Teljes a káosz - Tojásfestő manufaktúra otthon

Húsvét előtt van nálunk csak igazán nőuralom. Nagyüzemi keretek között folyik a tojásfestés, beszállnak a barátnők és még néhány anyuka is. Kisfiam számára sem nagyon maradt más választás, ha körön belül akart maradni.

Bár a festés nála csak álca volt, valójában hihetetlenül izgalmas a kifújt tojásokat megfogdosni és véletlenül megroppantani. (Mivel a lányok műremekei hosszú hónapokig díszhelyen állnak az apai, nagyapai és keresztapai relikviák között, kemény tojásokkal nem próbálkozunk.)

Az előre elkészített mennyiség szokás szerint kevésnek bizonyult, próbáltam hát gyorsabban kifújni a tojásokat, mint ahogy a népes csapat összeroppantja őket, miközben a szobából már hallottam a „rendelést”. Ahány sikítás, annyi tojás. Ha veszekedés is követi, akkor kettő.

Hamarosan férfiellenes hangulat kezdett kialakulni a manufaktúrában. A bömbölő kis tojástörőt csak úgy tudtam megvigasztalni, hogy miután a lánysereg elvonult, kettesben festegettünk tovább, közben látványosabb lelki sérülés nélkül azt is tudomásul vette, hogy őt hétfőn nem fogják meglocsolni.

Hétfőn reggel elérkezett a legénybúcsú pillanata. Útjukra bocsátjuk a férfiakat, és megkezdődött az a furcsa ritmus, amelyben kapkodás és semmittevés váltakozik: kislányok, hidegtálak és sütemények, valamint egyéb látni- és fogyasztanivalók gyors cicomázása, mert „Mindjárt itt vannak!”

Aztán a hímes tojások pakolgatása (kb. 25%-os amortizáció), egymás frissen fonott hajának cincálása és más unaloműző tevékenységek, mert „Mikor jönnek már?”

Két locsolócsapat között aztán ismét: használt tányérok és poharak, kibomlott copfok és leevett szoknyák gyors frissítése, majd újra várakozás. A türelmetlenség ideje kiváló táptalaja a feminista lázadozásnak:

– Bezzeg a fiúk! Ők mehetnek vendégségbe, nem kell itthon unatkozni nekik.

– És még ajándékot is kapnak! – toldotta meg nővére felszólalását a kisebbik.

– De nem hordhatnak ilyen szép szoknyát, nem tesznek csatot a hajukba, nem hoznak nekik virágot – sorakoztattam a perdöntő érveket.

Lányaimat némileg felvillanyozta, hogy a következő locsolók tényleg hoztak virágot (a kertünkből – én nyomtam a kezükbe, amikor lementem ajtót nyitni), de aztán a tűzfészek újra fellángolt, amikor délután kisfiam csillogó szemekkel pakolta ki szerzeményeit a tarisznyából és a kabátzsebeiből.

Nagylányom diadalmasan szólalt meg:

– Anya, ugye igazságosan elosztjuk, ahogy szoktuk?

– Ez most az övé, megdolgozott érte – ébredt fel férjemben a kisebbik fiú elnyomottságának gyerekkori emléke. – De biztosan megkínál a csokiból… – próbáltam latba vetni diplomáciai érzékemet.

Kisebbik lányom szeme csalódottan pásztázta végig a zsákmányt, majd a kölnis üvegtől és húsvéti tojástoktól púposodó gatyazsebekre tévedt.

– És mi van a nadrágjában?

– Azt nem adom – lázadt föl a kis férfiember. – Az a locsolóm.

Miután a kétértelmű választ kuncogás követte, önérzetesen hozzátette:

– Meg a tojásaim.

Bár négyéves fiunk valószínűleg nem értette, miért tört ki a családi hahota, ettől kezdve nem akart lány lenni.