Ez a francia vidék túl szép ahhoz, hogy igaz legyen

Még szép! Már a reggeli piacon megkívántam ezt a kandírozott gyümölcsből és narancshéjból készülő, rombusz alakú édességet. Csomagoltatok az útra is, mely sűrű olajfaligetek és apró kőházak közt vezet a következő városka, Cucuron felé. Az út mentén szelídített szamarakkal sétál együtt egy gyerekcsapat, kosaraikban cseresznye.  

Cucuron filmekből ismerős: a Bor, mámor, Provence-ból például a főtér, ahol téglalap formájú, mesterséges tavat vesznek körül hatalmas platánok alatt jóféle provence-i ragukat és ratatouille-t szervírozó éttermek. A tó „az ő idejében” szerelmi praktikák színtere volt, árulja el a reggelinél szállásadónőm, aki félliteres korsóban szolgálja fel a kakaót, miután megtudja, hogy az a kedvencem.  

A lányok éjfélkor kavicsot dobtak a tóba, hogy a kiszemelt fiú őket szólítsa meg először, meséli. Vajon fordítva is működik?  

Ezen már újra az úton, Cucuron olajfáitól távolodva töprengek. 

Levendulalila és Rousillon-vörös 

Mintha egy road movie-ban járnék, minden helyet csak érintek, sehol sem horgonyzom le hosszabb távra. Bérelt autómban viszont van időm álmodozni, s a rádióból felcsendülő időutazásszerű sanzonok egész sorát megismerni a valensole-i levendulamezőkig. Itt az ember könnyen elveszti valóságérzékét, a látvány levendula­virágzáskor már-már hipnotikusan lila. Megállok egy mezőnél – sértődött méhrajok zümmögnek fel, ahogy a hófehér ruhás-kalapos párok az ültetvények közepébe csörtetnek eljegyzési, esküvői, házassági évfordulós és még ki tudja, milyen apropójú „életük fotóit” elkészíteni.  

Bezzeg egy árva lélek sem járt erre 1965. július 1-jén hajnalban, amikor egy helyi gazda földönkívülieket látott landolni a levendulásban – az esetet hivatalos ufóészlelésként jegyzőkönyvezték. Még tudományos elemzések is megerősítették, hogy a leszállópályának használt területen a talaj megkeményedett, a növényzet elkorhadt, a kalciumszint megemelkedett. Vajon ez a történet igazabb, vagy az a legenda, hogy a levendulaillat az itt alvók álmait kicseréli, vagyis aki Valensole-ban szundít, az valaki más álmát látja? 

Biztos, ami biztos, éjszakára továbbhajtok a Saignon nevű faluig, ahol vendéglátóm vacsorára pirítóst ajánl kecskesajttal és levendulás mustárral.  

A kecskesajtból a hűtőtáskámba is pakolok, másnap így légfrissítőre sincs szükségem az autóban – vagy nagyon is lenne, ízlés kérdése.  

Saignonból nem csak ezért indulok fájó szívvel tovább. Ha euró- és időmilliomos volnék, több hetet is szívesen töltenék itt. Így csak „színmilliomos” leszek: a sziklatetőn fekvő falu kápráztatja a szemet, házfalai szürkés-mézszín árnyalata a nap járásával változik, rajtuk borostyán kúszik fel egészen a tetőgerendákig. Azt mondják, a vadszőlő ősszel mélybordóra festi az épületeket, azt pedig látom, hogy nyáron virágoktól csattannak ki az ablakpárkányok. Rabul ejt ez a színpompa, jó is, hogy épp Roussillon felé tartok a folytatásért… 

Kép

Rousillon Kép: Szász Adrián

„Vörös, mint Roussillon” – hangzik a francia mondás, és ezt a vörös színt már a település környékén megfigyelem a sziklákon. Mindenütt olyan a talaj, mintha festékbe mártották volna. Itt található a népszerű Okker-ösvény, melynek szinte marsbéli tájairól mindenki vörös poros cipőben tér vissza. A falu a Luberon-hegység északi oldalán húzódó okkerbányák fölé épült, ahol a talajban lévő vas-oxid adja a színek gazdagságát.  

Ez az ásvány többféle kémiai állapotban jelen van: ha hidratált, sárgás, ha vizet vesztett, vöröses, köztes formában pedig narancsos árnyalatot ad. Színezőanyagként a textilipar is használja, de a XIX. században Párizs híres festőiskoláiba is eljutott, így Monet és Cézanne vásznain is ott virít Roussillon vöröse. A falu épületeinek homlokzatát is ezekkel a pigmentekkel vakolták, hogy a házak harmonizáljanak a tájjal. Úgy tartják, Roussillon nem is úgy épült a tájra, hanem kinőtt belőle.  

Mások szerint egy féltékeny grófné vére színezte vörösre a talajt, amikor a mélybe vetette magát. 

Bor, mámor, szarvasgomba 

Bonnieux-ben másnap a Bor, mámor, Provence című film újabb helyszínén, a Château La Canorgue pincészetben nyitok – vörös por után egy kis vörösborkóstolással. A ciprusfák ölelésében egy takaros dombtetőn magasodó bájos község a Luberon nevű régió, sőt egész Provence szíve közepe. Itt illenek legjobban a ringató sanzonok a hangulatos vezetéshez – ami egy kevés bor után is legális –, miközben régi kőfalak és kőhidak, kápolnák közt kanyargok. Jobbomon levendulás, balomon szőlő, mögöttem az út, előttem az élet.  

Legalábbis örökkévaló pillanatnak tűnik átkocsikázni e csudavidéken. Bonnieux-ből ellátni – és egy óra alatt akár át is lehet sétálni – Sade márki és Pierre Cardin divattervező falujába, a „forróvérű” Lacoste-ba, ahol provence-i mintázatú lenvászon terítőket, textileket is vásárolhatunk. De még izgalmasabb lenézni a művészi kőteraszokról vagy Sade márki romos kastélyából a zöldellő tájra. 

A közeli Ménerbes községben élt Picasso múzsája, Dora Maar, valamint Peter Mayle író is, akinek a közkedvelt Provence-sorozatot köszönhetjük, az ő művei szinte zarándokhellyé tették Luberont. Az öreg borászok Ménerbes borát is különlegesnek tartják, szerintük ez az a fajta bor, amelytől az ember sírni kezd, mielőtt nevetne.  

A régió legnagyobb szarvasgombapiaca működik itt, a környék tölgyerdőit elszánt szarvasgombavadászok járják kiképzett kutyáikkal.  

Kicsit északabbra Goult település kevésbé közismert, pedig mennyire megéri felkeresni! Piacnapon érkezem, amikor nyüzsög a kis ékszerdoboz. Házikói közé rejtve apró szélkürtök találhatók – lyukak, melyekben Provence „saját szele”, a mistral különös hangon fütyül. Ha jókedvű a szél, nevet, ha haragszik, jajgat – mondják erre a gyerekeknek. Egy sajtárus, akitől kakukkfüves, rozmaringos juhsajtot vásárolok, egy másik bölcsességet is megoszt: „Goultban a szél az úr, mi csak vendégek vagyunk”, figyelmeztet mutatóujját a felhős égnek emelve. 

Grófok, festők, jövendőmondók 

Joucas községet a térképen is alig látni, még a Google-térkép sem mutat róla utcaképet, de üzenem mindenkinek, hogy bizony ott van, és mesebeli élmény útközben megpihenni benne! Zongoraóra hangjaira fedezem fel a helyi templomot és környékét, a melódiák a szomszédos épület egyik színes spalettás ablakából tekeregnek le a lelkemig.  

Következő megállóm, Eygalières igazi átutazófalu, azt mondják, még a mistral is ide szokott betérni egy kávéra, ha megfárad süvítős útját járva. De régen állítólag a pásztorok is itt cseréltek egymással történeteket, mielőtt továbbindultak a közeli Alpilles-hegység felé. A település pihentető kisvárosi hangulatú, könnyű lenne itt ellustulni, ha nem tartana éberen a Provence-ban mindenütt elemi hangerővel muzsikáló kabócák kórusa.  

Akiket cigale néven szólítanak, szuvenírként is árusítanak belőlük – na, nem igazit, porcelánt.  

Egy bámészkodós séta után elköszönök az itteni kórustól, s továbbvezetek Les Baux-de-Provence szikla­vára – és kabócái – felé. 

A középkorban Les Baux lakói hitték is, meg nem is, hogy a Baux grófi család csillaga a Jupiter és a Mars között ragyog, ezért aki Bauxból származik, annak szerencséje lesz a háborúban. A mondással ma legfeljebb focimeccseken viccelődnek, pedig anno véresen komoly apropója volt, Les Baux ugyanis egyszerre volt Provence büszkesége és veszte, mert a grófi család kiterjedt hatalma miatt sok háború sújtotta a vidéket. Most csupán a finomabbnál finomabb tapenade-, azaz olajbogyókrém-kóstolókért harcolunk más idetévedt utazókkal, de végül mindenkinek jut. Az az érdekesség csak helyben esik le, hogy a bauxit ásvány is erről a helyről kapta a nevét, miután a XIX. században itt fedezték fel először. 

Provence-i utam Saint-Rémy-de-Provence városában zárul, ahol a híres jövendőmondó, Nostradamus született. A helyi gyerekek a kertjeikben talált furcsa alakú köveket „kis jövendőmondóknak” nevezik és szerencsehozóknak titulálják. A piacon én is találkozom egy boszorkányos nénivel, aki a cavailloni dinnye meg a kézműves szappanok mellett ilyen kavicsokat rejteget a kosarában, s úgy tukmálná rám, mint valami beavatottra.  

Saint-Rémy eleve misztikus helyszín, mióta az elmegyógyintézetében Vincent Van Goghot kezelték, aki a legismertebb képei jó részét is itt festette.  

Az épület kertjének mandulafái alatt ülő művészdiákok épp a nagy előd műveit másolják. Engem viszont még vár a főutca kézműves péksége, a Maison Cambillau egy csak itt kapható házi pisztáciás süteményspecialitással, a crousadou nevűvel. A pultos hölgy itt is mosolyog. Van Gogh sem tudott volna szebb befejezést festeni a túrámnak.  

 Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>