Teljes a káosz - Tojásfestő manufaktúra otthon
Nálunk az egyik nagy vízválasztó a húsvéthétfő volt. Nemcsak mert a lányok a vizet választották a bizonytalan eredetű illatszerek helyett, és nem is azért, mintha választhattak volna a locsoló és locsolandó szerep között. Épp ellenkezőleg, mert ilyenkor mese nincs: a lányoknak maradni, a fiúknak menni kell. Négyéves fiunknak, aki nővérei nyomdokán szocializálódott, ez a nap mindenképpen vízválasztó volt. A kisfiúállapotot addig valami furcsa bábállapotnak gondolhatta, mert háromévesen nagymamájának megjegyezte: „Alig várom már, hogy lány legyek.”
Illusztráció: Szűcs Édua
Húsvét előtt van nálunk csak igazán nőuralom. Nagyüzemi keretek között folyik a tojásfestés, beszállnak a barátnők és még néhány anyuka is. Kisfiam számára sem nagyon maradt más választás, ha körön belül akart maradni.
Bár a festés nála csak álca volt, valójában hihetetlenül izgalmas a kifújt tojásokat megfogdosni és véletlenül megroppantani. (Mivel a lányok műremekei hosszú hónapokig díszhelyen állnak az apai, nagyapai és keresztapai relikviák között, kemény tojásokkal nem próbálkozunk.)
Az előre elkészített mennyiség szokás szerint kevésnek bizonyult, próbáltam hát gyorsabban kifújni a tojásokat, mint ahogy a népes csapat összeroppantja őket, miközben a szobából már hallottam a „rendelést”. Ahány sikítás, annyi tojás. Ha veszekedés is követi, akkor kettő.
Hamarosan férfiellenes hangulat kezdett kialakulni a manufaktúrában. A bömbölő kis tojástörőt csak úgy tudtam megvigasztalni, hogy miután a lánysereg elvonult, kettesben festegettünk tovább, közben látványosabb lelki sérülés nélkül azt is tudomásul vette, hogy őt hétfőn nem fogják meglocsolni.
Hétfőn reggel elérkezett a legénybúcsú pillanata. Útjukra bocsátjuk a férfiakat, és megkezdődött az a furcsa ritmus, amelyben kapkodás és semmittevés váltakozik: kislányok, hidegtálak és sütemények, valamint egyéb látni- és fogyasztanivalók gyors cicomázása, mert „Mindjárt itt vannak!”
Aztán a hímes tojások pakolgatása (kb. 25%-os amortizáció), egymás frissen fonott hajának cincálása és más unaloműző tevékenységek, mert „Mikor jönnek már?”
Két locsolócsapat között aztán ismét: használt tányérok és poharak, kibomlott copfok és leevett szoknyák gyors frissítése, majd újra várakozás. A türelmetlenség ideje kiváló táptalaja a feminista lázadozásnak:
– Bezzeg a fiúk! Ők mehetnek vendégségbe, nem kell itthon unatkozni nekik.
– És még ajándékot is kapnak! – toldotta meg nővére felszólalását a kisebbik.
– De nem hordhatnak ilyen szép szoknyát, nem tesznek csatot a hajukba, nem hoznak nekik virágot – sorakoztattam a perdöntő érveket.
Lányaimat némileg felvillanyozta, hogy a következő locsolók tényleg hoztak virágot (a kertünkből – én nyomtam a kezükbe, amikor lementem ajtót nyitni), de aztán a tűzfészek újra fellángolt, amikor délután kisfiam csillogó szemekkel pakolta ki szerzeményeit a tarisznyából és a kabátzsebeiből.
Nagylányom diadalmasan szólalt meg:
– Anya, ugye igazságosan elosztjuk, ahogy szoktuk?
– Ez most az övé, megdolgozott érte – ébredt fel férjemben a kisebbik fiú elnyomottságának gyerekkori emléke. – De biztosan megkínál a csokiból… – próbáltam latba vetni diplomáciai érzékemet.
Kisebbik lányom szeme csalódottan pásztázta végig a zsákmányt, majd a kölnis üvegtől és húsvéti tojástoktól púposodó gatyazsebekre tévedt.
– És mi van a nadrágjában?
– Azt nem adom – lázadt föl a kis férfiember. – Az a locsolóm.
Miután a kétértelmű választ kuncogás követte, önérzetesen hozzátette:
– Meg a tojásaim.
Bár négyéves fiunk valószínűleg nem értette, miért tört ki a családi hahota, ettől kezdve nem akart lány lenni.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
