„Nem ragaszkodom betegesen a szerepléshez” – interjú Szekeres Adriennel

– Egy énekesnek ez a rémálma. Bármikor megeshet, hogy hazahoz egy vírust valamelyik családtag vagy akár ő maga, és két nappal a fellépés előtt nem tud énekelni. Nehéz ilyenkor jó döntést hozni, mert nem tudni, merre tart egy ilyen betegség. Az embernek ott van a vállán a teher: készül a közönség, készülnek a zenészek, ráadásul nem csak egy alkalomról dönt ilyenkor, hiszen jönnek egymás után a fellépések, és ha betegen végigkínlódsz egy koncertet, az nem csak egy este sorsát döntheti el. És olyan is van, hogy az ember mégis elvállalja, és aztán nem tudja az előadást végigénekelni...

– Erre is volt példa az életedben. Ezért is nem vállaltad most?

– Nem, ez sokkal egyértelműbb helyzet volt. Ha az ember hurutos, azt még lehet technikailag kezelni, de ha nem zár a hangszalag – és most ez volt a helyzet – egyszerűen nem szól a hang. Ráadásul itt operaáriáknál nincs olyan, hogy nem kötöm vagy nem tartom a hangot. Három oktávon éneklek, de a popdalaim az alsó másfél-kettőben vannak, így ha előfordult, hogy alul nem zártak a hangszalagjaim, akkor megoldottam úgy, hogy följebb énekeltem. Most viszont fönt nem zárt. Szerencsére ez nem a saját dalaim előadása volt, beugrottak helyettem.

– Egy ilyen döntésnél is sokat tanul az ember magáról, a helyzetről, a többiekről. És nyilván a lányaid is figyelik, anya hogyan reagál ilyenkor. Mit szeretnél nekik megtanítani az ilyen helyzetekről?

– Jázmin és Emi azért azt látja, hogy ha nem a lehetetlent súrolja a feladat, akkor csinálni kell. Ha például nem akarnak balettozni vagy zongorázni, annak ellenére, hogy ők választották annak idején, akkor megbeszéljük, hogy ezt az évet végigcsináljuk, és akkor majd eldönthetik, hogyan tovább. De az ellenkezőjére is volt példa. Ritmikus gimnasztikáztak a lányok, és egy versenyt ide-oda rakosgattak, az egyikük például ezért nem lett B tagozatos zongorából, mert ütköztek az időpontok. A tervezett verseny előtt aztán pár nappal kiderült, hogy módosul, és akkor lesz, amikor mind a kettőjüknek osztálykirándulás van. Akkor azt mondtam, hogy ezt nem lehet megcsinálni sem a gyerekkel, sem a szülővel, egy ilyen csapatba, ahol ennyire nincsenek szabályok, nem akartunk tartozni. Hiszen ez csak egy szelete az életüknek. Persze akkor sírtak két órát, de biztos, hogy akkor is sírtak volna, ha nem mennek osztálykirándulásra. Az ilyen döntés mindig nehéz.

– A te életed döntései nehezebbek vagy a gyerekeid életéről hozottak?

– Én csak akkor beszélek a saját életemben problémáról, amikor az már csakugyan az, ezért ezek a döntések általában nagyobb volumenűek. Szerencsére az ő életükben még nem voltak olyan nagy horderejű választások.

Egyébként, ha egy döntés előtt teljesen tanácstalan vagyok, az a taktikám, hogy először kizárom, azt, amit nem szeretnék. Könnyebb tudni, hogy mit nem szeretnék a gyerekemnek vagy hogyan nem szeretnék élni x évesen.

Így egyre közelebb kerülsz ahhoz, amit valóban szeretnél.

– És hogyan nem szeretnéd magad látni x évesen?

– Egyedül semmiképpen. Elég családcentrikus vagyok. Nem szeretném magam a szerepléshez és a színpadhoz betegesen ragaszkodó, de nem odavalónak látni... szeretnék utazni, a gyerekeimmel és az unokáimmal foglalkozni. Én elsősorban élni szeretek.

Fontos a munkám, a gyerekek, a férjem. Szeretem őket, de nem betegesen. Ha borul az egyensúly, akkor meghozom azokat döntéseket, amelyek visszabillentik. A munka rovására ez már többször meg is történt.

– Azt mondtad egy interjúban, hogy nem vagy céltudatos. Ugyanakkor elmesélted, hogy gyerekként egy tévéműsor hatására határoztad el, hogy a szentesi gimibe mész, vagy azért kerested meg a későbbi énektanárodat, Sík Olgát, mert a kedvenc énekesnőd azt nyilatkozta, hogy nála tanult énekelni. Azért ezek elég határozott lépések.

– Mostanában már kicsit én is másképp gondolkodom magamról. Azt mesélte a gyerekem egyik tanárnője, hogy azt mondták neki, amikor megtudta, hogy az osztályába kerülünk, hogy nem lesz könnyű megfelelni Szekeres Adriennek. Akkor elgondolkodtam raja én is, hogy lehet, hogy ami nekem természetes, az másnak nehezebben elérhető célként jelenik meg, és talán sokkal céltudatosabb vagyok, mint gondoltam korábban. Vidéki lány vagyok egy 8. emeleti panelből, aki azt gondolta, hogy egy zene és dráma tagozatos gimnázium számára álom. Még akkor is, ha verset mondott az ünnepségeken és a versenyeken, néptáncolt, színjátszókörbe járt, énekelt. De fogalma sem volt róla, hogy létezik olyan iskola, ahol ezt tanítják.

Néztem Vitray Tamás "Önjelölt" című műsorát, és nagyon tetszett benne Náray Erika, aki elmondta, hogy a szentesi művészeti gimnáziumba járt. Nem akartam én jobban énekesnő lenni, mint bármelyik kislány, azt sem tudtam, mi lesz a felvételin, de valahogy szöget ütött a fejemben, hogy megpróbálom. És sikerült.

Olgi nénit is így kerestem meg.

– Sokszor beszélsz arról, hogy milyen szerencsés vagy, hogy ilyen férjed, családod, munkád van. Valószínűleg az emberek nagyobb százaléka elmondhatná ezt magáról az élete bizonyos szakaszaiban, a többségük mégsem teszi. Szerinted mi az, amitől az egyik ember képes a boldogságra, a másik pedig nem?

– Fontos, hogy az ember lépésről lépésre maga építsen fel bizonyos dolgokat.

Én nem kaptam a szüleimtől lakást, kocsit, de kaptam anyukámtól nagyon sok szeretetet és szabadságot, hogy azt kezdjek az életemmel, amit szeretnék.

A mai napig nincsenek nagy mecénásaim, akik odateszik a pénzt például egy koncerthez, nekem kell megkeresnem az utakat a célhoz. Hihetetlenül boldog voltam, hogy harmincévesen megvettük életem első, harminckilenc négyzetméteres lakását, mi kapartuk le a tapétát a férjemmel, terhesen festettem az előszobát, de esténként azt mondogattuk, hogy milyen jó, hogy ez a mienk. Most is lehetne nagyobb házunk, lehetne úszómedencénk, sok minden lehetne, de a férjem is, én is mindig megbecsültük, amit elértünk, tudtunk hálát is adni érte. A szakmámban is tudják a kollégáim, hogy honnan jöttünk, hiszen 10-15 éve együtt vagyunk, a vidéki művelődési házas előadásokat is együtt éltük át, meg a Müpa-beli  nagy koncertet is. És utána mindig oda tudunk menni egymáshoz is mindezt megköszönni.

Persze az is igaz, hogy ezeket az embereket én választottam. Egyszer az egyik lányomnak nem tetszett egy tanárnő, és én elkezdtem papolni, hogy nem választhatjuk meg mindig magad körül az embereket az életben, ehhez kell alkalmazkodni… és akkor hirtelen eszembe jutott, hogy miről beszélek? Mit lát az én gyerekem? Azt, hogy akik körülöttem vannak, akikkel dolgozom, azokat mind szeretem, és én választottam ki. Úgyhogy kicsit módosítottam a mondandómat, hogy az a legklasszabb, dolog, ha te választhatod ki magad körül az embereket, de most még gyerek vagy, és mások döntenek helyetted, előfordul, hogy valakit nem kedvelsz, de így is kell tudnod boldogulni. Mert ne arra készítsük fel a gyereket, hogy az életben mindig mindent el kell fogadni. Legalább gyerekkorban higgyen benne, hogy van beleszólása.

– Ezek után persze nem csoda, ha szeretne felnőtt lenni. Te szerettél volna gyerekként gyorsan felnőni?

– Igen.

– A szabadság miatt?

– A szüleim nem éltek jó házasságban, gyerekként azt is láttam, hogy nem fog megoldódni ez a probléma köztük, 13 éves voltam, amikor elváltak, és 14 évesen már elköltöztem otthonról. De valójában ötéves korom óta láttam, hogy mit nem csinálnak jól.

Azóta is mondom mindenkinek, hogy a gyerekek nem hülyék, mindent látnak. Az egyik lányomat egyszer bántotta valami, végül kibökte, hogy egy ismerősünk csúnyán beszél a férjével, és ő attól fél, hogy mi is így beszélünk majd egyszer, mert valamikor ez a pár is olyan aranyosan viselkedett egymással, mint mi.

– Később hiányzott a minta a jó házasságról?

– Mindannyian máshonnan jövünk, és valaki olyat akar, amilyet látott otthon, más meg nem olyat, amilyet látott. Mi nem akartuk úgy csinálni, ahogy a szüleink. Persze nem mindenben, például nekünk is fontosak az ünnepek, ahogyan nekik, de alapvetően mást gondoltunk a házasságról. Én mindig nagy ívben elkerültem azokat a férfiakat, akik emlékeztettek arra a helyzetre, amit gyerekként átéltem. És aztán jött Kiss Gábor, zeneszerző, akit munka közben ismertem meg akin nagyon hamar megláttam, hogy ilyen férfit szeretnék.

– A munkátok mennyire fonódott össze?

– Teljesen. Gábortól, már van, aki nem is kér számot, mert tudják, hogy én elkunyerálom a legjobb dalokat. Egy szombati ebéden elejtettem, hogy de jó Céline Dionnak, hogy a férje a menedzsere is...és hamarosan ő lett a menedzserem. Bátran bele szoktunk vágni a dolgokba, persze az ember néha nekicsapódik a falnak, de a kemény tapasztalatok is kellenek, hogy ügyesebb és erősebb legyen. Volt, amikor nem játszották a dalaimat a rádiók, nem jöttek az ajánlatok. Ő mindig biztatott, mindig hitt bennem. Az operaéneklésre is ő beszélt rá végül. Amikor Kővári Judit elkezdett velem foglalkozni, azt mondta, ha pár évvel korábban találkozunk, ő operaénekest csinál belőlem. Gyorsan tanultam, és a biztatására felvételiztem a Zeneakadémiára, magánének szakra, szülés után két hónappal. Nem vettek föl, de a felvételi miatt elkezdtem énekelni Judittal operát is. Aztán egy koncert előtt a férjem mondogatta, hogy énekelhetnék operát a fellépésen. Harazdi Miklóst, az operaház korrepetitorát kértem meg, hogy mondjon rólam egy kevésbé szubjektív véleményt. Biztatott. Nagyon sokat tanultam az operaéneklésből. Az operához nagyon komoly technikai tudás kell, nekem ez nincs meg, nem tudom úgy vezetni a hangot, tökéletes legatoval, úgy tölteni, nem is fogom tudni soha, de rakok bele valami mást, ami ezt ellensúlyozza, talán azt, hogy az érzelmeket jól át tudom adni a közönségnek.

 – Azt, aki könnyűzenén nevelkedett, és nehezen fogadja be az operát, mert porosnak, kicsit modorosnak látja, közelebb viszed a komolyzenéhez?

– Régen erre nem nagyon volt nyitottság, de ma már a szimfonikusok kérnek, ők hívnak, mert látják, hogy így tudnak kóstolót adni a komolyzenére kevésbé érzékeny közönségnek. De azért nem könnyű a falakat áttörni.

– Azokon a bizonyos mélypontokon mit gondoltál, hogy nem szerencsések a körülmények vagy talán nem vagy a helyeden?

– Az is megfordul ilyenkor a fejemben, igen, hogy talán nem ezt kellene csinálom, de aztán mindig rájövök, hogy ezt tudom a legjobban, ismerem az itteni viszonyokat, vannak már kapcsolataim.

Amikor a gyerekek születtek, 2003 és 2006 között, jöttek a tehetségkutatós sztárok, Gábor nagyon biztos volt benne, hogy nem adhatom át a terepet önként és dalolva, és hamarosan én is rájöttem, hogy nem érdemes azon keseregni, ami van, akkor sem, ha ez az én ízlésemet vagy érdekeimet sérti.

Tudtam, hogy nem jelent problémát másfél órán át énekelni, vannak számaim, van zenekarom. Hát akkor koncertezni kell! Az elmúlt tizenkét évben tehetségkutatókból kikerült emberek közül nem sokan tudják ezt, a kevés kivétel közé tartozik például Rúzsa Magdi és Caramel.

Van olyan mélypont is, amikor már én unom azt a Szekeres Adrient, akitől minden koncerten ugyanazokat a dalokat kérik. Ezért csináltuk például a Thália Színházban a Négy évszak sorozatot, nem volt bukás, de nem volt áttörő siker sem. De azért örülök, hogy megcsináltam. Magam miatt.

– Tudod, hogy egy sláger mitől lesz sláger?

– Nem. A csatorna, amin átmegy, nagyon kell, de a rádióktól manapság már kevésbé függ az énekes, mert ott az internet is. Az ízlésem nagyon meghatározza a dalaimat, azt hiszem, nem is tudnék aszerint dolgozni, hogy miből lesz sláger. Eddig összesen két dalt fogadtam el, amit írtak nekem. Számomra nagyon fontos, hogy a szöveghez legyen közöm, azzal nagyon sokat dolgozunk, amíg összeáll. Én nem azért lettem énekesnő, hogy elénekeljek mindenféle dalokat. Most hat évig nem jött ki dalom, mert úgy éreztem, hogy nem jött szívből. Egy csomó labdát nem csapok le, nem csinálok gyereklemezt, babanaplót, nem írok könyvet.

– Az új dalod klipjében Emi is szerepel.

– Gyerekkori önmagamat kellett eljátszani, kézenfekvő volt. A 10 és 12 éves lányomat egyébként nem nagyon érdekli, hogy mit énekelek vagy hogy egyáltalán énekesnő vagyok-e. Otthon a gyerekem anyukája, a férjem felesége, a húgom nővére vagyok. Az otthoni életem róluk szól, amikor énekeltem a Játssz még-et, Jázmin azt hitte, hogy azt énekelem: Jázmin.

Jázmin már nyolcéves volt, amikor először szembesült a Szentendrei úton azzal, hogy rajta vagyok egy óriásplakáton, teljesen meg volt döbbenve: Anya, az te vagy?

Amikor az X-faktorba meghívtak sztárvendégnek, és indultam a felvételre, biztattak: Anya, nyugi, tovább fogsz jutni. Nem szoktak tévézni, de az iskolában hallották, hogy az valami verseny.