„Gyémánt madarat mosdattam” – babafürdetés a múltban

Amikor a kórházból hazatérve végre rászántuk magunkat, hogy megfürdessük a babát, mert tovább már nem lehetett halogatni, emlékszem, milyen akkurátusan láttunk hozzá. Elővettük az előzőleg alaposan kimosott, vadonatúj babakádat. Ráhelyeztük a kád tetejére egy direkt erre a célra készített deszkára. Háromszor is ellenőriztük, hogy stabilan áll-e. A vízhőfokot pontosan beállítottuk a békás hőmérővel, és nagy műgonddal alaposan eloszlattuk a vízben fürdetőkrémet. A pucér babát úgy emeltük fel, mint egy törékeny virágszálat, és lassan, óvatosan eresztettük bele a vízbe. Minden mozdulatunk kicsit esetlen is, de szertartásos volt, magában hordozva a bizonyosságot, hogy ezzel mindannyiunk számára új élet kezdődött. Ösztönösen cselekedtünk.

Eddig nem tudtam, hogy az újszülött első, ősi hiedelmekben gyökerező rituális fürdetése a közelmúltban még fontos motívuma volt a születésnek.

Köldökzsinór-csomózás

A kis embert, amint megérkezett az életbe, a fizikai ellátáson túl azonnal védő eljárásokkal vették körül, hogy megóvják a gonosz, ártó erőktől, és különböző mágikus szertartásokkal igyekeztek biztosítani boldogulását az életben. Az első ilyen mozzanat a köldökzsinór szertartásos elkötözése volt. A bába, miután a gyógyító erejűnek hitt köldökzsinórvért lefolyatta, csomókat kötött rá, majd egy késsel, ne adj’ Isten baltával elvágta, és a csonkot kenderfonállal elkötötte. A méhlepényt mélyen a föld alá ásták, nagy titokban, nehogy valaki megronthassa vele a gyermeket. Az összecsomózott köldökzsinórt eltették, kiszárították. Amikor a gyermek betöltötte a hetedik évét, ki kellett bogoznia a csomókat. Ez a rituálé az életfeladatokkal való megküzdést szimbolizálta. Úgy tartották, hogy akinek sikerül, az szerencsés, jó kézügyességű emberré válik.

A lányokat gatyával, a fiúkat pendellyel takarták be, hogy sikeresek legyenek majd a párválasztásban.

A csecsemőt egy pillanatra a földre tették, hogy erős legyen, vagy az ágy alá, hogy jó alvó. A kezéhez érintettek szerencsehozó tárgyakat, szerszámokat, ezzel igyekezvén befolyásolni a jövőjét. Apja kalapját a fejére borította, jelezve, hogy befogadta őt a családba.

Esővízben, hólében

Az első fürösztésnek Európa-szerte különleges jelentőséget tulajdonítottak a gyermek későbbi élete szempontjából. Maga a rituálé a születésnek, a világ teremtésének leképezése volt.

A teknőben csillogó víz a teremtés kezdetén jelenlévő vizeket, illetve az anyaméhet jelképezte, amelyből az embergyermek, egy formát öltött új teremtmény, a teremtés koronája kelt életre. Hogy erős és egészséges legyen, először hideg vízzel locsolták le. Egyes vidékeken bő vízben fürdették a babát, hogy hosszú legyen az élete, míg máshol a kevés víz volt a kívánatos. A fürdővízbe mindenütt szokás volt különböző mágikus tárgyakat beledobni. Aki gazdagságot szeretett volna gyermekének, pénzérméket tett a teknő aljára, aki egészséget a fiának, az diót, aki szépséget a leányának, az virágokat vagy érett piros almát. Néhol tejes fürdőt alkalmaztak, hogy selymes legyen a baba bőre. Beteges gyermeknek gyógyfüveket tettek a vízbe, de elterjedt szokás volt az égő parazsakkal készülő szenes fürdő is, ami már az egészségvarázslatok kategóriájába tartozott. Amikor belefektették a gyermeket a teknőbe, kezükkel háromszor merítve, a langyos vízzel körbelocsolták, csak ezután kezdődhetett a magzatmáz lemosása.

Még a fürdővíz kiöntésére is nagy gondot fordítottak.

Nem volt szabad napnyugta után kiönteni, nehogy a gonosz lélek elvigye a gyermek álmát. Ügyeltek, nehogy valaki beleléphessen a kiöntött vízbe, rontást hozva ezzel a gyermekre, ezért a fiúkét fa törzsére öntötték a sudár termet, a lányokét rózsabokorra a szépség végett. Törülközés után olajjal, vajjal vagy zsírral bekenték a baba bőrét, majd egy tiszta, bezsírozott ronggyal beborították a köldökcsonkot, amit egy hosszú vászondarabbal rögzítettek, majd bepólyálták a gyermeket.

Hathetes koráig a gyermeket mindennap megfürdették, egyéves koráig valamivel ritkábban. De a rendszeresség nagyban függött a család igényességétől. Volt, aki a reggeli fürdetést szerette, mert akkor fél napig nem volt gond a csecsemővel, volt, aki az estit, mert utána jobban aludt a baba. A fürdetés helye alapvetően a konyha volt. „A konyhába, hokedlire rá vót téve a fateknő, oszt ott fürdettünk”– mondja egy abai öregasszony. A gyermeknek saját teknője és a vízmelegítéshez külön fazeka volt. A kisbabák és a gyerekek nyáron felfogott esővízben, télen kiolvasztott hólében fürödtek, hogy ne száradjon ki a finom bőrük, szappant nem használtak. A gyermek feje alá kis összehajtott vászondarabot fektettek, kevés vízben,ronggyal törölgetve tisztították meg.

Popsiápolás szalonnával

A pólyálás szokása egészen a középkorig nyúlik vissza.

Az alsó, több rétegű vászondarab a pelenka funkcióját látta el. A gyermek lábát és kezeit külön textilekbe csavarták be, majd az egész gyermeket tetőtől talpig egy hosszú texilcsík segítségével szorosan végigpólyálták.

A 20. század elején a tanult bábák hatására kezdett elterjedni az újszülött kising használata, de az anyák a pólyálásról még sokáig nehezen mondtak le.

A pelenkát leginkább csak fürdetéskor, napi egyszer-kétszer cserélték. A kipirosodott popsikra disznózsírt, falról lekapart meszet, sült lisztet kentek. Babakrémnek avas szalonnát, olajat használtak. De a leírások között találkozhatunk egészen különleges babahintőporokkal is: volt, ahol fából kihullott szúport, kéményből lepergett sárgaföldet, krumplikeményítőt szórtak a baba fenekére. A patikai babakészítmények használata a 19. század vége felé kezdett elterjedni a polgárosodottabb vidékeken. Az 1930-as évektől a bolti textilpelenkák, gumibugyik is megjelentek. A pelenkát a baba fürdővizében mindennap szappannal kimosták, és hetente hamulúgos vízben kifőzték, fehérítették. Ügyeltek rá, hogy a száradó pelenkákat még napnyugta előtt beszedjék, nehogy az éjszakai gonosz széltől szeles, hasfájós legyen a baba. Ha mégis nyugtalanul aludt, a rontás elhárítására pisis pelenkával törülgették az arcát, maguk is meglepődve, hogy a módszer bevált.

A baba körmét az anya rágta le, vágni sem azt, sem a haját nem volt szabad egyéves korig.

Ha csipás volt a szeme, taknyos az orra, anyatejjel tisztították. Talán mai szemmel furcsának tűnhetnek ezek a babagondozási praktikák. Az akkori asszonyok azonban csupán a hagyományokra és a környezetükben könnyen elérhető dolgokra hagyatkozhattak. Praktikus és működő, gyakorlatias szokások voltak ezek. A kuruzslás ott kezdődött, ahol ez a hétköznapi tapasztalatokból származó tudás véget ért, mert valami számukra megmagyarázhatatlan dologgal, betegséggel találták szemben magukat.

Kép forrása