Talán még időben – Gondolatok a „Testről és lélekről” című filmről

Enyedi Ildikó filmjére gyanútlanul, de nem elvárások nélkül ül be a néző: adott a berlini Arany Medve-díj, ismeri a rendezőnő korábbi filmjeit, tudja, hogy a Testről és lélekről a szerelemről fog szólni, látta a szarvasos képeket, nyilván szép, lírai film lesz ez, de mégiscsak egy vágóhíd a színhelye, meg ott az a cikis búgatópor, szóval lesz itt kőkemény realitás némi régiónkbeli abszurddal fűszerezve. De azt azért mégse gondolná az ártatlan néző, hogy ez a film direkten róla fog szólni.

Megtörténik ez máskor is: műalkotás mi másért készülne, mint hogy rólunk szóljon, a világunkról, a problémáinkról? De hogy ennyire?

Szóval a néző beül a moziba, hogy lássa a vásznon azt a másik világot. És mindjárt az elején kinéz a karám deszkái közt, mint leölésre váró állat.

Mert az is ő, az a bágyadt szemű marha, ártatlan jószág, aki tehetetlenül várja, mi fog történni vele. És azután kiderül, hogy valamiért a többi szereplő is ő, a hentesek, a takarítók, a kikent-kifent irodisták, a csélcsap feleség, „a falu bikája” új fiú, a szerencsétlenül vergődő férj, a szenzitív, szexuálisan túlfűtött, vágóhídi szerepével konfliktusban lévő pszichológusnő és a félkarú óriás: a maradék méltóságát elzárkózással védő igazgató, és még az a kis szőke, autisztikus vonásokat mutató doktornő is ő, akinek a hétköznapok világa nehezen tanulható, telis-tele rejtélyekkel és buktatókkal.

Nyilván nem mindegyik szereplőben ismerünk magunkra, bár ki-ki megtalálhatja magát a vásznon. Ám ahogy nézzük ezt a filmbéli világot, az a nyugtalanító érzés kerít hatalmába bennünket, ami ezeket a szereplőket egy táborba hajtotta itt, hogy bizony ennek a mi kis marhafaroknyi létünknek legsúlyosabb kérdése bontakozik ki előttünk: mekkora esélyünk van a boldogságra? Kinek mekkora? Mindent tekintetbe véve. Életkort, a gátlásokat, a deficiteket, a priuszokat, a hátrányos helyzetet, a fogyatékosságainkat. Mindent. Mindannyiunk legtitkosabb kérdése kerül itt terítékre – a vágóhídon. Van-e még esélyünk hátralévő életünkben a boldogságra? És mekkora?

Amikor az ember (itt: a férfi) már lehúzta a rolót, és nem akar már semmit, csak nyugalmat. Amikor a másik (itt: a nő) azt se tudja, mi lenne az, hogy párkapcsolat. Akkor hogyan? Mégis lehet még valami? (A többiekről nem is beszélve – hogy tudniillik ők hol helyezkednek el az elérhető boldogsághoz képest a játéktáblán.)

És amikor kiderül, hogy ez a két ember álmában már régen egy pár, akkor ettől a nyilvánvalótól még milyen messze van a boldogság! Milyen hosszú utat kell még bejárniuk egymásért!

Enyedi Ildikó filmje hitelesen vezet végig ezen az úton, és majdnem elvérzünk a moziban. És amikor lefut a stáblista, mennénk utunkra, de még gyengélkedünk.

Enyedi Ildikó filmje nem a keleti bölcsesség jegyében született, nem igaz rá az, amit Buddha mondott: „A boldogsághoz nem vezet út, az út maga a boldogság.” Itt vér folyik ezen az úton, és majdnem belehalunk. Mintha azért készült volna el ez a film, hogy ennek az útnak egyik magaslati pontján, ami egyben a film dramaturgiai tetőpontja, elhangozhasson ez az erős mondat: „Belehalok, annyira szeretem magát”. Ahhoz, hogy ez a mondat pátosztalanul, egyszerűen, természetesen, hitelesen hangozhasson el, kell egy kőkemény realitásokból felépített világ.

Az álmok is a realitás részei. Mert vannak álmaink, vannak visszatérő álmaink. És talán még az is megeshet, ugyanazt álmodjuk, mint valaki más. Ez a nyilvánvaló képtelenség az alapötlete a filmnek.

Ezt a képtelenséget gyönyörű, realisztikus természeti képekkel jeleníti meg, mintha csak mi álmodnánk. A filmbéli visszatérő álomról kiderül, hogy az folytatásos álom, egyfajta látens élet, az ébrenlét fordítottja. Freud óta tudjuk, hogy az álomban a tudattalan megnyilvánulásait érhetjük tetten, ezért tartalmuk nagyon is árulkodik a lélekről. A film főszereplői szarvasoknak álmodják magukat, méltóságteljes, komoly állatoknak, akik a természetben élik meg az élet teljességét. Ez az álomtípus a freudi ún. vágyálom típusába tartozik. Ám a szerelmespár tagjai nem kergetik álmaikat, nappal egyáltalán nem is látszik rajtuk, hogy álmukban szarvasok. Álombéli létük, bár a mindennapi, ébrenléti állapothoz képest idilli, ám nagyon is realisztikus, a szarvasok hétköznapi életére jellemző problémákkal teli. Enyedi Ildikó nem ringat álomba. Azt mondja, az álom az életünk természetes része, egyfajta vízió a boldogságról. Azt mondja, az is előfordulhat, hogy valakivel közös képünk van a boldogságról. És ha szerencsénk van, még találkozunk is azzal, akivel ugyanazt a képet hordozzuk magunkban. De ahhoz, hogy az álmot lefordítsuk a hétköznapokra, lépéseket kell tennünk. Kinek-kinek a maga lépéseit. Hiába szeretjük egymást belül. Magunkban szeretni valakit majdnem annyi, mint magunkat szeretni. Primer nárcizmus. A másikat jól szeretni, ez a legnehezebb. Kilépni az én biztonságos világából. Elfogadni, hogy tanulni kell. Nem elég csodálni a másikat, mert akkor még nem tettünk egyetlen lépést sem a másikért. Tanulni kell jól szeretni. Ezt a tudást azonban finoman adja át a film, egyetlen pillanatban sem érezzük, hogy ránk erőltetné mint tanulságot, hanem a szereplőkkel együtt haladva ébredünk rá, hogy ezt kellene. Lassú folyású, csendes film ez, hagy időt szereplőnek, nézőnek, hogy befelé nézzen, és meglássa a maga belső képeit.

Számos oppozíciót mutat fel a film: test és lélek, ébrenlét és álom, nyár és tél, fönt (irodisták) és lent (vágóhíd), szerelem és magány, állat és ember, naturalisztikus valóság és költőiség, ám a filmnek a világról alkotott képe egyáltalán nem dichotomikus, nem szimplifikáló, hanem épp ezeknek az ellentéteknek a feloldására tett kísérletet láthatjuk abban, hogy az ellentéteket egymással szoros egységben, egymásba játszva képes megmutatni. Az arcra vagy a testrészekre (lábakra, patákra stb.) fókuszáló sok-sok közeli kép testi működés közben árul el valamit a lélekről. Az álombéli szarvasok nyilvánvaló szimbolikájuk mellett természetesen viselkednek, szuszognak, táplálkoznak, isznak, miközben látjuk egymáshoz való kötődésük megnyilvánulásait, amint egymás felé fordítják fejüket, vagy éppen csak bemozdul egy fül a másik felé.

Állat és ember szoros egységet alkot a filmben. Az állati létezés számos ponton érintkezik az emberivel: az állatok és az emberek egyaránt vérben úsznak, az álmokban állatok testesítik meg az embert, a „falu bikája” metaforában szintén.

Az állati lét nem degradáló a film felfogásában, nemcsak az álombéli létük költői, a vágóhídi sorsuknak is megvan a maga naturalisztikus lírája.

Az állat a film felfogásában sokszor emberibb az embernél, a másságot nem toleráló környezet viselkedésénél mindenképpen. Kell az együttérzés, lélek kell a vágóhídi munkához is, mondja az igazgató, különben belepusztul az ember. Nem veszhetünk bele a nyers húsba, egyben kell maradnia testnek és léleknek. És aki nem szolidáris, elveszti a lelkét. Akkor már csak a test marad. Meg egy másik test.

A főszereplők esetében más a képlet. Egyszer van a lélek. És van a test. Mindkettő lehet béna, sérült, nyomorék. Azután jön egy másik lélek egy másik testben. Ami szintén lehet béna, sérült, nyomorék. Az már két lélek és két test. A két lélek ismeri egymást valahonnan. Szereti egymást. Nem tudják egymásról. Nem is biztos, hogy találkoznak. És ha igen? És ha kiderül? Ebből még egyáltalán nem biztos, hogy bármi is következik. Simán eltelik úgy az élet, hogy semmi. Vagy mégis lehet még valami?

Enyedi Ildikó filmje úgy biztat, hogy közben nem hiteget. Talán sikerül. Ha még időben megcsörren a telefon.

1. kép: A "Testről és lélekről" c. film jelenete – mafab.hu

2. kép: A "Testről és lélekről" c. film jelenete – youtube.com