlétet igényelt hosszú hónapokig, nem lehetett lazítani sem lelkileg, sem fizikailag. De nagyszerű munka volt ezzel a stábbal együtt dolgozni. Ez egy romantikus kalandfilm, nagyon jó!