Egy családbarát kórház családbarát vezetője – Beszélgetés dr. Velkey Györggyel

Dr. Velkey Györggyel nem először készítek interjút, mégis nagyon furdalt a kíváncsiság: vajon tudunk-e a magánéletéről is olyan jót beszélgetni, mint korábban a munkájáról. Kiderült: a Bethesda Gyermekkórház főigazgatóját (és a Magyar Gyermekorvosok Társasága elnökét) távolról sem csak a szakmája érdekli, lelkes sportoló, nagy utazó és aktív kultúrafogyasztó, aki szívesen mesél a családjáról is.

dr. Velkey György családja

– Egy intézmény akkor lehet családbarát, ha a vezetője is az. A Bethesda az egyik leginkább családbarát magyar kórház. Önnek öt testvére, öt gyermeke van, és nemsokára öt unokája lesz. Mit jelent az életében a család?
– A család nálunk nagyon fontos, élő intézmény. Őseimnek sok generációra visszamenőleg nagy és összetartó családjaik voltak. Egyes történelmi helyzetekben csak a család jelentette a biztos pontot, a kommunizmust is így éltük át.

Hatan vagyunk testvérek – én második a sorban –, harmincheten pedig unokatestvérek. Ebbe a többgenerációs nagycsaládba illeszkedik be a mi kis – mások szemében nagy – családunk.

A szüleimet, a két nagyapámat és több nagybátyámat példaképeimnek tekintem. Remek karakterek voltak, természetes istenhitben éltek, gyakorlatiasan, cselekvőkészen, megtartó szeretetben. Hiányzott belőlük a pátoszos vallásosság, a mázas kedvesség. Életszagúak, humorosak, hitelesek voltak. Sok mindenen átmentek, de mindig kiálltak elveikért és hitükért. 

– Van a családjának köze ahhoz, hogy ön gyermekorvos, majd főigazgató lett?
– Gyermekgyógyász és aneszteziológus-intenzív terápiás szakorvosi végzettségem oka részben talán a szocializáció, részben a karakter. Amikor elkezdtem az egyetemet, intellektuálisan a pszichiátria izgatott a legjobban. De mindig kisgyermekek között mozogtam; a saját testvéreim és a sok unokatestvér között megismertem és megszeretettem a gyermekközeget. A szakorvosi munkám pedig nagyon gyors döntéseket és koncentrált cselekvést igényel, ez illik a karakteremhez. Korán lettem vezető – azt hiszem, ehhez a nagyon intenzív szakmai tapasztalatszerzésem, az erős küldetéstudatom és a nagycsaládból hozott szociális rutinom vezetett. A tágabb családunkban a legnépszerűbb foglalkozás a tanár, de sok orvos is van, s azok közül majdnem mindenki gyermekorvos, így az egyik fiam is. Nemcsak én, a testvéreim is többnyire vezető beosztásban dolgoznak, és ahogy elnézem, a gyermekeimben is megvan erre minden potenciál.

– És a feleségében is, aki osztályvezető-helyettes...
Anikóval évfolyamtársak voltunk. Ő egy kulákvilágból származó, túrkevei család egyke gyermeke, ellentétben a mi városi, polgári nagycsaládos hátterünkkel. Nagyon különböző közegből jöttünk, máig alakítgatjuk a közös kis világunkat, amely több szempontból hasonlít a mienkre, de rengeteg elemet hozott ő is. Nagyszülei dolgos parasztemberek voltak, szüleit – az én felmenőimhez hasonlóan – erősen megtépázta a kommunizmus. Takarékos emberek lévén erős anyagi biztonságot tudtak adni a mi könnyedebb életszemléletünkhöz képest. A két különböző kultúra végül is így inkább kiegészítette egymást. Feleségem egy csendes, de határozott véleménnyel bíró kun lány. Nagyon intelligens, olvasott, elmélyült gondolkodású ember. Én gyorsan döntő, tevékenyebb vagyok; ő inkább lassabb, hezitáló, de kitartóbb típus. Van mit tanulnunk egymástól, és nem volt mindig könnyű, hogy másmilyenek a reflexeink. Gyakran volt és néha van is villongás emiatt köztünk, de ez a családunkra szerintem inkább jó hatást gyakorolt, hiszen nyílt kommunikáció alakulhatott ki.

Kép: dr. Velkey György

– Korán lett vezető, így gondolom, öt gyermeke nevelése inkább a feleségére hárult, aki ennek ellenére sem hagyott fel munkájával. Ráadásul évek óta az ön beosztottja...
– Engem nagyon hamar elkapott a szakma svungja, rengeteget dolgoztam, és valóban hamar vezető is lettem. Ő viszont alkatából adódóan és az anyai szerepéhez is igazodva gyermekradiológus lett, ami jóval kötöttebb és zártabb világ, monotonabb és racionális munka, és a családi élettel is könnyebben összeegyeztethető. Ez egy jó kompromisszum volt. Anikónak is van bőven energiája, jól bírta a strapát mindkét fronton. De azért én is kivettem a részemet a családi feladatokból. Szüleink, főleg az ő édesanyja sokat segített, de az én szüleim is mindig tettre készek voltak.

A nagycsalád tehát megadta a hátteret a gyermekneveléshez és a munkához is, nem volt olyan szituáció, amiben ne lett volna azonnal segítségünk.

Ami a főnök-beosztott viszonyt illeti, mi már egyetemistaként is együtt tanultunk, később együtt dolgoztunk. Még éppen nem voltam főigazgató, amikor visszajött dolgozni – szerencsésebb is, hogy így alakult. Szerintem harmonikusan tudjuk ezt kezelni. Otthon ritkán jött szóba a munka, ezt különböző feladatnak éljük meg, nem hierarchikus kérdésnek. A kórházban is az első rácsodálkozás után mindenki természetesen fogja fel, sose lobbizik senki a feleségemen keresztül. Nekem inkább arra kellett figyelni: az ő osztálya ne kerüljön hátrányba, mert a reflexeim eleinte azt diktálták, semmiképpen ne kivételezzek vele. Ma már szerintem megfelelő az arány. Ő ugyanúgy részt vesz a megbeszéléseken, mint a többiek; ha kell, érvel, nem ritkán akár velem szemben, de ez így van jól. A személyes visszajelzéseit megfontolom. Kritikus alkat, így leginkább azt jegyzi meg, ami nem tetszik neki, amit persze én néha szóvá is teszek.

– Két, szakmáját nagyon szerető, nagyon elfoglalt orvosnak öt kisgyermekkel akkor sem lehetett könnyű...
– Engem felszabadítanak a gyerekek! Nagyon szerettem a gyerekeimmel és most az unokáimmal együtt lenni, pihenést és feltöltődést jelent. De tény, hogy felfokozott ritmusban éltünk, mindketten rengeteget ügyeltünk, én évtizedeken át bármikor behívható voltam. Ez azt jelentette, hogy bármikor, bárhonnan máris szaladtam a kórházba. A gyermekeink megszokták, hogy nem klasszikus életforma a mienk, hanem sok rugalmassággal és alkalmazkodással jár. Akkor nem panaszkodtak, de utólag azért kiderült, hogy ezt nem feltétlenül élték meg jól. Úgy érzékelem, ezt most kompenzálni igyekeznek: életformájukban jobban törődnek azzal, hogy biztonságos és nyugodt helyzeteket teremtsenek. De meggyőződésem, hogy összességében jó hatással volt rájuk a rendkívül mozgalmas gyermekkoruk: ők is mind rugalmas és cselekvőkész emberek.

– Nagyszülőként változott a korábbi életformájuk?
– Most már sokat vagyunk kettesben, a hétköznapokon nincsenek otthon a gyermekek. Anikó továbbra is sokat dolgozik, több állása is van, rengeteget ügyel és készenlétezik. Szabadabb munkabeosztásban, de napi 10–14 órát én is dolgozom. A gyerekeink számítanak ránk, elég intenzív a kapcsolatunk. Én jó esetben hetente egy-egy délutánt az unokáimmal töltök, a feleségem pedig az ügyeletei után egy-egy napot is. Jó arányérzékkel kérnek segítséget, de megvan a maguk világa is, nagyszülőként így jó helyünk van. Családi életünk központja egyébként áttevődött a Balatonra, ott sikerült felépítenünk egy nagy „befogadó házat”. Három generációra visszamenőleg mindig volt egy ilyen nagy, családi találkozóhelyül szolgáló ház, az ország különböző részein. A gyermekeink sokat vannak ott, mi is szaladunk le oda, amikor csak tudunk.

– Jut ideje hobbira, önkéntes munkára?
– Nagyon szeretem a munkámat, de sok minden mást is. Például futni; van a kollégákkal egy csapatunk, ahol én voltam a leglassabb, de most tudatos edzéstervvel igyekszem ezen javítani. Szeretek teniszezni, az egyik fiammal és az unokaöcséimmel minden héten megyünk – ez az egyetlen sport, amiben még versenyképes vagyok. A sízést és a tarokkozást említem még – mindkettőt rendszeresen műveljük, barátokkal és családtagokkal is. Elemi igényünk a művészet, így hetente egyszer biztosan elmegyünk színházba vagy koncertre, néha moziba is, és sokat olvasunk, én főleg verseket. Utazni is nagyon szeretünk, a feleségem, ha csak lehet, elkísér a szakmai utakra. A tavalyi év például egészen sűrűre sikerült, Japánba és Amerikába is eljutottunk, de ezen kívül minden tavasszal elmegyünk egy-két baráti párral egy számunkra izgalmas helyre, idén például eljutottunk Baszkföldre. Bárhol vagyunk, nekem a legfontosabb célpontok a képtárak. Sok barátunk van, kórházon belül és azon kívül is, de a testvéreimmel is nagyon jóban vagyunk, sok időt töltünk együtt.

Kép: dr. Velkey György

Nagyon fontos számomra a határon túli magyarság, gyakran veszek részt különböző eseményeken, egészségügyi szűréseken, előadásokon, képzéseken – legtöbbször Kárpátalján és Erdélyben.

– Hitét szakemberként, vezetőként is vállalja, de arról nem sokat tudni, hogyan éli meg magánemberként.
– Ahogy a felmenőim, mi sem az ünnepélyességre és formaságokra, hanem a mindennapi életünkre koncentrálva, erős keresztény közösségekben éljük a hitünket. De mindannyiunknak át kellett esni azon a „krízishelyzeten”, amikor az otthonról kapott és közösségekben megélt hit személyes Isten-élménnyé válik. Erre hál' Istennek inspiráltak is a szüleink, és mi, testvérek is egymást. Ez a szabadság nagyon fontos a számunkra: megkaptuk azt az életfelfogást, amiben élni érdemes, de nem volt kötelező formarendszer.

Különös ajándék, hogy három egyházba nőttünk bele: édesapám katolikus, édesanyám református, apai nagyanyám evangélikus volt. A különböző keretrendszerekben megélt hiteles életek erősen hatottak ránk. Én ma mindegyik közegben otthon érzem magam.

A hitéletem ma magányosabb és egyedibb, mint volt: reggel a református napi igével indulunk otthonról, szemlélődő, meditációs imaéletet élek, és évente ilyen lelkigyakorlatra járok. Teljesen vegyesen járunk katolikus misére és református, vagy nem ritkán evangélikus istentiszteletre.

Azok számára, akik többet is szeretnének megtudni arról, hogy keresztény intézményvezetőként milyen kihívásokkal és döntési helyzetekkel szembesül dr. Velkey György és kilenc másik, hitét nyíltan felvállaló, közismert magyar cég- illetve intézményvezető, ajánljuk a Harmat Kiadó gondozásában megjelent „Hit a vezetésben – 10 inspiráló beszélgetés” című kötetet. A könyvről további információk itt találhatók.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti