Lackfi János: Parázs a fejemen

Ugye, az ember nem állat, az állat meg nem ember, és rávágnák erre sokan, hogy hát állat olyat nem is tenne, mint némelyik ember. Meg hogy az oktalan állatnak soha eszébe sem jutna kizabálni alólunk a földgolyót, mi meg teledobáljuk szeméttel az óceánt, kondommal a trópusi tavakat, csikkel a popstrand homokját, hadd szóljon, hiszen mulatási van meg bulizási, mit érdekel a világ nyavalyája, eldobom az agyamat, forgatom a páromat, ihajja.

Mondják azt is, hogy az emberi faj lépte meg azt a szintet, ahol már az egyed fennmaradása a mindenek feletti cél, és nem a fajé – kivételt képeznek ez alól a honvédő háborúk, ahol a közlegény apró fogaskerék a gépezetben. Valahogy sehogy sincsen szükség az Ismeretlen Tábornok szobrára, mert mindig a kisembert darálja be a kataklizma, a vezérkar vállapja pedig csak úgy szikrázik, mint a csillagos ég.

Vajon vannak-e még nekünk, emberszabásúaknak, az állatkerti rács innenső felén ténfergőknek közös fájdalmaink, mint a szőrét borzolva nyervogó macskahadnak a tetőn? Vagy amilyen agyalós lények vagyunk, politikai jelszavak kellenek, hogy egyszerre lépjük, ugyanazt skandáljuk? Partik és stadionok lüktetése képes ugyanígy extázisba röpíteni bennünket! Éjau-óu, csak a Fradi, csak az Újpest, dögöljön meg, földet rá!

Anno a gyapotföldön vagy kukoricafosztáskor a munka okozta kimerültség meg az éjszaka tudatmódosító hatása megszülte mindenki énekét, hogy aszongya, vúúú, vuvúúú, engem anyám megátkozott, bébi, ne hagyj el, a szerelem sötét verem, gyere, hugi, lobbants lángra...

De most hová menjen, merre fusson, aki beleölné saját bánatát a közösségi bánatba, mint ahogy a kicsi patak fut a kicsi folyóba, kicsi folyók a nagy folyamba, az pedig a nagy Óceánba?

Ahogy tűzoltáskor hordták régente vedrekkel a vizet a kútról, és sokak vize oltotta egyvalaki tüzét. S nem ugyanígy volt-e a tűzzel? Amíg a tűzszerszám ritkaságszámba ment, egy faluban elég volt, ha egyvalakinél izzott a kemence parazsa, jutott ennek is, annak is, még a harmadik szomszédnak is. Az ószövetségi zsidók fejükre tett parázstartóval mentek zsarátnokért, s aki a tetőteraszán ült, és elég jó fej volt, csippentett pár lobogó fadarabot, adakozott vele, így gyűjtött parazsat a más fejére.

Én viszont ülök, fejemen a magam parazsa, és emészt a láng, míg porig nem égek, míg bele nem kattanok – mit tehetnék? Telefonáljak be a műsorba, mert a betelefonálók meghallgattatnak, és mondjam, hogy küldöm Robinak azt a számot, hogy sosem múlik el, pedig tudom, hogy elmúlik, és nem jön vissza többé.

Látom Robit kicsi gyerekként, girhesen a Balaton-parton, lapockái kidudorodtak a hátán, ahogy magyarázott, mert mindig magyarázott, mindig mindent jobban tudott, aztán mégis lenullázta magát valahogyan, minden nagy terve kútba hullott, minden álma füstté porlott, pedig álmai, azok aztán voltak. Látom őt egyetemistaként, szívjuk a füstöt kegyetlenül, és csak úgy sistereg a jövő szavainkban, izzó tekintetünkben. Mind így kezdjük, nem? S csak aztán lesz belőlünk nyugdíjas főkönyvelő vagy unott árufeltöltő...

Zakatoló tervekkel volt tele, egyik vállalkozásból a másikba vetette magát, légkondikkal üzletelt majd csokiautomatákkal majd műtrágyával, mert most abban van a biznisz, soha el nem szakadó hegymászókötelekkel, hihetetlenül olcsó, minden vegyi behatásnak ellenálló gumikesztyűkkel, itt van egy pár az asztalomon, világít foszforszínben. Hogy lehet, hogy a tárgyak túlélnek minket? Ötszázezer gumikesztyűből kellene máglyát gyújtani Robi emlékére, de hiszen még él, vagy mit tudom én, él-e, hal-e.

Vajon írjam ki minden betonfalra és minden autópálya-hídra, hogy MIÉRT NEM TUDTALAK MEGMENTENI, ROBI? Ahogy más azt írja ki, MEGHALOK ÉRTED, VIVI vagy azt, hogy STOP TERROR! vagy hogy MAGYAR ÁRUT VÁSÁROLJ!, vagy hogy A SÁRGA MELLÉNY GYŐZNI FOG. Magamra tetováltassam, mint azt, hogy AZ ÉLET KEMÉNY, DE TE KEMÉNYEBB VAGY!, esetleg MADE IN HUNGARY vagy AKARSZ-E JÁTSZANI HALÁLT?

Meg tud-e menteni bárki bárkit? Már ha nem számítjuk a vízimentőket és tűzoltókat, akiknek ez a szakmájuk.

Kép: Unsplash

Többnyire még magamat se tudom megmenteni semmitől, anyám halála, válás ejtőernyő nélkül, tápászkodás, munkahelyi zűrök, segély, rendszer újraindítása.
Ültem volna abban a kocsiban Robi mellett, és húztam volna meg azt a kéziféket, mielőtt bekövetkezik a jóvátehetetlen? De hát ha mentőangyalkodni akarok, honnan tudom, hogy melyik nap melyik barátom kocsijába kellene beülnöm, miféle balesetet elhárítanom? És ha elkapom a kormányt, akkor legalább nem egy kisgyereket üt el, hanem mondjuk egy felnőttet? Mert úgy jobb a helyzet? Egy élet, az egy élet, nem? Mégis mintha nem lenne szörnyűbb, mint egy kölköt elütni, mintha ez lenne a legkibírhatatlanabb teher. Puszta statisztika? Mert ő többet élhet még, mint egy harmincas, egy ötvenes, egy hetvenes? Vagy mert egy gyerek annyira cuki és annyira védtelen, hogy a legnagyobb gazemberségként szárad a lelkünkön halála?

Vajon igaz, amit más barátok rebesgetnek, hogy Robi meg sem állt, amikor látta, hogy a gyerek halott, rögtön a reptérre hajtott, és a következő géppel suhant Pekingig? És hogy ott sem állt meg, beljebb merészkedett, és egy névtelen tartomány mélyén él bambusznádak, vízi bivalyok és apróra aszalódott csíkszemű parasztok között? Állítólag néha jön egy levél kalandos úton az édesanyának.

Robi a bíróságon nem jelent meg, távollétében életfogytiglani börtönre ítélték cserbenhagyásos gázolásért.

Vajon hová menjek kínomat a magyar égre, kínomat a kínai égre vonítani keservesen?
Vajon hol vonítanak annak a gyereknek a szülei, hol vonít Robi édesanyja?
Vajon milyen kutyafalka, milyen baromfiudvar, milyen siratóasszony-kórus fogad be engemet?