Újévi terápia Isten rendelőjében

Dörzsöljük meg a szemünket, és nézzünk szét magunk körül, majd merevítsük ki egy pillanatra a képet. Mit látunk, ha önmagunkat, családjainkat, lakó- vagy munkahelyi közösségeinket, természeti kincseinket, országunkat és ezt a mi öregedő szépségünket, Európát pásztázzuk?

Olyan problémák tömege mindenütt, amelyekre nincsenek valódi megoldást hozó válaszaink.

A gyermekvállalás a fennmaradásunkat veszélyeztető mértékűre csökkent, gyermekeink többségének nincs és nem is lesz testvére, a hagyományos családmodell válságban van, sőt, sokan már abban is bizonytalanok, fiúk-e vagy lányok.

Az idősek, betegek sokszor magukra hagyottan, intézményekben tengetik életüket.

Emberi kapcsolataink minősége is megváltozott, és sajnos nem a jó irányba, a kölcsönös megbecsülés, az udvariasság és a tisztelet kiveszőben lévő normák.

Nagy múltú, tagjaikért és másokért felelősséget vállaló közösségek estek szét vagy küszködnek napról napra a létért, a helyüket átvevők többsége pedig jobbára csak szórakozást, kellemes időtöltést kínál.

Az életfeltételeinket jelentő levegő és víz egyre szennyezettebb, a természet szinte sóhajtozik az emberiség mértéktelensége miatt.

És e tendenciák mögött ott állunk mi, magunk, telefonjainkat markolva, önmagunkat feledtető élményeket űzve, de sokszor mérhetetlenül magányosan, szorongva és kiszolgáltatva, valami fájó hiánnyal a lelkünkben.

Miközben a világ a bugyuta rajzfilmektől kezdve a harsány reklámokon át a kortárs magas kultúra alkotásain keresztül mindegyre arról beszél nekünk, hogy minden elérhető, ha én akarom, ha én megküzdök érte, ha én hiszek önmagamban. Egyéni teljesítőképesség van, de szó sem esik a külső, emberfeletti segítségről, a kegyelemről. Jól van ez így?

Nem hiányzik valaki a villódzó képekről, a könyvek lapjairól, a zeneművek hangjegyei mögül? Istent mintha észrevétlen kitessékeltük volna az életünkből.

És nemcsak azok, akik neveltetésükből fakadóan hírét sem hallották, vagy ha igen, gúny tárgyává tették előttük a létezését, s nem is csak azok, akik valamely hangzatos ideológia zászlaja alatt tudatosan harcolnak ellene. Mi magunk is, akik papíron még talán kereszténynek valljuk magunkat.

A nyelvünk is mutatja e változást, kikoptak az Istennek fenntartott szavaink: imádunk sok mindent, különleges ételt vagy futócipőt, csak épp nem Őt.

Ünnepeinket átadtuk a kereskedelem diktálta üzeneteknek. Ha „Áldott karácsonyt!” kívánunk a szomszédnak, már mi is úgy érezzük, hogy kínosak, mesterkéltek, „szektásak” vagyunk. És vajon hányszor mondjuk ki odahaza, családi körben valódi hittel Jézus nevét, beszélgetünk-e róla, keressük-e az útmutatását nehézségeink közepette?

A könyvespolcon porosodó Bibliát hányszor vesszük le, és elmegyünk-e templomainkba, keressük-e a találkozást az Istennel imádságban, szentségekben? És megfogjuk-e gyermekeink kezét, hogy megismerhessék Őt?

Missziós feladataink is akadnának bőven – de vajon szavainkkal, tetteinkkel vagy épp mulasztásainkkal milyen képet festünk Krisztus egyházáról?

De hogyan is hihettük azt, hogy Isten nélkül élhetünk? Ha gyógyulni, erősödni akarunk, ha a munkánk hatásosságát fokozni akarjuk, ha sikeresebbé szeretnénk válni, 2020-ban elsőként az ő „rendelőjébe” térjünk be!

Hiába minden jó szándékú igyekezet, társadalommérnökök, pszichológusok, coach-ok, mediátorok és vajákosok hada, hiába a sok társadalmi erőfeszítés, anyagi ráfordítás is: amíg Istent nem engedjük be újra a közbeszédbe, a közösségeinkbe, a mindennapjainkba és a szívünkbe, s ha a jézusi tanítás nem válik társadalmi szinten is követendő viselkedési móddá, a lényeg nem változik. Ha Felfelé is tekintünk, minden más kötelékünk is erősebb lehet. Ne engedjük kiüresedni azt a kapcsolatot, ami minden valódi örömünk forrása és megpróbáltatásainkban valódi menedéket jelenthet.

A terápia mindannyiunk számára ugyanaz: Isten újult erejű, állhatatos keresése. A sebességi fokozat, az utak kanyargása sokféle lehet, de az irány adott.

Most új év, új évtized kezdődött, új reményekkel és az újratervezés lehetőségével. 2020 történetét közösen írjuk, de Istent nem hagyhatjuk ki belőle!