A bántalmazás szimbolikája a mesékben

Piroska két szempontból is védtelen és ártatlan: gyermek is, lány is, ráadásul egyedül teszi meg az utat az erdőben – veszélyekkel teli terepen. Nincs felkészülve arra, hogy olyasvalakivel találkozzon, aki rosszakaratú.

A kislány színe piros: a vér, az élet, a beavatás, sőt, a szexualitás színe

Az ösvényről letérni sorsszerű: nem ismerek olyat, akinek végig egy biztonságos ösvényen telt az élete. Piroskával a farkas jön szembe, és bár elvileg tudja, hogy veszélyes, ezt szemtől szembe valahogy nem érzékeli, sőt, első szimpátiájában kitárulkozik, s ő maga adja meg mindazt az információt, amire a farkasnak szüksége van: hogy pontosan hova megy, kihez, és mit csinál ott. A farkas pedig szemrebbenés nélkül kihasználja ezt.

Mire Piroska odaér, a farkas már mindent előkészített: egy rámenős mozdulattal eltünteti a gyönge nagymamát, majd álruhát ölt, s úgy tesz, mintha ő lenne az, akiben tökéletesen meg lehet bízni.

Piroskát ugyan az intuíciója figyelmezteti, hogy valami nincs rendben, de a farkas viselkedése miatt elhiteti magával, hogy ő téved, hogy ővele nincs rendben valami, s innen már egyenes út vezet a szőröstül-bőröstül való lenyeletésig.

Italo Calvino olasz változatában a farkas maga mellé fekteti a kislányt az ágyba. Pont, vége is lenne a történetnek.

A vadász: a külső segítség, a megérzés, az éleslátás, a belső erő

Az öreg és a kicsi nyom nélkül eltűnnek, nincs bicskájuk, mint az egyszeri kiskondásnak, hogy kivágják magukat a kis gömböc gyomrából; a segítség kívülről jön, a vadász képében. A vadász a mesékben általában a bölcs segítő, titkos dolgok tudója. Ő az irgalmas, aki nem öli meg Hófehérkét vagy az elűzött kiskirályfit; a halló, aki azt is hallja, amit az elkábított főhős nem hall éjszakánként. Mégsem csupán külső segítség, hiszen a vadász is bennünk él, ő lehet a megérzés, az éleslátás, vagy a belső erő, amely segítségért fordul. A vadász először is arra jár: dolga van arra. Aztán: meghallja a horkolást (hallható, látható, hogy nincs rendben valami). Majd gyanút fog, hogy valami nincs rendben. És legfőképp: nem fordítja el  fejét, hanem közbelép, s a házon belül egyből átlátja a dolgokat. Először indulatból előveszi a puskáját – de végül finoman lát munkához, mint egy sebész, hogy senkiben ne essen még nagyobb kár.

Vegyük észre, a farkas vesztét a tettének a szó szerinti súlya okozza, hiszen a kövek, amelyeket visszatöltenek a hasába, pont annyit nyomnak, mint a két lenyelt nő.

A farkasnak, illetve annak a tettnek, amelyet elkövetett s amelyet szimbolizál, nincs mentsége – pusztulnia kell.

Amikor Piroska legközelebb találkozik egy ugyanilyen farkassal, már tudja, hogy mit tegyen: a nagymamával együtt csellel elbánnak vele. Már egyszer kiszabadult egy bántalmazó helyzetből, így nagyobb eséllyel lát át a hamis szándékon; tudja, hogy a szégyen nem az övé, s azt is, hogy egyedül nem megy. Ehhez azonban először meg kell szabadulni.

A kalapvári kisasszony, akit a saját apja akar feleségül venni

Másfajta történet a kalapvári kisasszonyé, akit a saját apja akar feleségül venni, mert az anyja szakasztott mása – és itt széles skálája nyílik annak, hogy ez mit is jelenthet, az erőszakosságtól az incesztusig. Legtöbbször egy bölcs asszony/bába/boszorkány javaslatára a lány lehetetlennek tűnő eljegyzési ajándékot kér az apjától: ezüstruhát, aranyruhát, gyémántruhát, majd bolhabőr ruhát, amelyben végül elmenekül. A faruhás változatban az anyja a halála előtt odaadja neki az esküvői cipőjét, hogy az segítsen neki menekülni, amilyen messzire csak lehet: a tengeren túlra, az apa által épített hidat összerontva. A segítő asszony, ahogy erejéből telik, előkészíti a menekülőutat, s felkészíti a következő életére és a szép ruhákban a méltóságára. A lánynak azonban magának kell elmennie.

Megszabadulván a zaklató apától, a lány álruhát kezd viselni: undok bolhabőrt, vagy faruhát; valamit, ami eltakarja a valódi lényét. Páncélt és tüskéket növeszt, hogy ne bánthassa többé senki.

Hosszú időnek kell eltelnie, míg valakit közel enged magához, míg az álruhát a gyémántruhára cseréli, s elfogadja, hogy ő is szeretetre méltó.

A faruhás lány változatban a királyfi látja meg véletlenül a lányt faruha nélküli szépségében, ahogy az mosdik libaőrzés közben, és megmutatja őt a szüleinek is: kiszeretgeti őt a védőpáncéljából. A kalapvári kisasszony-változat azonban kicsit más: a lány saját lábra állván Hamupipőkeszerűen szolgálatot végez a királyi palotában, ahol a királyfi beleszeret – amikor a szép ruhában látja őt. Piszkos rongyokban azonban üti, vagy hozzávág valamit. A lány végül, miután szembesíti azzal, hogy ő volt az, akit bántott szolgálói mivoltában, mégis hozzámegy; talán azért, mert ezt a bántalmazó mintát ismeri, vagy mert reménykedik benne, hogy királylányi minőségében nem bántja őt a királyfi. Azt nem tudjuk, hogy valóban boldogan éltek-e. Mindkét félnek a belső, lelki munkája nélkül bizonyára nem megy, de a mese megadja az esélyt erre is.

Felmerül bennünk a kérdés: ezek valóban gyerekmesék?

A gyermekek lelkivilágát féltendő a Piroska és a farkasnak több szelíd, kissé kizsigerelt változata született. A mesék azonban nem véletlenül olyanok, amilyenek. A gyermekeket nem kell óvni a meséktől, főleg, ha hallgatják őket, hiszen pont annyit fognak befogadni belőle, amennyit fel tudnak dolgozni.

A mesék pontosan leírják a világot annak valós veszélyeivel, de utat is mutatnak: hogyan lehet erőt gyűjteni és kilépni egy bántalmazó kapcsolatból.

És ha neadj' Isten szükség volna erre a tudásra és a belső erőforrásokra, akkor ezek a történetek előbukkanhatnak, és megvilágíthatják a menekülés és az én újraépítésének útját.

Források:
Hercsel Adél: Láthatatlan pokol. Túléléstörténetek a családon belüli erőszak hőseiről. Partvonal, 2018.
Grimm legszebb meséi, Móra, 1955.
Horger A.: Hétfalusi csángó népmesék. Athenaeum, 1908. (A kendőütött-papucsütött-ingütött városi királykisasszony)
A gyöngyszemet hullató lány. Drávamenti népmesék, Móra, 1994. (A faruhás lány)
A kalapvári kisasszonyról (AaTh 510 B) bővebben Zalka Csenge Virág mesemondó blogján olvashatnak.